Amikor elkezdtük Somával tanulni az utánkeresés cseppet sem könnyű mesterségét, majdhogynem elképzelhetetlennek látszottak az ehhez hasonló keresések. Aztán Soma szépen lassan megtanított mindenre, miközben persze ő is egyre rutinosabb lett. Elsősorban megtanított arra, hogy higgyem el, jól csinálja, amit csinál.

A napot egy sebzett vaddisznó kan keresésével kezdtük. A sebző elmondása és a vad lövés utáni viselkedése nem sok jót sejtetett, szinte biztos voltam a gerinctüske lövésben. Azért megpróbáltuk. Mindig, mindent megpróbálunk. Ennyivel tartozunk a vadnak. Soma szépen el is indult, mutatva az első száz méteren elvétve látható apró vércseppeket. Átlábaltunk egy széles patakon, és mindenféle kontroll, vér vagy sebágy hiányában mentünk, mentünk kitartóan, végig kitaposott váltókon a szomszédos terület disznótanyája felé. 2800 méter táján láttam, hogy elbizonytalanodik Soma, ekkor visszafordultunk. Mivel a rálövéstől ismételten abba az irányba indult, a keresést befejeztük. Sajnos ez a disznó nem került meg.

Hazafelé indulva érkezett a következő hívás egy sebzett gímborjú ügyében. Egyenesen arra vettük az irányt. A hírek szerint a rálövésnél semmi jel, de odébb bő vérzés és tüdő darabok vannak, aztán ismét semmi. Ez persze nem túl valószínű kombináció, de majd kiderül – gondoltam.

A sebző szerencsére pontosan meg tudta mutatni a rálövés helyét. Ott egy fél marék világos vágott szőrt találtam. Ebből és abból ahogyan a borjú állt a lövés pillanatában, már sejteni lehetett, hogy valószínű magas első láblövéssel van dolgunk. Ilyenkor mindig bujkál bennem a gondolat, hogy talán jó lenne egy gyorsabb, hosszabb lábú kutya segítsége, de az idő rövidsége miatt nem volt alkalom rá, hogy valamelyik barátomat elhívjam. Nem mintha Soma kitartásában nem bíznék, de fölöslegesen kockáztatni nem érdemes, na meg jó gyakorlás szokott lenni ez a barátaimnak is.

Somát nem nagyon kellett biztatni, szó nélkül is értjük már egymást. Egyértelműen indult meg a csapán. A sebzőt kérdeztem közben a helyes irányról, mert ő még előző este látta a valamivel odébb, betegen álldogáló borjút. Ez ügyben kissé bizonytalanná vált, amikor észre vette, hogy a kutya merre megy. Szerinte nem épp arra hagyta a jelölésül szolgáló papírzsebkendőket, nem ott volt a sebzett vad. Somát erre kérdőre is vontam, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem ő az aki téved és úgyis arra megyünk majd a végén.
Kerültünk egyet a vadász vezetésével, aztán persze mégiscsak ott voltak a jelölések, ahová Soma vezetett volna egy perccel korábban – ha hagyjuk neki. Szerencsére ő nagyon nehezen tágít már a szándékától. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy vajon hány alkalommal téríthettem el, hívhattam vissza a helyes irányból az első években?
A jelöléseknél aztán találtunk végre vért is. Rengeteget. Sokkal többet, mint amennyit egy láblövésnél szokásos. A tüdődarabnak nézett leletek persze nem azok voltak, csak egyszerű levegős alvadt vér volt, meg kis húscafatok, nem más, de ez nem volt olyan fontos. A vad meg volt sebezve, és onnan már Somán és rajtam múlt, hogy előkerül-e vagy sem.
Kiskutyám teljes határozottsággal indult tovább, s szépen válogatta ki a helyes irányt a kacskaringós váltók között. Jobbára rétegvonal mentén haladtunk, de egyszer-egyszer völgynek is fordult a vad, hogy aztán meg felfelé tegye ugyan ezt. Az őszi színekben pompázó ligetes erdő ugyancsak próbára tette a szemem. Mindenhol vöröses, barnás árnyalatú levelek, gallyak, fűszálak, alig sikerült észre venni köztük azt a néhány kenést, meg vércseppet amit találtunk. Persze a legjobb igazolás a kutya magabiztossága, de jól jön időnként egy-két csapajel, vércsepp, hogy egészen nyugodtan ballaghassunk a vezeték hátsó végén. Ámbár ballagásról nem nagyon beszélhetek. Soma tempósan húzott, csak akkor várt türelemmel, amikor valami sűrűbb részen bujkálva meglassultam mögötte.
Én már több elfekvésre alkalmas helyet is láttam, csak azt vártam, hogy hol ugrik majd fel a keresett vad, amikor egy sűrűbb részen a fák közé érve megtorpant a tacskó. Orrát feltartva mereven jobbra visszafelé bámult. Aztán kérdőn rám nézett, mintha csak mondta volna:

– Érzed te is? Ott van. – fordult ismét az előbbi irányba.

Szépen, csendben letértünk a váltóról, éles töréssel jobbra vettük az irányt. Alig mentünk harminc métert, amikor felugrott előttünk a vad és elfutott. Soma éles hajszázó hanggal szegődött azonnal a gímborjú nyomába. Az egészen addig a sarkunkban járó sebzővel megbeszéltem, hogy maradjon, várjon bennünket azon a helyen. Most már jobb, ha egyedül vagyok Somával.

A GPS szerint nem is túl messze megállapodni látszott az üldözött és üldözője, de ahogy feléjük szaladtam, csak nem fogyott a távolság. Jókora kört lefutottak, és én is fordulhattam vissza, amikor már épp azt gondoltam, hogy elérem őket. Soma ugatása is elhalkult, csak a technika volt a segítségemre az irányt illetően.
Ahogyan visszafelé szaporáztam a lépteimet, váratlanul egy fejér folt villant meg előttem. Egy szarvasborjú tükre a kökényben! Megtorpantam és vártam a fejleményeket. A vad nem vett észre, felém mozdult. Soma jól lemaradva nyifogott valahol távol. A gímborjú biccentve lépett egyet, ebből azonnal tudtam, hogy miatta vagyunk itt. A gazos aljú fenyvesben fához lapultam, a vad keresztben ügetett el előttem, amikor két fa közötti résen rálőttem. Meg se rezzent, bár valamivel odébb megállt. Én persze elügyetlenkedtem az ismétlés lehetőségét és tovább kocogott. Kisvártatva megérkezett a vad nyomán a nyifogó tacskó, majd el is vágtatott arra, ahol a sebzett eltűnt a szemem elől.
Újabb néma percek következtek, és a GPS jel is ismét elveszett a szomszédos völgyben. Futva indultam utánuk. Egy keskenyebb kökényesen átverekedve magam, már könnyen haladtam az erdő széli füves domboldalon. Pár száz méter megtétele után az ütemes állóra csaholás megnyugtató hangját hozta felém a szél. Nem is siettem tovább. A maradék kétszáz métert csendben, cserkelve tettem meg. Ritka erdeifenyő erdőben, a borjúval szemben állva ugatott Soma. A sebzett próbálta ijesztgetni, de tudja a tacskó a távolságot, játszva tért ki a nem túl komoly támadások elől. Ötven méternél nem tudtam volna észrevétlenül közelebb jutni, így onnan vártam a kedvező alkalmat. Amint a borjú keresztbe fordult, oldalba lőttem, de az csak állt tovább. Pár lépést feléjük lépve ismételtem, mire végre megrogyott, és előre ugorva egy galagonya bokorra zuhant. Mire odaértem, már nem volt szükség a rá csimpaszkodó tacskó szorítására. Nem mozdult, nem szenvedett többé a lábon lőtt vad.

utankeresok.hu