Október közepe táján, szép őszi délután, terepjáróval barkácsolni indultunk egyik vadásztársammal a Vértes hegység déli lejtőjén. Magával hozta kedvenc foxi kutyáját is; ugyanis ha tehette, azt soha nem hagyta otthon, ha vadászni indult. Engedélyünk szerint tar-vadra és vaddisznóra vadászhattunk. Az időjárás csendes, nyugodt volt; erejét fitogtatva még mindig sütött a nap, de a vénasszonyok nyara már színes tarkára festette a fák és a cserjés bokrok leveleit. A szemünk nem tudott betelni a csodás környezet látványával, a Vértes hegység legszebb arcát mutatta felénk. Élveztük az időt, csodáltuk a tájat, ezért gyakran megálltunk a terepjáróval és csendesen szemlélődtünk.

Utunk mentén egyszer csak egy szarvasborjúra lett figyelmes a barátom, amelyik a hegyoldal bozótos részén, jó takarásban komótosan csipkedte a cserjék bogyóit, vagy leveleit. De azért az elejét és a nyakát jól kilehetett venni. Miközben a látcsöveinkkel nézegettük, a barátom halkan kommentálta, hogy a borjút az anyja a szeptemberi szarvas nász idejére már nyilván magára hagyta. Fontosabb dolga volt annál, minthogy a borjával törődjön. Egymagában bizony, ott a hegyoldalban elég árvának tűnt. Barátom biztatására, mintegy százötven méterről sikeresen meglőttem a borjút. A terepjárót hátrahagyva mentünk fel érte az emelkedős terepen, de természetesen a foxi messze megelőzött bennünket. Mire odaértünk, ő már a legyőzött vadat birtokba vette és morogva ráncigálta a bőrét, ahol csak érte. Annak rendje-módja szerint feltörtük és szállításra előkészítettük a meglőtt vadat. Lehúztuk a hegyoldalról az út közelébe, hogy ott felrakjuk a terepjáróra. Majd keresni kezdtük a kutyát, mert közben ott hagyott bennünket. A barátom szólítgatta, füttyögött neki, de mindhiába; nem tudtuk elképzelni, hogy hová lett?

Közben a borjút feltettük a saroglyára és éppen hogy végeztünk vele, kutyaugatásra lettünk figyelmesek. Ez a foxi hangja! Valamit fog a kutya! – állapította meg a barátom. De teljesen ellenkező irányból jött a hang, mint ahol mi voltunk. Fegyvereinket magunkhoz véve, futottunk a hang irányába. A kutya egyhelyben, folytonosan csaholt. Igyekeztünk minél előbb megközelíteni a helyet, ahonnan a kutya hangját hallottuk. Közelebbről azt láttuk, hogy a fehértarka foxi egy hatalmas, szederindás bozót alját kerülgeti, és haragosan támadva próbál bejutni a bozótba. Amikor minket észrevett még inkább felbátorodott és újabb rohamra készült. Nem volt kétséges, hogy a bozótban egy, vagy több vaddisznó rejtőzködik és messziről szagot kapott a kutya. Ezért hagyott ott bennünket és önálló akcióba kezdett.

A bozótos közvetlen közelében egy igen terjedelmes, mély dagonya volt; tele sárral, zavaros vízzel és körülötte rengeteg vadnyommal. A szederindás bozótost köröskörül szálerdő határolta. Halkan tanácskozva alakítottuk ki a gyors haditervet. A vadásztársam azt javasolta, hogy én egyik oldalon úgy álljak el, szemben a bozótossal, hogy a dagonya közbeessen. Feltételeztük ugyanis, hogy a menekülő disznók nyilván a csúszós, vizes dagonyát kerülve rontanak majd ki a rejtekhelyükről, de erre lehet számítani magányos disznó esetében is. A barátom pedig majd az emelkedő terepen tőlem jobbra, a dagonya felett helyezkedik el, hogy elállja a felfelé menekülő vadak útját. Így egymás védelmére egyben kialakítottuk a tilos lőirányokat is. Harmadik oldalról, szinte velem szemben, a bozótos túloldalán pedig a kutya igyekezett indítani a támadásait. Így lényegében három irányból fogtuk közre a hatalmas bozótot. A negyedik irány – ahogy szemben álltam a vad rejtekhelyével – tőlem balra, szálerdővel fedett, lejtős terep volt; ezt szántuk a vadak szabad menekülési irányának, amerre nekem kitűnő kilövési lehetőségem kínálkozott volna a szálasban.

A megállapodásunk értelmében gyorsan elfoglaltuk kijelölt helyeinket. A fegyverem kibiztosítva, lövésre kész helyzetben, feszült figyelemmel álltam egy fatörzsnek dőlve; jól ráláttam a bozótosra, hiszen alig volt tőlem húsz méterre, köztünk a dagonya pedig nagyjából e távolság felénél terült el. Társam a kutyáját a lőállásából hangosan biztatta, bátorította, hogy sikerüljön neki kimozdítani a vadat a bozótosból. Úgy látszott, hogy a kutya tökéletesen megértette a haditervünket, mert egy irányból újabb és újabb rohamokat indított, de nem mert berontani a rejtekhelyre. Én ekkor már biztos voltam abban, hogy magányos vadkan rejtőzködik a bozótosban, mert ha kisebb konda lett volna ott, azok már régen kimenekültek volna onnan; nem bírták volna türelemmel a kutya támadásait.

Mintha a kutya megunta volna ezt a passzív küzdelmet, mert haragos lendülettel beljebb hatolt a bozótosba, de rémületében azon nyomban éktelen visításba kezdett. Nyilván megijedt az ott látottaktól. E pillanatban hangos csörtetés hallatszott a szederindás bozótos felől és hirtelen, nagy robajjal, velem szemben egy igencsak méretes, magányos kan szinte repülve vágódott ki a rejtekhelyéről. A dagonya kellős közepén akart átrontani, pontosan abba az irányba, ahol én álltam, nyílegyenesen felém. Nem tudnám megmondani, hogy a másodperc töredéke alatt, hogy is voltam képes oly hirtelen cselekedni, de a fegyveremet vállhoz kapva, a céltávcsövet alig használva, kapáslövéssel sikerült úgy orrtövön lőni a felém „repülő” kant, hogy az a sáros dagonyában rogyott össze, félig elmerülve az iszapban. Fegyveremet gyorsan újratöltve, csak álltam és csodálkoztam, alig hittem el, hogy ez így sikerült. A kutya vinnyogó csaholással rohant volna a kan után, de a sáros dagonyában nem tudta megközelíteni. Mire a vadásztársam oda ért, a kan már élettelenül „dagonyázott” tőlünk néhány méterre. A feszültségtől felszabadulva és örömmel fogadtam a vadásztársam gratulációját.

Ezután jött a neheze; a kant ki kellett vonszolnunk a sáros dagonyából, ami nem ment könnyen, mert fél lábszárig merültünk a sárban. Súlyánál fogva is csak nagy nehezen, csúszva-mászva húztuk ki a disznót a dagonyából. Ekkor vettük alaposabban szemügyre; a korát legalább nyolc-kilenc évesre, a nagy agyarok méretét húsz centi felettire becsültük. Nem tévedtünk, mert a kifőzés után, mindkét nagy agyar közel huszonegy centit mutatott.

Mire kizsigereltük, mi magunk is úgy néztünk ki, mintha dagonyáztunk volna; sárosak és csapzottak voltunk, de a kutyára is alig lehetett ráismerni, mert a sáros disznót haragosan tépkedve úgy összekente magát, hogy senki nem mondta volna meg, milyen volt a foxi eredeti színe. Közben kiértékeltük ezt a vadászati eseményt és megállapítottuk, hogy ez esetben is megmutatkozott a vaddisznó bámulatos ravaszsága. Ugye mi biztosak voltunk abban, hogy a bozótosból kitörve minden irányba menekül majd a vad, csak éppen a sáros, csúszós dagonyán át nem; azt egészen biztosan kikerüli. A menekülő kan azonban nem ezt tette, hanem pont ellenkezőleg; mintha felismerte volna a számításunkat, a dagonya kellős közepén átgázolva próbált menekülni, éppen abba az irányba, ahol én álltam. Erre mi egyáltalán nem számoltunk. A kan azt persze nem tudhatta, hogy így éppen a puskacsőbe rohan. Nem hiszem, hogy engem korábban észrevett volna, a nyílegyenesen felém irányuló lendületét tehát, nem lehetett támadásnak vélni. Persze az egy másik kérdés, hogy ha a menekülése hevében engem az útjában talál, akkor mi történik, hiszen kitérni előle már nem lehetett.

Vizsgálgattuk a találat helyét és csodálkoztunk azon, hogy hirtelen kapáslövéssel ilyen pontosan, homlokon találtam el az öreg remetét, mert hiszen gondos célzással, még álló helyzetben levő disznót sem könnyű a szemei között fejbe találni. Azóta is igyekszem elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy mi történt volna, ha ez nem így sikerül? Akkor és ott éreztem át igazán, hogy milyen hajszálon múlhat egy-egy vadászbaleset bekövetkezése, vagy annak elkerülése. Nekem ez esetben kétszeresen is szerencsém volt; először is megúsztam egy végzetes vadászbalesetet, másodszor pedig azért, mert sikerült elejtenem a Vértes hegység egy magányos remete kanját, ezzel is gyarapítva maradandó vadászélményeimet, ötvözve azzal a tanulsággal, hogy a vaddisznó reakciója nem mindig igazolja vissza a vadász számításait. Ezt akkor örökre megjegyeztem!

Késő este lett mire beértünk a vadászházhoz és a sárból kimosakodva rendbe hozhattuk magunkat; s így a napi vadászélményünk termékét, a már saroglyára felrakott remete kant, és az elejtett szarvasborjút fotón is megörökíthettük. Amikor a felvételre időként ránézek, mindig azt a mozgóképet látom magam előtt, ahogy nyílegyenesen vágtat felém a hatalmas kan és felmerül bennem a kérdés újra-és újra, mi lett volna, ha oda is ér hozzám? Nyilvánvaló, hogy akkor ez a kaland rosszabbul is végződhetett volna.

Saroglyán az elejtett vértesi remete és a szarvasborjú.
A kan orrtövén jól látszik a találat helye