Keressen minket

Vadászat

Egy fondorlatos remetekan

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Eddigi vadászéletem legizgalmasabb és legtanulságosabb élményét egy remete vadkannak köszönhetem, amely a főváros környéki Zsíros hegy katlanaiban élte rejtőzködő életét. A vele vívott küzdelem vagy húsz éve történt, de az élménye –– a tanulságaival együtt –– még ma is élénken él az emlékezetemben. Hosszú hónapokig vadásztam rá, vívtam vele a párbajom, és ez idő alatt sokszor próbára tett. Az emléke ezért soha sem lesz múlandó a számomra.

A kedvelt törzshelye az egyik Buda környéki település kommunális szemétlerakó helye volt, ahová szinte minden éjjel ellátogatott. Ezért kapta tőlem a nem túl szép „szemetes” kan elnevezést. Több száz méterre a lakott területtől, erdővel övezett védett, csendes terület volt a szemétlerakó, amely gazdag terítéket kínált a vaddisznóknak az éjszakai nyugodt falatozásra.

A történet úgy kezdődött, hogy a helyi vadőr jelezte a területileg illetékes gazdaság vezetőinek, hogy egy magányos nagy disznó, egy remete kan évek óta rendszeresen jár a területükön. Azt jó lenne egyszer végre „megcsípni”! Olyan vendéget kellene rá hívni, javasolta, aki megfelelő állhatatossággal bír, kitartó és bírja az éjszakázást.

– A disznó érkezése, mint a szellemeké –– fejtegette tovább a vadőr–; általában éjféltájban jelenik meg, mint a boszorkány, a legváltozatosabb irányból. Gyakran olyan csendben, mintha a földből, vagy a hóból nőne ki hirtelen. Nem véletlen az, hogy évek óta senki sem tudta meglőni. Több váltója is van és azokat állandóan, váltogatva használja. Ritkán fordul elő, hogy egy váltót a több közül, minden éjjel használjon. Nála csak egy dolog a kiszámítható, hogy éjszakánként egyszer sem mulasztja el a szemétlerakó hely meglátogatását. A másik kedvenc helye a gazdaság téli körtése, amelyet csak egy rozoga, agyon luggatott drótkerítés választ el a szemétteleptől – vázolta a helyzetet a hivatásos vadász.

A vadőr azért ismerte ennyire az öreg remetét, mert az volt a feladata, hogy az éjszakákat a területen töltse, megakadályozván a gyümölcs- illetve falopásokat. Volt ugyan vadászfegyvere, de ott jogosítványa nem volt a vadászatra. Rókát vagy kóbor kutyát lőhetett, mást nem. Mivel gyakran kijárt, ennél fogva úgy ismerte a területén a vadmozgást, mint senki más, de a saját bevallása szerint az öreg remete kan őt is becsapta már számtalanszor.

Elmesélte például, hogy ha váltói valamelyikén várt rá – mondjuk ott, ahol az előző éjszaka feltűnt –, akkor vagy egy másik váltón jelent meg, vagy nem is látta, csak azt hallotta, hogy a körtésben fújtat. Amikor pedig késő éjszaka a szemétgödörnél várta, mert oda biztos ellátogat, akkor a kan meg sem jelent, vagy csak távolról fújtatott, szimatolt; mintha jelezni akarta volna, tisztában van vele, hogy várnak rá. A fényviszonyok függvényében a vadőr inkább csak sejtette a hollétét, mint láthatta a disznót. Elbeszélése szerint előfordult az is, hogy spontán találkoztak. Ekkor volt az, hogy a cserkelése során szinte az orra előtt ballagott le, lassan bandukolva a kacskaringós váltóján; persze óvatosan, meg-megállva, szimatolgatva. Ekkor a keresőlátcsövével igen alaposan szemrevételezte a kant. A legjellemzőbb az alakjára nézve a magas marja és a feltűnően hosszú, bozontos feje. Állítása szerint – jó látási viszonyok esetén – akár száz közül ki tudná választani a fajtájából.

Figyelmesen hallgattuk a vadőr elbeszélését. Egy ideig némán és elgondolkodva néztünk egymásra, majd a házigazda hozzám fordulva erős baritonján megszólalt és azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem megmérkőzni azzal a kannal? Hiszen tudják jól, hogy nagyon is kedvelem az éjszakai vaddisznóvadászatot; érvelt a felajánlása mellett. A történetet hallgatva titkon foglalkoztatott ugyan ez a gondolat, de mégis meglepett, amikor elhangzott felém ez a kérdés. Amire én természetesen őszinte köszönettel, igennel válaszoltam és kifejezésre juttattam azt is, hogy különös megtiszteltetésnek érzem ezt a felajánlást. Ettől kezdve úgy éreztem, hogy ez a dolog közös ügyünkké vált.

Elvégeztük a terveink egyeztetését, megbeszéltük a tennivalóinkat ezzel kapcsolatban. A meghívómnak az volt a kérése, hogy a részleteket a továbbiakban a vadőrükkel egyeztessem, aki a vadászatunk idejét minden alkalommal jelentse be és rögzítse a beírónaplóba. Továbbá az volt a javaslata, hogy a vadászatot legkésőbb kezdjük meg alkonyatkor, és éjfél előtt járjuk be a vadkártól védendő területük különböző részeit. A vadőrt felhatalmazta, hogy ha lőhető dúvaddal találkozunk – beleértve a vaddisznósüldőt is – azt lövesse meg velem, mintegy bemelegítésként. Éjjel tizenegy óra után pedig koncentráljunk a remetekanra.

A lehetőségeimnél fogva általában hetenként egyszer, a hétvégeken tudtam kimenni a területre, és akkor éjjel kettő-három óráig is kitartottunk. Volt úgy, hogy tovább is. Előfordult az is, hogy ha nagyon tűzbe hozott bennünket a szemetes kan – ahogyan erről később írni fogok – akkor egy héten át akár három-négy éjszakát is rááldoztunk. Ebben az időszakban számomra a vadászat hónapokig nem jelentett más célt, mint ennek a fortélyos remetekannak az elejtését. Időigényes, kalandos, több menetes, és fárasztó vadászat volt; tele meglepetésekkel, színes vadászati epizódokkal. Ha akkor ott pontozó bíráink lettek volna, akkor nem lehetett volna más értékítéletük, hogy a szemetes kan az összes menetet megnyerte, kivéve az utolsót. Azt elveszítette.

Első menet:
Az első találkozásom a szemetes kannal egy januári, teliholdas, csikorgóan hideg éjszakán történt. A frissen hullott hótól vakítóan fehér volt a táj, a szálas erdőben messzire lehetett látni; a látási viszonyok tehát kitűnőek voltak. A vadőrrel a kan legfrissebben kitaposott váltója közelében, egy méretes öreg fa takarásában foglaltuk el a lesállásunkat, ügyelve a jó szélirányra is. A hőmérő akkor éjszakára mínusz 14–15 C fokra süllyedt. Igencsak kemény hideg volt. A vadőr gondosan előkészítette a leshelyünket. A lábunk alá egy fél zsák fafűrészport forgáccsal keverve az elkotort hóréteg alatti avarra szórta, hogy azon ácsorogva tovább bírják a lábaink a hideget.

Állóhelyünket úgy éjjel tizenegy óra tájban foglaltuk el, abban a hiszemben, hogy majd a megfigyelése szerinti szokásos időpontban, éjféltájban a Zsíros hegy gerince felől, kanyargós váltóján lefelé jön erre a kan. Azt reméltük, hogy ilyen kitűnő látási viszonyok esetén már jó előre észrevesszük és látni fogjuk. A tőlünk telhető legnagyobb csendben, fegyelmezett kitartással várakoztunk. Ülőszéket sem vittünk magunkkal, hogy azon se mocorogjunk feleslegesen. A keresőlátcsövemet a fatörzs egy kiálló ágcsonkjára akasztottam, hogy még véletlenül sem ütődjön hozzá a fegyveremhez, ha célba kell venni a disznót. Egyikünk sem volt dohányos, nem kívántuk hát a cigarettát, de nem is köhécseltünk, krákogtunk. Jóformán nem is beszélgetünk, legfeljebb suttogva kommunikáltunk egymással, ha feltétlenül fontos volt. Semmit sem bíztunk a véletlenre. Olyannyira nem, hogy a vadőr javaslatára a téli öltözékünkre nagy, fehér hentesköpenyt is felvettünk, amit ő szerzett valahonnan.

A fogas hidegben rendkívül lassan telt az idő. Reménykedve vártunk és feszült figyelemmel hallgatóztunk. Az erdő síri csendjében a legkisebb ágroppanás is messziről árulkodott, hogy ott valami vad mozog. Távolról éles róka ugatás hallatszott az erdőből, majd kicsit később már közelebbről hallottuk, ahogy a keményre fagyott havon poroszkált; nyilván kereste a párját, hiszen a rókáknál ekkor volt a párzás ideje. Néha egy-egy pele sivító hangja törte meg a csendet, ez is valamilyen vadmozgásra hívta fel a figyelmet.

Már jóval elmúlt éjfél, de a remetekan csak nem jött. A vadőrön ideges nyugtalanság vett erőt; alig hallhatóan suttogta, hogy nem érti a dolgot, mert azon a váltón, amelyre számítottunk, az elmúlt egy hét alatt – a megfigyelése szerint – ez idő tájt a kan minden éjszaka megjelent. Volt, amikor már éjjel fél tizenkettőkor elsétált az orra előtt a jól kitaposott váltón. Most pedig lassan éjjel egy óra lesz és a kan sehol nincs. Bennem is érett a feszültség, bár nem annyira a türelmem volt fogytán, hanem a kemény hidegben már kezem-lábam elgémberedett. Félő volt, hogy ha megjelenik a kan, nem tudom majd a puskát célzásra emelni. Kihűlni éreztem a végtagjaimat, mindkettőnk állóképessége igencsak fogytán volt.

Ekkor történt valami váratlan. A szemétlerakóhely felől – ami kb. százhúsz méterre volt tőlünk – határozottan szöszmötölést és ismétlődő disznófújást, mély szimatolásokat hallottunk. Sajnos a helyünkről nem láthattunk rá a szemétlerakóra, mert a hegyoldal kanyarulatában azt a domborzat eltakarta. A gyűjtőhely tehát a mögött volt. Mindketten feszülten figyeltünk. Nem hallucináltunk, jól hallottuk? A zaj megismétlődött; olyan volt, mintha a disznó üres műanyagpoharakat görgetne az orrával, vagy valamit rágcsálna, miközben mélyeket szimatol. Azt, hogy a szemetes kan van ott vagy egy másik vaddisznó, azt nem tudhattuk, de hogy disznóval van dolgunk, ahhoz kétség nem férhetett. Ha pedig az öreg remetekan vacsorázik ott, akkor honnan közelítette meg a lerakóhelyet? Melyik váltóját választotta? Vagy talán újabbat jelölt ki? Ki tudja. Annyi bizonyos volt, hogy ha a „szemetes” kan kelti a zajokat, akkor a megszokott és megfigyelt váltóját ezennel messze elkerülte.

Tanakodtunk, most mi legyen? A kemény hidegben a hó minden lépésnél ropogott. Meg kellene közelíteni a szemétlerakóhelyet, hogy rá lehessen látni, de ilyen ropogó léptekkel a kemény hóban? Úgy döntöttünk, hogy kockáztatni kell. A vadőr javaslata az volt, hogy a fehér köpeny védelme alatt lassú, óvatos léptekkel egyedül próbáljam becserkelni a disznót. A keresőlátcsövet se vigyem magammal, nehogy odakoccanjon a fegyverhez. Kitűnő fényviszonyok vannak, a felismeréshez és a célzáshoz elegendő lesz a puskatávcső is. A telihold tényleg olyan fényt árasztott a havas tájon, hogy még egy mozgó sündisznót is messziről fel lehetett volna ismerni. Puskalámpát sem használtam, mert a csillogása bezavart volna az erős holdfényben. Mindössze egy 6×42-es céltávcső volt szerelve a 7×64-es finn gyártmányú Tikka vadászfegyveremre.

Elgémberedett lábakkal, lassú léptekkel, mintha törékeny üveglapokra lépnék, elindultam a kanyargós cserkelő úton a szemétgödör felé. Két-három lépés után mindig megálltam, figyeltem és hallgatóztam. Legalább húsz perc eltelt, amíg végre odáig jutottam, hogy ráláthattam a lerakóhelyre. De ekkor már onnan semmilyen zaj, semmilyen mozgás nem hallatszott. Csend volt mindenütt. Álltam egy helyben és meditáltam; elugrani nem hallottam, különben is, ha észrevett volna, hangosan méltatlankodott volna, morgott vagy fújt volna. Vagy mégis tévedtünk? A képzelet játéka volt csupán az egész? No, de mindkettőnknél? És ha itt volt, akkor hová lett? Vagy gyanúsat észlelt és hozzám hasonlóan hallgatózik?

A szeméttelep – amikor már teljesen ráláttam – nem volt messzebb tőlem mintegy ötven-hatvan méternél. Zavaró volt azonban, hogy a hóesés utáni napokban odaszállított szemétkupacok összevisszasága feketéllett a hófehér terepen. Csendesen kibiztosítottam és vállhoz emeltem a fegyverem; a céltávcsővel egyenként sorra vettem a feketéllő kupacokat. Méghozzá nem is egyszer, mert felvillant bennem a gondolat, hogy azok egyike hátha maga az egy helyben hallgatózó ravasz szemetes kan. Volt egy kúposabbnak tűnő halom a több közül, amelyre a távcsövem legalább négyszer-ötször ráirányítottam, mert valahogy az nekem gyanús volt. De az a halom, csakúgy mint a többi, mozdulatlan volt.

A tartósan vállhoz emelt fegyver eközben kissé kifárasztotta a karjaimat, és lassan kezdtem leengedni magam elé, hogy megpihenjenek. Amikor a fegyvert tartó fázós kezeimet lassan lefelé engedve végre kinyújthattam, ekkor jött az igazi meglepetés! Ugyanis e pillanatban a „szeméthalmok” egyike, amelyik a leggyanúsabb volt, egy nagyot mordulva megpördült és nagy iramban futott fel, a fákkal borított, meredek hegyoldalba. Amikor távolabbra ért, egy pillanatra keresztbe fordulva megállt és újabb morgással, a vadkanokra jellemző erős, haragos fújással jelezte a felháborodását.

Én a meglepetésből ekkor kezdtem felocsúdni és jutottam abba a helyzetbe, hogy a kezeim újra engedelmeskedtek az akaratomnak. A sebtében vállhoz emelt fegyver céltávcsövén át ugyan célzott, de mégis inkább kapáslövést adtam le a keresztbe álló disznóra. Amikor a lövés eldördült én arra számítottam, hogy az öreg kan, jó találattal legurul a hegyoldalba. Ezzel szemben azonban újabb iramba fogott felfelé és egyre távolodva, folyton morogva méltatlankodott. Gondolom fel volt háborodva, amiért valami béna vadász elrontotta a vacsoráját.

A lövés hangjára a vadőr futva igyekezett hozzám és nem akarta elhinni, hogy a kan nem fekszik ott valahol előttünk. Sőt a fülének sem nagyon hitt, amikor hallotta a távolodó disznó öblös morgását. Miközben részletesen elmeséltem neki a történteket, felbaktattunk a hegyoldalra, és alaposan szemrevételeztük a rálövés helyét, hátha találunk néhány árulkodó vércseppet vagy vágott szőrt a fehér havon. De csak az elugrás helyét láthattuk egyértelműen, ahonnan a disznó startot vett.

A vadőr hallva a kan messziről is visszajelző morgását, biztos volt abban, hogy a disznót elhibáztam. Jóindulatú, oktató szavakkal fejtegette, hogy amelyik disznó találatot kap, az csendben viszi el a lövést, kivéve ha csontot ér, mert azt viszont hangos visítással, vagy legalább egy nyikkanással igazolja vissza.

Lehangoltan ballagtunk vissza a hátrahagyott holminkért, és amikor a keresőlátcsövet magamhoz vettem, akkor gondoltam végig igazán, hogy ebből az esetből két fontos tanulságot mindenképpen leszűrhetek. Az egyik az, hogy az éjszakai vadászatnál a kereső látcsövet a puskára szerelt céltávcső sohasem helyettesítheti igazán. Ha akkor nálam van a látcsövem, és azzal néztem volna sorba a szeméthalmokat, akkor az a disznó biztos nem menekült volna meg. A másik tanulság, amit megjegyeztem magamnak, hogy a gyorsan leadott lövés és a pontos célzás, egymást nem kizáró fogalmak!

A további leckék is tanulságosak voltak a számomra. A következő kudarcot, nem messze a szemétlerakóhelytől, a vele határos téli körtésben éltem át.

A második menet:
A kant akkor is a téli éjszakában a szeméttelep közelében vártuk. A vadőr megfigyelései továbbra is arról tanúskodtak, hogy ezt a helyet az éjszaka kellős közepén mindig meglátogatja a disznó. Egyszer csak azt hallottuk, hogy bennünket megkerülve már a körtésbe van a szemetes kan! Miután szél alá került mély hangú morgással jelezte, hogy észrevett bennünket; tudja, hogy itt vagyunk.

Akkor éjjel segítőként velünk volt egy nyugdíjas hivatásos vadász is, aki a terepjáró gépkocsiban várt minket. Odaérve hozzá elmondtuk neki a történteket, mire ő a következőt eszelte ki: ő a gépjárművel megkerüli a körtést, lehajt a legalsó szélére, és ott lead két riasztó lövést a sörétes puskájával. Mi a körtés felső végében, a kerítésén belül, a kan váltója közelében várakozzunk, nem messze attól a méretes lyuktól, amelyiken a disznó bement a gyümölcsösbe, mert abban biztosak lehetünk, hogy a lövés hangjára megindul, és ott igyekszik majd elhagyni a kertet, ahol bejutott. Így a kerítés közelében, mielőtt a lyukon átbújna, meg lehet lőni. Az elgondolás nem hangzott rosszul, sőt kifejezetten biztató volt.

Ez után minden a terv szerint történt. Mi elfoglaltuk a helyünket, idősebb barátunk a járművel elindult lefelé a körtés aljára. Ekkor már elég nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Amikor a körtést megkerülve leért az alsó végébe, leadta a két riasztó lövést és bizakodva várta a mi lövésünket, ami néhány perc múlva el is hangzott. Örömmel indult vissza a megbeszélt találkahelyünkre és büszke volt a haditervére, csak az volt neki a gyanús, hogy nem hallotta a becsapódást. Hát nem is hallhatta, ha csak az én „becsapódásom” odáig el nem hallatszott volna.

Az történt ugyanis, hogy a sűrű hóesés miatt a fegyverem a vízálló lebernyegem alá vettem, hogy óvjam a céltávcsövet a havazástól. A látási viszonyok a derengő holdfényben – a hóesés ellenére is – jók voltak; ebben a közeli főváros beszűrődő éjszakai fénye és a fehér hótakaró is besegített. Amikor lentről elhangzott a két riasztó lövés én kissé késlekedtem a fegyverem tűzkész helyzetbe hozásával. A kan viszont nem késlekedett, hanem mint egy fekete szellem szinte azonnal megjelent. A puha hóban, abszolút csendben, tőlünk alig huszonöt méterre, kocogott a váltóján, a kerítésen keletkezett lyuk irányába.

A puha hóban közeledni nem hallottam, csak hirtelen megláttam mozogni a sűrű hóesésben, és szinte perdítve kaptam vállhoz a lebernyeg alól előkotort fegyveremet, amit eközben igyekeztem kibiztosítani. Viszont véletlenül hozzáértem az elsütő billentyűhöz, vagyis belenyúltam, s a fegyverem erre, mint a jó szolga akként reagált, hogy azonnal elsült, csak éppen vaktában a levegőbe, a poroszkáló disznó fölött. A hirtelen dörrenésre a szemetes kan sem volt felkészülve; meglepetésében szinte repülve törte át a kerítés nyílását és a túloldalról gúnyosan morgott vissza ránk.

Ismét tanultam valamit! Örökre megjegyeztem, hogy ilyen helyzetekben a vadász nem lehet ennyire kényelmes. Igaz nem tudhattam, hogy mikor hangzik majd el a riasztás, de akkorra már lövésre kész helyzetbe kellett volna lenni és a fegyver kibiztosítására mindenkor, időben ügyelni kell! Ez utóbbi, ha esik, ha fúj, örök szabály!

Mit tehettünk? A helyzetet hármasban alaposan kiértékeltük. Megállapítottuk, hogy ezt a kant nem csak a kifinomult ösztöne, hanem az erdők szelleme is védi, ezért van mindig szerencséje. Jobban fel kell tehát kötni az alsóneműt, ha ezt az öreg remetét le akarjuk győzni. Mindezt figyelembe véve vártam az öreg remetétől a következő leckét. Nemsokára meg is kaptam.

A harmadik menet:
Januári csikorgó hideg volt. A körtésbe szórót létesítettek a disznónak, ahová morzsolt kukoricát és silótakarmányt szórtak. Amikor a kan ezt már rendre felvette értesítettek, és én a következő éjszakán már újra kint voltam. Egy roncsbuszba fészkeltük be magunkat, ahonnan a szóróra jól rá lehetett látni, s amely az ottani munkások nyári esőbeállója lehetett. Olyan hideg volt, hogy a roncs fémeresztékei a nagy hidegben zsugorodásuk miatt néha nagyokat pattogtak. A vadőr megnyugtatott, hogy ez a zaj a remetekant nem zavarja, mert ezt már megszokta. Megfigyelése szerint a fortélyos remetekan éjjelenként, rendre éjfél és egy óra között szokott megjelenni a szórón, de mindig más irányból. Biztosan tehát soha sem lehetett tudni, hogy honnan érkezik.

A fagyos hidegben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy jobbról, az erdő irányából valami mozog. A fagyos, többnyire hófedte talajon jól hallhatóan ropogtak a léptei. Időnkét megállt és nyilván hallgatózott. Látni belőle ekkor még nem lehetett semmit. A hó miatt pedig keresőtávcső nélkül is jól lehetett volna látni, ha a disznó jelent volna meg a látótérben. Különös izgalom vett rajtunk erőt, mindketten éreztük, hogy a szemetes kan itt van a közelben. Hosszú percekig csend volt. Aztán hangosan roppant a fagyos hó, hallottuk, hogy a jövevény mély szimatokat vesz a levegőből, és erősen kifújja azt. Nyilván tudni akarta, hogy tiszta-e a terep. Szerencsére jó volt a szelünk.

Mivel gyanúsat nem észlelt, tőlünk jobbról határozottan elindult a szóró irányába. A mi leshelyünkről nézve a körtefák sorai ránk merőleges párhuzamban álltak. A kan a szóróhoz közelítve egymás után hagyta maga mögött a sorokat, és most már nem csak hallottuk a lépteit, hanem szabad szemmel láttuk is a disznót, ahogy a szóró felé közelít. A vadőr szinte nyögve súgta, hogy várjam meg, amíg a szóróhoz ér, mert ott biztosan megáll, és akkor pontosan keresztbe fog állni. Én ekkor már a fegyver céltávcsövébe fogva kísértem a kant, és olyan jól lehetett látni a szálkeresztet is, hogy a fegyverlámpára nem volt szükség. A kan átlépte a szóróközeli utolsó körtefasort és szabaddá vált a teljes alakja. Már csak néhány méterre volt a szórótól; én kifújtam a lélegzetem, hogy célba vegyem a disznót, és amint keresztbe áll, meglőjem.

Két alapvető dologgal nem számoltam. Az egyik az volt, hogy amikor a célzáshoz készülve kifújtam a levegőt, a kemény fagyban a leheletem egy pillanat alatt ráfagyott a céltávcső lencséjére, mert nem fordítottam el a fejem eléggé. Persze a „tejüvegen” át semmit nem láttam. Elkezdtem gyorsan lekaparni a fagyott párát a lencséről egy sebtében előkapott papírzsebkendővel. Mire a távcsövem nagyjából kitisztult, a szemetes kan már ott sem volt. Ez volt a másik meglepetés. A vadőr nem akart hinni a szemének. Ő végignézte azt, amit én a távcsővel való bajlódásom miatt nem láttam; nevezetesen, hogy a ravasz remete kan, amikor a szóróhoz ért, egy-két másodpercre megállt, majd – anélkül, hogy zavaró körülményt jelzett volna – komótosan tovább ment. A szóróba szinte bele sem szagolt. Mire észbe kaptunk, már látni sem lehetett a körtés egymást ferdén takaró fasoraiban. Távolodó léptei alatt már csak a hó ropogását hallottuk. Majd megfagytunk, mégis kitartottunk éjjel három óráig; vártuk, hátha visszajön a vacsoraasztalához, de addig nem jött vissza. Az is lehet, hogy előtte már belakmározott valahol. Ki tudja? Mindenesetre kitűnő ösztöne volt; mintha megérezte volna, hogy ez esetben is veszély leselkedik rá.

Az újabb lecke tanulságát is leszűrtem. Megjegyeztem örökre, hogy kemény, fagyos télben távcsöves puskánál, a célzás előtti légzésváltásra megfelelő testhelyzettel is ügyelni kell, mert hamar megismerkedhet a vadász a korai „szürke hályoggal”! Az eset másik fontos tanulsága volt a számomra, hogy az öreg remetekanok elemi ösztönei gyakran dugába döntik a vadász biztosra vehető számításait. Ugye biztosra vettük, hogy a szórónál megáll, mert oda enni jön. És nem állt meg. Számomra ez több volt, mint fricska; egyszerűen megalázó volt.

Nem a gyarapodó tapasztalatok estek nehezemre, hanem a sorozatos kudarc nyomasztott. Abba akartam hagyni az egészet. Látva kitartásomat a fagyos éjszakákon, a vendéglátóim csak biztattak, hogy ennyi kísérlet után már abba ne hagyjam. Azzal érveltek, hogy mivel ez alkalommal nem zavartuk meg a szemetes kant, egész biztosan hamarosan jelentkezni fog. Az is lehet, hogy már másnap éjszaka is ott lesz. Folytassuk hát tovább a párbajt!

Nemsokára kaptam a hírt, hogy a vadőr már a következő éjszakán a szórón látta az öreg remetét. Nyugodtan meg tudta figyelni, mert a kan – mivel én most nem voltam ott – közel egy órán át turkált, rágcsált és csámcsogott a szórón. Jellemző ismertetője a magas marja és robusztus, hosszú feje volt. Különböző pozitúrákban többször kínálta hol az egyik, hol a másik oldalát a lövésre, de engedély nélkül ő sajnos nem lőhette meg.

Minden újabb értesítés a szemetes kan megjelenéséről különös izgalmat keltett bennem. Ahogy telt-múlt az idő, ez annál inkább így volt. Ebben az időszakban éltem át úgy igazán a vadászláz belsőleg égető hevületét. Valami különös lélektani viszony, valamiféle tisztelet kezdett kialakulni bennem, azzal a remetekannal szemben. Egyre inkább becsülendő ellenfélnek tekintettem.

Az újabb értesítésre újra nekiveselkedtem, hogy a nekem dobott kesztyűt felvegyem. Alig vártam a hétvégét, hogy a köznapi civil ruhát az előre elkészített meleg, vadász gúnyára cseréljem fel. Amikor eljött az idő, fogtam a felszerelésemet, mintha riadót fújtak volna; sietve mentem ki a vadászterületre. A nyugalmam odakint mindig visszatért, és eltökélten bíztam abban, hogy ez a játszma a számomra egyszer majd sikeresen véget ér.

Ha kint voltam a területen változatlanul folytattuk a vadkár-elhárítási programot. Általában éjjel tizenegy óráig bebarangoltuk a környéket, részben a terepjáróval vagy gyalogosan cserkelve, és ha volt mire lövést leadnom, azt mindig feltettük a saroglyára. Esetenként szükség volt a puskalámpára is. Többnyire egy-egy süldő vagy róka került a kocsira. Volt olyan eset is, amikor egyetlen éjszaka három süldő és kettő róka volt feltéve a saroglyára. Ezek a programok – a terület ellenőrzése mellett – bemelegítő edzésnek is jók voltak, az eredményes találatok az önbizalmam erősítették. Gondosan ügyeltünk arra, hogy a lövéseket a szemétlerakótól és a körtéstől távolabbi területeken adjuk le, hogy ne zavarjuk meg a remetekan mozgását. És éjjel tizenegy előtt a területbejárásokat mindig be is fejeztük, hogy utána éjfél előtt elfoglaljuk a helyünket a szemetes kanra várva.

Az előző eseménytől számított egy hét múlva felkészültem a következő menet megvívására. Következett tehát a negyedik menet!

Ismét a szóró közelében volt az újabb leshelyünk, de most nem a roncs buszban, hanem egy e célra összetákolt ülőpadon, előttünk léckorláttal, amelyet fegyvertámasztéknak szántak. Velünk szemben 80-90 méterre volt a szóró morzsolt kukoricával ízesítve. Gyenge és jó irányú szelünk volt, amely a szóró felől lengedezett. A vadőr biztatásul hangsúlyozta, hogy az elmúlt éjszakákon a kan éjfél felé minden alkalommal megjelent a szórón. De néha olyan csendben, mint a szellem. Bevallotta nekem, hogy restelli ugyan, de egy kissé kezd tőle tartani, mert szinte már misztikussá vált számára ez a disznó. Ekkor egy kicsit megnyugodtam, mert azt hittem, hogy csak én vagyok vele így, de úgy látszik, hogy a szemetes kan mindkettőnkre egyforma hatással van.

Fagyos februári éjszaka volt, de most nem volt olyan dermesztő hideg, mint ezen a télen oly sokszor. Persze egy ültő helyben nem volt azért a mínusz hét-nyolc foknál sem kimondottan melegünk. Csendben várakoztunk a leshelyünkön. A mögöttünk fekvő távoli faluból hallatszott néha egy-egy kutyaugatás. Éjfél után alig negyedóra telhetett el, amikor jobbról, a hegyoldal felől, ahonnan sűrű bozóttal benőtt, bokrokkal, fákkal szegélyezett vízelvezető árok vezetett le a mi irányunkba; erős ágroppanást hallottunk. Aztán percekig csend volt. Majd újra roppanást, avarzörgést és disznófújást, szimatolást hallottunk.

A vadőr remegő hangon, alig hallhatóan súgta, hogy: „Készüljön fel! Jön a disznó!” A fokozott izgalomtól enyhe hidegrázást éreztem. A keresőlátcsöveinkkel mindketten a terepet kémleltük, de nem láttunk semmit. A kan ekkor még valószínűleg a bozótos árokban volt. Jó negyedóra eltelte után, úgy éjjel fél egy tájban a kan elindult a szóró felé. Léptei a fagyos hórétegen jól hallatszottak. Most már a közeledő kant a körtés fasoraiban látni lehetett. Kis időre néha megállt, hallgatózott, szimatolt, de mindig olyan pozitúrában, úgy és ott, ahol a fasorok takarták. Még néhány kopogó, hóroppanásokkal tarkított lépése után egyszer csak a hosszúkás, fekete alakja megjelent az előttünk lévő szórón. A látcsövem egészen közel hozta; hosszú bozontos feje és az egész alakja jellemzően robosztus volt.

A keresztbe álló kan miközben nyugodtan kezdte szemezgetni, ropogtatni a szemes kukoricát, a bal oldalát mutatta felénk. Tanulva az előző esetekből, most gondosan célba vettem a disznót. A fegyverlámpám fel volt ugyan szerelve, de anélkül is kitűnően láttam a céltávcsőben. Amikor érzésem szerint a lapockáján jól rajta voltam a szálkereszttel, elengedtem a golyót; éles becsapódást lehetett hallani és a disznó, mintha letaglózták volna, úgy eset össze. Egyet-kettőt még rúgott, majd elernyedt, aztán újra vergődött, és amikor én újabb lövésre készültem, most már a lámpával is világítva, a vadőr szinte lenyomta a puskám csövét, mondván; nehogy a vergődő, fektében forgolódó kannak kilőjem az értékes agyarát. Én hallgattam rá, és amikor a disznó ismét elernyedt, mozdulatlanná vált, akkor újra megnyugtatott, hogy itt nincs már szükség kegyelemlövésre.

Nagy volt az örömünk! Összeölelkeztünk, kezet ráztunk és már a hangunkat sem fogtuk vissza. Hangosan kezdtük értékelni a helyzetet. „Na, ugye hogy végre megvan! Kár lett volna feladni ezt a küzdelmet!” – lelkendezett a hűséges kísérőm. Szedelőzködtünk, hogy most már közelebbről is megnézzük végre dicső ellenfelünket, a szemetes kant. Mielőtt elindultunk, odavilágítottam a fegyver lámpával, ahol a kan elfeküdt és a legnagyobb döbbenetünkre a disznó nem volt ott! Erős lámpafénnyel pásztáztam a szóró környékét, de a remetekant sehol nem láttuk. Se fekve, se állva, se mozogva. Mintha felszívódott volna. A vadőr felüvöltött és azt kiáltotta, hogy ilyen nincs! Hát hová lett, hiszen ott feküdt már mozdulatlanul! – méltatlankodott, szinte önkívületi állapotban.

Világító fegyverlámpával, lövésre készen közelítettük meg a szórót. Jól láttuk az elfekvés és a vergődés helyét, valamint tenyérnyi vérfoltokat. Hallgatóztunk, hogy körülöttünk hallunk-e valamit? Igen! Hallottunk bizony, méghozzá a bozótos árok felől, ahonnan hallani lehetett a távolodó kan ropogó, csörtető lépteit, erős szuszogását, időnkénti fújását. Mondtam a kísérőmnek, hogy menjünk utána és kapjuk el valahol, de ő ezt a kérést határozottan elutasította; mondván, hogy ez nem olyan fajsúlyú vadkan, amellyel sebzetten érdemes lenne éjszaka párbajozni.

Miután újra átvizsgáltuk lámpáinkkal a helyszínt, világossá vált, hogy a kan gerinctüskelövést kapott; ugyanis ott találtunk egy porcos, bőrkés sörtepamacsot. Átmenetileg nyilván ez bénította le a disznót. Ha ez a találat egy kicsit is lejjebb megy, akkor a gerincét töri és akkor a mi remetekanunk, most nyilván itt feküdne előttünk. Be kellett látnom, hogy itt ismét a helytelen célzással volt a baj, és ebben több dolog is félre vihetett. Az egyik a remetekan egészen magas, több mint araszos sörénye, a másik a lőtávolság. Ugyanis a fegyverem százhúsz méterre volt pontra lőve, így alig nyolcvan méterről a vaddisznó a ballisztikai görbe legmagasabb pontja alá kerülhetett. Mindemellett a fekete célponton lámpa nélkül a szálkeresztet sem tudtam pontosan elhelyezni. Ez a bölcselkedés persze utólag már nem sokat ért. Igazság szerint a kan – oldalát mutatva felém – akkora felületet kínált a célzásra, hogy azt hibátlanul el kellett volna találni.

Újabb tanulságként azt szűrtem le, hogy éjszakai vadászatnál – ha engedélyezett – lehetőleg használni kell a fegyverlámpát, még akkor is, hogy ha a vad elugorhat. Inkább menjen el épségben, mint rossz találattal megsebezve. A másik, amit akkor örökre megfogadtam, hogy mindenkor betartom azt az íratlan aranyszabályt, amelyet a tapasztaltabb vadászoktól gyakran hallottam, hogy a vaddisznót addig kell lőni, amíg mozog, mert az a biztos, amikor már a töret a szájában van. Keserű, de tanulságos lecke volt ez is!

Ennyi kudarc után úgy döntöttem, hogy többé nem vadászok erre a disznóra. Az volt az érzésem, hogy én soha nem győzhetem le ezt a kant, mert valami titokzatos erő védi és iszonyú a szerencséje. Legalábbis velem szemben. Ekkor már tizenegy év vadászmúlt volt mögöttem. Tehát nem voltam kezdő és a nagyvadas területünkön is aránylag jó eredményekkel vadásztam. Az esti vadkárelhárítások során itt, ezen a területen is számos vadat terítékre hoztam. Ezt az egy vadat viszont képtelen voltam elejteni. Úgy voltam vele, élje hát tovább a remete életét a zsíroshegyi katlanokban.

Érlelődő elhatározásomat elsőként a velem kitartóan küzdő és szinte barátommá váló vadőrrel közöltem, aki sokat fáradozott azért, hogy ez a vadászat a számomra sikeres legyen. Ő arra kért, sőt kérlelt, hogy ne adjam fel! Aludjak még rá néhányat és addig ezt az elhatározásomat ne közöljem a vendéglátómmal sem, majd csak akkor, ha végképp így döntenék. Szenvedélyesen agitált; legalább várjuk meg, hogy megjelenik-e még a szemetes kan ezen a vidéken, vagy soha sem látjuk többé! Fogadkozott, hogy ő úgy is kint lesz minden éjjel a területen, és ha megjelenik, megpróbál neki újabb csapdát állítani. Lassan vége lesz ennek a hideg télnek, a disznónk pedig ennie kell. Ő nagyon bízott benne, hogy meg fog az még jelenni egy idő után.

Végül is hagytam magam rábeszélni és vártam az újabb jelzést a vadőrtől. Elérkezett a március, de az első napjaiban még elég hűvösek voltak az éjszakák. A legutóbbi kudarcom óta körülbelül három hét telt el. Egyszer csak hív ám a vadőr, hogy menjek ki minél előbb, mert a szemetes kant már egy hete figyeli. Két hétig se híre, se hamva nem volt; egy hete azonban minden éjszaka látogatja a körtés belső, lankásabb részeit. Sőt már a neki szánt szórót is felvette. Vittek ki neki darát és lédúsabb silót és abból minden éjszaka jókat falatozik. Nekem addig nem akart szólni a vadőr, amíg nem lehetett biztos a dolgában.

Még ekkor is vonakodtam és erősen töprengtem, hogy menjek vagy sem? A vadőr eközben többször is hívott és könyörögve kérlelt, hogy legalább még egyszer, ha utoljára is, de próbáljuk meg. Március első hetének végén teliholdas éjszaka volt és úgy határoztam, hogy még egyszer kimegyek és megpróbálom ezt a küzdelmet sikerrel befejezni. Úgy gondoltam, hogy ennyi fáradozás, fagyoskodás és éjszakázás után ez jár nekem. Napokat tenne ki az óraszám ha összeadnánk, amennyit én erre a remetekanra fordítottam. Segítőtársam, a vadőr, ennek az elhatározásomnak nagyon örült.

Kezdődhetett tehát az ötödik, és egyben az utolsó menet:

Amikor kora este újra kimentem, a vadőr részletesen tájékoztatott megfigyelései eredményéről. Elmondta, hogy a kan éjjel egy óra előtt nem szokott megjelenni a terepen. Másik dolog, amelyre felfigyelt, hogy nyilván a sebesülése folytán kissé sántítva megy, és ennek valami idegsérülés lehet az oka. De ahhoz nem fér kétség, hogy nem másik disznóval van dolgunk. Jellegzetes, robosztus alakjáról, hosszú fejéről kitűnően fel lehet ismerni, a sántítása csupán bővíti az ismertető jeleit.

Elindultunk ugyan az éjfél előtti szokásos barkácsolásunkra, de nem igazán volt hozzá türelmünk. Még nem volt éjjel tizenegy óra, amikor már elfoglaltuk az új leshelyünket eléggé bent, a körtés mélyén. Ez egy olyan zárt fabódé volt, amelynek volt ajtója és nyitott ablaka, ahonnan jól rá lehetett látni a szóróra. Két ember kényelmesen elfért benne a szemben lévő kispadokon. Én olyan csőszlaknak néztem azt a fabódét.

A disznó érkezését reménykedve várva üldögéltünk a sötét bódéban. A telihold fénye bevilágított a bódé ablakán, így jól lehetett látni az óránk számlapját. Az ajtót kilincsre csuktuk egyrészt a huzatos hideg miatt, másrészt azért, mert ha lengette a huzat, akkor nyikorgott. Én az ablakhoz közeli padon ültem, és amikor elfoglaltuk a helyünket, tettem is néhány célzási próbát. Kíváncsi voltam, hogy az ablakon kifér-e a lámpámmal felszerelt puskám, a céltávcsővel rálátok-e a szóróra, meg tudok-e kellőképpen támaszkodni a célzáshoz és mindezt csendben, zaj nélkül meg tudom-e oldani? Úgy éreztem, hogy mindez éles helyzetben is menni fog.

Végtelenül lassan múlt az idő, alig akart eljönni az éjfél. A várakozás feszültsége telítődött bennünk. A vadőr odasúgta nekem, hogy:„ha ez a kan megteszi azt velünk, hogy ma éjjel erre se néz, holott az utóbbi egy hétben itt minden éjjel megjelent, akkor ez nem más, mint egy vaddisznó alakjában bújt boszorkány, vagy a vaddisznók gonosz szelleme.” Kissé feszült voltam magam is, de ezt hallva elmosolyodtam, mert arra gondoltam, hogy ha ez a párbaj mi hamarabb nem ér véget, akkor fennáll a veszélye, hogy a képzelgéseink miatt mindketten a bolondok házában kötünk ki. Hiedelmeinkben már-már ott tartottunk, hogy a budai hegyek vadbőrbe bújt szellemét üldözzük hónapok óta.

Ahogy közeledett az éjjel egy óra egyre feszültebbek lettünk. Eljött az idő, az órám mutatója egy órát mutatott és még mindig semmi. Negyed kettő múlt néhány perccel, amikor a látcsövemmel a körtefasorok között valami mozgást észleltem. Az erdő felől, ahol a szemétlerakóhely volt, egy jókora vaddisznó közelített. A kísérőmet megérintettem és intettem neki, hogy nézzen ki az ablakon, közben súgtam is neki, hogy ott jön egy disznó. Szapora légzése előre jelezte, hogy felismerte a disznót. Csak annyit tudott suttogva kinyögni, hogy: „Ez a szemetes kan! Sántít! Tessék meglőni!”

Jó előre megegyeztünk, hogy ha még egyszer bejön a disznó, menet közben már semmibe nincs beleszólás, nincs tanácsadás és semmilyen zavarás. Hogy mit és hogy teszek, az legyen az én dolgom. Zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy a végén majd egymást hibáztassuk.

Óvatos igyekezettel bújtattam ki a fegyverem csövét lámpával együtt a bódé ablakán, és ez minden zaj nélkül sikerült is. A célzásnál az előre begyakorolt, támasztott testhelyzetet próbáltam elfoglalni. Stabilan vállnál volt a puskám és az erős holdfénynél hamar megtaláltam a céltávcsőben a disznót. Ekkor már elég közel volt a tőlünk alig száz méterre lévő szórótól. Ott egy kicsit szöszmötölt, ide-oda
mozgott, és a hatalmas fejét néha felemelve beleszimatolt a levegőbe. Fegyelmezetten vártam, hogy kissé megnyugodjon, fejezze be az állandó, nyugtalan mozgását, mert zavart a pontos célzásban. Ez lassacskán be is következett. Most is, mint a legutóbbi kudarcnál, a bal oldalát mutatva kezdett turkálni a szórón.

A céltávcső szálkeresztjét a lapockájára próbáltam illeszteni, azonban a sötét testrészen a derengő holdfényben ez nem volt teljesen biztató; nem bíztam a célzásom pontosságában. Ekkor eszembe jutott a legutóbbi eset, amikor a gerinctüske lövéssel elment a kan, és erre a céltávcső szálkeresztjét kissé lejjebb csúsztattam a lapockáján. Egy pillanatig azon meditáltam, hogy használjam a fegyverlámpát vagy sem? Tanulva a korábbi esetből, úgy döntöttem, hogy használom. Éreztem, hogy a céltávcsővel jól rajta vagyok a disznón; megnyomtam a lámpám pillanatkapcsolóját, a disznó felkapta a fejét, de már ment is a lövésem. A vadőr, aki állítólag jól hallotta a becsapódást, felkiáltott, hogy; „Megvan!” Én is hallottam valami olyasmit. A lövés pillanatában pedig azt láttam a lámpafénynél, hogy a kan nyújtott testtel, szinte kirepült a képből. A feje balra volt és abba az irányba tűnt el, ahol én már a lámpával nem tudtam követni, mert abban a bódé oldalfala akadályozott.

A kísérő vadőr szinte kitépte az ajtót, kirohant a kalyibából én pedig utána. Néhány méter után megálltunk és hallgatóztunk. Jön-e valahonnan valami árulkodó hang? Végigpásztáztuk látcsöveinkkel és a lámpáinkkal a környéket. Nem hallottunk semmit és nem is láttunk. Odamentünk a szóróhoz és lámpáinkkal alaposan átvizsgáltuk a rálövés helyét. Meg találtuk az elugrás helyét; látni lehetett, hogy a kan a két hátsó körmeit alaposan belevájta a talajba, amikor elugrott. Mintha egy elszabadult acélrúgó röpítette volna ki a helyéről. Biztató volt, hogy kevés vágott szőrt is találtunk, vért azonban sehol. Módszeresen, táguló körben elkezdtük körkörösen a keresést, lámpáinkkal végig pásztáztuk a terepet, azt remélve, hogy valahol a közelben elfeküdt a remetekan.

Hajnal három óra felé hagytunk fel a kereséssel. Egyszerűen nem értettük; jó lövéssel vérnek vagy a disznónak, vagy mindkettőnek itt kellene lenni. Lehangoló, rossz érzés volt. Vesztettem volna megint? Fáradtak és álmosak voltunk. Abban maradtunk a vadőrrel, hogy ő kora reggel folytatja a keresést, és az eredményről telefonon értesít.

Így is történt. Reggel fél nyolc tájban csörgött a telefonom és a felületes alvásomból felriadva, szorongva emeltem fülemhez a kagylót. Minden álom elszállt a szememből, minden fáradtság elpárolgott a végtagjaimból, amikor a vadőr lelkendezve harsogta a telefonba: „Gratulálok! A szemetes kan vesztett! Megtaláltuk!” Szinte éreztem – vagy inkább reméltem –, hogy nem kaphatok más hírt, de mégsem akartam hinni a fülemnek.
Rögtön azt kérdeztem, hogy ez nem tévedés? Különös ismertetőjele van?
A válasz: „De van ám! Szőr nélküli, gyógyuló heg a gerincén! Semmi kétség, a szemetes kan ezt a menetet elvesztette! Tessék kijönni és meggyőződhet róla. Már bent van a hűtőházban.”

Gyorsan összekaptam magam és hajtottam kifelé. Hétvégén gyér volt a forgalom, hamar kiértem a vadgazdaság hűtőházához, ahová a kant bevitték. Különös érzés volt vele így találkozni. A csigán lógva még méretesebbet mutatott, mint amikor a földön járt. A hátgerincén valóban ott volt a különös ismertetőjele, ahol a tüskelövést kapta. Hiányos sörte és hegedő sebhely bizonyította azt a találatot. Az agyarai végül is nem voltak olyan nagyok, az alsó agyarak 22,7 és 22, 9 cm-t mutattak. Viszont hosszúkás, bozontos feje ugyancsak félelmetes volt; a feje búbjától az orra hegyéig 67 cm volt a távolság. A kan zsigerelt súlya kevéssel meghaladta a 130 kilót. A sörénye még jórészt a téli szőrzetet mutatta, de már megkezdte a tavaszi szőrváltást, ezért az oldala meglehetősen rőt és foltos volt.

A lövésem végül is jó helyen volt; a bal lapockáján behatolva a szívet találta el, de a testet nem ütötte át, ezért nem volt kimeneti nyílás, s így kifelé vérzés sem volt. A bemeneti helyen pedig a háj összezárt és ezért sem tudott bő vérjelzést adni. Nappali világosságnál azért találtak vércseppeket a rálövés helyén. Úgy okoskodtunk, hogy amit én a kan utolsó mozgó pillanatában láttam, a nyújtott testtel való kirúgását, az a szívlövésre jellemző, úgynevezett halálvágta kezdete lehetett. És miért nem találtuk meg? Hát azért, mert szinte belesimulva feküdt egy barázdaszerű horpaszban, pedig azt a részt nemegyszer körbejártuk; állítólag többször is elmehettünk mellette. A terephez hasonló színe miatt még világosban sem volt könnyű észrevenni – mondta a vadőr. A keresést azok is segítették, akik kora reggel jöttek a körtefákat metszeni. A vadőrrel közösen találtak rá, így többen is álltak a ravatalánál. Mindannyian megcsodálták és a vadőrtől végighallgatták a történetét.

Izgalmas kaland volt ez. Ahogy néztem a legyőzött kant, ott akkor nem az volt a lényeges nekem, hogy milyenek a méretei, mekkorák az agyarai, pedig ezek a kérdések egy-egy sikeres vadászati eredménynél nagyon is fontosak. Ez esetben viszont nálam eltörpültek ezek a dolgok amellett, amit vadászati élményben, izgalmakban ez a ravasz remete nyújtott. Különösnek tartottam azt is, hogy még a legutolsó esetben sem volt hajlandó megadni, illetve felfedni magát előttem, hanem úgy simult a talaj lankáiba, hogy éjszaka legfeljebb csak rálépve lehetett volna észrevenni.

A helyieknek megköszöntem a lehetőséget, hogy erre a remetekanra vadászhattam, és hálásan köszöntem a segítségét és a fáradozását a vadőrnek is, akire rábíztak. Ők velem együtt örültek a sikernek. Aztán úgy gondoltam az lesz a leghelyesebb, ha kikészítettem a teljes fejét, benne az eredeti agyarpárral és a szobám falára teszem, ha egyáltalán el tudom helyezni a lakásban. Ha nehezen is, de helyet találtunk neki, és évekig a legbecsesebb trófeáim közé tartozott.

* * *

EPILÓGUS

A sors úgy hozta, hogy lakást kellett cserélnem és az újabb lakásba a renoválás miatt nem tudtam elhelyezni ezt a trófeát. Semmiképpen nem szerettem volna tőle véglegesen megválni, azt sem akartam, hogy nálam porosodjon, ezért időlegesen odaadtam az egyik erdőgazdaságnak, ahol el tudták helyezni és jól mutatott az ebédlő falán. Ott sok vendég és sok vadász is megfordult; így hát sokan látták és megcsodálták. Kedvező volt számomra, hogy ha arra jártam, én is bármikor találkozhattam vele. Ez meg is tettem jó párszor.

Egyszer aztán, amikor benyitottam az ebédlőbe, a lábam a földbe gyökerezett, mert nem volt a falon a disznó trófeája. Érdeklődésemre körülményesen és kissé restelkedve előadták, hogy a szemetes kan már nincs az országban. Egy igen módos, külföldi vadásznak – aki régóta visszajáró vendégük – annyira megtetszett, hogy a kérésének nem lehetett ellenállni és odaadták neki. Valami félreértés folytán ők úgy gondolták, hogy én azt a trófeát véglegesen a gazdaságnak ajándékoztam, így hát szabadon rendelkezhetnek vele. Ledöbbentem, de mit tehettem volna? Nem akartam senkit kellemetlen helyzetbe hozni a jóhiszeműsége végett. Beláttam, hogy a sors így akarta. A szemetes kan, amely soha nem akarta magát megadni nekem, örökre eltűnt az életemből. Elvitte magával az eredeti agyarait is. Ekkor éreztem igazán általa legyőzöttnek magam, mert ettől kezdve ellene semmit nem tehettem. Legalább az agyarai díszíthetnék a szobám falát. Nem maradt meg a számomra belőle semmi, csak az emléke. Azért ez sem kevés!

Vadászat

Aranysakál hajtás Szerbiában

Print Friendly, PDF & Email

Aranysakálhajtást szerveztek a Vajdaságban

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Vajdaság Autonóm Tartomány Szerbia északi részén terül el, a magyar határ közvetlen szomszédságában. Etnikai összetétele rendkívül sokszínű: több mint 25 különböző etnikai csoport teszi ki a régió lakosságának egyharmadát. A Vajdaság Autonóm Tartománynak  hat hivatalos nyelve van, amely tükrözi az itt élő népek kultúráját, nyelvét és sokszínűségét.

2024. február 28-án Bognár Rudolf a Budapest-Belgrád vasútvonal és a Szabadkai út mellett társas vadászaton vett részt a Horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság területén, ami megközelítőleg 4500 hektár nagyságú. A terület nagyban hasonlít az ásotthalmi, mórahalmi erdős-homokos vidékre. Szinte minden földet, ami növénytermesztésre alkalmas, késő ősszel felszántottak a helyi gazdák. Magyarországon a táj természetközelibb, jóval több azon területek aránya, ahol szinte alig látható az emberi aktivitás. Ezt jól tudják Szerbiában élő vadászok, mivel sűrűn kapnak meghívást a magyar oldalról. A vadászati turizmus mellett a magyar gyógy-, és termálfürdők is kedveltek. Szerbiában a vadászati idények eltérnek a valamelyest a magyartól. A társasapróvad-vadászatok október elsejével kezdődnek és január 31-ig tartanak. Kivétel a mezei nyúl, amelynek a vadászati idénye december 15-el befejeződik.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A vasárnap megrendezett hajtáson több száz hektárt mozgattak meg a helyi vadászatra jogosultak és a vendégek. A reggeli eligazítást Horváth Ferenc elnök tartotta, akit a helyiek csak Komicá-nak ismernek. Mivel az aranysakálhajtás nagy szervezést igényel, jött egy helyi kutyáscsapat is. A 18 főből álló hajtók a brak jazavičar-nevű kutyafajtával vettek részt a vadászaton. A “braki tacskó” Szerbiában, illetve a Balkánon, elterjedt kutyafajtának számít. Kedvelt fajta a vaddisznóvadászatokon is, valamint a szőrmés kártevők vadászata során is előszerettel alkalmazzák, ezt az alacsony, rövidlábú tacskófajtát. A vadászaton résztvevőktől fokozott odafigyelést kértek, mivel a sakál sokszor lapul az aljnövényzetben. Kivár.  A 25 vendég és helyi vadász, akik végig leállók voltak, egy kalapból sorsolták ki a helyeiket. Ezeket a helyeket napokkal korábban a helyi vadászok előre kijelölték. Azért, hogy következetes legyen a vadászatszervezés, mind a három hajtásban a leállók helyei nem változtak. A horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság költségeinek csökkentése érdekében, minden vendég megközelítőleg 8 ezer forinttal járult hozzá a költségvetéshez, ami magában foglalta a tartalmas reggelit és a nap végén, a késő délutáni ebédet is.

Horváth Ferenc, a társaság elnöke minden vendéget megkért, hogy kövessék a helyi vadászok utasításait, tanácsait. A vendégjog Szerbiában és Magyarországon is “szent”, de ehhez úgy is kell viselkedni a vendégnek. A leállók nem beszélhettek, nem cigizhettek közben. A balesetek elkerülése érdekében, a vadászkutyákon és vadászokon egyaránt egyedi, jól látható, megkülönböztethető jelzést kellett viselni. Ha sebzés történt, mindenkit megkértek arra, hogy az utánkeresést a tacskókra és hajtóikra bízzák.

Mivel több száz hektárt hajtottak meg a Horgoshoz közeli  területen, amit a helyiek csak Kűlaposként ismernek, gyorsan telt is az idő. A hajtók sokszor három méteres nádason, rekettyés, mocsaras részeken is átverekedték magukat. A hajtásban sokszor elhagyatott gyümölcsösökön vezetett az út, olykor szélviharban összetört erdőkön kellett áthatolni a hajtóknak és a tacskóiknak. Míg a nádban kifejezetten nehéz menni, addig a homokbányák veszélyesek is lehetnek, amit már a természet sok esetben vissza is foglalt. Könnyen belecsúszhat ember és állat, amiből kifejezetten nehéz kijönni, ha messze a segítség.  A mostani vadászat alkalmával viszonylag szerencsés volt mindenki, mert nem volt sár. Sajnos az idei télen kevés csapadék esett a Vajdaságban, ami itt is “vendégmarasztaló”-nak ismernek a helyiek. 1 mm csapadék sokszor bőven elég ahhoz, hogy autók egymás után elakadjanak a mezőgazdasági földutakon. Ahogy közeledett a hajtás, érezni lehetett, hogy mozdul a vad. A sakálok sokszor csak a legvégén ugrottak meg a tacskók miatt. Az egyik vadász előtt az egyik sakál 10 méterre ugrott – vesztére. Az első hajtásban két sakál esett, majd egy-egy az elkövetkezőkben. Vörös rókát egyszer sem láttak se a hajtók se a leállók, amit vélhetően kiszorított az aranysakál a területről. A hibázások, és az óvatosság megtartása miatt megközelítőleg ugyanennyi aranysakál tört ki a hajtásból, aminek az állománya az elmúlt 10 évben robbanászerűen ugrott meg.

Sajnos a változás szemmel látható. Az őz állományai drasztikusan lecsökkentek. Ritkaságszámba megy, ha látnak májusban gidát vezető sutát. A változás egyértelmű, amit a sakál okozott a Vajdaságban. Pontosan senki nem tudja megmondani, miért döntött úgy ez a faj, hogy meghódítja Szerbia egész területét. A Balkánon dúló háborús években gyakorlatilag összeomlott a vadgazdálkodás, amit kihasznált a toportyán.

Az utóbbi években megindult a változás itt Szerbiában is. Egyelőre még kevesen vadásszák ezt a fajt. Azonban sokan felismerték, hogy gyérítésükre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni és integráltan kell kezelni a faj terjeszkedését. A sakált csak kordában lehet tartani, megállítani már nem lehet. A gyérítésének fokozása érdekében megközelítőleg 16 euró/ egyed összeggel ösztönzik a vadászatukat. Hivatásos vadász státusz nincs Szerbiában, ezért a helyi tagoknak kell jóval több időt fordítaniuk a dúvadgyérítésre.

A magyar műszaki határzár, amit sokan csak déli határzárnak hívnak a magyar – horvát – szerb- román határon sem okoz problémát a fajnak. Közel a hármashatárhoz, ahol Románia, Szerbia és Magyarország találkozik, azt figyelték meg, hogy a sakálok a határ mindkét oldalán zsákmányt kerestek. A kerítés fizikailag zárja le a zöldhatárt, aminek a kiskapuit vélhetően ismerik a helyi állományok.

Kanizsa község minden évben megközelítőleg négy ezer eurót áldoz az aranysakál gyérítésének ösztönzésére – zárta beszámolóját Bognár Rudolf.

 

Írta: Dr. Szilágyi Gergely

 

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Visszanéző: Június este

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Csibi Norbert egyéni vadászaton vaddisznóra vadászott. Élményeit megosztotta lapunkkal:

Kalandos júniusi este volt. Jöttek-mentek a disznók a horizonton. Előttem végig egy hosszú kaszáló. Mögöttem növekedett a kukorica, a disznót még nem érdekelte.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Éjfél körül, szemben a domboldalon, megláttam egy szép egyes disznót. Messze volt 240 méterre, de szépen lassan csordogált lefelé, a lesem irányába. Beletelt vagy másfél órába, mire “lőtávolba” ért. Lövés mellett döntöttem, mivel egyre többször emlegette a fejét, nagyokat szippantva a levegőbe.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Körülbelül 120 méterre lehetett, amikor keresztbe fordult. Rátettem az oldalára a piros pöttyöt és…. a disznó tűzben rogyott. Megveregettem a vállamat, hiszen másfél órán keresztül álltam a sarat, megálltam, hogy ne “verjek” oda neki.  Egy órára rá egy süldő követte nagyobb társát, szinte ugyan azon a váltón. A nagy disznó teste mellett sétált el (a videón látható). Száz méterre lehetett, amikor ezt a disznót is elejtettem.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Vártam fél órát, majd odasétáltam hozzájuk. Látom a nagy disznón, a bemenet a füle mögött, kimenet a lapocka mögött… Hogy történhetett? Gondolkodom. A disznó szépen keresztbe állt, mikor lőttem. A felvétel elemzése után jöttem rá – a videón látszik is – hogy lövéskor a disznó kissé befordult, így sikerült ezt a lövést produkálni. 127 kilogrammot nyomott a mérlegeléskor.

Másnap világosban jöttem rá, hogy mit csináltak órákon át. A kaszáló tele volt vad szamócával, azt csemegézték. Másnap búzára ültem, vadász barátommal, Attilával. Sikerült lövést tennem egy disznóra. Májlövés. Hosszas keresés után, felkelt előttünk, majd elrohant.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Másnap kutyával keresték, de egy ponton a kutya mindig elakadt, mintha ufók vitték volna el a disznót. Kiderült, hogy a disznó már a hűtőben pihen. Amikor megugrasztottuk, meg sem állt a szomszédos lesig, ahol is egy vadásztársunk “igazoltatta” és a vad beszállításra került.

Írta: Csibi Norbert

További részletekért a The Hunting Fishing Family -ről kattints ide

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Veszettség

Print Friendly, PDF & Email

A NÉBIH szakemberei cikket írtak a veszettségről

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A veszettség heveny, agy- és gerincvelőgyulladással járó vírusos betegség, amely elsősorban a veszett állat harapásával, marásával terjed, és általában halálos kimenetelű. Emberek esetében, ha már kialakultak a betegség tünetei, a túlélés orvostörténeti ritkaságnak számít. A vírus valamennyi melegvérű állatot megbetegíthet, így a házi és vadon élő emlősállatok minden fajában kialakulhat a betegség, a madarak azonban kevésbé fogékonyak a fertőzésre. 

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

A betegség világszerte előfordul. Európában az elmúlt két évtizedben a sikeres mentesítési programoknak köszönhetően jelentősen visszaszorult az észlelt esetek száma, a nyugat-európai országokban egy-egy ritka, behurcolt esettől eltekintve a klasszikus veszettség napjainkban már nem fordul elő. A közép-európai régió országai közül Romániában és Lengyelországban az elmúlt néhány évben még viszonylag nagy számban állapítottak meg veszettség eseteket, a régió többi országában szórványos volt a betegség előfordulása. A harmadik országokkal határos EU tagállamok területén (például a balti tagállamokban) elvétve előfordulnak behurcolt esetek. Ukrajnában még nagy esetszámmal fordul elő a veszettség, de az Európai Unió támogatásával néhány éve Kárpátalján is megkezdődött a rókavakcinázási program.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A program célja az, hogy a lakosság felismerje a betegségre utaló tüneteket és jelentse a veszettségre gyanús állatokat az állategészségügyi hatóság felé, ugyanakkor a városokban is egyre gyakrabban megjelenő, egészséges rókák ne okozzanak felesleges riadalmat.

A veszettségmentesítési programról minden információ megtalálható a következő honlapon:

Fontos tudnivalók

1. Kutyáját évente oltassa be a kötelező veszettség elleni védőoltással!
2. A kijáró, nem csak lakásban tartott macskákat szintén ajánlott beoltatni veszettség ellen!
3. A veszettség leggyakrabban harapás útján terjed, ezért soha ne fogjon meg szelídnek tűnő rókát vagy egyéb vadállatot, denevért sem!
4. Ne ijedjen meg a lakott területen felbukkanó rókáktól, de kerülje az állattal való közvetlen kontaktust; a lakhelye környékén való találkozás lehetőségét csökkentheti, ha gondoskodik a hulladék megfelelően zárt tárolásáról!
5. Ha olyan rókát vagy egyéb vadállatot lát, amely hagyja magát néhány lépésre megközelíteni,
vagy támadó magatartást mutat, illetve vadállat tetemet talál, értesítse a helyileg illetékes állategészségügyi hatóságot, vagy hívja a Nébih Zöld számát, a +36 80 263 244 telefonszámot!
6. Ha a rókák számára kihelyezett, vakcina tartalmú csalétket talál, ne nyúljon hozzá, és kutyáját is
tartsa távol tőle!
7. Kerülje az ismeretlen kutyákkal és macskákkal való közvetlen kontaktust!
8. Ha Önnek kutya, macska, vagy vadállat sérülést okoz, haladéktalanul forduljon orvoshoz!

Forrás: NÉBIH

Tovább olvasom
Cart
  • No products in the cart.