Csak úgy dobálja a havat az öreg Suzuki, ahogy próbálja venni a kanyarokat a dimbes-dombos tájon. Lajoska nagyokat szuszogva tekeri a kormányt, alig fér el a számára elég pici autóban, keresztbe fésült haja alatt a homloka apró cseppekben gyöngyözik.

Lajoska tagbaszakadt ember, nevét még fiatalkorában érdemelte ki, amikor a TSZ-hez került agronómusként. Azóta megnőtt – inkább csak széltében – és meg is kopaszodott, de az egész falu Lajoskának szólítja. Igaz, hogy azon a régi havas szilveszter éjjelen nem ezt a nevet írták a születési bizonyítványába, de már ő is hozzászokott.

Már két hete készül erre a vadászatra. Két hete nézegeti minden este a disznókat ezen a szórón, de mégse lőtt rájuk egyszer se, ugyanis a századik vaddisznóját méltó módon szeretné elejteni. Egyszerre akarja ünnepelni mindhármat: a születésnapját, az új évet és a századik elejtett vaddisznót.

A domboldalon halkan gurul a szóró felé, igaz, a nagy hó ebben a segítségére van, ám ő mégis jobban örülne, ha csak ujjnyi vastagságú lenne. Rövid gondolat fut végig az agyán, korát jelezve, hogy már magában beszél, de hamar elhessegeti:
–– Kimenne ez a kisautó még a Himaláján is….

Leállítja az autót, valahogy kiszáll a kocsiból. Örül, hogy végre kiszállhatott, mert már eléggé nyomta a hasát a kormány, azért kinéz a sarkon a szóróra, hátha van rajta valami, de csak kíváncsiságból teszi ezt, tudja jól, hogy a kondára még kell egy órát várni. Magára veszi a kabátot, vállára a puskát és indul is a les felé.

Nem kell sokat gyalogoljon, mert ő azt a nézetet vallja, hogy minél kevesebb szagot kell hagyni az erdőn. Régebben a les mellé állt a kocsival – szagot csak a létrán hagyva–, de a cimborák kérésére, ami a halk mosolygástól a hangos vinnyogásig tartott, hajlandó hatvan métert gyalogolni.

Elhelyezkedik a lesen és vár. A gondolatai a kukorica és a búza árán illetve azon a beteg kocán forognak, amit nem akart levágni, de ha még holnap is csak fekszik, akkor disznóvágást kell tartani. Jobbról ágroppanás, oda se akarna nézni, a konda még messze jár, ám valami belső ösztön odahívja a tekintetét. Nem is hisz a szemének, pislog kettőt. Derék kan turkálja a havat a háta mögötti rudas erdőben. Nyúl a puska felé és már fordulna, de szűkösen tud mozogni a lesen, hiába télen ez a sok ruha nehézzé teszi nagyon a mozgást… Ahogy célba veszi a kant, már látja maga előtt a cimborák irigy képét és a fényképet, ahogy térdel a vad mellett és a szöveget alatta: SZÁZADIK VADDISZNÓMMAL!

Elsüti a fegyvert és a kan csak az oldalára fordul, rúg néhányat és átköltözik az örök vadászmezőkre. Lajoska súlya alatt nagyokat nyikorog a létra, ahogy ereszkedik lefelé, de őt ez most egyáltalán nem érdekli, annál inkább az, hogy vajon épek-e az agyarak. A kan olyan, mintha sarlók állnának ki a szájából, boldogan tűzi a töretet a kalapja mellé. Ekkor jut eszébe, hogy ezt a nagy állatot nem tudja betenni a Suzukiba, nyúlna a telefonja után, hogy hívja a vadőrt, ám eszébe jut, hogy elment az aktuális barátnőjével Budapestre szilveszterezni.
Ráncba szökken a homloka:
–– Kinek van még terepjárója?

Nem akarja hívni Dömét, az erdőmérnököt, akit ő csak gombarugdosónak hív, mert az igaz, hogy szomszédok, de egy idő óta, még ha köszönni kell neki, az is olyan, mintha a fogát húznák. Nagyon jó barátságban voltak – leszámítva azt, hogy kukoricamérnöknek titulálta őt, megsértve agrármérnöki mivoltát–, de miután Lajoska visszajött Afrikából megszakadt a barátság.

A rossznyelvek szerint az erdőmérnök Lajoska feleségét nagyon sokat autóztatta, amiből annyi biztosan igaz, hogy miután az agronómus elrepült, lerohadt a terepjáró és Döme húzta be a közeli kisvárosba a bedöglött kocsit, a mutatós, fiatalos Annácskával együtt, és ő is vitte érte.

Mivel más nem maradt, felhívta Kilencest, aki a kárba ment nagylábujjával érdemelte ki ezt a nevet. Őt se szívlelte igazán, mert az már vagy három éve történt, hogy Lajoskának sikerült elejteni a megye legnagyobb bikáját. Lajoska egy lábbal a föld fölött járt. Akkor már javában folytak ezek a híres háznál nevelt képes históriák.

Kilences mogorva ember volt a műtét óta, de azért a tréfás kedvét és a vadászirigységét se felejtette el. Megkérte a fiát – aki informatikus volt a gyárban–, hogy csináljon neki a Lajoska bikájának a fényképéből egy „összevágást”. Kilences fia –– aki értett a Photoshophoz –– olyan képet csinált, hogy csak szakember mondta meg, hogy a kép, amin Lajoska bikáját egy kislány simogatja a ketrecben, hamis.

Na, ezeket a képeket Kilences kiaggatta a falu összes kocsmájába és csak másnap mondta el az igazat, de akkor már késő volt… Sokan még mindig röhögnek Lajoska nagyravágyóságán, holott tényleg nem kertben ejtette el a bikát.

–– Ha szeretnéd látni, hogy mekkora kant lőttem, gyere ki a tompori szóróhoz.
Kilences már a kocsmában készítette magát az új évre. Vele volt Tekerő és Edvárd is. Tekerő a régi világban szintén vadászott, de néhány „kevert gránáttal” a fejében belefutott egy rendőrségi ellenőrzésbe, azóta se jogosítvány, se fegyvertartási. Azt tartja, hogy még egyszer nem éri őt ekkora szégyen, inkább jár gyalog, vadászni meg lehet Kilencessel is. Edvárd pedig a közeli erdészeti szakiskolában vadászatot oktat, külseje vívta ki a diákság körében a „Jim Beam tanár úr” nevet.

Kilences érzékelte, hogy nem tudná már úton tartani az UAZ-t, így átszaladt Döméhez, hogy segítsen behozni egy hatalmas kant. Azt nem árulta el, hogy ki lőtte, mondván legyen meglepetés. Lett is meglepetés, de inkább Lajoskának, amikor meglátta az erdészeti terepjárót a domboldalon.

Morgolódott magában, de ahogy Kilences kiszállt a kocsiból, mindent megértett. Edvárd, aki nem nagyon szeretett beszélni – mert azon már nemcsak a diákjai mosolyogtak – rögtön gratulált, habár az arca olyan volt, mintha sárgára festették volna:
–– Glatulálok Lajoskám, delék kant lőttél –– mondta erősen raccsolva.
–– Köszönöm szépen, mégis a századik vaddisznónak nem lőhettem malackát! –– s közben a szeme sarkából Dömét nézte.

Döme az irigység jele nélkül nyújtott kezet, míg Kilences a Lajoska nyakába ugrott olyan szaggal, hogy azt egy szeszfőzde is megirigyelte volna. Lajoska lehámozta magáról Kilencest, majd együttes erővel felrakták a nyitott platóra a kant. A sötét falun áthaladva kicsit bántotta Lajoska önérzetét, hogy a falusi emberek nem fordulnak a kocsi után, de vigasztalta az a gondolat, hogy nem ő ül az előtte haladó kocsiban, illetve már látta maga előtt a vadásztársak arcát, amikor egyenként benéznek majd a hűtőházba.

A vadászháznál zsigerelés közben megcsördül a telefonja:
–– Merre vagy Lajoskám, már tíz óra mindjárt itt az új év. Igazán hazajöhetnél már….
–– Annácskám, meglőttem életem kanját, most zsigereljük.
–– Kivel?
–– Itt van Edvárd, Kilences, Tekerő, no meg a gombarugdosó is….
–– Na, ha befejeztétek, hívd át őket hozzánk, hogy koccintsunk egyet. Úgyis itt van a Panni, a barátnőm, legalább bemutatom nekik. És hozd haza a disznót is, egy az, hogy nem romlik meg az udvaron, kettő, hogy megnézném én is, három mégis szilveszter van, legyen malacunk.

Lajoskában meggyúlt a féltékenység lángja, de mit tehetett volna mást. Döme kicsit gondolkodóba esett az invitálás után, de mivel csak a szomszédba kellene átugrani így elfogadta azt, legalább nem a kutyájával kell koccintson idén.

A koccintás annyira jól sikerült, hogy Kilencesnek majdnem még egy lábujja odalett, Tekerőt reggel a disznó mellett találták, Edvárd pedig felvehette volna a „Kalinka tanár úr” nevet. Mégis, akik hallották a történetet, nem ezen lepődtek meg. Lajoska és Döme kibékültek és Döme még a nyáron feleségül vette Pannit.