Keressen minket

Vadászat

Az első őzbakom

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Amikor kezdetét veszi az őzbak idényjellegű vadászata, ilyenkor mindig eszembe jut és felébred bennem az emléke annak, amikor az első őzbakomat elejthettem. Azóta már sok év elszállt felettem és számos esetben élhettem át az őzbakvadászat izgalmát, de az első eset különös élményét egyik sem múlta felül.

Kezdő vadász voltam még, amikor meghívást kaptam a Mezőföld egyik vadászterületére, őzbak vadászatra. A vadásztársasági tagságom abban az időben még apróvadas területhez kötött. Nagyon kedveltem az apróvadas, hangulatos társasvadászatokat, a vadászati élményeim java részét évekig ez adta, de mint minden vadászember én is titkon reméltem, hogy egyszer eljön az ideje, amikor lehetőségem lesz majd trófeás vadra is vadászni.

És lám, megérkezett a várva várt meghívás. Már csak három nap választott el bennünket attól az időponttól, amikor abban az évben befejeződött az őzbak vadászat. Október 12-ét mutatott a naptár és csodálatos szép, napos idő volt; igazi indián nyár, amolyan vénasszonyok nyara. Délután öt óra tájban érkeztem meg a vadászházhoz, ahol a vendéglátóim már vártak. Sok idő nem jutott a társalgásra, hiszen októberben ilyenkor már elég hamar esteledik. Hamar átöltöztem, magamhoz vettem és ellenőriztem a vadászfelszerelésemet és a kísérő vadásszal, egy UAZ terepjáróval elindultunk a vadászterületre. A gépkocsit nem ő, hanem egyik kollégája vezette, aki ugyancsak ismerhette az útirányt, mert magabiztosan közlekedett a terepen. A kísérőm részéről néha csak egy-egy kézmozdulat, vagy fejbólintás volt az „irányjelző”.

Csend, feszült figyelem, a terep gondos szemrevételezése, reménykedés és a bizakodás légköre uralkodott a zümmögve haladó terepjárónk utasterében. Én leginkább a táj szépségével és a cikázó gondolataimmal voltam elfoglalva. „Vajon fog-e sikerülni? Találkozunk-e majd lőhető bakkal? És mi lesz, ha megjelenik? Lámpalázas leszek, vagy sem? A nagy izgalomban esetleg elhibázom?” Efféle gondolatok foglalkoztattak, de az volt az érzésem, hogy a kísérőim gondolatai sem járhattak ettől nagyon messze, hiszen tudták; nekem ez lesz az első lehetőségem őzbak elejtésére.

A tájat szemlélve láttam, hogy a termőföld táblái – a nyári betakarítás után – takarosan megmunkálva és megágyazva várták az őszi vetést. A kukoricából már alig volt talpon valami kevés. A mosolygós idő dacára a tágas határ hangulata mégis a közeledő őszt jelezte. Bár a fasorok és az erdőfoltok aljnövényzete még javában zöldellt, a fák sárguló levelei azonban az őszi hangulatot sugalló tájnak adtak igazat. Ez a természet rendje. Az évszakok változása; a természet hervadó szunnyadása, a dermedt hidegben élettelennek tűnő alvása, virágzó tavaszi ébredése és a nyári kiteljesedése, mindez egy folyamatos megújulás észrevehetetlenül is más minőségben. Ez a természet szakadatlanul ismétlődő, de mindig változó, sokszínű arculata.

Az őzbakok is rövidesen hullajtják majd agancsukat, a „férfiasságuk” díszét, hogy a következő év tavaszára egy új és más minőségű agancsszáraknak és ágaknak adjanak helyet. Az öregebbjeik nem sejtik, hogy minden múló évben közelednek ahhoz a korhoz, amikor a felettük is vándorló idő múlását, „férfias erejük” és küzdőképességük csökkenését a fokozatosan visszarakott agancsaik messziről is elárulják.

Mi is ilyen bakot kerestünk. Én örültem ennek, mert fiatal vadászként is tudtam, a vadászat igazi értelmét az adja, hogy a vadász a beavatkozásával, a maga eszközeivel segíti a kiöregedő, kevésbé életképes, selejtes egyedek eltávolítását az állományból, és ez által elősegíti a fiatalabb, életerős, kitűnő biológiai adottságúak életterének bővítését, minőségi jegyeik örökítését. Kezdő vadászként mit is kívánhattam volna mást, mint egy ilyen öreg őzbak elejtését.

Megérkeztünk arra a helyre, ahol gyakran megfigyelték, hogy egy magasles közelében, délutánonként rendszeresen kivált az erdőből egy öreg, visszarakott őzbak. A haditerv nekem túl egyszerűnek tűnt. Felülünk a magaslesre, türelmesen kivárjuk a kiszemelt bakot, és amikor az előjön a rejtekhelyéről, akkor célba veszem és meglövöm. A dolognak ez az egyszerűsége engem egy kissé zavart. Ennyiből állna az őzbak vadászat? Kijövünk, megvárjuk, meglőjük? Ennyi volna az egész? Én a vadászatot – mint a legtöbb vadász – úgy szeretem, ha abban van valami különös izgalom, ravasz fortély, a vad óvatos becserkelése és más egyéb. Arra gondoltam, hogy ennél még az apróvad vadászat is sokkal izgalmasabb; hát melyik vadász nem jön lázba, amikor azt kiáltják, hogy „kakas előre!” vagy, hogy „vigyázz, megy a róka!”

Gondoltam, itt most az lesz a legizgalmasabb kérdés, hogy hol és mikor jelenik majd meg a kiszemelt bak? Lesz-e még lővilág? Lőtávolságon belül lesz vajon? Ezeket, a gondolatokat a kísérőmmel is megosztottam, aki higgadtan ekképpen nyugtatott: „jön az, majd megtetszik látni, hogy milyen pontos lesz!” Mint kezdő vadász csodáltam a magabiztosságát, ami számomra akkor nagyfokú szakmai hozzáértést sugallt.

Ültünk hát a magaslesen az alkonyodó csendben. Az idő továbbra is kellemes volt, a kristálytiszta levegő szinte átmosta a magamfajta városi ember tüdejét. A táj szépsége és nyugalma jó hatással volt rám. A nap bágyadtan izzó korongja lassan közelített a látóhatár felé. Az égalja leírhatatlanul szép színekben pompázott. Benne mintha fellelhetők lettek volna a nyári szivárvány maradék festékszínei.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a tőlünk balra fekvő erdősáv felől – ahonnan a bakot vártuk – egy mezei nyúl, nagy lendülettel futott át előttünk, a lucernáson és fedezéket keresve eltűnt a tőlünk jobbra elterülő akácosban. –– „Hát ezt meg mi a fene lelte? Mi zavarhatta meg? –– Tette fel önmagának a kérdést a kísérőm. –– „Majd mindjárt kiderül!” –– adta meg, hangosan gondolkodva a választ. És néhány perc múlva igaza is lett. A nyúl nyomában – tőlünk olyan száz méterre – egy róka jött ki az erdőből. A kísérőm látcsővel mustrálgatta a jó szimatú ravaszdit és halkan, alig hallhatóan ekképpen kommentálta a megállapításait; „egy jól fejlett hím róka! A szőrmekabátja is szépen beérik Márton napra!– Nyilván nyúlpecsenyére fáj a foga! Szerencséje, hogy őzbakra várunk, mert egy jól irányzott lövéssel elrontanánk a vacsoráját!

Megállítsam? –– kérdezte, miközben a róka fejét leszegve, az orrával vezérelve határozottan haladt a nyúl nyomán.
Próbálja meg! –– válaszoltam egykedvűen. Erre ő a száját csücsörítve, egész halkan egércincogáshoz hasonló hangot hallatott; mire a róka távolról is felkapta a fejét, majd hirtelen megállt és kíváncsian hallgatózott. Néhány másodpercig feszülten figyelt, majd a „cincogást” újra hallva nyilván gyanút fogott, mert tőlünk távolodva iszonyú vágtába fogott. Valószínű „jó zenei hallásának” köszönhette a gyanúját; gondolván, hogy a hangutánzó csak is az ő ravaszabb ellenfele, a vadászember lehet; jobb lesz innen minél előbb kereket oldani.

Nem volt időnk a látottak kiértékelésére, mert alighogy ez a jelenet véget ért, az erdőből, ahonnan a róka érkezett, hirtelen kettő őzsuta vágtatott felénk és a lesünktől alig harminc méterre eltűntek mögöttünk a magas aljnövényzetben.
„Ezeket is riasztotta valami!” – állapította meg a kísérőm. „Jól nézünk ki, ha a bakunk is megriad!” – mondta érezhető aggodalommal.

Éppen hogy levettük a tekintetünket a sutákról és visszanéztünk az erdő felé – mintegy gyorsan pergő természetfilmen – utánuk vágtatott a bak és még egy suta.
A kísérőm szinte nyögve súgta, hogy: „Ez a maga bakja! Lője meg!”

Lázas igyekezettel nyúltam a magasles szögletében békésen pihenő, de csőre töltött fegyveremért; ösztönösen azt remélve, hogy a kiszemelt bak legalább egy pillanatra megáll, mielőtt a suták nyomában eltűnne a lestől távolabbi, magas aljnövényzetű cserjésben.

Amilyen gyorsan csak tőlem tellett vállhoz emeltem a fegyverem és a kezemet a les szélére feltámasztva, igyekeztem a céltávcsőben megkeresni és célba venni a vágtató bakot. De még mindig az eredeti ülő testhelyzetben voltam és így hátra, kifordulva kellett volna céloznom. A pontos célzásban ez a kényelmetlen testhelyzet, másrészt a mellettem félig guggoló, félig álló helyzetben lévő kísérőm is zavart. Ezt mindketten felismerve valahogy gyorsan helyet cseréltünk, miközben a vágtató suta egy pillanatra megállt és visszafelé figyelt.

Na, gondoltam, most fog megállni a bak is. De az bizony nem állt meg, amíg a jó takarást biztosító gazost el nem érte. Ott egy gondolatnyi időre megtorpant és épphogy a hátgerincéből még látható, vagy inkább sejthető volt valami. Igyekeztem a céltávcső szálkeresztjét ráilleszteni, de a bak azon nyomban eltűnt a sűrűben.

A kísérőmmel egymásra nézve, némán állapítottuk meg, hogy ez bizony nem sikerült. Később aztán megbeszéltük, hogy az erdőben, ahonnan az őzek riadva kiszaladtak egészen biztosan mozgott valami dúvad, vagy kóbor kutya, mert a rókának, amelyet előtte láttunk, ebben nem lehetett szerepe.
Én közben azon töprengtem, hogy vajon ezzel befejeztük az őzvadászatot, vagy ma még lehet valami esélyünk?

Ekkor a kísérőm a következő javaslattal állt elő. „Menjünk a gépkocsihoz és elmennénk egy közeli területre, mert itt már nincs semmi keresnivalónk! Van ott egy egészen aggastyán bak; az agancsát tekintve alaposan visszarakott, ezért aztán nem valami mutatós, de ha magának az megfelelne, amíg lővilág van, megpróbálhatnánk meglőni!– Mit szólna hozzá?”

Én természetesen örömmel fogadtam a javaslatot, miért is lettem volna válogatós? Boldog voltam, hogy van még esélyem az első őzbakom elejtésére. Egyáltalán nem az izgatott, hogy a bak agancsa mutatós-e, vagy sem, hanem a vele való találkozás lehetősége lelkesített. Hiszen eddig még egyetlen bakot, egyetlen trófeás vadat sem lőttem; és a trófeát sem zsákmánynak tekintettem, hanem kezdettől fogva úgy fogtam fel, hogy az a természet ajándéka. A vadászláz tehát ismét tűzbe hozott.

Rögvest elhagytuk a magaslest és pár perc múlva már az öreg bak feltételezett tartózkodási helye felé gurultunk a terepjárónkkal. Hamarosan odaértünk egy akácoshoz, amely egy dimbes-dombos terepet takart és a belseje felé gépjárművel is járható nyiladék vezetett, amelyet útnak aligha lehetett volna nevezni. Azt éreztem, hogy a kísérőimen – a gépkocsivezetőt is beleértve – mintha bizonyos izgalom vett volna erőt. Feszült figyelemmel, jobbra-balra tekingetve, lassan haladtunk befelé az egyenetlen nyiladékon. A kísérővadász arra kért, hogy bármelyik pillanatban legyek kész a „bevetésre” mert ezen a környéken szokott tartózkodni az öreg bak. Természetesen pillanatok alatt engem is felvillanyozott a feszültség.

A gépkocsi hátsó ülésén ültem összekuporodva, hogy jobbra-balra kilássak az ablakokon és előre tekingetve is figyeltem a belátható erdőszakaszt. Lassan haladva mozogtunk előre, mintha csak aknamezőn araszolgattunk volna, és nem kerülte el a figyelmünket talán egy fűszál sem. Közben az egyenetlen terepen jó nagyokat huppantunk a járművel. A kísérővadász szinte fényképezte a szemeivel az előttünk lévő terepszakaszt és egyre csak azt mormolta, hogy:
„Itt kell lenni valahol az öregnek, mert valahányszor erre jártunk ebben az időtájban, mindig találkoztunk vele.” Közben odaszólt a társának, aki a gépkocsit vezette, hogy: „Öcsi! Nagyon figyelj te is, de ha meglátnánk a bakot, nehogy megállj! Csak tartsd a lassú ütemet!”
Figyelt ő biztatás nélkül jobbra is, balra is, csak éppen a nyiladékra alig, mert néha a lejtős domboldalban majdnem leoldalaztunk róla.

Lassú menetben, mintegy kettőszáz métert tehettünk meg az akácosban, amikor előttünk kissé balra, szembe velünk vagy száz méterre, bent a fák között, de közel a nyiladék széléhez egy őzbak állt, a kísérő vadász vette észre! A bak ugrásra készen állt, és kíváncsian figyelte a lassan feléje zümmögve közeledő terepjárót. Tapasztal kísérőm szeméhez emelte a látcsövét és a döcögő autó szélvédőjén át egy pillanat alatt elbírálta a bakot, mert feszült izgalommal szólt hátra nekem, hogy: „na itt az öreg aggastyán, készüljön fel!” A vezetőnek intve, nem engedte megállítani a terepjárót, hanem kézjelzésével igen lassú csigamenetet kért. A feszülten figyelő bak már alig volt tőlünk messzebb, mintegy hetven-nyolcvan méternél.

A kísérőm hangjában remegő izgalommal, további utasításokkal látott el, ekképpen: „amint egy pillanatra megállunk, mivel a bak tőlünk balra van, maga próbáljon a jobb oldalon nagyon óvatosan kiszállni és a gépkocsi takarásában, helyezkedjen el a nyiladék szélén egy fához, ahonnan jól látja a bakot! Mi pedig járó motorral lekötjük a figyelmét és aztán, egy kicsit előre gurulunk. A lényeg az, hogy valahogyan lője meg!”

Utólag sokat gondoltam rá, hogy e pillanatban – az előtte való feszült percek és az átélt izgalmak dacára– meglepően nyugodt voltam. Még a kísérőm érezhető izgatottsága sem hatott már rám. Évtizedes vadászati múlttal a hátam mögött még a későbbi időben is jobban izgultam hasonló esetekben, mint akkor. Talán azért, mert a múló vadászévek nemcsak a sikert, hanem a kudarcokat is megismertették velem.

Az araszoló gépkocsinkat a kísérőm intésére a vezető ekkor lassan megállította, de a motor tovább járt. Én óvatosan kinyitottam a hátsó ajtót, de az elővigyázatom ellenére halkan kattant az ajtózár, mire a bak nyilván gyanút fogott és egy kissé balra előre futott. A gépjármű engem hátrahagyva lassan újra elindult és nagyon lassan haladt tovább a maga útján. A bak újra megállt az akácosban, tőlem kb. kilencven méterre, kissé ferdén állva visszafordult és csodálkozva nézte az „örökmozgó” négykerekűt. Tehát nem engem figyelt, nem is vett észre, ahogy én egy fához támaszkodva célba vettem. Miután a gépkocsi előre haladt, így a takarása is megszűnt és nagyon kedvező lehetőségem volt a nyugodt, pontos célzásra.

Zavaró volt azonban, hogy a gépkocsira figyelő bakból nem sokat láthattam, mert az akácos fái fésűszerűen takarták; a fatörzsek között éppen hogy láttam a céltávcsőben az elejéből valamit. De mintha a bak önfeláldozóan nekem akart volna kedvezni, a mozgó járműre meredve egyet-kettőt előre lépett és ez által már egy ritkásabb foltban fedetlenül, ferdén velem szemben szinte beállt a célzásba. A céltávcső szálkeresztjét a nyaktő mellett a lapocka elejére helyeztem, lélegzet visszafojtva nyúltam a kibiztosított fegyver elsütő billentyűjéhez; dörrent a puska és az öreg bak, mintha letaglózták volna, helyben összerogyott. Éreztem, hogy a lövés pontosan talált; az odament ahová én akartam.

Vártunk egy keveset, de türelmetlenek voltunk, mert biztosak voltunk a sikerben. Pedig illett volna várni egy cigarettaszívásnyi időt, amíg a meglőtt vad a kivérzés következtében elveszíti az erejét, de mi néhány perc múlva a kísérőmmel sietve mentünk oda a rálövés helyére. Ott feküdt a mi öreg bakunk már élettelenül, a megszokott környezetében, a száradó aljnövényzettel borított őszi ravatalon. Álltunk felette és ösztönösen mindketten a kalapunkhoz nyúltunk; levett kalappal tisztelegtünk neki, én különösen meghatódva néztem az első elejtett őzbakomat.

A kísérőm végig tapogatta az agancsát, a rózsatőnél különösen elidőzött és a fogait vizsgálta. Ősz feje és az agancsa messziről árulkodott a bak koráról; alaposan visszarakott, csökött ágú, többnyire simaszárú trófeája volt, a fogai pedig szinte az ínyig lekoptak. Megváltás volt a lövés a számára, állapította meg a kísérőm. Megnyugodva tette a bak szájába az erdei lombokról és az aljnövényzetből összeállított csokrot utolsó falatként és ugyan abból egy másikat a találati sebhelyhez érintett és azt a kalapjára téve átnyújtotta nekem a bak teste felett, beletűzve a kalapom szegélyébe és férfias kézfogással gratulált az első őzbakom sikeres elejtéséhez. Megható volt a számomra ez a jelenet. Ismert volt ugyan előttem – kezdő vadászként is – hogy miként tisztelik meg a terítékre került trófeás vadat, hogyan adják meg neki a végtisztességet; nekem személyesen átélni azonban csak most sikerült először. Tudni róla, vagy személyesen átélni, micsoda különbség!

Ott feküdt előttünk az öreg bak. A golyó átütötte a szívét és a testét átlósan átjárva a jobboldali lágyékánál távozott. Egy lépést sem tett. Ott maradt helyben, ahol a sorsa megpecsételődött. Életének hanyatlását az elkopott fogai, és a fogyatkozó agancsa hűen mutatta. A trófeája valóban nem mutatós. Az elmúlt évtizedek során sikerült már elejtenem jó néhány őzbakot, közöttük egy-két érmes és érdekes selejt is akad, de az első őzbakom trófeája közülük mégis az egyik legkedvesebb ajándék a természettől. Ennek a vadászatnak az élménye mindig az emlékezetemben marad!

Vadászat

Tolna vármegyei “dúvadhét” összefoglalója

Print Friendly, PDF & Email

Befejeződött a Tolna vármegyei “dúvadhét”

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Tolna vármegyében 2024-ben első alkalommal került meghirdetésre dúvadhét. A dúvadfajok gyérítésére meghirdetett időszak a kiírás szerint 2024. február 15. 00:00 órától február 28. 23:59 óráig tartott.

Fotó: OMVK

Tolna vármegyében 2024-ben első alkalommal került meghirdetésre dúvadhét. A dúvadfajok gyérítésére meghirdetett időszak a kiírás szerint 2024. február 15. 00:00 órától február 28. 23:59 óráig tartott.

Fotó: OMVK

Összesen 33 fő nevezett, amelyből 21 fő hivatásos vadász és 12 fő sportvadász volt.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

2024. március 1-én a meghirdetett dúvadhét zárásakor összesen 27 fő sikeres nevező jelent meg, a 33 nevező vadászból. A terítéken 191 róka, 159 borz 50 aranysakál és 3 nyest, összesen 403 vad volt.

Fotó: OMVK

Helyezések:

 

név státusz aranysakál róka nyest borz pontszám összes vad
Vincze Viktor hivatásos 17 31 1 16 580,5 65
Stein Krisztián hivatásos 3 39 11 470 53
Fábián Bence hivatásos 22 23 312 45
Szabotin Zalán sport 3 23 8 298 34

 

  1. helyezett: Vincze Viktor Gyulaj Zrt.
  2. Stein Krisztián Gyulaj Zrt.
  3. Fábián Bence Kocsolai Dám Vt.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Különdíjazottak, a legjobb eredményt elért hivatásos vadász és sportvadász:

Vincze Viktor hivatásos vadász Gyulaj Zrt.

Szabotik Zalán sportvadász Kocsolai Dám Vt.

 

Forrás: OMVK

Tovább olvasom

Vadászat

Pirkadatkor kivágta, reggelre tűzifának eladta az erdőt

Print Friendly, PDF & Email

Vádat emeltek egy férfival szemben

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Bajai Járási Ügyészség lopás, hulladékgazdálkodás rendjének megsértése és eltiltás hatálya alatti járművezetés miatt vádat emelt egy férfival szemben. Az elkövető a környékbeli erdőkből hajnalonta kivágott akác- és nyárfát a helyszínen felaprítva tűzifának rögtön eladta, ezzel néhány hónap alatt komoly bevételre tett szert. A tanyás ingatlanában engedély nélkül felhalmozott 1 tonnányi roncsautó miatt is felelnie kell.

A vád szerint a bajai férfi 2022 szeptemberétől közel 5 hónapon át hajnalonta rendszám nélküli autóval és utánfutóval járta a Vaskút környéki erdőket azért, hogy fát lopjon. A vádlott az akkumulátoros fűrésszel kivágott fát a helyszínen felaprította és még a reggeli órákban rögtön le is szállította a vevőinek, akik köbméterenként 30-36 ezer forintot fizettek neki. A tolvaj összesen 40 köbméter akác- és nyárfát vágott ki, amivel közel 2 millió forint kárt okozott az erdőrészletek tulajdonosainak. Elfogásakor a bajai nyomozók 12 köbméter tűzifát lefoglaltak, így a sértettek kára részben megtérült.

A férfinál tartott kutatás során kiderült, hogy rendszeresen bontás céljából forgalomból kivont gépkocsikat és roncsautókat szerzett be, a bennük lévő motorral, a működésükhöz szükséges ásványi olajokkal, üzemanyag maradékkal, fékfolyadékkal együtt. A közel 20 köbméter térfogatú, 1 tonna tömegű veszélyes hulladékot a tanyás ingatlana udvarán tárolta. A roncsautókból a fémet sokszor égetéssel nyerte ki. A férfi mindezt a szükséges hulladékgazdálkodási engedély nélkül végezte, ami alkalmas volt az emberi élet, testi épség, az egészség, a föld, a víz és a levegő veszélyeztetésére.

A bűnügyi felügyelet alatt álló vádlott ráadásul 2023. augusztus 16-án, este, Baján úgy vezette a személygépkocsiját, hogy őt néhány hónappal korábban a bíróság jogerősen 1 évre eltiltotta a járművezetéstől.

Az ügyészség a férfit üzletszerűen elkövetett lopás, hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, valamint eltiltás hatálya alatti járművezetés bűntettével vádolja és ezért vele szemben börtönbüntetés kiszabását indítványozta azzal, hogy a korábbi, próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetését is utólag végre kell hajtani. Bűnösségéről a Bajai Járásbíróság fog dönteni.

A fotókon az érintett erdőrészlet, a frissen kivágott és felaprított tűzifa, valamint a tanyán tárolt roncsautó hulladék látható.

Forrás: Ügyészség

Tovább olvasom

Vadászat

Szarvashiba hazavinni az agancsot!

Print Friendly, PDF & Email

Agancstolvajokat fogtak a rendőrök

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A kapuvári nyomozók 24 óra alatt kiderítették, ki lopta el a szarvasagancsokat a Himod és Hövej környéki erdőből.

Fotó: Rendőrség

A rendőrségre február 28-án érkezett bejelentés arról, hogy 2024 első két hónapjában egy erdőből több kilogramm szarvasagancsot tulajdonított el valaki. A Kapuvári Rendőrkapitányság az ügyben lopás vétség miatt eljárást indított, kollégáink rövid időn belül azonosították a feltételezett agancstolvajt. A nyomozók február 29-én délelőtt, az otthonában fogták el a 36 éves férfit, majd a kutatás során megtalálták az erdőből származó 6 darab agancsot.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A fiatalembert munkatársaink a Kapuvári Rendőrkapitányságra állították elő, ahol lopás vétség elkövetése miatt gyanúsítottként hallgatták ki. Elismerte a cselekmény elkövetését, továbbá elmondta, nem volt tisztában azzal, hogy az agancsokat tilos az erdőből elvinni.

Fotó: Rendőrség

A Győr-Moson-Sopron Vármegyei Rendőr-főkapitányság kéri a természet kedvelőit, az erdőt- és mezőt látogatókat, fogadják meg az alábbi tanácsokat:

  • Agancsot találni izgalmas dolog, azonban azt – speciális engedély hiányában – soha nem vihetik magunkkal. Minden évben előfordul, hogy talált agancsot visznek haza erdőjárók, ami viszont lopásnak minősül.
  • Az agancs értékétől függ, hogy tulajdon elleni szabálysértést vagy bűncselekményt követ el az, aki magához veszi és elviszi.
  • Az elhullajtott agancsok gyűjtését kizárólag az erdészetek szakemberei, vadászok, vagy az erdőgazdaságok írásos engedélyével rendelkező személyek végezhetik.
  • A törvény nagyon szigorú, és az illegális agancsgyűjtést lopásnak, a szarvasok hajszolását és ezzel akár kínok közötti elpusztítását pedig állatkínzásnak minősíti.
  • Amennyiben kirándulás során feltehetően jogosulatlanul agancsot gyűjtő embert, embereket látnak, kérjük, hogy értesítsék az illetékes erdészeti hatóságot, vagy tegyenek bejelentést a 112-es segélyhívó számon.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Forrás: Rendőrség

Tovább olvasom
ewident logo