Keressen minket

Vadászat

A kolompos kos

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Egy késői nyárutón, augusztus végén és szeptember első napjaiban vadász barátommal – mindketten meghívott vendégként – a Bükk hegység egyik vadásztársaságánál vadásztunk. A meghívás vaddisznóra és tarvadra szólt. Én leginkább disznót szerettem volna lőni, de ahhoz sajnos nem volt szerencsém. Ellenben muflonjerkéből az egyik reggel alig egy óra leforgása alatt négyet is lőttem; méghozzá három lövéssel, mert a lövés pillanatában kettő jerke egymás tökéletes takarásában állt. Ennek részleteire később még visszatérek. Előbb azonban el kell mondanom valami fontosat.

Egyik este vacsorázás közben a társaság hivatásos vadásza elpanaszolta nekünk nagy bánatát. Elmesélte, hogy két hete, a vadász-erdészház portájáról, ahol ő is lakik a feleségével, s ahol minket is elszállásoltak, eltűnt kedvenc muflonkosa. Ezt a kost kiskorában, mintegy három évvel ezelőtt ő találta meg, nyiszlett kis beteg bárány volt; nem sokat adott volna az életéért. Hazahozta, ide a vadászházhoz, kigyógyította és felnevelte a kis bárányt. Nevet adott neki, úgy hívták, hogy Marci. Ott élt velük a portán, illetve annak környezetében, harmonikus együttlétben azzal a néhány birkával és kecskével, amit háziállatként szintén ott nevelgettek. Felcseperedett és egy jó kiállású kos lett belőle. Távoli rokonai – mármint a birkák és kecskék – elfogadták őt, olyannyira, hogy ő lett a csapat vezére; és ennek kifejezéseként a hivatásos vadászunk jóvoltából kolompot kapott a nyakába. Ettől kezdve a társai mindenhova követték.

A nagy gondot és a fő bajt azonban nem az okozta, hogy a nyáj vezér nélkül maradt, hanem a szomszédos vadásztársaságok szaporodó jelzései, hogy a mufloncsapatok és az egyéb vadak zaklatottá váltak a Bükk egyes részein. Azt ők is tapasztalták már – mesélte a vadőr – hogy a muflonok néha egész csapatokban rohannak a hegy oldalain, mintha kergetnék vagy megriasztották volna azokat. De feltűnő volt a szarvasok és a vaddisznók nyugtalansága is. Véleménye szerint ennek a jelenségnek nem lehetett más magyarázata, mint az, hogy Marci kolomppal a nyakán keresi az igazi társait, az övéit; muflontestvéreit; azok viszont hanyatt-homlok menekülnek előle a kolomp szokatlan hangja miatt.

Eltűnése óta már mindenhol kereste, de sehol nem találta; kesergett a barátunk. Gondot jelentett neki az is, hogy ha meg is találná, de nem tudná befogni, akkor a terület nyugalma érdekében meg kellene lőni. Erre szólították fel a saját társaságuk és a szomszédos vadásztársaságok tagjait is. Különös érzékenységgel hangsúlyozta, hogy ő szeretne vele elsőként találkozni, mert azt reméli, hogy a nevén szólítgatva, megismeri őt és engedelmesen – mint a vadászház portáján – odamegy hozzá, vagy legalább bevárja majd, s akkor a kolomptól megszabadítva meg lehetne menteni. Gondoljuk csak el – tette fel szinte önmagának a kérdést – milyen érzés lehet annak a kosnak, hogy amikor végre rátalált a saját fajtájára és csatlakozni szeretne hozzájuk, azok pedig megriadva a kolomp csengő-zengő hangától; mint az őrültek menekülnek tőle?

Korholta magát, hogy legalább vette volna már le a kolompot a nyakáról korábban, hiszen tudhatta volna, hogy ivaréretté válásával egyre nagyobb lesz a vágya és szeretne majd „csinos lányokat” választani a maga fajtájából. Nem lesz majd kedve a helybéli – hozzá képest ugyancsak korcsnak tűnő – távoli rokonaihoz, a házi kecskékhez és birkákhoz. Hiszen ugyancsak mutatós deli legénnyé vált; mutatós megjelenésével, ígéretes fejdíszével, a növekvő, gyarapodva ívelő csigáival miért ne vehetné fel a versenyt a fajtabéli vetélytársaival? Látszott rajta, hogy komolyan bántja ez az eset és mély lelkiismeret furdalással küszködött.

Nem lehetett tudni, hogy mikor és mi módon ment ki Marci a portáról, de ezek a részletkérdések már messze eltörpültek a probléma komolysága mellett. Ennek a megoldása foglalkoztatta a hivatásos vadászt (aki egyben a vendéglátónk is volt) és erre építette a másnapi vadászati programunkat is. Felvázolta a tervét; másnap hajnalban két irányba megyünk vadászni. Én vele megyek, a másik vadászvendéggel, a barátommal pedig a kollegája. Az volt a határozott kérése, hogy amelyikünk a kossal találkozik, először is próbáljuk szelíden befogni, hiszen megszokta az embert, de ha ez végképp nem megy, akkor feltétlenül meg kell lőni, mert a Bükkben fontosabb a vadak nyugalma, mint a „kolompos kos” élete. A barátommal egymásra néztünk, és mélyen hallgattunk, de a tekintetünk kölcsönösen arról árulkodott, hogy ez utóbbi feladathoz nem volt kedve egyikünknek sem. Nyíltan nem tiltakoztunk ugyan, de nem is lelkesedtünk. Én úgy voltam vele, hogy majd alszunk rá egyet; az ellenkezés most nem lenne helyes, mert hátha rosszul befolyásolná a holnapi napot. Mert ha ki is visznek bennünket, esetleg jól megsétáltatnak, és aztán jöhetünk is befelé. Viszont én szerettem volna minél többet látni a Bükkből, ha egyszer már itt vagyok. Abban maradtunk, hogy nyugovóra térünk, mert reggel korán kelünk.

Az esti beszélgetésünk végére maradt a kolompos kos ez ideig befejezetlen esete, ezért leginkább a lefekvés után is ez kötötte le a gondolataimat. Főképpen azon járt az eszem; most annak legyen az áldozata egy vétlen, fiatal muflonkos, hogy az EMBER kolompot akasztott a nyakába? Pedig látszólag csupa jót tett vele; megmentette az elpusztulástól, felnevelte és jóhiszeműen felruházta azt a vezér szerepével és kitüntette a velejáró ékességgel, azzal a nyavalyás kolomppal. Így ő volt a hegyvidéken az egyetlen kolompos kos! Ez lesz majd a veszte? Már elég késő volt, éjfél felé járt az idő és mégis nehezen tudtam elaludni. Én ugyan még soha nem láttam a történetünk fő szereplőjét, Marcit, a kolompos kost, de szendergő álmaiban, mintha többször is megjelent volna a cserkelésünk során. Így egyre inkább ismerőssé vált nekem, amely persze akkor még a képzelet játéka volt csupán.

Másnap hajnalban négy órakor volt az ébresztő. Négyen voltunk; a két kísérő vadász és mi ketten a barátommal. Az idő fél öt felé járt, amikor a terepjáróval kigördültünk a vadászház udvaráról. A sötétségben csupán a reflektorok fényében láttunk valamit a környezetből és érezni lehetett, hogy egyre magasabbra emelkedünk, a hegyi utakon haladunk felfelé a gépjárművel. Mire a Bükk magaslataira értünk, lassan pirkadni kezdett az égbolt. Kísérőm a kollégájának megállást jelzett, aki az UAZ-t vezette. Röviden egyeztették egymás között a tervüket; aminek az volt a lényege, hogy mi a kísérőmmel – a kolompos kos gazdájával – kilépünk a gépkocsiból, és gyalogos cserkeléssel ereszkedünk le a hegyoldalakon, ők pedig a vadásztársammal, a terepjáróval barkácsolva mennek tovább, lesz ahol gyalogosan is cserkelnek és lent, a vadászháznál találkozunk majd a kora délelőtti órákban. Abban már az előző este megállapodtunk, hogy ha lehet, én gyalogosan, cserkeléssel szeretnék vadászni, mert azt sokkal jobban kedvelem, mint a gépkocsiból történő vadászatot. Ezért bármilyen nehéz strapát is szívesen vállalok. Így hát reggel is ebben maradtunk.

Lassan távolodott tőlünk a gépjármű, a zümmögő hangjával együtt elnyelte előlünk a szürkület. Kelet felől a sötét égbolton, mint a színházban, amikor komótos lassúsággal nyitják szét a függönyt; egyre nagyobb felületen tűntek el a csillagok, fokozatosan elhomályosította a piciny lámpákat a derengő, de egyre erősödő hajnali fény. Csendben álltunk egy helyben percekig, hallgatóztunk és vártuk, hogy valamivel világosabb legyen. Hatalmas szálerdő vett körül bennünket és egyre határozottabban körvonalazódtak a bükkösök fehér törzsei. Csodálatos volt a csend, amely körül vett bennünket.

Szemünk egyre jobban hozzá szokott, a hajnali derengéssel átitatott környezethez. Fülünk egyre jobban kiszűrte a csendben a legapróbb zajokat is. Távoli ágroppanás, szöszmötölés jelezte, hogy mozog a vad. Távcsöveinkkel pásztázgattuk az előttünk halványan belátható hegyoldalt. Hátha látunk is mozogni valami vadat. Nem beszéltünk róla egymással, de esküdni mertem volna rá, hogy ott mindketten, titkon a kolomp hangja után áhítoztunk. Hirtelen belém nyílalt a gondolat, hogy vajon mi lesz, ha tényleg meghalljuk a kolomp hangját? De főleg mi történik, ha elénk kerül a kolompos kos és nem tudjuk majd befogni? Ekkor elhatároztam magamban, hogy történjék bármi, én arra a muflonkosra semmiképpen nem lövök!

Igenám, de akkor vettem észre, hogy a kísérőmnél nincs itt a vadászfegyvere. Halkan rákérdeztem, hogy hol van a fegyvere? Talán a kocsiban hagyta? Mire ő azt mondta, hogy amikor vadásztat, nem szokott magával fegyvert hordani. Na, gondoltam; ebből most semmi jó nem származik, mert ha mégis meg kell lőni a kost, a tűzparancsot én kapom meg, s azt a vadászvendégnek illene végrehajtani. Amikor ez tudatosult bennem, már egyáltalán nem kívántam meghallani a kolomp hangját és főleg nem szerettem volna látni Marcit, a szerencsétlen kolompos kost. Gondolataim és az elhatározásom természetesen az én titkom maradt, mindezt nem közöltem a kísérőmmel.

Mielőtt elindultunk a cserkelő utunkra, halkan megtörtént az utolsó eligazítás, valahogy így: „trófeás vadat nem lőhetünk, kivételt képez a kolompos kos. Egyébként vaddisznó és minden más vad lőhető!” – a kost érezhető nyomatékkal hangsúlyozta. Kellemes, szélcsendes idő volt. Lassan, hallgatózva haladtunk előre. Közben egyre világosabb lett és már szabad szemmel is jól be lehetett látni a lejtős hegyoldal szálasaiban. A kísérőm, ha észlelt valamit, a bal kezét mindig feltartotta és ilyenkor vagy megállt, vagy tovább haladásra intett. Időben és kitűnően észlelt mindent; igazán tapasztalt vadásznak bizonyult.

Cserkelésünk számomra élményszerű volt. Legelőször vonuló vaddisznókondára figyeltünk fel, de sajnos már csak a zajukat hallottuk és eltűntek a gerincen. Később egy magányos disznó ugrott el tőlünk; ez esetben ő volt az éberebb. Lövésre gondolatnyi idő sem maradt. A kísérőm ismét felemelte a bal kezét, megállt és a távcsövével a szálerdőt kémlelte. Halkan hátraszólt és súgva kérdezte; ott állnak a szarvasbikák, látja? Akkor már az én kereső látcsövem is rajtuk volt. Kettő fiatal bika volt együtt, egyik sem volt valami ígéretes, és csoda, hogy még egyáltalán tűrték egymás társaságát a bőgés küszöbén.
– Kár, hogy bikára nincs engedélyünk, mert ezeket ki kellene gyomlálni az állományból – sopánkodott a kísérőm. Közben a bikák megunták a kölcsönös mustrálást és elegánsan elügettek a hegyoldalban.

Mi is haladtunk tovább. Kora reggeli fényben pompázott a Bükk. A felkelő nap bíbor színe áttetszően festette meg a szálerdő hatalmas fáinak koronáit. Az elénk táruló kép igazán csodálatos volt. Cserkelő utunk a hegyvonulat rétegvonalain vezetett és erről kitűnően látni lehetett a környező gerincvonulatokat, a túloldali hegyoldalak nyiladékait, a különböző horhosokat, a szórványosan elterülő tisztásokat s az őket ölelő sűrűbb fiatalosokat. Távcsővel jól lehetett látni, hogy a szembe lévő hegyoldal kis tisztásán néhány szarvas várta a felkelő napot, amely a hűvösebb éjszaka után simogató melegével nyilván a vadaknak is jól esett.

Lassú cserkeléssel fogyasztottuk a kilométereket. Már több mint egy órája, hogy fentről elindultunk és feltűnt nekem, hogy még muflonokat nem láttunk. És őzeket sem, bár ez hiányzott nekem a legkevésbé. A kísérőm megnyugtatott, hogy nemsokára olyan helyre érünk, ahol majd biztos lesznek muflonok is. Az őzek viszont nem szeretik ezeket a magaslatokat, mert a hegy alján jobb az élőhelyük, magyarázta halkan a kísérőm. Bár a Bükk arculata itt, feljebb is változatos volt; a különböző fafajok – a bükkön kívül a cser, a tölgy, a különböző fenyőfélék, bokrok, cserjék – összességében színes harmóniában rajzolták meg e hegyvidék karakterét. Igaz, az aljnövényzet itt még elég gyér volt.

Éppen a hegyvonulat jellemző törésvonalán haladtunk előre, amikor váratlanul megjelent felettünk egy mufloncsapat, méghozzá vágtatva, élén egy szépen fejlett jerkével. A kísérőm tölcsért formálva a kezével, hatalmas kiáltással megállította azokat; ijedtükben mintha a földbe gyökerezett volna a lábuk. Nem voltak tőlünk távolabb nyolcvan méternél. Szabályos sort képezve álltak egy helyben. Súgva kérdezte tőlem a kísérőm, miközben mutatta is; látja ott a csapat közepe táján azt a nyiszlett jerkét? Ott a fiatal kostól jobbra? Bólintottam, hogy igen, miközben már a vállhoz emelt puskám céltávcsövével méregettem a kiszemelt példányt. Biztatására szabad kézből meglőttem a jerkét, amely a lövésemre helyben maradt. Még kettőt, hármat rúgott a lábaival, de mire felkapaszkodtunk hozzá a hegyoldalban, már nem mozdult. A lövés zajára a többiek az elöl vágtató jerke után eredtek és eltűntek a szemünk elől.

A kísérőm gratulált a lövéshez, átadta az ilyenkor szokásos töretet, majd pillanatok alatt kizsigerelte a jerkét és könnyedén húzta le maga után a cserkészútra. Egy faágra kötött fehér ronggyal megjelölte a fekvés helyét, hogy a beszállításnál könnyebb legyen megtalálni. Közben figyelmeztetett, hogy legyünk éberek, mert ez a területrész a muflonok kedvenc tartózkodási helye. Néhány száz méterrel odébb újabb rohanó mufloncsapattal találkoztunk. Fentről, a gerinc felől szinte ránk rontottak. lendületük viszonylag közelre röpítette hozzánk őket. Minket észlelve, alig hatvan méterre, hirtelen megálltak a hegyoldalban, elég rendezetlen alakzatban. Jerkék, fiatal kosok és bárányok voltak együtt vegyesen. Már vállnál volt a puskám, amikor a kísérőm súgta felém, hogy bármelyik jerkét meglőhetem. Ez sikeresen megtörtént. Ismét gratuláció, töret átadása, zsigerelés és a hely megjelölése következett.

Mielőtt továbbindultunk volna, azt kérdezte tőlem a kísérőm, hogy feltűnt-e nekem valami ezeknél, a muflonoknál? Valami közös? Igen! – válaszoltam én. A vágta és a rohanás volt a közös jellemzőjük. Tapasztalataim szerint ugyanis óvatos cserkeléssel általában egy helyben álló vagy nyugodtan csemegéző mufloncsapatokra lehet rátalálni. Rohanni csak a megriasztott csapatok szoktak. A kísérőm elismerően egyetértett velem. Ő ezt a jelenséget a kolompos kos zavaró jelenlétével magyarázta. Az volt a meggyőződése, hogy Marci itt van valahol ebben a térségben. Maga nem hallotta a kolomp hangját, mielőtt ez az utóbbi csapat megjelent a gerinc felől? – kérdezte tőlem. Mondtam neki, hogy én bizony nem hallottam semmi ilyesmit. Ő viszont bizonytalanul azt állította, hogy nagyon távolról ugyan, de mintha hallotta volna a kolompot.
– De az is lehet, hogy már hallucinálok – mondta lehangolóan.

Jókora távolságot tettünk meg a kanyargós cserkészutakon, még mindig a hegy magaslati részein jártunk, amikor szinte megismétlődött az előző két jelenet. Fölöttünk, velünk párhuzamos vonalban egy újabb vágtató mufloncsapat jelent meg, de most maguktól hirtelen megálltak és figyeltek visszafelé, amerről futottak. Mintha egyben hallgatóztak volna. Én is szívesebben azt tettem volna, de a kísérőm ismét kijelölt a csapat közepén rendezetlenül álló jerkék közül egyet és kérte, hogy lőjem meg azt is. Én engedelmeskedtem. A lövés hangjára a csapat természetesen futásnak eredt. Felkaptattunk a lejtős hegyoldalon a rálövés helyére és a legnagyobb meglepetésünkre két muflon jerke feküdt egymásra dőlve élettelenül egy enyhe horpaszban. Mindkettőt szinte azonos helyen, nyakon találta a lövés; tehát a lövés pillanatában egymás tökéletes takarásában állhattak. Az még hagyján, hogy én ezt a céltávcsővel nem láttam, de a kísérőm ezt a keresőtávcsövével sem vette észre.

A megismételt ceremónia – kalapemelés, gratuláció, töret stb. – után zsigerelés közben tárgyalgattuk, hogy milyen ritka az ilyen lövés. Meg hogy mennyire kell az ilyesmire vigyázni annak, aki vadászik, de aki vadásztat, annak még inkább! Mert állhatott volna a jerke takarásában ígéretesebb példány is, amelyet vétek lett volna kilőni. Így szövődtek a gondolatok, és Marciról mintha megfeledkeztünk volna.

És ekkor egészen különös dolog történt. Egyszerre lettünk figyelmesek mindketten egy távolról hangzó kolomp hangjára. Nekem először úgy tűnt, mintha egy hegyi kisfaluban lélekharanggal csendítettek volna. De nem! Ez a hang a közeledő kolomp csilingelő-kongó hangja volt. Ugyan elég távolinak tűnt ez a hang, de kisebb szünetekkel határozottan közeledett. A kost még nem lehetett látni. Mert mi a gerincvonal alatt voltunk, a kolomp hangja pedig valahonnan a hegygerincen túlról jött.

Amint újra meghallottuk a kolomp hangját, egyre fokozódott bennem a feszültség, de a kísérőm arcán láttam, hogy ő sem volt ezzel másképp. Miközben kereső távcsövével a hegygerinc vonalát pásztázta, halkan mormolta maga elé, „ez a Marci lesz”! Halkan súgta, hogy készüljek fel, mert a horizonton mindjárt látni fogjuk a kost. A kolomp hangja egyre erősödött; a Marci közeledett felénk, nyilván sietett az előbb látott mufloncsapatok után. Szeretett volna csatlakozni a társaihoz, vitte előre természetes ösztöne, és nem tudhatta a szerencsétlen, hogy miért nem fogadják be őt. Pedig hozzájuk tartozik. Pláne nem sejthette azt sem, hogy amikor a társait hajszolja, egyben a végzete felé rohan, mert a vadászember nem tűrheti az erdő és a vadak nyugalmának háborítását. Ha nem adja meg magát, ennek a hajszának csak is ő lehet a vesztese. Honnan is tudhatta volna szegény, hogy vesztének elkerüléséhez elegendő lenne odamenni az első erdőjáró emberhez, hát még a gazdihoz és arra kérni, hogy:„Ember, vedd le rólam ezt az átkozott kolompot, ami megkülönböztet a többitől. Nem akarok többé vezér lenni, hanem az, ami valójában vagyok, az erdő bölcsőjében született vad, fiatal, reményteli muflonkos és szeretnék végre elvegyülni a csapatban, a saját fajtáim között!” Ha a tudat magasabb fokán lehetett volna egyetlen kívánsága, biztosan ez lett volna. A vadászember pedig, aki ezt a sorsot akaratlanul is rámérte, magában minden bizonnyal azért fohászkodott, hogy csak még egyszer, utoljára magához ölelhetné a Marci nyakát, és egyetlen mozdulattal lecsatolná a nyakáról azt az életvesztő kolompot. Menjen, amerre lát; elég volt ennyi is a keserves tanulságból!

Megtörtént, amit a kísérőm oly annyira óhajtott; a hegyvonulat karéjában, a gerincet is elhagyva –– tőlünk mintegy százötven méterre –– kocogva megjelent Marci, a kolompos kos. Megláttuk végre! Szapora léptekkel haladt előre, hozzánk egyre közelebb. Majd hirtelen megállt, mert valószínű észrevett bennünket. Mereven figyelt felénk. Köztünk a távolság ekkor már alig volt száz méter. Én szorosan és mozdulatlanul a kísérőm mellett álltam. Puskám szíjra akasztva pihent a vállamon. A keresőtávcső már a szememnél és azzal egész közelről nézhettem Marcit; mintha csupán karnyújtásnyira lett volna tőlem, ott volt előttem a kolompos kos. Jó tartású, szép fejállású fiatal kos volt. Kissé ferde testtarással, szembe volt velünk. Fején a csiga kezdeti íve ígéretesnek látszott és az oldalán, a kosokra oly jellemző világos nyeregfolt már kezdett szépen kirajzolódni a szőrzetén.

Viszont az adott hegyvidéki környezetben, a nyakában kolomppal nem csak elképesztően furcsa volt, hanem szánalmas is. A kísérőm remegő hangon súgta nekem, hogy: „Figyeljen! Meg fogom szólítani és megpróbálom közelebb csalni, de ha ez nem sikerülne, az a kérésem, hogy lője meg, mielőtt faképnél hagyna bennünket! El ne engedje! Tetszik érteni?” Hirtelen fel sem fogtam, hogy ez már nem is kérés felém, hanem parancs. És kezdte a Marcit a nevén szólítgatni; kétszer-háromszor is elhangzott, hogy: „Marci! Marci, gyere ide hozzám! Na! Gyere már ide, te kis buta!” A kos pedig csak állt, mint a szobor és feszülten figyelt. A kísérőm a kezével jelezte nekem, hogy maradjak helyben, ő pedig egy-két óvatos lépést tett a kos felé, ismét a nevén szólítgatva. Közben kitárta felé mindkét karját, mintha a gyermekét akarná a karjaiba zárni. A kos viszont bizalmatlanul néhány méterre, oldalra ugrott és ekkor a kolomp hangosan megszólalt a nyakában.

A kísérőm – látva a kos viselkedését – oda szólt nekem, hogy lőjem meg, mert elmegy és lehet, hogy az életben soha nem találkozunk vele! „Most pont az oldalát mutatja, tessék már lőni!” – szólított fel ismét türelmetlenül. Én a fegyveremhez hozzá sem nyúltam, hanem kellő udvariassággal, de határozottan – amilyen halkan csak tudtam – azt válaszoltam, hogy: „Én erre a kosra nem lövök! Ha gondolja, itt a puskám és lője meg maga!” – Intett, hogy adjam oda neki a fegyverem, amit én a vállamról levéve próbáltam megoldani, de ehhez vagy két lépést előre kellett lépnem, a kísérőm felé. Marci eközben végig nézte és hallgatta ezt az esetlen egyezkedést. Amikor azonban észrevette a tébláboló mozgásunkat, a fegyver átadásának mozdulatait; villámgyorsan megpördült és abba az irányba, ahonnan érkezett, szinte elviharzott. Pillanatok alatt eltűnt a szemünk elől; elnyelte a hegygerinc mögött húzódó, lejtős hegyvonulat. Haladásának irányát az egyre távolodó kolomphang jelezte csupán.

A kísérőm tágra nyílt szemekkel rám nézett és az arca teljes kudarcról árulkodott. Tartottam tőle, hogy az engedetlenségemmel most nem nyertem el az elismerését, gondoltam, hogy ezt nem hagyja majd szó nélkül. Nagyot sóhajtott, a távcsövét a szeméhez emelte, kis ideig azzal pásztázta a hegyvonulatot; mintha abban reménykedett volna, hogy hátha megláthatja még a kost valahol. A domborzati takarás miatt azonban a kost már nem láthattuk, csak az egyre távolodó, kisebb szünetekkel megszakított, halkuló kolomp hangot hallottuk. A kolompos kos ez esetben megmenekült a rá leselkedő veszélytől, és ha ösztönösen is, de nyilván reménykedve folytatta útját az övéi felé. A vadászember kiskorában megmentette ugyan az életét, de most már az ellensége lett, mert az erdő csendjének háborítását nem engedhette meg. Nem tűrték őt a saját fajtái sem, sőt az erdő minden vadja menekült előle. Egyedül a Bükk hegység vonulatai, öreg fái és cserjéi óvták, takarták üldözői – az őt kereső vadászok – elől; nem volt már más barátja és oltalmazója.

Na, menjünk! – szólt a kísérőm. Majd a lőtt vadakért a reggeli után kijövünk a kollégámmal, mondta eléggé lehangoltan. Komótosan elindult a lefelé haladó cserkelő úton és én szótlanul mentem utána. Vártam, hogy mikor hozza szóba a dolgot. De egy szót nem szólt, csak kitartóan haladt előre és menet közben is éberen figyelte az erdőt, a hegyoldalakat.

Egyszer csak hirtelen megállt, felém fordult, feltolta a vadászkalapját a homlokára és azt kérdezte:
–– Mondja, miért nem lőtte meg? Hiszen meg tudta volna lőni. Vagy nem?
–– Meg tudtam volna, ha akartam volna, de nem akartam –– válaszoltam őszintén.
–– És miért nem? –– kérdezett vissza.
–– Azért, mert sajnálom ezt a kost, hiszen ő arról nem tehet, hogy valamikor az EMBER kolompot tett a nyakára és azzal tüntette ki. Miután én nem ezen a területen vagyok vadásztársasági tag, úgy gondolom, hogy itt a vadak nyugalmát másoknak kellene megóvni; ezért e kosra kirótt ítéletet talán nem nekem kellene végrehajtani. Nyilván más lett volna a hozzáállásom, ha vadakat űző kóbor kutyát kellett volna ártalmatlanná tennem. Bár én azt sem szívesen lövöm meg, mert annak elhagyott sorsáért is többnyire az ember a felelős. –– Így hangzott hát az én érvelésem.

A kísérőm egy kis ideig elgondolkodott, hosszasan rám nézett, majd egyet biccentett a fejével. Az arckifejezéséből, a nézéséből és a fejbólintásából én inkább elismerő megértést, mint neheztelést véltem felfedezni. Megigazította a kalapját és szó nélkül hagyva a válaszomat, indultunk tovább. Egész úton lefelé nem hozta többé szóba a dolgot. Na, gondoltam ezennel itt befejeztük a vadászatot. Végül is, ha úgy vesszük megsértettem a vadászati fegyelem íratlan szabályát, mert a kísérő vadász felszólításának nem tettem eleget. Nem is bántam egy percig sem, ha ezzel véget ért a vadászatunk, hiszen tökéletesen elégedett voltam a napi sikerekkel; hiszen a jerkék selejtezésében eredményesen teljesítettem. Csak a kossal való találkozás ne jött volna össze így. Jöhet itt már bármilyen lőhető vad, ezek után a kísérőm úgysem lövetné meg velem. E gondolatokkal voltam elfoglalva, amikor a kísérőm hirtelen megállt és jobbra, felfelé egy meredek hegyoldal peremére mutatott, ahol bennünket figyelve egy szarvastehén, a borja és egy ünő állt.

„Lője meg az ünőt!” – súgta a kísérőm. Fel sem voltam rá készülve, hiszen teljesen lekötöttek a gondolataim. Óvatosan emeltem vállhoz a fegyvert, szabad kézzel vettem célba az ünőt is, csak úgy, mint a jerkéket; csattant a lövés és az ünő pontos nyaktő találattal, a meredek oldalon lefelé bukfencezve és kimúlva szinte a lábainkhoz érkezett.

Ez igen! Gratulálok, szép lövés volt! – így a kísérő vadász. Megemelte a kalapját és kezet fogott velem. A kézfogásából némi megbocsátást éreztem. Mielőtt a vadat feltörte volna, szertartásosan itt is átadta a töretet és barátságosan, hamiskásan kacsintott. Gesztusát határozott kézfogással köszöntem meg.

Eredményességét tekintve végül is jó vadászat volt; négy lövéssel öt sutavad. Számomra azonban ezt a vadászatot nem ez tette igazán emlékezetessé, hanem a Bükk hegység változatos, színes arculata és legfőképpen a kolompos kos különös története. Ez az élmény húsz év elteltével, a mai napig is élénken él az emlékeimben.

Vendéglátóimtól – engedetlenségem ellenére – kölcsönös tisztelettel és barátsággal váltam el. Megértésük legfőbb jelének tekintettem, hogy néhány alkalommal ezután meghívtak még társasvadászatra is, hiszen tudták, hogy a vaddisznóhajtást különösen kedvelem. Egy ilyen alkalommal hallottam tőlük utoljára a kolompos kosról. A története úgy ért véget, hogy áttévedt a szomszédos vadásztársaság területére, ahol esti órákban rálőttek, megsebezték, de nem találták meg. Sem akkor este, se másnap. Ugyanis azon az éjszakán vastag hólepel takarta be az erdőt, és elrejtette üldözői elől a jobb sorsra érdemes, fiatal kost is. Egyetlen igaz barátja, a természet vette őt a védelmébe. Annak bölcsőjében született és kínált neki búcsúzóul végső nyughelyet is.

A kolompot soha többé nem hallották szólni a Bükkben. A vadak megnyugodtak, visszaállt az erdő nyugalma. Tél volt, amikor meglőtték, és jött a méretes hó. Majd eljött a tavasz, elolvadt a hó, és a vadászok egyike cserkelése során rátalált a kos dúvadak által már lerágott tetemére. A fején még épségben voltak a csigái és a nyakán, illetve annak csontvázán ott volt a berozsdásodott kolomp. Tehát minden kétséget kizáróan Marci volt az! Így ért véget a kolompos kos szomorú története.

Mezőgazdaság

HPAI vakcinabank a járványvédelem szolgálatában

Print Friendly, PDF & Email

Elérhetővé vált a HPAI madárinfluenza vírus elleni megfelelő vakcina.

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal a Ceva-Phylaxia Zrt.-vel együttműködve HPAI vakcinabankot hozott létre. A Ceva által gyártott, magas patogenitású madárinfluenza vírus elleni vakcina ideiglenes, rendkívüli körülmények esetére vonatkozó engedélyt kapott. Ezt követően megállapodás született arról, hogy a vakcinából az oltóanyagtermelő cég készletet fog fenntartani, amelyből szükség esetén oltóanyagot tud biztosítani a hatóság számára.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Elérhetővé vált a HPAI (highly pathogenic avian influenza) madárinfluenza vírus elleni megfelelő vakcina. A Nébih ennek köszönhetően felkészült a jövőbeni járvány(ok) során esetlegesen szükségszerűvé váló vészvakcinázásra.
Amennyiben a későbbiekben e hatósági intézkedést az aktuális járványhelyzet indokolttá teszi, gyors és hatékony segítséget fog nyújtani a vakcinabank közreműködése. A felek megállapodása szerint az oltóanyag induló mennyisége 300.000 adag.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A hazánkban legutóbb tavaly novemberben induló madárinfluenza járvány során 2024 február elejéig összesen 76 megerősített pozitív esetet dokumentált a hatóság, amelyben tíz vármegye vált érintetté. Az említett időszakban a járvánnyal összefüggésben eddig több mint 1,6 millió állat felszámolására került sor.
A betegség napjainkra lényegében állandósult. Rendszeres megjelenése rendkívül jelentős gazdasági kárt okoz. Épp ezért hazánkban szakértői csoport vizsgálja a vakcinázás lehetőségét, mint a járvány elleni védekezés esetleges hatékony, szükségszerű kiegészítő eszközét.

Forrás: NÉBIH

Tovább olvasom

Vadászat

Dúvadhét közös terítéke elmarad!

Print Friendly, PDF & Email

A Dúvadhét közös terítéke elmarad a veszettség miatt Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

OMVK  Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezete: A veszettséggel kapcsolatban az elmúlt hetekben a Kormányhivatal több intézkedést is foganatosított. Ezeket áttekintve arra a döntésre jutott a vármegyei Vadászkamara, hogy felelőtlenség lenne a Ragadozó Gyérítési hetet megtartani. Különösen vonatkozik ez a közös terítékre, ahova akaratlanul is kerülhetne fertőzött állat, ezzel tovább rontva a helyzeten.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Felhívjuk a vadásztársak figyelmét, hogy a ragadozó gyérítést továbbra se hanyagolják el, de kellő körültekintéssel járjanak el, különösen az elejtett egyedek megfogása, mozgatása során.

Ahol a Kormányhivatal kötelezettséget írt elő, ott igyekezzenek azt teljesíteni.

Aki mégis úgy dönt, hogy saját hatáskörben terítéket készít, attól köszönettel vesszük, ha erről fotót küld a hivatalos e-mail címünkre.

Forrás: OMVK

Tovább olvasom

Vadászat

OMVK: Aktualitások

Print Friendly, PDF & Email

Közleményt adott ki az OMVK Veszprém vármegyei szervezete

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A 2023/24-es vadászati év végéhez közeledve röviden igyekszünk beszámolni az aktuálisan folyó történésekről, és címszavakban utalni a közeljövőben realizálódó terveinkre:

Ábra: OMVK

Rendben halad a vadászjegyek megújításának folyamata. Idén már a vadásztársak 36%-a élt az elektronikus érvényesítés lehetősségével, temérdek időt takarítva meg.

Büszkék lehetünk a „Vadászok vadászat nélküli jótékony kezdeményezése” elnevezésű akciónkra: a felhívásra már 5 millió forintnál is többet adtak össze a megye vadászai és vadgazdálkodói. Az adományt a közeljövőben eljuttatjuk a megszokott rendeltetési helyére, a megyei kórház részére.

Nem az első alkalom, de említésre méltó, hogy vármegyei kormányhivatal és a vadászkamara közötti együttműködési megállapodásnak köszönhetően idén is voltak kihelyezett tájegységi trófeabírálatok. Mivel a trófeák bemutatási kötelezettségének határideje jelentősen lerövidült, a vadászatra jogosultak terheit a kihelyezett bírálatok mindenképpen csökkentik.

Ugyan vármegyénk nem tekinthető kimondottan apróvadas adottságúnak, mégis minden év februárjában tájegységenként sor kerül az összehangolt dúvadgyérítésre. A Marcal-medencei tájegység nyitotta meg az eseménysort, őket a Bakonyi tájegység vadgazdálkodói követték, a sort pedig a hónap legvégén a Balaton-felvidéki tájegység vadgazdálkodói zárják. A legeredményesebb szereplőket a Megyei Vadásznapon külön díjazzuk majd.

Hamarosan elindul a vadászkürtös tanfolyam, amelyre 24 fő jelentkezett szerte a vármegyéből. Bízunk benne, hogy vadásztársainkban lesz eltökéltség és kitartás, és egyre több helyen kíséri majd kürtszó a vadászatainkat.

A szervezeti eseményeinkről szólva: hamarosan elnökségi ülésen tárgyaljuk meg az aktuális teendőket, márciusban pedig küldöttértekezletet tartunk. A kamara szolgáltató jellegéből fakadóan idén sem maradhat el a hivatásos vadászok továbbképzése.

Kicsit távolabbra tekintve: május 11-én Pápán, az Agrárexpo keretein belül megrendezendő Megyei Vadásznap, május 26-án pedig a várpalotai vadász-gyereknap ad majd alkalmat a találkozásra.

Összességében tehát a tavasz közeledtével nem csak a természet pezsdül meg és éled újjá, hanem a vadászathoz kötődő közösségi események is új lendületet kapnak. Találkozzunk minél többször!

Forrás: Pap Gyula elnök Veszprém Vármegyei Vadászkamara –  OMVK

Tovább olvasom
ewident logo
Cart
  • No products in the cart.