Vadászat
Gímborjú nyomában
Amikor elkezdtük Somával tanulni az utánkeresés cseppet sem könnyű mesterségét, majdhogynem elképzelhetetlennek látszottak az ehhez hasonló keresések. Aztán Soma szépen lassan megtanított mindenre, miközben persze ő is egyre rutinosabb lett. Elsősorban megtanított arra, hogy higgyem el, jól csinálja, amit csinál.
A napot egy sebzett vaddisznó kan keresésével kezdtük. A sebző elmondása és a vad lövés utáni viselkedése nem sok jót sejtetett, szinte biztos voltam a gerinctüske lövésben. Azért megpróbáltuk. Mindig, mindent megpróbálunk. Ennyivel tartozunk a vadnak. Soma szépen el is indult, mutatva az első száz méteren elvétve látható apró vércseppeket. Átlábaltunk egy széles patakon, és mindenféle kontroll, vér vagy sebágy hiányában mentünk, mentünk kitartóan, végig kitaposott váltókon a szomszédos terület disznótanyája felé. 2800 méter táján láttam, hogy elbizonytalanodik Soma, ekkor visszafordultunk. Mivel a rálövéstől ismételten abba az irányba indult, a keresést befejeztük. Sajnos ez a disznó nem került meg.
Hazafelé indulva érkezett a következő hívás egy sebzett gímborjú ügyében. Egyenesen arra vettük az irányt. A hírek szerint a rálövésnél semmi jel, de odébb bő vérzés és tüdő darabok vannak, aztán ismét semmi. Ez persze nem túl valószínű kombináció, de majd kiderül – gondoltam.
A sebző szerencsére pontosan meg tudta mutatni a rálövés helyét. Ott egy fél marék világos vágott szőrt találtam. Ebből és abból ahogyan a borjú állt a lövés pillanatában, már sejteni lehetett, hogy valószínű magas első láblövéssel van dolgunk. Ilyenkor mindig bujkál bennem a gondolat, hogy talán jó lenne egy gyorsabb, hosszabb lábú kutya segítsége, de az idő rövidsége miatt nem volt alkalom rá, hogy valamelyik barátomat elhívjam. Nem mintha Soma kitartásában nem bíznék, de fölöslegesen kockáztatni nem érdemes, na meg jó gyakorlás szokott lenni ez a barátaimnak is.
Somát nem nagyon kellett biztatni, szó nélkül is értjük már egymást. Egyértelműen indult meg a csapán. A sebzőt kérdeztem közben a helyes irányról, mert ő még előző este látta a valamivel odébb, betegen álldogáló borjút. Ez ügyben kissé bizonytalanná vált, amikor észre vette, hogy a kutya merre megy. Szerinte nem épp arra hagyta a jelölésül szolgáló papírzsebkendőket, nem ott volt a sebzett vad. Somát erre kérdőre is vontam, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem ő az aki téved és úgyis arra megyünk majd a végén.
Kerültünk egyet a vadász vezetésével, aztán persze mégiscsak ott voltak a jelölések, ahová Soma vezetett volna egy perccel korábban – ha hagyjuk neki. Szerencsére ő nagyon nehezen tágít már a szándékától. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy vajon hány alkalommal téríthettem el, hívhattam vissza a helyes irányból az első években?
A jelöléseknél aztán találtunk végre vért is. Rengeteget. Sokkal többet, mint amennyit egy láblövésnél szokásos. A tüdődarabnak nézett leletek persze nem azok voltak, csak egyszerű levegős alvadt vér volt, meg kis húscafatok, nem más, de ez nem volt olyan fontos. A vad meg volt sebezve, és onnan már Somán és rajtam múlt, hogy előkerül-e vagy sem.
Kiskutyám teljes határozottsággal indult tovább, s szépen válogatta ki a helyes irányt a kacskaringós váltók között. Jobbára rétegvonal mentén haladtunk, de egyszer-egyszer völgynek is fordult a vad, hogy aztán meg felfelé tegye ugyan ezt. Az őszi színekben pompázó ligetes erdő ugyancsak próbára tette a szemem. Mindenhol vöröses, barnás árnyalatú levelek, gallyak, fűszálak, alig sikerült észre venni köztük azt a néhány kenést, meg vércseppet amit találtunk. Persze a legjobb igazolás a kutya magabiztossága, de jól jön időnként egy-két csapajel, vércsepp, hogy egészen nyugodtan ballaghassunk a vezeték hátsó végén. Ámbár ballagásról nem nagyon beszélhetek. Soma tempósan húzott, csak akkor várt türelemmel, amikor valami sűrűbb részen bujkálva meglassultam mögötte.
Én már több elfekvésre alkalmas helyet is láttam, csak azt vártam, hogy hol ugrik majd fel a keresett vad, amikor egy sűrűbb részen a fák közé érve megtorpant a tacskó. Orrát feltartva mereven jobbra visszafelé bámult. Aztán kérdőn rám nézett, mintha csak mondta volna:
– Érzed te is? Ott van. – fordult ismét az előbbi irányba.
Szépen, csendben letértünk a váltóról, éles töréssel jobbra vettük az irányt. Alig mentünk harminc métert, amikor felugrott előttünk a vad és elfutott. Soma éles hajszázó hanggal szegődött azonnal a gímborjú nyomába. Az egészen addig a sarkunkban járó sebzővel megbeszéltem, hogy maradjon, várjon bennünket azon a helyen. Most már jobb, ha egyedül vagyok Somával.
A GPS szerint nem is túl messze megállapodni látszott az üldözött és üldözője, de ahogy feléjük szaladtam, csak nem fogyott a távolság. Jókora kört lefutottak, és én is fordulhattam vissza, amikor már épp azt gondoltam, hogy elérem őket. Soma ugatása is elhalkult, csak a technika volt a segítségemre az irányt illetően.
Ahogyan visszafelé szaporáztam a lépteimet, váratlanul egy fejér folt villant meg előttem. Egy szarvasborjú tükre a kökényben! Megtorpantam és vártam a fejleményeket. A vad nem vett észre, felém mozdult. Soma jól lemaradva nyifogott valahol távol. A gímborjú biccentve lépett egyet, ebből azonnal tudtam, hogy miatta vagyunk itt. A gazos aljú fenyvesben fához lapultam, a vad keresztben ügetett el előttem, amikor két fa közötti résen rálőttem. Meg se rezzent, bár valamivel odébb megállt. Én persze elügyetlenkedtem az ismétlés lehetőségét és tovább kocogott. Kisvártatva megérkezett a vad nyomán a nyifogó tacskó, majd el is vágtatott arra, ahol a sebzett eltűnt a szemem elől.
Újabb néma percek következtek, és a GPS jel is ismét elveszett a szomszédos völgyben. Futva indultam utánuk. Egy keskenyebb kökényesen átverekedve magam, már könnyen haladtam az erdő széli füves domboldalon. Pár száz méter megtétele után az ütemes állóra csaholás megnyugtató hangját hozta felém a szél. Nem is siettem tovább. A maradék kétszáz métert csendben, cserkelve tettem meg. Ritka erdeifenyő erdőben, a borjúval szemben állva ugatott Soma. A sebzett próbálta ijesztgetni, de tudja a tacskó a távolságot, játszva tért ki a nem túl komoly támadások elől. Ötven méternél nem tudtam volna észrevétlenül közelebb jutni, így onnan vártam a kedvező alkalmat. Amint a borjú keresztbe fordult, oldalba lőttem, de az csak állt tovább. Pár lépést feléjük lépve ismételtem, mire végre megrogyott, és előre ugorva egy galagonya bokorra zuhant. Mire odaértem, már nem volt szükség a rá csimpaszkodó tacskó szorítására. Nem mozdult, nem szenvedett többé a lábon lőtt vad.
utankeresok.hu
Vadászat
Szebenye-pusztán találkoztak a bélusvölgyi vadászok
Észak-Csereháton, a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában szervezte meg az ide trófeamustráját, amelyen mintegy 36 gímbika trófeáját lehetett megtekinteni, illetve ekkor vehették át ünnepélyes keretek között az elejtők. Kövér János, a vadásztársaság elnöke kiemelte, hogy amellett, hogy ismét egy forró, csapadékszegény, aszályos nyár után köszöntött be a szeptemberi szarvasvadászat, egy meglehetősen eredményes bőgést zárhattak. Eredményeikre büszke, az elért sikerek mögött pedig pontos és tapasztalt, gondos vadgazdálkodást láthatott minden vendég a területen. A munka tovább folytatódik, amelybe, a vadásztársaságon túl, a térség vadgazdálkodóinak összefogása is ott rejlik – tájékoztatta az Agro Jagert Oravecz Attila.
Egy vadásztársaság életében a trófeamustra mérföldkő. Egy-egy ilyen szemlén, nemcsak a társaság, aktuális helyzetét, lehetőségeit láthatjuk, hanem a hivatásos vadász, a vadőr is mérlegre kerül. Míg a múlt héten a Drávamentén tapasztalhattuk meg, hogy a társaság kitárta a kapuit, addig most itt Észak-Csereháton tekinthetünk körbe, hogy valójában mire képes a szarvas és körülötte az ember.
A Bélusvölgye vadásztársaság ezen a napon megmutatta és akinek kedve tartotta, kilátogathatott Szebenye-pusztára, hogy milyen gímbikák estek 2024-ben. Oravecz Attila kiemelte: örömmel fogadták, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Kormányhivatal vadászati szakigazgatásában dolgozó felügyelők elfogadták a meghívásukat, ami visszajelzés számukra, hogy a kormányhivatalban is fontos, mi történik, nemcsak itt, hanem a környező társaságok területén.
A szarvas kettős életet él. Napjainkban számokban, íróasztalok felett is megjelennek, de igazán csak a terepen, egy-egy társaság, egy-egy térség egészében lehet megérteni, hogy mit jelent egy-egy populációval gazdálkodni, őrizni. Egy állományt nem lehet pár ezer hektárra beszorítani, azzal integráltan, egységesen kell gondolkodni. Ha jó is a kapcsolat, ha 20 éves barátságok kötik össze az itt dolgozó vadőröket, hivatásos vadászokat és működik az együttgondolkodás, azonban a jogszabályi előírásoknak meg kell felelni. Ez azonban akkor működik igazán jól, ha egy-egy térség lehetőségeire, szaknyelven fogalmazva, a vadeltartó képességére illesztik és nem egy egységes, országos direktívának kell megfelelni.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Úgy gondolom, hogy ehhez időszerű lesz bevezetni egy új fogalmat is, amely a földtulajdonosok irányába mutat, miszerint mire képes, mit képes megtenni a szarvasért, a vadért a gazdaember? Szerencsés együttállás, ha vadászik, de még szerencsésebb eset, ha az agrárszektor stabil lábakon és kiszámíthatóan működik – nyugodtabb gazdasági helyzetben minden szereplő nyugodtabban reagál.
A gazdákkal, a földtulajdonosokkal való kommunikációban a Bélusvölgye vadásztársaság vonatkozásában kétoldalú kapcsolat rajzolódik ki, melyet mi sem példáz jobban, hogy egy terület bokros, elhagyatott részeit kitisztítva, Oravecz Attila megkereste a földtulajdonost, hogy ha lehetne és a tervezett munkában nem hátráltatná, akkor mentsék meg a régi almafákat. Személyes sikere Oravecz Attilának, de amellett, hogy régi almák maradtak meg a gyümölcsnemesítőknek, az erdőjáró embernek, de ott maradtak az öreg fák, amelyeket minden évben felkeres a vad is. Ez a terület kitakarítása után sem változott meg. Sőt!
Oravecz Attila kiemelte, hogy mire beköszöntött az ősz, a leseket kijavítgatták, a sózókat feltöltötték és a vadföldeket előkészítették. Ez utóbbi kapcsán sok-sok éves gyakorlat, hogy a vadföldekbe őszi árpát vetnek, amit nem takarítanak be, hanem lábon hagynak. Azon úgy bagózik a szarvas, a vaddisznó és minden vadja az erdőnek, ahogyan csak szeretné, mikor már tejesen érik. Mikor aztán odakerül a sor, hogy aratni kellene, sem vágják le. Aki ismeri az árpát, tudhatja, hogy érés után csakhamar összetörik, összeborul. Nyár közepén aztán nehéz tárcsával leforgatják, bekeverik azokat a szemeket, amit a vad elhagy, ami kipergett. Vetésre, több, mint elég. Az első augusztusi esők hatására aztán kicsírázik és őszre nemcsak bokáig érő, hanem már szárba szökkent árpa várja a szarvasokat, de jó legelője minden vadnak.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
A szarvas az elmúlt években jobban helyben maradt az Észak-Cserehátban – folytatja Oravecz Attila és a kollégákkal, vadőr barátokkal egyre kevesebbszer állunk meg egy-egy trófea előtt: Na, ezt láttam én is! Sokat beszélgettünk erről – teszi hozzá, de arra jutottunk, hogy a tarvadnak kedvezve, az sem mozdul ki messzire s a rudlikat a bikák sem keresik. Ilyen megfigyeléseket szűrtünk le, amelyet érdemes lenne itt is tudományos eredményekkel igazolni, mert tapasztalataink erre mutatnak.
A 2024-es bőgés nagyon jól indult és sem a meleg, sem a száraz idő nem vetette vissza a bikákat – meg is szólaltak! Szeptember 2-án terítékre került az első gímbikánk és azután sorban szólt a vadászkürt a szarvasok felett. Az összes kolléga is dolgozott a szomszédban, néha-néha tudtunk beszélni, s ha már nem hallottunk egymásról, akkor fogtuk a telefont és összecsörögtünk. Persze az utánkeresések megadták a közös hangot, mert mi is, a szomszédok is át-átmentünk a szomszéd területére. Akkor már hívtuk is a kollégát, hogy szükségünk van a segítségükre, mert nagyon úgy tűnik, hogy „vendégvadászatra” érkezünk. Ez megszokott, mindennapos – együttműködés nélkül nem tudnánk ilyen eredményeket elérni.
Sokan kérdezik, hogy a bőgőhelyeket, hogyan gondozzuk? Mi azt látjuk, hogy az a legjobb, ha az ősi beállóhelyekre mi egyáltalán nem megyünk be – semmilyen eszközzel. Azt a birodalmat meghagyjuk a szarvasnak. Ha azt választotta, akkor mi tiszteletben tartjuk s ha a királynak megfelel, akkor mi nem akarjuk, hogy jobb legyen. Viszont körülötte, azért kedveskedünk neki. Aztán meg: mindig örülünk, ha augusztusban újra és ugyanott megszólalnak a bikák, hiszen jelzés, hogy valamit csak „eltaláltunk” idén is…
A trófeamustra idei legjobb gímbikáját 12 évesre bírálták és 9,37 kilogrammot nyomott. Remélem nem gondolja senki, hogy nagyképűség a társaságunk részéről, de ez a bika „csak” egy mellékbikája volt egy csapatbikának, „akit” lehetőségeink miatt nem hoztunk terítékre. Talán ilyet még a társaság soha nem tett, de meghagytuk. Elnök úrral sikerült egyeztetni és megmaradt nekünk jövőre, megmaradt a teheneknek. Mondhatom, lehet, hogy a valaha lőtt legjobb gímbikánk lesz. Keveset láttuk, de annál többet hallottuk. Úgy gondoltam, ha ez a bika maradhatna még egy évet, akkor olyan erős genetikával fordulhatunk rá a következő évtizedre, ami meghatározó lehet a gazdálkodásunkban.
Hogy találkozunk-e ezzel a bikával? Hogy jövőre ide fog-e beállni? Senki sem tudja. Egy viszont biztos: jó pár csatát megnyert ezen az őszön és láttuk, ahogy terelgeti a teheneit. Kell egy ilyen új dolog és nem szeretnénk ezekből az elképzeléseinkből engedni. Újat, változást szeretnénk s legyen ennek a szarvasnak az erdő az otthona, legyen még a mienk. Neveljen az erdő, neveljen az Észak-Cserehát még szarvast: sokkal jobbat! Mi, amit tudunk, megadjuk a szarvasnak. Sokkal többet már nem tehetünk hozzá, maradt hát az önmérséklet.
vendégekkel, tagtársakkal, a kollégákkal jól telt a Szebenye-pusztai napunk. Szükségünk is volt erre, mert a nap, nap utáni vadászatok elfárasztottak mindannyiunkat. Korai kelések, késői fekvések és napközben a rengeteg munka, nemcsak a vadászházban, hanem területen is. Trófeakikészítések, út a kormányhivatalba, a kamarához. Krotália igénylések, dokumentációk, papírmunka, megannyi feladat, amit nem görgethetünk napról napra, azt el kell végeznünk minden nap. S arról még nem is beszéltem, hogy a tacskókopóinkkal is foglalkozni kell, mert hát a napi tréning mindenkinek kell, embernek, állatnak egyaránt.
Panaszra egyáltalán nincs okunk, itt, a Bélusvölgye vadásztársaság területén, feladat viszont bőven terem. Hozzá kell tenni, hogy az érmes arányunk 40%-os, az érmes bikák átlagsúlya 7 kilogrammot ért el. A korosítás és a minőségi szelekció felé mozdultunk el és a fiatal, már láthatóan gyenge adottságú szarvast is vadásztuk a bőgésben – új vonulat, de nem engedtük el, ha találkoztunk. Meglátjuk, milyen eredmények jönnek, ami persze egy, két év alatt biztosan nem fog látszódni, mint ahogy az az eredmény sem, hogy a trófeamustrán annyi gyerek játszott a Szebenye-pusztán, hogy sokszor keresni kellett, kinek, merre van a sráca. S ha meg is mosolyogtuk a gyerekricsajt, azért tudni kell, hogy belőlük lesznek a következő generáció hajtói és apukájuk, a nagyapjuk, a nagybácsijuk mellett válnak olyan vadásszá, akik mellett majd mi is leállunk egy-egy standra vagy beülünk melléjük majd az autóba, mikor megállnak a házunk előtt, hogy gyerünk ki a hegyre, oda, ahová régen mi vittük őket – mesélt Oravecz Attila az Agro Jagernek a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában…
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Fényképezte: Oravecz Attila és Szabó Róbert
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Célkeresztben az orvvadászat
A Rendőrmúzeum 2024-ben egy vadászat, orvvadászat témájú roll-up kiállítást szervezett
A Készenléti Rendőrség Rendőrmúzeumának kiállítása is része volt az október 26-án, Vásárosnaményban megrendezett Vadásznap és Trófeamustra rendezvénynek.
A Rendőrmúzeum 2024-ben egy vadászat, orvvadászat témájú roll-up kiállítást szervezett, melynek célja, a természet iránt érdeklődők részére betekintést nyújtani a vadászat világába, illetve különböző bűnügyek ismertetésével felhívni a figyelmet az orvvadászat jogellenességére és a vadászat veszélyeire. A kiállítás 2024 szeptemberében az Európai Unió vadászati főigazgatóinak informális ülése keretében debütált, melynek a Vásárosnaményban megtekinthető Hunor Vadászati és Természeti kiállítás adott otthont.
A kiállítás 2024. október 26-án, a megyei Vadásznap és Trófeamustra rendezvény keretében nyílt meg a nagyközönség előtt. Ezen a napon az érdeklődők a múzeum könyvtárának vadászati tematikájú könyveibe is belelapozhattak, továbbá a vitrinekben – orvvadász bűncselekmények elkövetésénél használt, a rendőrség által lefoglalt – házi készítésű, átalakított fegyvereket is megtekinthették. Látható volt egy olyan különleges szarvasagancs is, amibe szinte „belenőtt” egy dróthuzal, ezzel jól szemléltetve a hurkolás pusztítását.
A tárlatot a Rendőrmúzeum vezetője, Kékiné Rozsnyai Éva nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy egy új típusú kiállítás megvalósítása volt a cél, amely a vadászati szakma és a vadászok számára is hasznos információkat nyújt, ugyanakkor a laikus látogatóknak is érdekes lehet. Emellett rávilágít arra, hogy a vadászat messze túlmutat a trófea megszerzésén, hiszen a törvények által szabályozott, fenntartható vadászat szerves része a vadgazdálkodásnak és a vadvédelemnek.
A vadászatra jogosult szervezetek – zömében vadásztársaságok – által végzett és az állami szervek által felügyelt vadászat segít megőrizni a fauna természeti egyensúlyát és biológiai sokféleségét, megelőzve egyes fajok túlszaporodását, vagy más fajok eltűnését. A délután folyamán a vadásznaphoz kötődően több nyilvános kerekasztal beszélgetésre is sor került, amelyen többek között a vadászati bűncselekményekről is szó esett.
Kreitz Zsuzsanna r. alezredes asszony a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda Műveleti Szolgálat Bűnügyi Technikai Főosztály vezetője gyakorlati tapasztalatokkal látta el a hallgatóságot, az áldozattá vagy elkövetővé válás megelőzése érdekében.
Forrás: Rendőrség
Vadászat
Továbbképzést tartottak vármegyénk szakembereinek
A Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeumban került sor a Heves vármegye hivatásos vadászai kötelező éves továbbképzésére.
2024. október 28-án Hatvanban a Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeumban került sor a Heves vármegye hivatásos vadászai kötelező éves továbbképzésére.
Szűcs Iván hivatásos vadász alelnök köszöntőjét követően Kovács István János tirkár ismertette a napi programot. Elsőként Dr. Kovács Imre a 310. Mátra-alja-Dél-hevesi Vadgazdálkodási Tájegység tájegységi fővadásza tartott előadást A vadkár térítési eljárás szabályai és gyakorlata címmel.
Őt követte a Magyar Madártani Egyesülettől Deák Gábor, aki az új Kerecsen Life programot mutatta be, és ismertette a már lezárult Helikon Life program eredményeit. A harmadik előadásban a Kite Zrt. képviselője, Nagy Gábor mutatta be a Mavic 3 Thermal hőkamerás drónt és ismertette a használati lehetőségei a vadgazdálkodásban.
Az előadásokat követően Lakatos Anna igazgatóhelyettes és Kőmíves-Rab Barbara tárlatvezető kalauzolta körbe a hivatásos vadászokat a múzeumban. A program egy közös ebéddel zárult a hatvani Svéd Korona Étteremben.
Forrás: Kovács István János s.k. titkár – OMVK
You must be logged in to post a comment Login