Ásotthalom, Mórahalom – Napelemmel működő kutakból isznak a vadak Mórahalom és Ásotthalom közelében, a nekik telepített erdőben. A vadászok ott is azért „vetnek”, hogy „arathassanak”, de 17 éve végzett munkájuk már természetvédelmi szempontból is jelentős.

A bogárzói terület nagy részén 8-9 aranykorona értékű, egy százalék alatti humusztartalmú a talaj. Az éves csapadékmennyiség 556 milliméter, ez egyenlőtlenül oszlik el, néha csak a fele hullik le. A meszes futóhomokon Ásotthalom, Ruzsa és Mórahalom területén a kilencvenes évek végére a gyomflóra is szegényedett.

A Bogárzó és Környéke Földtulajdonosok Vadászegyesülete 1997-ben ezen a területen, 3586 hektáron szerzett jogot arra, hogy gazdálkodjon. Ez ebben a szakmában is azt jelenti, előbb vetni kell, hogy aztán aratni tudjanak. Ez itt a szokásosnál nehezebb volt. Viszont az érdekellentét, amely értékesebb területeken a földművelők, az erdőtulajdonosok és a vadászok között feszül, itt annyira nem volt jellemző.

A társaság tagjai erdőt telepítettek, tizenöt év alatt összesen 530 hektárt. Csenderest is, amelynek dús cserjeszintje segíti a rejtőzködést. Megvették az elhagyott tanyákat a régi gyümölcsfákkal együtt, utóbbiakat meghagyták. Ezek mellett 75 etetőt és sózót, 66 itatót alakítottak ki. 73 hektárra nőtt a művelt vadföld nagysága. Ez a vadászterület több mint 2 százaléka, a megyei átlag 0,3 százalék.

Amit kitűztek, elérték: a fácán- és mezeinyúl-állomány megerősödött, visszatelepítették az üregi nyulat, az őzek megszaporodtak. Hasznosítható – vagyis vadászható méretű – a gím- és dámszarvas-populáció, a vaddisznót és a dúvadakat pedig sikerül féken tartani. Az erdősítést folytatják, fogollyal kísérleteznek, többek között ez a terv. Amit nem terveztek, de megoldandó feladat: a kiszáradás miatt még több itató kell, és muszáj kikísérletezni a megfelelő védekezést az aranysakál ellen, amely most már itt is jól érzi magát.

Amit a bogárzói vadászok tizenhetedik éve végeznek nagyrészt saját erőből, azt a szakmájuk élőhelyfejlesztésre alapozott vadgazdálkodásnak nevezi. Két éve az Országos Magyar Vadászkamara helyszíni bejárást és tanácskozást tartott itt, elismerve az eredményeket. Ám más szempontból is érdemes lenne vizsgálni ezt a vidéket.

Ez mély beavatkozás a természetes folyamatokba, ám egy korábban úgy-ahogy, rossz hatásfokkal hasznosított területnek adott értékesebb funkciót. Ez azzal járt, hogy nem csak a vadászható állatok és a telepített növények érzik jól magukat. Ahogy Szél István, a társaság tagja – a Csongrád Megyei Kormányhivatal Földművelésügyi Igazgatóságának vadászati és halászati osztályvezetője – fölemeli egy rönkből kialakított vaddisznóetető fedelét, madárfészek tűnik elő. Erre ő sem számított. Most már kezdeni kell vele valamit, hogy a madár ki is tudja költeni a tojásokat. Ez a vidék tele van ilyen meglepetésekkel.

– A vadgazdálkodásnak és a természetvédelemnek közös gyökerei vannak. A célja mindkettőnek az, hogy egy terület fajokban gazdag maradjon, vagy lehetőleg gazdagabb legyen, ezt itt sikerült elérni – foglalja össze az eredményeket Szél István. – Télen-nyáron napi 2,5 óra alatt mintegy 50 kilométert jár be, aki ezt az élőhelyet „működteti”. A vadetetőknél, szóróknál elfogyó takarmányt pótolni kell, ellenőrizni a dúvadaknak kirakott csapdákat, művelni a vadföldeket. Itt, ahol a cinke a rönkbe fészkelt, nagy tömb sima és nyomelemekkel dúsított só is van. Körben fiatal erdő, szürke- és nemesnyárral, akáccal. Mellette kukoricavetés, annak a végén, partosabb részen köles, ahol még magasabb a terület, lucerna és rozs. Az élőhely akkor jó, ha a gazdája mindig észreveszi és megerősíti a leggyengébb láncszemet. Ivóvíz, étel, rejtekhely és nyugalom, ezek az elsődleges szempontok, ehhez képest lehet megtalálni a helyét a magaslesnek.

delmagyar.hu