Vadászterületünk Erdélyben, Kovászna megye területén, a Kormos- és Vargyas patakja között helyezkedik el.

Nagyrészt kocsánytalan tölgyesekkel, bükkel elegyedve, a magasabbb régiókban megjelennek a fenyvesek is, ezek alkotják az erdőinket. A Hargita hegylánc délkeleti részén található ez a számomra oly kedves, vadban bővelkedő terület. Fő vadjaink a vaddisznó, medve, őz, de szép számmal akad itt farkas, hiúz, vadmacska, gímszarvas, róka és sok más kistestű vad is.

2009. december 20-a, reggel 8 óra
Fülén (egy kis település) megyünk fölfele, elhaladva az 1848-ból jól ismert Vashámor mellett – minden szeglete e földnek történelmi ereklye, harc-bukás. A hőmérséklet nyolc fok körül alakult, felhős ég, de a kedvünk töretlen. A Kormos patakjához közel az úgynevezett Fülei részbe megyünk vadászni.

A faluból kiérve megállunk, eligazítást tart a csoportvezető. Ismerteti elvárásait, kötelességeinket, és hogy a mai nap vaddisznóra, farkasra, hiúzra és vadmacskára vadászhatunk.
Vadászok tizenkilencen tudtunk megjelenni (huszonketten vagyunk ebben a csoportban), a hajtók, a vadőr vezetésével tucatnyian vannak.

1. hajtás: A „Zubogó” nevű oldalt hajtjuk meg, amelyen az állományt vegyes korú bükkös alkotja. Egy gerinc mentén jön lefele a hajtás és ezek oldalait álljuk el. Bizony meredek a hegy, és mire helyemre érek – ami elég messze van –, rendesen megszuszogtat, de szeretem ezt. Szép az egész, és egy kis fáradtság pont kell majd a nap végére. Egészséges is. Elállás után eltakarítom a havat a lábam alól, s ilyenkor minden az enyém… Csak figyelnem kell, s ábrándozhatok is, hol jöhetne a nagy kan… ajaj…, vagy egy farkas – gyarló vagyok s mindent akarok, de ha látok valamit, az is szép, s ami fontos, az is örökre az enyém marad.

Közben elered a hó, apró pelyhekben hull. Csend vesz körül, s izgalom, mintha érezné az erdő, hogy bizony vadászat van, megmérkőzik egymással az ember és a természet, a tudomány és az igazi erő, ösztön.

Elindult a hajtás, a hajtók kiáltásai, kutyák csaholása egységes vadászvért forraló indulóba cseng. Ebbe a hangzavarba szökken be a hátsó oldalbólegy fiatal bak. Látszik a rémület és a tanácstalanság a tőlem mintegy negyven méterre levő fiatal állaton, megzavarta a visszhang, nem tudja mit tegyen.

Csendben somolygom, mehetsz őzike, s vigyázz magadra, sok a farkas errefele. Az őz eltűnése után már a hajtóvonal is közeledik, majd hallom a hajtók közül valaki mondja: „hú, mekkora állat”, erre felszökik az adrenalin, szorosabban fogom a puskám, s kis idő múlva villan is előttem a disznó farka, sajnos messze a sűrűben. Többször nem látom, pedig a csaholás, zörgés mintha közeledne, de aztán végleg visszatör.

Na, ez elment, gondolom, mígnem durr és megint durr. Mi ez, és főleg ki lőtt? Szinte a legszélső elálló vagyok, de mint utólag kiderült, egy a hajtókkal menő szerencsés vadász lőtt. A végére még öt lővés esett, mert a sűrű eltérítette a 8×57-es lővedékeket, csak kettő érte el a disznót. Így lett meg 21,5 cm-es kan. Jó szívvel gratuláltunk a szerencsés vadásznak, és már kezdődhetett a következő hajtás.

2. hajtás: Az első hajtástól mintegy 4–5 km gyaloglás után (hegyre fel) értünk az „Árkokhoz”. Ilyenkor igazán érzi az ember, hogy biza ez sport is a javából, hegyre fel, térdig érő hóban, sikulva, botladozva, de odaértünk. Ekkor elfelejti az ember a fáradságot. Fent a tetőn két szép őzet leptünk meg, megnéztek majd tovább álltak.

Itt egy tölgyes lesz meghajtva, felfele hajtanak, s mi vadászok az árkok fejénél foglalunk lőállást. A már említett fiatal elejtő ismét a hajtókkal halad. Csend van, s mégis a szél meg-meglebbenti a fák ágain maradt száraz leveleket. Ilyenkor a rajtuk maradt hó leesik, azt az érzést keltve, hogy ott mozog valami.

Változik a szél, érzem a tarkomon a hideget, rossz lett a szélirány. De mégis előttem hallom, hogy görögnek a disznók, aztán csend – szagot fogtak. Mint utóbb kiderült a viszatérő kondát szétverték a kutyák, és ebből lőtt ki egy nagy kocát a ma már másodszor eredményes kolléga. Hiába volt nehezebb az útja mint nekünk elállóknak, ma ő volt a szerencsefi. Gratulálok neki ismét, mert a nehezebb részt választotta, és ez meg is hozta eredményét.

Visszafelé a kocsikhoz már hamarabb leértünk, ahol nekiálltunk a magunkkal hozott elemózsiának. Kell a táplálék is, habár vadászat közben észre sem vesszük, mennyire éhesek lettünk.

3. hajtás: Ez ebéd után volt, még fentebb a hegyen, itt már fenyő is található, a területrész neve „Hályog”. Emelt lőállásban foglalok helyet, előttem fiatal bükkerdő, jobbra picit alább fenyves. A hóesés elállt, csend honol, csak egy-egy cinke csattog, tudom a múlt héten erre farkasok törtek ki, de ma nem jönnek. A hajtás közeleg, s semmi; ami disznó volt – márpedig volt vagy harminc –, oldalt tört ki, ahol nem állt senki. Nagy sóhaj, de nem lehet mindent meglőni, és vége is a mai napnak.

A csoportvezető gratulál mindenkinek a szerencsés és szép vadászatért, elbúcsúzunk és mindenki elindul hazafele, megint feltöltődtünk a természet csodáival, energiájával.

Csíkszereda