Keressen minket

Vadászat

Francis Macomber rövid boldogsága

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Délfelé járt az idő. Mindnyájan az étkezősátor kettős szárnyú, zöld ajtólapjának árnyékában üldögéltek, s úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

–– Mit iszunk, citromlevet tisztán vagy limonádét? –– kérdezte Macomber.
–– Én gimletet –– vetette oda Robert Wilson.
–– Én is. Inni kell most –– mondta Macomber felesége.
–– Én is, azt hiszem –– helyeselt Macomber. –– Szóljon neki, hogy csináljon három gimletet.

A fiú már készítette is az italt. Kiemelte az üvegeket a hűtőzsákokból, melyek párásan csillogtak a szélben a sátrakat beárnyékoló fák tövében.

–– Mennyit adjak neki? –– tudakolta Macomber.
–– Egy font bőven elég –– válaszolta Wilson. –– Nem kell elkényeztetni őket.
–– Vajon szétosztja-e köztük a vezetőjük?
–– Feltétlenül.

Francis Macombert egy félórával azelőtt a szolgagyerekek, a szakács, a bőmyúzó és a teherhordó diadalmenetben hozták be a vállukon és karjukon, a tábor szélétől egészen a sátráig. A puskahordozók nem vettek részt a felvonulásban. A bennszülött fiúk letették sátra bejáratánál. Macomber sorra kezet rázott velük, fogadta jókívánságaikat, majd belépett a sátorba. Az ágyán üldögélt, amikor a felesége bejött. Az asszony egy szót sem szólt hozzá, ő pedig azonnal kiment, hogy arcát és kezét megmossa kint a hordozható mosdótálban. Aztán átment az étkezősátorba, és letelepedett egy kényelmes vászonszékbe egy szellős, árnyékos helyen.

Mrs. Macomber futó pillantást vetett Wilsonra. Rendkívül csinos, fiatalos nő volt. Szépsége és társa-dalmi helyzete révén öt évvel ezelőtt hozzájutott ötezer dollárhoz, mert odaadta nevét és fényképét egy kozmetikai reklámhoz, pedig maga soha nem is használta azt a cikket. Tizenegy éve volt Francis Macomber felesége.

–– Pompás oroszlán, mi? –– szólalt meg Macomber. A felesége most ránézett. Szemügyre vette mindkettőjüket, mintha még sohasem látta volna őket azelőtt.

Az egyiket, Wilsont, a fehér vadászt, jóformán még sohasem látta. Középtermetű férfi volt, haja homokszínű, bajusza rövidre nyírt. Hirtelenvörös arcában mélyen ült rendkívül hideg, kék szeme, melynek sarkában hamiskásan szaladtak össze a fehéres ráncok, valahányszor nevetett. Most rámosolygott az asszonyra, de annak tekintete lesiklott a férfi arcáról bő zubbonya alatt domborodó vállára, melyet csaknem eltakart négy tölténytartó a bal szivarzseb tájékán, azután továbbrebbent a szeme Wilson nagy, barna kezére, viseltes nadrágjára, poros bakancsára, majd vissza vörös arcába. Észrevette, hogy arcának napsütötte pirosságát fehér vonal vágja el. Stetson-kalapjának nyoma. Ez a fittyedt karimájú kalap most ott függött a sátorpózna kampóján.

–– Ürítsük ezt a poharat az oroszlánra! –– indítványozta Robert Wilson.
Ismét rámosolygott a nőre, de az asszony mosolytalanul a férjét méregette….

Francis Macomber nagyon magas, nagyon jókötésű férfi volt, már akinek a nagy csontú termet tetszik. Fekete volt, haja rövidre nyírva, mint az evezősöké, ajka inkább keskeny. Az emberek jóképűnek tartották. Ugyanolyan szafáriruhát viselt, mint Wilson, azzal a különbséggel, hogy az övé új volt. Harmincötödik évében járt, kitűnően tartotta magát, jól értett a labdasportokhoz, csakis nagy halakat fogott, sikereit egy sereg rekord koronázta, most nemrég pedig mindenki szeme láttára bebizonyította, hogy gyáva.

–– Az oroszlánra! –– szólt. –– Sohasem tudom megköszönni magának, amit tett.
Margaret –– így hívták a feleségét –– visszafordította tekintetét férjéről Wilsonra.
–– Ne beszéljünk az oroszlánról! –– mondta az asszony.
Wilson ránézett, de nem mosolygott. Most az asszony mosolygott őrá.

–– Furcsa nap volt ez a mai –– mondta. –– Nem kéne föltennie a kalapját még a sátorlap alatt is délidőben? Maga mondta; csak azért szólok.
–– Föltehetem –– szólt Wilson.
–– Nagyon piros az arca, Mr. Wilson –– mondta az asszony, és megint elmosolyodott.
–– Az ital teszi –– vetette oda Wilson.
–– Nem hiszem –– felelte Margaret. –– Francis sokat iszik, de ő sose piros.
–– Ma az –– próbált tréfálkozni Macomber.
–– Nem –– mondta a felesége ––, ma csak az enyém pirult. De Mr. Wilson mindig piros.
–– Nyilván ilyen fajta vagyok. Hanem: nem vennénk le a műsorról a szépségemet, mint beszédtémát?
–– Csak most kezdtem el.
–– Hagyjuk abba –– mondta Wilson.
–– Nehezen indul a beszélgetés –– állapította meg Margaret.
–– Ne légy csacsi, Margot –– szólt oda a férj.
–– Semmi nehézség –– mondta Wilson. –– Itt ez a pompás oroszlán.

Margot rápillantott a két férfira, és azok mindketten tudták: az asszonyt sírás környékezi. Wilson már régóta látta, mi készül, és rettegett tőle. Macomber már túljutott a rettegésen.

–– Csak az ne történt volna. Ó, bár ne történt volna meg – mondta az asszony, és elindult a sátra felé. Hangtalanul sírt, de a két férfi látta, hogy válla meg-megrándul rózsaszínű, napálló blúza alatt.
–– A nők mindjárt elvesztik a fejüket –– szólt oda Wilson a magas férfinak. –– Nem számít. Idegizgalom, miegyéb.
–– Nem –– mondta Macomber. –– Azt hiszem, ezt a mai naptól életem végéig viselni fogom.
–– Szamárság. Igyunk rá egyet ebből a vitriolból. Felejtse el. Különben is, semmi az egész.
–– Megpróbálhatjuk –– felelte Macomber. –– De azt nem felejtem el, amit értem tett.
–– Nem tettem semmit –– mondta Wilson. –– Szamárság.

Így üldögéltek az árnyékban, ott, ahol a széles koronájú akácok alatt tábort ütöttek. Mögöttük magányos sziklaszál magaslott; előttük pázsitszőnyeg futott; egy kavicsos mederbe ágyazott folyó felé, azon túl erdő kővetkezett. Itták az épp hogy hideg citromos whiskyt, és kerülgették egymás tekintetét. A bennszülött fiúk közben ebédhez terítettek. Wilson jól láthatta, hogy a fegyverhordozó gyerekek már mindent megtudtak a dologról, s amikor észrevette, hogy Macomber inasa terítés közben fürkésző pillantásokat vet gazdájára, szuahéli nyelven ráripakodott. A fiú kifejezéstelen arccal fordult el.

–– Mit mondott neki? –– érdeklődött Macomber.
–– Semmit. Mondtam, hogy mozogjon, mert különben kaphat vagy tizenötöt a jobbikból.
–– Az mi? Korbács?
–– Azt tiltja a törvény –– válaszolta Wilson. –– Pénzbírságot írnak elő.
–– Még mindig megtörténik, hogy megkorbácsoltatják őket?
–– Ó, hogyne. Ha netán panaszra mennek, abból a hatóság nagy ügyet kever. De nem mennek. A korbácsot inkább elviselik, mint a pénzbírságot.

–– Milyen furcsa –– szólt Macomber.
–– Valójában nem is az –– felelte Wilson. –– Maga mit tenne: tűrné a vesszőzést, vagy elvesztené a keresetét?

Maga is zavarba jött kérdésétől, és mielőtt Macomber válaszolni tudott volna, így folytatta: – Mindnyájunknak kijut a napi verés, kinek így, kinek amúgy.

Ezzel sem volt megelégedve. „Úristen –– gondolta magában –, micsoda diplomata vagyok.”

–– Igaza van: megkapjuk a verést –– mondta Macomber, és még mindig nem nézett társára. –– Rettentően szégyellem magam az oroszlánügy miatt. De, ugye, nem kerül tovább? Úgy értem, nem jut senkinek a fülébe?

–– Szóval azt hiszi, hogy én majd elmondom a Mathaiga Klubban? –– Wilson hűvösen végigmérte. Ezt azért nem várta volna. „Szóval a fickó nemcsak pipogya fráter, de még nyöszörög is –– gondolta magában. –– Pedig a mai napig kedveltem. De mit tudhat az ember egy ilyen amerikairól?”

–– Nem –– mondta Wilson. – Hivatásos vadász vagyok. Mi sohasem beszélünk a klienseinkről. Efelől egészen nyugodt lehet. Különben is, udvariatlanság arra kémi minket, hogy ne járjon el a szánk.

Most jött rá, hogy mennyivel könnyebb lesz a szakítás. Akkor majd egyedül étkezik és olvashat is közben. Ezek is külön esznek majd; Csak hivatalos minőségben fogja őket kísérgetni a szafárin –– hogy is mondják a franciák? Előkelően elnéző magatartás –– s mennyivel könnyebb lesz akkor, mint most végighallgatni ezt a szentimentális émelygést. Megsérti majd valamivel, és azzal új lapot kezdenek. Akkor majd a könyvével ülhet le az asztalhoz, és mégis az ő whiskyjüket issza.

Ezt a kifejezést használták arra, amikor a szafári balul ütött ki. Az ember összeakad egy másik fehér vadásszal, és megkérdezi: „Hogy megy a sora?” És ha erre az a felelet: „„Á, még mindig az ő whiskyjüket iszom”, akkor az ember tudja, hogy az egész nem ért egy lyukas mogyorót.

–– Bocsánat –– mondta Macomber, miközben társa felé fordította jellegzetesen amerikai arcát, melyről a kamaszság nem tűnik el a férfikor derekáig. Wilson szemügyre vette rövidre nyírt evezősfrizuráját, szép metszésű, s még most is majdnem őszinte szemét, szép orrát és jó formájú állát.
–– Bocsánat, erre nem gondoltam. Rengeteg olyan dolog van, amit nem tudok.

„Tehet egy szívességet” –– gondolta Wilson. Teljesen fölkészült, hogy gyorsan és simán szakít, és most tessék: ez a nyavalyás, miután éppen megsértették, bocsánatot kér. Még egy próbát tett. – Ne szívja mellre, amit mondok –– kezdte. –– Nekem is élnem kell valamiből. Tudja, Afrikában nincs olyan nő, aki ne lőne oroszlánt, és nincs olyan fehér ember, aki megfutamodnék.

–– Én megfutamodtam; mint a nyúl –– szólt Macomber.

„Hát mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen alakkal, aki így beszél” –– morfondírozott magában Wilson.

Célba vette Macombert tompa, kék, gépfegyverszemével, az meg visszamosolygott rá. Kellemes mosolya volt, ha valaki nem látta meg szemében a sértődöttséget.

–– Talán majd helyre ütöm a csorbát a bivalyvadászaton –– mondta. –– Most az következik, nem?
–– Reggel, ha megfelel –– vetette oda Wilson.

Talán tévedett az előbb. Könnyen lehet, hogy így kell a dolgokat fölfogni. Hiába: az emberismeret fenét sem ér ezekkel az amerikaiakkal. Most megint a szívébe zárta Macombert. Csak a mai reggelt tudná elfelejteni. De azt persze nem lehet. Olyan kínos volt, hogy már kínosabb nem is lehetett volna.

–– Ott jön a Memsahib –– mondta. Margaret a sátra felől közeledett. Üdének, vidámnak, sőt bájosnak látszott. Hibátlanul tojásdad arca oly tökéletes, hogy az ember szinte azt várná: ez a nő ostoba. „De ostobának nem ostoba –– gondolta Wilson ––, nem, nem.”

–– Hogy van a szépséges, vörös arcú Mr. Wilson? Jobban érzed magad, Francis, angyalom?
–– Ó, sokkal –– vallotta Macomber.
–– Kivertem a fejemből az egészet –– mondta a felesége, és leült az asztalhoz. –– Miért érdekes az, hogy Francis jól tud-e oroszlánt ölni, vagy sem? Nem ez a foglalkozása. Ez Mr. Wilson szakmája. Mr. Wilson valóban rendkívül lenyűgözően gyilkol. Maga mindent gyilkol, igaz?

–– Mindent –– felelte Wilson ––, ami jön. –– „Ez a fajta a legkeményebb dió a világon –– gondolta magában. – A legkeményebb, a legkegyetlenebb, a legvérszomjasabb és a legvonzóbb fajta. Az emberek meglágyulnak, vagy az idegeik ronccsá őrlődnek, ők viszont megkeményednek. Vagy olyan férfit választanak maguknak, akivel bírnak? Ezt még nem tudják eldönteni abban a korban, amikor férjhez mennek” –– tűnődött. Örült, hogy a maga leckéjét már megtanulta az amerikai nőkről, mert ez a mostani nagyon vonzotta.

–– Holnap reggel bivalyra megyünk –– közölte az asszonnyal.
–– Én is megyek –– mondta Margaret.
–– Nem, nem jön.
–– De igenis, megyek. Ugye mehetek, Francis?
–– Miért nem maradsz a táborban?
–– A világért sem –– mondta a feleség. Ilyen kalandot, mint a mai, semmi pénzért el nem szalasztanék.

„Amikor az imént elment –– tűnődött magában Wilson ––, amikor elment, hogy kibőgje magát, csuda remek nőnek látszott. Mintha megértené, fölfogná a helyzetet, mintha bánkódnék a férje miatt, és fájna neki a dolog. Húsz percre eltűnik, aztán visszajön, az. amerikai nők kegyetlenségének páncéljában. Ezek a legpiszokabb nők. Azok, csakugyan a legpiszokabbak.”

–– Holnap a te kedvedért újabb bemutatót tűzünk a műsorra –– mondta Francis Macomber.
–– Nem jön velünk, asszonyom –– szólalt meg Wilson.
–– Nagyon téved –– mondta az asszony. –– Különben is roppant szeretném magát újra látni munkája közben. Isteni volt ma reggel. Már amennyire állatok fejét széjjel lövöldözni isteni.

Itt az ebéd –– mondta Wilson. –– Nagyon elemében érzi magát, ugye?
–– Miért is ne? Nem azért jöttem ide, hogy unatkozzam.
–– Nos, eddig nem volt unalmas –– mondta Wilson.

Odalátszottak a folyóba ágyazott vándorkövek és a háttérben a magas partoldal a fákkal. Eszébe jutott a reggel.

Aznap délután, úgy estefelé, Wilson és Macomber elindult automobilon a bennszülött sofőr meg két puskahordozó kíséretében. Mrs. Macomber a táborban maradt.

Túl meleg van, mentette ki magát, holnap úgyis velük megy kora reggel.

A távolodó autóból Wilson elnézte a terebélyes fa alatt álldogáló asszonyt. Inkább csinos volt, mint szép, enyhén rózsaszín árnyalatú khakiruhájában. Haját kisimította a homlokából, és hátul, lent a nyakszirtjénél kontyba fésülte. Arca olyan üdén virított, mintha Angliában volna. Integetett feléjük, amint a kocsi átgázolt a mezőn, a magas füvön, majd a fák közé kanyarodott, neki a csalitos domboknak.

A csalitosban. egy impalacsordára bukkantak. Kiszálltak az autóból, és meghajtottak egy vén, széles agancsú bakot, majd Macomber becsületére váló lövéssel helyben marasztotta, jó kétszáz lépésről. Ettől aztán nekiiramodott a csorda, vad futásban, egymás hegyén-hátán utat nyerve. Lábukat hasuk alá húzva akkorákat ugrottak, oly hihetetlenül s lebegve úsztak a levegőben, mint az ember olykor álmában.

–– Jó lövés volt –– szólt oda Wilson. –– Kis célpontot nyújtanak.
–– Ér ez a fej valamit? –– kérdezte Macomber.
–– Kiváló –– nyugtatta meg Wilson ––, így lőjön, és nem lesz semmi baj.
–– Gondolja, hogy holnap bivalyra akadunk?
–– Remélem, igen. A bivaly kora reggel kint legel, és ha szerencsénk van, el tudjuk csípni a mezőn csordában.
–– Szeretném ezt az oroszlánügyet lezárni –– mondta Macomber. –– Nem valami kellemes érzés, ha az ember ilyesmit csinál a felesége szeme láttára.

„Szerintem –– gondolta Wilson –– feleség ide, feleség oda, az a kellemetlen, hogy ilyesmit csinál valaki, vagy ha már megtörtént, még beszél is róla” –– mondani azonban ezt mondta:
–– Mit kell ezen annyit töprengeni? Akárki elvesztené a fejét, amikor először kerül szembe oroszlánnal. Az ügy le van zárva.

Aznap éjjel, a vacsora után, mielőtt lefeküdt volna Macomber, megivott még egy pohár whiskyt szódával a tűz mellett. Később ágyán, a moszkitóháló alatt, az éjszaka neszeire figyelve úgy érezte, hogy az ügy még nincs lezárva. Se lezárva nincs, se el nem kezdődött. Pontosan úgy van, ahogy megtörtént, néhány részlete kitörölhetetlenül felnagyítva.

Nyomorultul szégyellte magát. De a szégyennél is jobban kínozta valami dermesztő, kongó félelem. A félelem még ott tátongott, mint valami hideg, nyálkás üreg abban a nagy semmiben, ahol valamikor az önbizalma fészkelt, és ettől a rosszullét környékezte. Ez az érzés még most sem hagyta el.

Előző éjszaka kezdődött, amikor felriadt, és hallotta, hogy oroszlán bőg valahol följebb a folyó mentén. Öblös hangon indult a bőgés, és valami köhögős torokköszörülésben végződött. Olyan közelinek hatott, mintha éppen csak a sátorlap választaná el tőle. Amikor Francis Macomber felriadt e hangra azon az éjjelen, megijedt. Hallotta, amint felesége álmában csöndesen lélegzik. Nem volt senki, akinek bevallhatta félelmét, sem aki vele együtt félhetett volna.

Feküdt magában, és nem ismerte azt a szomáli közmondást, hogy bátor ember háromszor ijed meg az oroszlántóI: egyszer, mikor megpillantja a nyomát, egyszer, amikor meghallja a hangját, és egyszer, amikor szemközt találja magát vele. Aztán a lámpás fényénél reggeliztek, és mikor kinn ültek az étkezősátorban, napfölkelte előtt, az oroszlán ismét elbődült. Francis azt hitte, máris ott van a tábor szélén.

–– Hangja után ítélve öreg legény lehet –– mondta Robert Wilson, miközben fölnézett sózott heringes kávéja mellől. –– Hallják, hogy köhög?
–– Nagyon közel van?
–– Lehet vagy egy mérföldnyire a folyó völgyében.
–– Meglátjuk?
–– Megnézzük.
–– Ilyen messzire hallatszik a bőgése? Mintha itt lenne a sátorban.
–– Fene messzire hord a hangja –– felelte Robert Wilson. –– Fura, hogy ilyen messzire elhallatszik. Remélem, puskacsőre való macska. A fiúk azt állítják, járkál errefelé egy jól megtermett példány.
–– Ha lövésre kerül a sor, hol kell eltalálnom, hogy helyben marasszam? –– tudakolta Macomber.
–– A nyaka és a törzse között –– adta meg a választ Wilson. –– Nyakán, ha megy. Csontra lőjön. Roncsolja szét.
–– Remélem, jó helyre tudom majd szalasztani a golyót –– mondta Macomber.
–– Nagyon jól lő –– szólt oda neki Wilson. –– Ne hamarkodja el. Biztos lövésre menjen. Mindig az első lövés számít.
–– Mekkora legyen a lőtávolság?
–– Nem tudom. Ebbe az oroszlánnak is van beleszólása. Ne lőjön addig, amíg olyan közel nem jön, hogy biztosra mehet.
–– Száz méter alatt? –– kérdezte Macomber. Wilson odavillantott a szemével.
–– Száz, az körülbelül megfelel, lehet, hogy rövidebbre kell hagyni. Nem kockáztatnám meg sokkal messzebbről. Száz, az tisztességes távolság. Ezen a távolságon ott lövi meg, ahol akarja. Itt jön a Memsahib.

–– Jó reggelt –– köszönt rájuk Mrs. Macomber. –– Rámegyünk erre az oroszlánra?
–– Amint befejezte a reggelijét –– mondta Wilson. –– Hogy érzi magát?
–– Csodásan –– válaszolta az asszony. –– Telve izgalommal.

–– Megyek és megnézem, hogy minden rendben van-e? –– Wilson elindult. Nyomban utána az oroszlán újra fölordított.

–– A nyomorult, mekkora ricsajt csap. Belérekesztjük a hangot –– mondta Wilson.
–– Mi baj, Francis? –– kérdezte a felesége.
–– Semmi –– válaszolta Macomber.
–– De valami még sincs rendjén. Mitől vagy olyan ideges? –– kérdezte Margaret.
–– Semmitől.
–– Mondd meg nekem. – Az asszony ráemelte tekintetét. –– Nem jól érzed magad?
–– Ez a rohadt bömbölés –– válaszolta ––, így ment egész éjszaka.

Miért nem keltettél föl? – kérdezte a felesége. Élveztem volna, ha hallom.
–– Meg kell ölnöm a dögöt –– mondta Macomber nyomorultul.
–– Nahát, ezért vagy itt, nem?
–– Jó, jó. De ideges vagyok. Az idegeimre megy ez a bömbölés.
–– Akkor meg, ahogy Wilson mondta, öld meg és fojtsd belé a szuszt.
–– Igen, édeském –– mondta Francis Macomber. – Ugye milyen könnyűnek hangzik?
–– Csak nem félsz?
–– Hát persze hogy nem. De ideges vagyok. Egész éjjel hallgattam az ordítását.
–– Ragyogóan meg fogod ölni –– jelentette ki a felesége. Majd meglátod. Tudom. Alig várom, hogy lássam.
–– Fejezd be a reggelidet, és indulunk.
–– Nevetséges, ilyen korán? Még nem virrad –– mondta Margaret.

Az oroszlán mély mellhangon fölmordult. A torkából hirtelen feltörő hang rezgése szinte. megrázta a levegőt, végül egy mély sóhajjal, keserves nyögésseI elhallgatott.
–– Olyan, mintha itt volna a közelben –– szólalt meg Macomber felesége.
–– Úristen –– mondta Macomber ––, gyűlölöm ezt az átkozott hangot.
–– Roppant lenyűgöző.
–– Lenyűgöző! Ijesztő.

Robert Wilson akkor érkezett oda, kezében kurta, ocsmány, botrányosan nagy furatú 505-ös Gibbse, száját vigyorra húzta.
–– Gyerünk! –– szólt. –– Puskahordozójánál van a Springfieldje meg a nagy puska. Minden bent van az autóban. Megvannak az acélgolyói?
–– Igen.
–– Én kész vagyok –– jelentette ki Mrs. Macomber.

–– Ennek a ricsajnak véget kell vetni –– mondta Wilson. –– Üljön előre. A Memsahib ülhet velem itt hátul.

Beszálltak a kocsiba, és a hajnali szürkületben elindultak a folyó mellett fölfelé a fák között. Macomber kinyitotta a töltényrést és meggyőződött, hogy acélgolyók vannak-e benne; rátoIta a závárt, és biztosította a fegyverét. Érezte, hogy remeg a keze. Megtapogatta a többi töltényt a zsebében, aztán végighúzta ujjait a töltényeken, melyeket az inge mellrészére erősített tölténytartókban hordott. Hátrafordult Wilson felé, aki az ajtó nélküli, doboz alakú autó hátsó ülésén foglalt helyet a felesége mellett. Mindketten vigyorogtak izgalmukban.

Aztán Wilson előrehajolt, és súgott valamit.
–– Nézze, ereszkednek a madarak lefelé. Ez azt jelenti, hogy az öreg otthagyta a zsákmányt.

A folyó túlsó oldalán Macomber jól látta a fák fölött köröző, a magasból le-lecsapó keselyüket.
–– Valószínűleg erre jön majd a szomját oltani, mielőtt nyugovóra térne –– suttogta Wilson. –– Jól nyissa ki a szemét!

Lassan haladtak előre a folyó magas partján. A folyó ágya itt mélyen feküdt a görgeteg kövek között. Az autó ide-oda kerülgette a nagy fákat. Macomber a túlsó partot figyelte, amikor egyszer csak megérezte, hogy Wilson megfogja a karját.

Az autó megállt.

–– Ott van –– vette ki a suttogásból. –– Előttünk, jobb kéz felé. Szálljon ki, és kapja el. Csodaszép példány.

Macomber most látta meg az oroszlánt. Kissé oldalvást állt, fejét magasra tartotta, feléjük fordítva. A fújdogáló reggeli szél meg-megborzolta sötét sörényét. Óriási volt, amint kirajzolódott a meredek parton a reggeli szürkületben, izmos szügyével, lágyan domborodó testével.

–– Milyen messze van? –– kérdezte Macomber fegyverét fölemelve.
–– Hetvenöt körül. Szálljon ki, és csípje el.
–– Miért ne innét lőjek, ahol állok?
–– Nem szokás autóból lőni a vadra –– hangzott fülébe Wilson szava. –– Szálljon ki. Nem fog a maga kedvéért egész nap itt állni!

Macomber kilépett az első ülés félkörű ajtónyílásán, rá a lépcsőre, majd onnan a földre. Az oroszlán még mindig ott állt fenségesen és hidegen szemlélve ezt a tárgyat, melyet szeme valami óriás rinocérosz sziluettjének látott. A szél nem hozott feléje emberszagot, ezért csak figyelte a tárgyat, miközben busa fejét jobbra-balra ingatta. Aztán szemmel tartva a tárgyat, félelem nélkül, de habozva, hogy lemenjen-e inni a folyóhoz, amíg az a dolog ott áll vele szemközt, észrevette, hogy egy emberi alak szakad el az ismeretlen tárgytól. Ekkor elfordította a fejét, és a fák fedezéke mögé húzódott. Egy reccsenő csattanást hallott, majd megérezte az acélgolyó ütését az oldalában, mely hirtelen forró émelygést okozva föltépte a gyomrát.

Futni kezdett tele talpon ide-oda hintázva súlyos testét, s a fák között a magas fű fedezéke felé tartott.

Akkor újabb reccsenés következett, és füle mellett elzúgva belehasított a levegőbe. Aztán megint reccsent egyet, és az oroszlán érezte, hogy az ütés eltalálja alsó bordáit, és tovább szakít befelé, érezte hogy tele gyomrán kapott sebet, és a habos vér hirtelen megforrósodik a szájában.

Vágtatni kezdett a magas fű irányába, ahol le tudna hasalni, láthatatlanná válhatna, és olyan közel csalogathatná támadóit, hogy egy rohammal elkaphatná az embert, aki kezében tartja azt a reccsenő micsodát.

Macomber, mikor kilépett az autóból, azon nem gondolkozott egy percig sem, hogy mit érez az oroszlán. Csak tudta, hogy remeg a keze, és ahogy távolodik az autótól, alig bírja a lábát emelni. Merevséget érzett a combjában, de mégis reszkettek az izmai. Fölemelte a puskát, célba vette az oroszlán nyakszirtjét, és meghúzta a ravaszt.

Semmi eredmény, hiába húzta és húzta a ravaszt, pedig azt hitte, az ujja is eltörik bele. Akkor eszébe villant, hogy a fegyver biztosítva van. Amint elengedte a fegyvert, hogy kioldja, még egy lépést tett mereven előre, az oroszlán pedig, mihelyt észrevette, hogy sziluettje kibontakozik az autó hátteréből, megfordult és eliramodott.

Aztán Macomber elsütötte a fegyvert. Tompa puffanást hallott, és ebből tudta, hogy a golyó célba talált; az oroszlán azonban nem állt meg. Macomber újra lőtt, és mindenki látta, hogy a golyó fölvág egy csomó földet a rémülten csetlő-botló oroszlán előtt. Ismét lőtt, de most már eszébe jutott, hogy alá kell céloznia.

Mindnyájan hallották, hogy a golyó talált, az oroszlán pedig vágtába ment át, és beért a magas fűbe, mielőtt Macomber előretolta volna a závárt.

Macomber ott állt, remegő kezében a még mindig élesre töltött Springfielddel, és kóválygott a gyomra. Mellette Robert Wilson és a felesége. Ott állt két puskahordozó is, akik wakamba nyelven hadarásztak.

–– Eltaláltam, kétszer találtam el –– mondta.
–– Gyomron találta és még valahol elöl –– mondta Wilson lelkesedés nélkül. A puskahordozók komoran álltak. Most már elhallgattak.
–– Lehet, hogy megölte –– folytatta Wilson ––, várnunk kell egy kicsit, mielőtt bemerészkedünk és megnézzük.
–– Hogy érti ezt?
–– Várjuk meg, amíg legyengül, mielőtt utána megyünk.
–– Aha –– mondta Macomber.
–– Csuda remek oroszlán –– szólt Wilson vidáman. –– Bár most bitang rossz helyen van.
–– Miért rossz az a hely?
–– Nem látni, amíg bele nem botlik az ember.
–– Aha –– mondta Macomber.
–– Gyerünk –– szólt Wilson. –– A Memsahib itt maradhat az autóban. Elindulunk, és megnézzük a vérnyomokat.
–– Maradj itt, Margot – mondta Macomber a feleségének. Nagyon kiszáradt a szája, és nehezére esett a beszéd.
–– Miért? –– kérdezte az asszony.
–– Wilson mondja.
–– Elmegyünk körülnézni –– magyarázta Wilson. –– Maga itt marad. Innét még jobban lát.
–– Rendben van.

Wilson szuahéli nyelven egy-két szót váltott a sofőrrel. Az bólintott, és azt mondta: – Igenis, Bwana.

Akkor leereszkedtek a meredek parton, majd a folyón át a kövek között fölkapaszkodtak a túlsó partra, a kiálló gyökerekbe fogódzkodva. A parton haladtak előre, amíg el nem érték azt a helyet, ahol az oroszlán megfutamodott Macomber első lövése után. Vér feketéllett a füvön. A puskahordozók hívták föl rá a figyelmüket hosszú fűszálakkal mutogatva. A vérnyom befelé tartott a part menti fák mögé.

–– Mit csinálunk? –– érdeklődött Macomber.
–– Nincs sok választás –– felelte Wilson. –– Nem tudjuk áthozni az autót. Meredek a part. Várunk még, hadd merevedjen meg egy kicsit szegény pára, aztán bemegyünk ketten, és megkeressük.

–– Nem gyújthatnánk meg a füvet? –– kérdezte Macomber.
–– Túl nedves.
–– Nem küldhetünk hajtókat rá?

Wilson végigmérte. – Persze, hogy küldhetünk – válaszolta. – Csak egy kicsit életveszélyes. Tudjuk, hogy az oroszlán meg van sebezve, érti? Az oroszlánt éppen meg lehet cserkelni: a neszre megugrik, de a sebzett oroszlán feltétlen támad. Nem is látjuk egészen addig, amíg bele nem botlunk. Meglapul egy akkora fedezékben, amiről az ember azt hinné, hogy még egy nyulat is alig rejthet el. Nemigen küldhetjük be a fiúkat oda efféle cirkuszi mutatványra. Valakit biztos szétmarcangolna.

–– Na és a puskahordozók?
–– Hát azok velünk jönnek. Ez az ő shaurijuk. Erre szerződtek, érti? Igaz, nem nagyon örülnek neki.

–– Nincs kedvem bemenni oda –– mondta Macomber.
Elszólta magát, még mielőtt észrevette volna.

–– Nekem sincs –– mondta Wilson jókedvűen. –– Viszont nincs más választás. – Aztán, mintha valami eszébe jutna, rápillantott Macomberre. Rögtön meglátta, milyen szánalmas kifejezés ül arcán, s hogy mennyire remeg.

–– Természetesen nem muszáj bemennie –– mondta. –– Ezért fogadnak fel engem, tudja. Ezért kerülök én olyan sokba.
–– Úgy érti: egyedül menne be? …Miért nem hagyjuk ott?

Robert Wilson, akinek gondolatait eddig teljesen lefoglalta az oroszlán és a helyzet megmagyarázása, eddig nem sokat foglalkozott Macomberrel, de annyit mégis észrevett, hogy nem valami nagy hős. Most hirtelen úgy érezte magát, mint aki rossz helyre nyitott be egy szállodában, és valami szégyenleteset látott.

–– Hogy érti ezt?
–– Miért nem hagyjuk ott?
–– Úgy érti, hogy tegyünk úgy, mintha nem lenne megsebezve?
–– Nem. Csak hagyjuk itt.
–– Ilyesmit nem lehet csinálni.
–– Miért nem?
–– Egyrészt, bizonyára szenved. Másrészt, valaki gyanútlanul beleszaladhat.
–– Értem.
–– De magának nem muszáj egy lépést sem tennie.
– –Szeretnék –– mondta Macomber ––, csak félek, tudja.

–– Én előremegyek az erdőben –– mondta Wilson. – Kongoni majd követi a nyomot. Jöjjön mögöttem, egy kicsit oldalt. Valószínűleg meghalljuk, ha morog. Ha meglátjuk, mind a ketten lövünk. Ne törődjön semmivel. Majd én fedezem. Különben talán jobb lenne, ha nem vágna neki. Így sokkal jobb lesz. Miért nem megy vissza a Memsahibhoz, amíg én végzek itt?

–– Nem, menni akarok.
–– Rendben van –– mondta Wilson. –– De ne jöjjön, ha nem akar. Ez most már az én shaurim, tudja.
–– Menni akarok –– jelentette ki Macomber.

Egy fa alá telepedtek, és rágyújtottak.
–– Nem akar visszamenni, és beszélgetni a Memsahibbal, amíg várakozunk? –– kérdezte Wilson.
–– Nem.
–– Én visszaugrom, és megkérem, hogy legyen türelemmel.
–– Jó –– mondta Macomber.

Ott ült, és izzadt a hóna alatt. A szája kiszáradt, gyomrát üresnek érezte, és szeretett volna csak annyi bátorságot, hogy megmondja Wilsonnak: csinálja tovább, intézze el az oroszlánt nélküle. Azt nem tudhatta, hogy Wilson azon mérgelődött, miért is nem vette előbb észre, milyen állapotban van a társa, és miért nem küldte vissza a feleségéhez. Ott ült, amikor Wilson visszatért.

–– Nálam van a nagy puskája –– mondta Wilson. –– Tessék. Azt hiszem, adtunk neki elég időt. Induljunk.

Macomber fogta a nagy puskát, Wilson pedig így szólt:
–– Maradjon mindig vagy a hátam mögött, vagy ötméternyire jobb felől, és tegyen pontosan úgy, ahogy mondom. ––

Aztán szuahéli nyelven odaszólt valamit a két puskahordozónak, akik vészterhes komorsággal szemlélték a jelenetet….
–– Induljunk –– adta ki a vezényszót Wilson.
–– Ihatnék egy kis vizet? –– kérdezte Macomber.

Wilson odaszólt az idősebbik puskahordozónak, akinek az övén fityegett a kulacs. A fekete lekapcsolta, lecsavarta a kupakját és odanyújtotta a kulacsot. Macomber megfogta, és eltűnődött, hogy milyen nehéz és milyen szőrös a tapintása a rongyos filcborításnak. Ivásra emelte, s közben előrenézett a magas fű irányába, mely mögött lapos koronájú fák húzódtak. Könnyű szél fújdogált velük szembe, és a fű lágyan borzolódott a fuvallattól. Ránézett a puskahordozóra és látta, hogy az is szenved a félelemtől.

* * *

Harmincöt méternyire a füves részben feküdt a jól megtermett oroszlán, a hasán lapulva. Fülét hátracsapta, és mindössze annyi mozgást végzett, hogy hosszú, fekete, rojtos farkát föl-alá csapkodta. Amint beért a fedezékbe, arccal támadói felé fordult. Nyomorultul érezte magát a tele hasába kapott golyótóI. A seb egyre apasztotta erejét, mert a tüdeje minden lélegzetvételkor szivárgó, habos vért lökött a szájába.

Oldala nedvesen csillogott és megforrósodott. A legyek ellepték az apró réseket, melyeket az acélgolyók vágtak sárgásbarna irhájába. A gyűlölettől összeszűkülő nagy, sárga szemét előreszegezte, és csak olyankor pislogott, ha lélegzetvétel közben a fájdalom belehasított. Karmait belevágta a puha földkéregbe. Egész lénye, fájdalma, émelygése, gyűlölete és minden megmaradt ereje végsőkig fokozva nekifeszült, hogy elrugaszkodhasson, ha kell.

Hallotta az emberi beszédet, és várt. Minden erejét összeszedte, hogy kész legyen a rohamra, mihelyt az emberek beérnek a magas fű közé. A hangok hallatára megfeszült le-föl csapkodó farka, majd amint a füves rész széléhez értek, köhentve mordult egyet, és nekiiramodott.

Kongoni, az öreg puskahordozó, a menet élén figyelte a vérnyomokat. Wilson készenlétben tartott puskával a füvet kémlelte, nincs-e mozgolódás, a második puskahordozó pedig előrefürkészett és fülelt. Macomber fölhúzott ravasszal Wilson nyomában haladt.

Éppen beértek a füves részbe, amikor Macomber meghallotta a vértől elfojtott, akadozó, hörgő mordulást, és meglátta, hogy a fűben zizzenve surran valami. Aztán csak annyit tudott, hogy rohan, rohan hanyatt-homlok, pániktói hajtva, ki a szabadba, rohan a folyó felé.

Hallotta, hogy Wilson nagy puskájából fölcsattan para-pang, majd egy másodperc múlva újabb: pa-ra-pang.

Megfordult és meglátta a szörnyeteg oroszlánt –– fejét mintha elvitte volna a lövés ––, amint kúszik Wilson felé a magas fűvel benőtt földön, miközben a vörös képű férfi a závárt kezeli a kurta, ronda fegyveren és vigyázva céloz.

Majd újabb dördülés: pa-ra-pang a cső végén, és a súlyos, kúszó, sárga oroszlántömeg megmerevedik, és előrecsuklik a hatalmas, megcsonkított fej.

Macomber egyedül állt a tisztáson, ahova elrohant. Kezében még ott volt a töltött fegyver és a két fekete és a fehér ember megvető pillantásából tudta, hogy az oroszlán kimúlt.

Megindult Wilson. felé. Hórihorgas alakja most mint mezítelen önvád meredt föl. Wilson ránézett és ezt kérdezte:
–– Akar fényképeket csinálni?
–– Nem –– válaszolta.

Míg el nem érték a kocsit, egy szót sem szólt többet senki. Ott aztán megszólalt Wilson:
–– Csudaszép dög. A fiúk majd lenyúzzák. Itt is maradhatnánk az árnyékban.

Macomber felesége nem nézett férjére, sem az őrá, csak beült mellé a hátsó ülésre. Wilson elöl foglalt helyet. Egyszer átnyúlt és megfogta a felesége kezét, de nem nézett rá. Az asszony visszahúzta a kezét.

mint átnézett túl a folyón, ahol a puskahordozók nyúzták az oroszlánt, meggyőződött róla, hogy a felesége mindent láthatott.

Ahogy ott üldögéltek, egyszerre csak Mrs. Macomber előrenyúlt, és rátette kezét Wilson vállára. Az hátrafordult, az asszony pedig áthajolt az alacsony ülés fölött és szájon csókolta a férfit.
–– Ej, no –– mondta Wilson, és napbarnított arca sötétebbre pirult.
–– Mr. Robert Wilson –– mondta az asszony. –– A szép piros arcú Mr. Robert Wilson. Aztán visszaült Macomber mellé, és elnézett túl a folyón.

Ott feküdt az oroszlán, fehér hasa felpuffadt, fehér húsú, inas lábai égnek meredtek, miközben a feketék hasogatták a bőrt a húsáról. Végül a puskahordozók áthozták a nedves, súlyos bőrt, fölgöngyölítették, beszálltak vele hátul, s azzal elindult az autó. Senki sem szólt egy szót sem, amíg vissza nem értek a táborba.

Ennyi az oroszlán története. Macomber nem tudta, mit érzett az oroszlán, mielőtt nekiiramodott, sem azt, hogy mit érzett, mikor az 505-ös ütése két tonna torkolatsebességgel szájon találta, és azt sem, mi késztette rá, hogy közeledjék, miután egy második hasító csattanás szétroncsolta a farát, mi ösztönözte, hogy odakússzon a ropogó, robbanó szerszám elé, amely kioltotta az életét.

Wilsonnak volt némi fogalma erről, és ezt úgy fejezte ki, hogy: „Bitang szép fenevad”, de Macomber azt sem tudta, Wilson mit érez. Nem tudta mit érez a felesége, csak annyit tudott, hogy az asszony szakított vele.

Felesége már többször szakított vele, de a dolog sohasem tartott sokáig. Nagyon gazdag volt, és még sokkal gazdagabb lesz. Tudta, hogy az asszony most már sohasem fogja otthagyni. Kevés dolog volt, amit tudott, de ezt egész pontosan tudta. Tisztában volt ezzel, értett a motorbiciklihez –– már gyermekkorában értett hozzá ––, továbbá az autókhoz, a vadkacsalövéshez, horgászáshoz, pisztránghoz, lazachoz meg a mélytengerhez.

Rengeteg, túl sok könyvet olvasott össze a szexuális kérdésekről, értett minden labdajátékhoz, kutyákhoz, konyított a lovakhoz, értett hozzá, hogyan kell a pénzén ülni, és a legtöbb dologhoz, amivel az ő világában foglalkoztak. És jól tudta, hogy felesége nem fogja elhagyni.

Az asszony valamikor híres szépség volt, és még most is szépségszámba ment Afrikában, de otthon már nem volt elég szép ahhoz, hogy őt faképnél hagyja, és előnyösebb házasságot kössön. Tudták ezt mind a ketten kölcsönösen. Az asszony elszalasztotta az alkalmat, és ezt tudta Macomber.

Ha jobban ügyeskedett volna a nők körül, a felesége talán aggódni kezdett volna, hogy más, szebb feleséget kerít magának. Ennél azonban jobban ismerte a férjét, és azért ő sem aggódott miatta. Aztán meg férjében igen elnéző lélek lakozott, és ez volt a legjobb oldala, ha nem lett volna egyúttal a leggyanúsabb is….

Mindent összevéve: viszonylag boldog házastársaknak ismerték őket; abból a fajtából, akiknek szétválásáról gyakran rebesgetnek, de az mégsem következik be soha, s amint a pletykarovat vezetője kifejezte: most a sokak által irigyelt és örökké tartó szerelmüket a kaland fűszere is ízesíti egy szafárival azon a földrészen, melyet a legsötétebb Afrikának mondott a világ, amíg Martin Johnsonék be nem világítottak oda filmjeikkel, s ahol most a vén Simbát: az oroszlánt, a bivalyt és Tembót: az elefántot űzi a házaspár, sőt állatfajokat is gyűjt a Természetrajzi Múzeum számára.

Ugyanez a rovatvezető a múltban már legalább háromszor adott hírt arról, hogy szakítani készülnek egymással, és ez így is volt. Ámde mindig kibékültek. Házasságuk egészséges alapokon nyugodott. Margot túlságosan szép volt ahhoz, hogy Macomber elváljon tőle, Macombernek viszont túlságosan sok pénze volt ahhoz, hogy Margot valaha otthagyja.

Hajnali három óra felé járt, és Francis Macomber, aki nemsokára belefáradt töprengésébe az oroszlánról, elszundított, fölébredt, aztán megint elaludt, majd hirtelen fölriadt, mert azt álmodta, hogy a véres fejű oroszlán föléje hajlik. A szíve kalapáIt miközben hallgatódzott, és akkor vette észre, hogy a. felesége nincs a szomszéd ágyban. Ezzel a tudattal feküdt két órán át.

Két óra múltán Mrs. Macomber visszajött a sátorba, fölemelte a moszkitóhálót, és bebújt az ágyába.
–– Hol jártál? – kérdezte Macomber a sötétben.
– HelIó! –– szólt az asszony. –– Te még fönt vagy?
–– Hol jártál?
–– Kimentem levegőzni.
–– Levegőzni, a fenét!
–– Mit mondjak, drágám?
–– Hol jártál?
–– Levegőzni.
–– Így is lehet mondani. Te kurva.
–– Te meg gyáva vagy.
–– Helyes, mi közöd hozzá? –– mondta a férfi.
–– Nekem semmi. De kérlek, ne beszélgessünk, drágám, mert nagyon álmos vagyok.
–– Azt hiszed, mindent lenyelek?
–– Tudom, édeském.
–– Hát nem.
–– Kérlek, drágám, ne beszélgessünk. Olyan álmos vagyok.
–– Megígérted, hogy ilyesmi nem lesz.
–– Hát most van –– mondta az asszony negédesen.
–– Azt mondtad, ha eljövünk ide, nem csinálsz ilyeneket. Megígérted.
–– Meg, drágám. Úgy is akartam. De tegnap elromlott a kirándulás. Ugye nem muszáj erről beszélnünk?
–– Nem nagyon kéreted magad, ha alkalom kínálkozik, mi?
–– Kérlek, ne beszéljünk. Olyan álmos vagyok, drágám.
–– Én igenis beszélni fogok.
–– Akkor ne törődj velem, mert én aludni fogok.
Aludt is.

* * *

A reggelinél mind a hárman ott voltak az asztalnál napfölkelte előtt, és Francis Macomber rájött, hogy a sok férfi között, akit valaha gyűlölt, Robert Wilsont gyűlöli a legizzóbban.
–– Jól aludt? –– kérdezte Wilson torokhangján, miközben pipáját tömködte.
–– Hát ön?
–– Prímán –– közölte a fehér vadász.
„Te csibész –– gondolta Macomber ––, te piszok csibész”.”

Az asszony tehát fölébresztette, amikor visszament –– állapította meg magában Wilson, miközben a házaspárra szegezte tompa; hideg tekintetét. „Hát miért nem tartja pórázon a feleségét? Mit képzel, mi vagyok én, faszent? Tartsa kordában. Ő tehet róla.”

–– Gondolja, hogy találkozunk bivallyal? –– érdeklődött Margot, és félretolt egy tál barackot.
– Lehetséges –– felelte Wilson, és rámosolygott. –– Miért nem marad a táborban?
–– Semmi pénzért sem maradnék –– mondta neki az asszony.
–– Miért nem parancsol rá, hogy maradjon itthon? –– kérdezte Wilson Macombertől.
–– Maga parancsoljon neki –– felelte Macomber hűvösen.
–– Hagyjuk a parancsolgatást –– majd Macomber felé fordulva –– meg a szamárkodást –– mondta Margot egész kedélyesen.
–– Készen van, indulhatunk? –– kérdezte Macomber.
–– Bármikor –– válaszolta neki Wilson. –– Akarja, hogy jöjjön a Memsahib?
–– Nem mindegy, hogy akarom-e vagy sem?

„A fenébe –– gondolta magában Wilson. –– A fészkes fenébe. Hát ez most már így lesz? Nos jó, akkor legyen igy.”

–– Mindegy –– mondta.
–– Biztos, hogy nem akar inkább itt maradni a feleségemmel a táborban, amíg én bivalyra vadászom? –– kérdezte Macomber.
–– Nem tehetjük –– felelte Wilson. –– A maga helyében nem beszélnék ostobaságot.
–– Én nem beszélek ostobaságot. Okádnom kell.
–– Csúnya szó az.
–– Francis, kérlek, légy eszeden –– szólt a felesége.
–– Nagyon is eszemen vagyok, az istenit –– mondta Macomber. –– Ettél már valaha ilyen rohadt ételt?
–– Valami baj van talán az étellel? –– kérdezte Wilson nyugodtan.
– Csak annyi, mint minden egyébbel.
–– Én a helyében megemberelném magam, uram –– mondta Wilson nagyon nyugodtan. –– Az egyik felszolgáló fiú ért valamit angolul.
–– Vigye el az ördög.

Wilson fölállt, és pöfékelve odább sétált. Néhány szuahéli szót váltott az egyik puskahordozóval, aki rá várakozott. Macomber meg a felesége tovább üldögélt az asztalnál. A férfi a kávéscsészéjét bámulta.

–– Ha jelenetet csinálsz, itt hagylak, drágám –– jelentette ki Margot higgadtan.
–– Dehogy hagysz.
–– Próbáld meg, majd meglátod.
–– Nem fogsz itt hagyni.
–– Nem hagylak itt, te pedig viselkedj rendesen.
–– Viselkedjek rendesen? Ezt nevezem! Viselkedjek rendesen!
–– Igen, viselkedj rendesen.
–– Miért nem próbálsz te rendesen viselkedni?
–– Hosszú ideig próbáltam. Nagyon hosszú ideig.
–– Utálom azt a vörös pofájú disznót. Látni is utálom.
–– Igazán olyan rendes.
–– Fogd be a szád! –– Macomber csaknem üvöltött.

Az automobil éppen akkor ért az étkezősátor elé, és a sofőr meg a két puskahordozó kiszállt. Wilson odasétált, és szemügyre vette az asztalnál ülő házaspárt.

–– Lövésre készen?
–– Igen –– mondta Macomber, és fölállt. –– Igen.
–– Hozzon magával valami gyapjúholmit. Hideg lesz az autóban –– mondta Wilson.
–– Viszem a bőrzekémet –– mondta Margot.
–– A fiúnál van –– közölte vele Wilson. Bemászott az első ülésre a sofőr mellé, Francis Macomber meg a felesége szótlanul beültek a hátsó ülésre.

„Remélhetőleg nem jut eszébe a féleszűnek, hogy tarkón lőjön –– morfondírozott magában. – A nők csak útban vannak a szafárin.”

Az automobil csikorogva gördült a reggeli szürkületben, le a folyóhoz, át egy kavicsos gázlón, majd fölkecmergett a meredek parton, ahol Wilson utat vágatott az előző napon, hogy kijuthassanak a túloldali területre.

„Szép reggelünk van”, állapította meg Wilson. Bő harmat hullott az éjjel, és amint a kerekek átvágtak a gazon és alacsony cserjéken, megcsapta orrát a letaposott páfrány illata. Verbénára emlékeztetett, s amint az autó utat tört magának az úttalan, bokorral-cserjével benőtt vidéken, Wilson élvezte a harmatnak meg az összemorzsolt páfránynak ezt a kora reggeli szagát, meg a hajnali ködön átfeketéllő fatörzsek látványát. Két kliensét a hátsó ülésen helyezte el, hogy kirekessze őket gondolataiból, és most a bivalyokon járt az esze.

A bivalycsorda, amire most vártak, a napot sűrű mocsarasban töltötte, éjjel azonban kijöttek legelni nyílt területre, és ha sikerülne az autóval elvágni útjukat a mocsaras felé, Macomber elcsíphetné őket a szabadban. Nem kívánt Macomberrel bivalyra vadászni sűrű, fedett helyen. Egyáltalán nem kívánt Macomberrel sem bivalyra, sem egyébre vadászni, de hivatásos vadász lévén, sok furcsa alakkal hozta már össze a sors.

Ha sikerül ma bivalyt ejteniük, akkor már csak az orrszarvú van hátra, s azzal a szerencsétlen ember túljutott veszélyes játékán, a dolgok pedig valahogy majd elrendeződnek. Akkor semmi köze többé az asszonyhoz, és Macomber majd csak fátylat borít a történtekre. A látszatból ítélve már bizonyára nemegyszer átesett ilyesmin. Szegény pasas. Valahogy túl kell jutnia rajta. Nos, magára vessen a nyomorult pelenkavitéz.

Robert Wilson kétszemélyes ágyat vitt magával a szafárikra, hogy készületlenül ne találja, ha valami esetleg az ölébe hull. Egy bizonyos klientúrának vadászott, a nemzetközi úri vadásztársaságok tagjainak, ahol a nők úgy érezték, hogy nem kapják meg a pénzük ellenértékét, ha be nem bújnak a fehér vadász ágyába. Wilson megvetette őket, ha nem voltak a közelében, noha némelyiküket egészen megkedvelte közös útjukon. De hát belőlük élt: erkölcsük az ő erkölcse is volt, ameddig szolgálatukban állt.

Igen, a vadászaton kívül. A vadak elejtésében viszont Wilsonnak voltak meg a maga szokásai, és ezeket vagy átvették, vagy kereshettek másik vadászt. Tudta azt is, hogy ezért mindegyikük tisztelte. „Hanem ez a Macomber, akármi legyek, furcsa egy alak. Na és a felesége? Igen, a felesége. Hm, a feleség, az el is maradhatott volna.”

Hátrafordult. Macomber csak ült, sötét, dühös képet vágott. Margot rámosolygott. Ma fiatalabb, ártatlanabb és üdébb volt, nem olyan hivatásosan szép. Mi lakik a szívében, csak az isten tudja, tűnődött Wilson. Tegnap éjjel nem sokat beszélt. Mégis szívesen látott vendég volt.

Az automobil fölkapaszkodott egy kis emelkedőn, és fák között folytatta az útját, majd kijutott egy füves, prériszerű tisztásra. A fák árnyékában haladtak a tisztás szélén. A sofőr lassan hajtott, Wilson pedig óvatosan kémlelt a prérin át, szemével végigpásztázva a túlsó oldalt.

Megállította a kocsit, és távcsővel kutatta a tisztást. Aztán intett a sofőrnek, hogy menjen tovább. Az autó lassan megindult; a sofőr vigyázva kerülgette a varacskos disznók odúit, és ide-oda kanyargott a hangyák építette földvárak között. Ekkor a tisztást kémlelő Wilson hirtelen megfordult, és fölkiáltott:
–– Isten bizony ott vannak!

Az autó megugrott előre, miközben Wilson szuahéli nyelven hadart valamit a sofőrnek. Macomber odanézett, amerre Wilson mutatott, és megpillantott három hatalmas, fekete állatot. Elnyújtott, súlyos testük majdnem henger alakú volt, mint megannyi tartálykocsi, ahogy ott elhúztak a nyílt préri túlsó szélén. Nyakukat, testüket mereven kinyújtva vágtáztak, és fölcsapott, széles, fekete szarvuk jól látszott előretartott, mozdulatlan fejükön.

–– Három öreg bika –– mondta Wilson. – Elvágjuk az útjukat, mielőtt a mocsarasba érnek.

Az autó vad, hetven kilométeres tempóban száguldott át a tisztáson, és Macomber egyre nagyobbnak látta a bivalyokat, amíg végül már az egyik hatalmas állat szürke, kikopott szőrű, rühes irháját is látta, törzséből kinövő nyakát és szarvainak fényes feketeségét, amint másik két elnyúló, kitartóan robogó társa mögött kissé elmaradva vágtat.

Akkor megbillent az autó, mintha egy utat ugrattak volna át, odakanyarodtak a bika mellé, és Macomber már látta az elvágtató tömeget, a port ritkás szőrrel borított bőrén, szarvainak széles terpesztését, előreszegezett, tág orrlikait. Már emelte is fegyvert, amikor Wilson ráüvöltött: – Ne az autóból, ostoba!

Nem félelmet, de gyűlöletet érzett Wilson iránt, amint megcsikordult a fék, és az autó a földet túrva félrecsúszott, és majdnem megállt.

Wilson az egyik oldalon, ő a másikon ugrott ki. Botladozott, amint lába az alóla elfutó földre ért. Odább kúszva tüzelt, s hallotta a becsapódó golyók puffanását, oldalról lőve ki fegyverét a bikára.

Végül eszébe jutott, hogy előre, a nyaka tövébe kell a golyókat irányítani. Már éppen kapkodva újra töltött, amikor látta, hogy a bika a földre rogy. Térdre esett, fejét ide-oda hányta, és amikor Macomber észrevette, hogy a másik kettő még vágtázik, rálőtt a vezérre és eltalálta. Újra lőtt, de nem talált, csak azt hallotta, hogy feldördül Wilson puskájából a pa-ra-pang, és látta, amint a vezérbika az orrán előrebukik.
–– Kapja el a másikat! –– kiáltotta Wilson. –– Lőjön már!

A másik bika azonban rendületlenül vágtatott, és Macomber mellélőtt, fölvágva egy csomó földet, aztán Wilson is elhibázta, porfelhő szállt föl, és Wilson elkiáltotta magát: –– Gyerünk! Túl messze van! –– Megragadta a karját, és azzal ismét az autóba ültek. Macomber és Wilson kétoldalt kapaszkodott, és máris billegve száguldottak a gidres-gödrös talajon, egyre felzárkózva a bika egyenletes, kemény nyakú, nyílegyenes vágtájához.

A sarkában voltak, Macomber újra töltötte puskáját, idegességében a töltények egy részét a földre dobálta, elakasztotta majd kiszabadította a závárt, miközben majdnem egy vonalba értek a bikával. Wilson akkor elordította magát: –– Állj! –– és az autó akkorát csúszott, hogy majdnem megperdüIt a tengelye körül. Macomber előrebukott, rácsapta a závárt és tüzelt, bele a vágtázó kerek farrészbe. Amennyire csak tudott, célzott, majd újra lőtt, aztán megint, de a golyók láthatólag semmi kárt nem tettek a bikában, bár valamennyi talált.

Akkor látta, hogy a bika megtántorodik. Macomber óvatosan célozva újra lőtt, és a bika térdre ereszkedett.
–– Megvolnánk –– mondta Wilson. –– Szép munka. Mind a három.

Macombert részeg ujjongás töltötte el.
–– Hányszor lőtt? –– kérdezte.
–– Csak háromszor –– felelte Wilson. –– Az első bikát maga ölte meg. A legnagyobbikat. A másik kettőnél segítettem. Csak megadtam a végtisztességet. Maga fene jól céloz.

–– Menjünk az autóhoz. Inni akarok –– mondta Macomber
–– Előbb azt a bikát kell elintéznünk –– mondta Wilson.

A bivaly térdelő helyzetben haragosan rángatta a fejét. Disznószemeit dühében kimeresztve fújtatott, amint közeledtek felé.

–– Figyelje, nehogy lábra álljon – mondta Wilson. Aztán: – Oldalról csördítsen a nyaka közé, egy kicsivel a füle mögött.

Macomber óvatosan célba vette középen a hatalmas, rángatózó, dühtől vonagló nyakat, és elsütötte a puskáját. A lövésre előrecsuklott a fej.

–– Ez az –– mondta Wilson. –– Elkapta a gerincét. Rém ronda jószág, mi?
–– Gyerünk inni –– szólt Macomber. Életében még nem érezte magát ilyen jól.

Macomber felesége halottsápadtan ült az autóban.
–– Csodálatos voltál, drágám –– mondta a férjének. –– Micsoda autózás!
–– Rázott? –– kérdezte Wilson.
–– Ijesztő volt. Még soha életemben nem ijedtem így meg.
–– Igyunk mindnyájan –– indítványozta Macomber.
–– De mennyire! –– mondta Wilson. –– Adja oda a Memsahibnak.

Az asszony ivott a tiszta whiskyből, és egy kicsit megborzongott nyelés közben. Átadta a flaskát Macombernek, aki Wilsonnak adta tovább.

–– Szörnyű izgalmas volt –– mondta az asszony. – Fejfájást kaptam tőle. De azt nem tudtam, hogy autóból is szabad lőni.
–– Senki sem lőtt autóból –– felelte Wilson hűvösen.
–– Úgy értem: üldözőbe venni őket.
–– Rendes körülmények között nem való –– mondta Wilson. –– Ámbár én végig nagyon is sportszerűnek tartottam. Kockázatosabb volt így kocsikázni a mezőn a gödrök meg miegyebek között, mint gyalogosan vadászni. A bivalyok támadhattak volna ha akarnak, valahányszor lőttünk. Megadtunk nekik minden alkalmat. Hanem azért nem beszélnék róla senkinek. Szabályellenes, ha úgy tetszik.
–– Úgy éreztem, hogy nem tisztességes dolog a behemót, gyámoltalan állatokat autóból üldözni.
–– Igazán? –– kérdezte Wilson.
–– Mi lenne, ha megtudnák Nairobiban?
–– Először is elveszteném az engedélyemet. Meg egyéb kellemetlenségek –– mondta Wilson, és húzott egyet a flaskából. –– Állás nélkül maradnék.
–– Valóban?
–– Igen, valóban.
–– Na, most már magában is talált hibát –– mondta Macomber, és ma először nevetett.
–– Olyan szépen tudod magad kifejezni, Francis –– szólt Margot Macomber.

Wilson végignézett mindkettőjükön. „Ha az ilyen ringyó összeadja magát egy ilyen pipogya fráterrel, abból vajon milyen fajzat születik”, tűnődött magában. Hangosan ezt mondta: –– Elvesztettünk egy puskahordozót. Észrevette?
–– Nem én, isten bizony –– mondta Macomber.
–– Itt jön –– mondta Wilson. – Nincs semmi baja. Biztos akkor esett le, amikor otthagytuk az első bikát.

A középkorú puskahordozó sántikálva közeledett feléjük. Kötött sapkát, khakizubbonyt, sortot és gumiszandált viselt, arca komor volt és undort árult el. Amint közelebb ért, szuahéli nyelven odaszólt valamit Wilsonnak. A fehér vadász arca észrevehetően megváltozott.
–– Mit mond? –– kérdezte Margot.
– Azt mondja, az első bika talpra állt, és bevette magát a cserjésbe –– közölte Wilson kifejezéstelen hangon.
–– Ó –– mondta Macomber bambán.
–– Akkor ez megint olyan lesz; mint az oroszlán –– mondta Margot előre örvendezve.
–– A fenét lesz olyan, mint az oroszlán –– mondta neki Wilson. –– Nem iszik még egyet, Macomber?
–– De igen, köszönöm –– válaszolta Macomber. Várta, hogy mikor veszi elő újra az az érzés, mint az oroszlán esetében. De nem ez történt. Most először életében nem érzett semmi félelmet. Ehelyett határozott ujjongás töltötte el.
–– Elmegyünk, és utánanézünk a második bikának –– mondta Wilson. –– Szólok a sofőrnek, hogy menjen az autóval az árnyékba.

–– Mit akar csinálni? –– érdeklődött Margot Macomber.
–– Szemügyre vesszük a bivalyt –– felelte Wilson.
–– Én, is megyek.
–– Jöjjön.

Hárman elindultak arrafelé, ahol a második bivaly fekete teste rajzolódott ki a síkságon. Fejét előrenyújtva feküdt a fűben, széttárva tömör szarvát.

–– Pompás fej –– jegyezte meg Wilson. – A szarvtávolság nem lehet messze az egy méter harminctól. Macomber gyönyörűséggel szemlélte.

–– Ránézni is undor! –– mondta Margot. – Nem mehetnénk az árnyékba?
–– Hogyne –– mondta Wilson. –– Odanézzen, látja azt a bokorcsoportot? –– szólt oda Macombemek.
–– Látom.
–– Oda ment be az első bika. A puskahordozó azt mondja, akkor maradt le, amikor a bika már le volt terítve. Figyelte, amint repesztünk a két másik vágtató bivaly nyomában. Amikor fölnézett, a bika már feltápászkodott, és szemét rámeresztette. Futott a puskahordozó, mint az istennyila, a bika pedig bevánszorgott abba a cserjésbe.

–– Bemehetünk utána most nyomban? –– kérdezte mohón Macomber.
Wilson jól végigmérte. „Akármi legyek, ha nem fura egy alak ez –– gondolta magában. –– Tegnap még holtra rémült, ma pedig olyan, mint aki bikaport evett.”
–– Nem, még adunk neki egy kis időt.

–– Az isten szerelmére, menjünk már az árnyékba –– mondta Margot. Az arca fehér volt és láthatólag kornyadozott.

Elindultak az autó felé, mely most egy magányos, terebélyes koronájú fa alatt állt. Mindnyájan beszálltak.
–– Meglehet, hogy már nem is él –– jegyezte meg Wilson.
–– Egy kis idő múlva megnézzük.

Macombert elöntötte valami szilaj, oktalan boldogság, amilyet még sohasem érzett.
–– Istenemre, ezt nevezem vadüldözésnek! –– mondta. –– Még sohasem éreztem magam így. Hát nem volt isteni, Margot?
–– Gyűlöletes volt.
–– Miért?
–– Gyűlöletes –– ismételte az asszony. –– Undorított.

–– Azt hiszem, többé semmitől sem fogok megijedni –– szólt Macomber Wilsonnak. –– Tudja, valami történt velem, amikor először megláttuk a bivalyokat, és utánuk eredtünk. Olyan ez, mint egy gátszakadás. Színtiszta izgalom!
–– Kipucolja a májat –– szólt Wilson. –– Irtó fura dolgok történnek az emberekkel.

Macomber arca ragyogott. –– Tudja igazán történt valami velem. Egész másnak érzem magam –– mondta.

A felesége nem szólt semmit, csak furcsán méregette. Egészen hátradőlt az ülésen, mialatt Macomber előrehajolva beszélgetett Wilsonnal, aki oldalvást fordult az első ülés támlája fölött.

–– Tudja, szeretnék még egy oroszlánnal próbát tenni –– mondta Macomber. –– Most már igazán nem félek tőle. Végeredményben mit tehet az emberrel?
–– Erről van szó! –– felelte Wilson. –– A legrosszabb, amit tehet, hogy megöl. Hogy is van? Shakespeare! Irtó jó! Kíváncsi vagyok, emlékszem-e még. Ó, irtó jó. Annak idején sokszor idéztem: Lássuk csak. „Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.” Irtó jó, mi?

Nagyon zavarba jött, hogy kiteregette világszemléletét, de látott már embereket felnőni, és ez mindig megindította. Nem is mindig huszonegyedik születésnapjukon történt.

Macomber jellemében a vadászat különös véletlene, valami hirtelen cselekvési kényszer hozta létre ezt a változást, olyan helyzet, amikor nincs mód előre szorongani. De mindegy, hogyan, kétségtelen, hogy megtörtént. Most akárki megnézheti a nyavalyást –– gondolta Wilson.

Arról van itt szó, hogy némelyik ember oly sokáig marad kisfiú. Néha egész életében – tűnődött Wilson. A teste még ötvenéves korában is fiús marad. Nagy amerikai férfikamaszok. Csuda fura népség. De tetszett neki most ez a Macomber. Csuda fura fickó. Valószínűleg vége a fölszarvazott állapotnak is. Az volna aztán az igazi! A nyavalyás. Talán egész életében úgy járt, mint akinek tele a nadrágja.

Ki tudja, mi volt az oka kezdetben. De most már túl van rajta. A bivalytóI nem volt ideje berezeIni. Meg aztán mér-ges is volt. Meg az autó! Az autóban megszokják a dolgot. Most nagylegény lesz. Látta a háborúban, ott is így történt. Nagyobb ez a változás, mintha valaki elveszti a szüzességét. Úgy eltűnik a félelem, mintha kioperálták volna. Valami más támad fel a helyében. Az a legfontosabb valami, ami a férfit férfivá teszi. Emberré. A nők is tudják ezt. Nem jó az a nyavalyás félelem.

Margaret Macomber az ülés túlsó sarkából méregette kettőjüket. Wilsonon semmi változást nem észlelt. Olyannak látta, mint előző napon, mikor rájött, hogy miben áll Wilson nagy erőssége. De bezzeg észrevette a változást Francis Macomberen.

–– Maga is olyan boldog attól, ami most következik? –– kérdezte Macomber egyre mélyebben kotorva új kincsében.
–– Az ember nem beszél erről –– mondta Wilson, és belenézett a másik arcába.– – Sokkal divatosabb azt mondani, hogy az ember megijedt. Vigyázzon, maga is megijed még nemegyszer.
–– De azért csak örül ennek a most következő feladatnak?
–– Igen –– felelte Wilson. –– Hát igen, de nem tesz jót túl sokat beszélni róla, kibeszélni az egészet. Elveszti az ízét, ha valamiről túl sokat lefetyelnek.
–– Mindketten fecsegtek –– szólalt meg Margot. –– Hősök vagytok, mert megugrasztottatok néhány gyámoltalan vadat.
–– Bocsánat –– mondta Wilson. – Túl sokat jár a szám.
–– „„Máris bosszantja” –– gondolta magában.
–– Ha nem tudod, miről beszélünk, miért szólsz bele? –– kérdezte Macomber a feleségét.
–– Irtó bátor lettél most egyszeriben –– mondta a felesége megvetően, de gúnyolódásában nem volt semmi biztonság. Nagyon megijedt valamitől.

Macomber természetes, szívből jövő nevetésre fakadt.

–– Az hát, tudd meg –– mondta.
–– Nem késtél el vele? – kérdezte Margot kesernyésen. Hiszen évek óta mindent megtett, amit tehetett. Személy szerint egyikük sem volt oka, hogy így alakult a viszonyuk.
–– Még nem –– mondta Macomber.
Margot szótlanul hátradőlt az ülés egyik sarkába.
–– Gondolja, hogy elég időt adtunk neki? – –kérdezte Macomber vidáman.
–– Megnézhetjük –– válaszolta Wilson. –– Maradtak acélgolyói?
–– A puskahordozónál van még néhány.

Wilson odakiáltott valamit szuahéli nyelven az idősebbik puskahordozónak, aki éppen az egyik bivalyról fejtette le a. bőrt. Az fölegyenesedett, kihúzott zsebéből egy doboz acélgolyót, és odavitte. Macomber megtöltötte a tárat. A maradék töltényt zsebre vágta.

–– Lőhetne a Springfielddel is –– mondta Wilson. –– Hozzá van szokva. A Mannlichert itt hagyjuk a kocsiban a Memsahibbal. A puskahordozója viheti a nagy puskát. Én hozom ezt a ménkű ágyút. Most pedig hadd mondjak róluk valamit. –– Ezt hagyta utoljára, mert nem akarta idegessé tenni Macombert. –– A bivaly mindig. fölülről előre szegzett fejjel támad. A homlokpáncélja ugyanis megvédi a fejlövéstől. Az egyetlen igazi lövés: bele az orrába. A másik hatásos lövés a szügyébe, vagy ha oldalt áll, a nyakba vagy a lapockájába. Ha egyszer megsebesült, kegyetlen nehéz munka megölni. Nehogy elkezdjen bravúrokat csinálni. Vegye a legkönnyebb célt, ami kínálkozik. Na, lenyúzták a fejet. Induljunk lassan.

Odaszólt a puskahordozóknak, akik kezüket törölgetve megjelentek, és az idősebbik beszállt hátul.
– Csak Kongonit viszem magammal –– mondta Wilson. –– A másik addig őrködik, és távol tartja a madarakat.

Az autó lépésben haladt a síkságon a bozótos fák felé, melyek lombos szigetként húzódtak a mocsarast kettészelő kiszáradt vízmosásban. Macombernek nagyokat dobbant a szíve, szája kiszáradt, de ezt most az izgalom okozta, nem pedig félelem.

–– Itt ment be a bika –– mondta Wilson. Aztán szuahéliül odaszólt a puskahordozónak: – Kövesd a vérnyomot.

Az automobil a bozót szélén állt. Macomber, Wilson és a puskahordozó kiszálltak. Macomber visszanézett, és látta, hogy a felesége őt nézi, a fegyver pedig ott van mellette. Integetett neki, de az asszony nem intett vissza.

A csalitos erősen sűrűsödött befelé, és a föld száraz volt. A középkorú puskahordozóról csurgott a verejték, Wilson is szemére húzta a kalapját, vörös nyaka ott duzzadt közvetlenül Macomber előtt.

Egyszerre csak a puskahordozó odaszólt valamit szuahéliül Wilsonnak, s azzal előrefutott.
–– Kimúlt –– mondta Wilson. –– Szép munka. –– Ezzel megfordult, hogy megszorítsa Macomber kezét.

Miközben egymásra mosolyogva kezet ráztak, egyszerre vadul fölordít a puskahordozó, és már látják is, amint jön kifelé a bozótból, oldalvást, rák módra, utána a bika, orrát előreszegve, vékonyra összezárt szája vértől csöpög, zömök fejét előretartva jön támadásra készen, s apró disznószeme vérben forogva mered rájuk.

Wilson, aki elöl haladt, térdre ereszkedve elsütötte a puskáját. Macomber pedig lövés közben, megsüketülve Wilson puskájának durrogásától, csak azt látta, amint a hatalmas homlokpáncélról cserép módjára pattogzanak le a darabok, és a bika feje rángatózik. Újra lőtt a tágas orrlikakra, és ismét látta, hogy megrándulnak a szarvak és repkednek a szilánkok.

Most már nem látta Wilsont, mert vigyázva célzott. Megint elsütötte puskáját, miközben a bika hatalmas teste már-már rázuhant. A cső csaknem egy vonalban állt a közeledő, orrát előreszegző fejjel, és ő csak az apró, gonosz szemeket látta. A bika lassan leszegte fejét, és Macomber hirtelen úgy érezte, valami fehéren, izzón, vakítón villan meg belül az agyában. Egyebet nem is érzett.

Wilson már előbb oldalra került, hogy a bika nyakszirtjének irányítson egy golyót. Macomber egy helyben állt, és az orrot akarta eltalálni, de mindig egy árnyalattal följebb lőtt a súlyos szarvak közé, forgácsokat, szilánkokat hasítva belőlük, mintha palatetőre csapódnának a golyók.

Mrs. Macomber pedig a kocsiból elsütötte a 65-ös Mannlichert a bikára, amint az éppen fölnyársaIni készült Macombert, és a férjét találta el mintegy öt centivel a nyakszirt fölött, egy kicsit oldalt.

* * *

Macomber arccal lefelé feküdt, nem egészen két méterre az oldalára fordult bivalytól. A felesége ott térdelt fölébe hajolva, mellette pedig Wilson.
–– Én nem fordítanám meg –– mondta Wilson.
Az asszonyt hisztérikus sírás rázta.
–– Megyek vissza az autóhoz –– mondta Wilson. –– Hol a puska?
Az asszony csak a fejét rázta, arca el volt torzulva. A puskahordozó fölemelte a fegyvert.
–– Hagyja itt, ahogy van –– mondta Wilson. –– Majd: –– Menjen Abdulláért, hogy legyen, aki tanúvallomást tehet, hogyan történt a baleset.

Letérdelt, elővett egy zsebkendőt és ráterítette Francis Macomber fejére. A száraz, porhanyós föld beitta a vért.

Wilson fölállt, és pillantása ráesett a bikára. Az oldalán feküdt, lábait kinyújtotta, gyér szőrzetű hasa aprókat rángott. „Bitang szép bika –– regisztrálta gépiesen az agya. –– Jó százharmincas vagy még jobb. Jobb!” –– Odaszólította a sofőrt és meghagyta neki, hogy terítsen egy takarót a tetemre, és maradjon mellette. Aztán visszament az autóhoz. Az asszony az egyik sarokban ült és zokogott.

–– Ezt szépen elintézte – – mondta a vadász színtelen hangon. –– Ő is otthagyta volna magát.
–– Hallgasson! –– kérte az asszony.
–– Na persze, baleset, tudom –– mondta Wilson.
–– Hallgasson!
–– Ne veszítse el a fejét –– folytatta. –– Adódnak bizonyos kellemetlenségei, de csinálok egy-két felvételt, azoknak jó hasznát veszi majd a vizsgálatnál! Ott lesz a puskahordozók vallomása meg a sofőré is. Maga tökéletesen tiszta.
–– Hallgasson!
–– Rém sok elintéznivaló lesz –– mondta. –– Autót kell küldenem a tóhoz, hogy onnan rádión kérjenek egy repülőgépet, amely bevisz mindhármunkat Nairobiba. Miért nem mérgezte meg inkább? Angliában úgy csinálják.
–– Hallgasson, hallgasson! –– kiáltott az asszony.

Wilson végigmérte az asszonyt tompa, kék szemével.
–– Végeztem. Egy kicsit dühös voltam. Kezdtem megszeretni a férjét –– mondta.
–– Ó, kérem, hallgasson! Kérem, kérem, hallgasson!
–– Az más –– mondta Wilson. –– Kérem: az egészen más. Most már hallgatok.

VÉGE

Vadászat

Aranysakál hajtás Szerbiában

Print Friendly, PDF & Email

Aranysakálhajtást szerveztek a Vajdaságban

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Vajdaság Autonóm Tartomány Szerbia északi részén terül el, a magyar határ közvetlen szomszédságában. Etnikai összetétele rendkívül sokszínű: több mint 25 különböző etnikai csoport teszi ki a régió lakosságának egyharmadát. A Vajdaság Autonóm Tartománynak  hat hivatalos nyelve van, amely tükrözi az itt élő népek kultúráját, nyelvét és sokszínűségét.

2024. február 28-án Bognár Rudolf a Budapest-Belgrád vasútvonal és a Szabadkai út mellett társas vadászaton vett részt a Horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság területén, ami megközelítőleg 4500 hektár nagyságú. A terület nagyban hasonlít az ásotthalmi, mórahalmi erdős-homokos vidékre. Szinte minden földet, ami növénytermesztésre alkalmas, késő ősszel felszántottak a helyi gazdák. Magyarországon a táj természetközelibb, jóval több azon területek aránya, ahol szinte alig látható az emberi aktivitás. Ezt jól tudják Szerbiában élő vadászok, mivel sűrűn kapnak meghívást a magyar oldalról. A vadászati turizmus mellett a magyar gyógy-, és termálfürdők is kedveltek. Szerbiában a vadászati idények eltérnek a valamelyest a magyartól. A társasapróvad-vadászatok október elsejével kezdődnek és január 31-ig tartanak. Kivétel a mezei nyúl, amelynek a vadászati idénye december 15-el befejeződik.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A vasárnap megrendezett hajtáson több száz hektárt mozgattak meg a helyi vadászatra jogosultak és a vendégek. A reggeli eligazítást Horváth Ferenc elnök tartotta, akit a helyiek csak Komicá-nak ismernek. Mivel az aranysakálhajtás nagy szervezést igényel, jött egy helyi kutyáscsapat is. A 18 főből álló hajtók a brak jazavičar-nevű kutyafajtával vettek részt a vadászaton. A “braki tacskó” Szerbiában, illetve a Balkánon, elterjedt kutyafajtának számít. Kedvelt fajta a vaddisznóvadászatokon is, valamint a szőrmés kártevők vadászata során is előszerettel alkalmazzák, ezt az alacsony, rövidlábú tacskófajtát. A vadászaton résztvevőktől fokozott odafigyelést kértek, mivel a sakál sokszor lapul az aljnövényzetben. Kivár.  A 25 vendég és helyi vadász, akik végig leállók voltak, egy kalapból sorsolták ki a helyeiket. Ezeket a helyeket napokkal korábban a helyi vadászok előre kijelölték. Azért, hogy következetes legyen a vadászatszervezés, mind a három hajtásban a leállók helyei nem változtak. A horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság költségeinek csökkentése érdekében, minden vendég megközelítőleg 8 ezer forinttal járult hozzá a költségvetéshez, ami magában foglalta a tartalmas reggelit és a nap végén, a késő délutáni ebédet is.

Horváth Ferenc, a társaság elnöke minden vendéget megkért, hogy kövessék a helyi vadászok utasításait, tanácsait. A vendégjog Szerbiában és Magyarországon is “szent”, de ehhez úgy is kell viselkedni a vendégnek. A leállók nem beszélhettek, nem cigizhettek közben. A balesetek elkerülése érdekében, a vadászkutyákon és vadászokon egyaránt egyedi, jól látható, megkülönböztethető jelzést kellett viselni. Ha sebzés történt, mindenkit megkértek arra, hogy az utánkeresést a tacskókra és hajtóikra bízzák.

Mivel több száz hektárt hajtottak meg a Horgoshoz közeli  területen, amit a helyiek csak Kűlaposként ismernek, gyorsan telt is az idő. A hajtók sokszor három méteres nádason, rekettyés, mocsaras részeken is átverekedték magukat. A hajtásban sokszor elhagyatott gyümölcsösökön vezetett az út, olykor szélviharban összetört erdőkön kellett áthatolni a hajtóknak és a tacskóiknak. Míg a nádban kifejezetten nehéz menni, addig a homokbányák veszélyesek is lehetnek, amit már a természet sok esetben vissza is foglalt. Könnyen belecsúszhat ember és állat, amiből kifejezetten nehéz kijönni, ha messze a segítség.  A mostani vadászat alkalmával viszonylag szerencsés volt mindenki, mert nem volt sár. Sajnos az idei télen kevés csapadék esett a Vajdaságban, ami itt is “vendégmarasztaló”-nak ismernek a helyiek. 1 mm csapadék sokszor bőven elég ahhoz, hogy autók egymás után elakadjanak a mezőgazdasági földutakon. Ahogy közeledett a hajtás, érezni lehetett, hogy mozdul a vad. A sakálok sokszor csak a legvégén ugrottak meg a tacskók miatt. Az egyik vadász előtt az egyik sakál 10 méterre ugrott – vesztére. Az első hajtásban két sakál esett, majd egy-egy az elkövetkezőkben. Vörös rókát egyszer sem láttak se a hajtók se a leállók, amit vélhetően kiszorított az aranysakál a területről. A hibázások, és az óvatosság megtartása miatt megközelítőleg ugyanennyi aranysakál tört ki a hajtásból, aminek az állománya az elmúlt 10 évben robbanászerűen ugrott meg.

Sajnos a változás szemmel látható. Az őz állományai drasztikusan lecsökkentek. Ritkaságszámba megy, ha látnak májusban gidát vezető sutát. A változás egyértelmű, amit a sakál okozott a Vajdaságban. Pontosan senki nem tudja megmondani, miért döntött úgy ez a faj, hogy meghódítja Szerbia egész területét. A Balkánon dúló háborús években gyakorlatilag összeomlott a vadgazdálkodás, amit kihasznált a toportyán.

Az utóbbi években megindult a változás itt Szerbiában is. Egyelőre még kevesen vadásszák ezt a fajt. Azonban sokan felismerték, hogy gyérítésükre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni és integráltan kell kezelni a faj terjeszkedését. A sakált csak kordában lehet tartani, megállítani már nem lehet. A gyérítésének fokozása érdekében megközelítőleg 16 euró/ egyed összeggel ösztönzik a vadászatukat. Hivatásos vadász státusz nincs Szerbiában, ezért a helyi tagoknak kell jóval több időt fordítaniuk a dúvadgyérítésre.

A magyar műszaki határzár, amit sokan csak déli határzárnak hívnak a magyar – horvát – szerb- román határon sem okoz problémát a fajnak. Közel a hármashatárhoz, ahol Románia, Szerbia és Magyarország találkozik, azt figyelték meg, hogy a sakálok a határ mindkét oldalán zsákmányt kerestek. A kerítés fizikailag zárja le a zöldhatárt, aminek a kiskapuit vélhetően ismerik a helyi állományok.

Kanizsa község minden évben megközelítőleg négy ezer eurót áldoz az aranysakál gyérítésének ösztönzésére – zárta beszámolóját Bognár Rudolf.

 

Írta: Dr. Szilágyi Gergely

 

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Visszanéző: Június este

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Csibi Norbert egyéni vadászaton vaddisznóra vadászott. Élményeit megosztotta lapunkkal:

Kalandos júniusi este volt. Jöttek-mentek a disznók a horizonton. Előttem végig egy hosszú kaszáló. Mögöttem növekedett a kukorica, a disznót még nem érdekelte.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Éjfél körül, szemben a domboldalon, megláttam egy szép egyes disznót. Messze volt 240 méterre, de szépen lassan csordogált lefelé, a lesem irányába. Beletelt vagy másfél órába, mire “lőtávolba” ért. Lövés mellett döntöttem, mivel egyre többször emlegette a fejét, nagyokat szippantva a levegőbe.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Körülbelül 120 méterre lehetett, amikor keresztbe fordult. Rátettem az oldalára a piros pöttyöt és…. a disznó tűzben rogyott. Megveregettem a vállamat, hiszen másfél órán keresztül álltam a sarat, megálltam, hogy ne “verjek” oda neki.  Egy órára rá egy süldő követte nagyobb társát, szinte ugyan azon a váltón. A nagy disznó teste mellett sétált el (a videón látható). Száz méterre lehetett, amikor ezt a disznót is elejtettem.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Vártam fél órát, majd odasétáltam hozzájuk. Látom a nagy disznón, a bemenet a füle mögött, kimenet a lapocka mögött… Hogy történhetett? Gondolkodom. A disznó szépen keresztbe állt, mikor lőttem. A felvétel elemzése után jöttem rá – a videón látszik is – hogy lövéskor a disznó kissé befordult, így sikerült ezt a lövést produkálni. 127 kilogrammot nyomott a mérlegeléskor.

Másnap világosban jöttem rá, hogy mit csináltak órákon át. A kaszáló tele volt vad szamócával, azt csemegézték. Másnap búzára ültem, vadász barátommal, Attilával. Sikerült lövést tennem egy disznóra. Májlövés. Hosszas keresés után, felkelt előttünk, majd elrohant.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Másnap kutyával keresték, de egy ponton a kutya mindig elakadt, mintha ufók vitték volna el a disznót. Kiderült, hogy a disznó már a hűtőben pihen. Amikor megugrasztottuk, meg sem állt a szomszédos lesig, ahol is egy vadásztársunk “igazoltatta” és a vad beszállításra került.

Írta: Csibi Norbert

További részletekért a The Hunting Fishing Family -ről kattints ide

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Veszettség

Print Friendly, PDF & Email

A NÉBIH szakemberei cikket írtak a veszettségről

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A veszettség heveny, agy- és gerincvelőgyulladással járó vírusos betegség, amely elsősorban a veszett állat harapásával, marásával terjed, és általában halálos kimenetelű. Emberek esetében, ha már kialakultak a betegség tünetei, a túlélés orvostörténeti ritkaságnak számít. A vírus valamennyi melegvérű állatot megbetegíthet, így a házi és vadon élő emlősállatok minden fajában kialakulhat a betegség, a madarak azonban kevésbé fogékonyak a fertőzésre. 

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

A betegség világszerte előfordul. Európában az elmúlt két évtizedben a sikeres mentesítési programoknak köszönhetően jelentősen visszaszorult az észlelt esetek száma, a nyugat-európai országokban egy-egy ritka, behurcolt esettől eltekintve a klasszikus veszettség napjainkban már nem fordul elő. A közép-európai régió országai közül Romániában és Lengyelországban az elmúlt néhány évben még viszonylag nagy számban állapítottak meg veszettség eseteket, a régió többi országában szórványos volt a betegség előfordulása. A harmadik országokkal határos EU tagállamok területén (például a balti tagállamokban) elvétve előfordulnak behurcolt esetek. Ukrajnában még nagy esetszámmal fordul elő a veszettség, de az Európai Unió támogatásával néhány éve Kárpátalján is megkezdődött a rókavakcinázási program.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A program célja az, hogy a lakosság felismerje a betegségre utaló tüneteket és jelentse a veszettségre gyanús állatokat az állategészségügyi hatóság felé, ugyanakkor a városokban is egyre gyakrabban megjelenő, egészséges rókák ne okozzanak felesleges riadalmat.

A veszettségmentesítési programról minden információ megtalálható a következő honlapon:

Fontos tudnivalók

1. Kutyáját évente oltassa be a kötelező veszettség elleni védőoltással!
2. A kijáró, nem csak lakásban tartott macskákat szintén ajánlott beoltatni veszettség ellen!
3. A veszettség leggyakrabban harapás útján terjed, ezért soha ne fogjon meg szelídnek tűnő rókát vagy egyéb vadállatot, denevért sem!
4. Ne ijedjen meg a lakott területen felbukkanó rókáktól, de kerülje az állattal való közvetlen kontaktust; a lakhelye környékén való találkozás lehetőségét csökkentheti, ha gondoskodik a hulladék megfelelően zárt tárolásáról!
5. Ha olyan rókát vagy egyéb vadállatot lát, amely hagyja magát néhány lépésre megközelíteni,
vagy támadó magatartást mutat, illetve vadállat tetemet talál, értesítse a helyileg illetékes állategészségügyi hatóságot, vagy hívja a Nébih Zöld számát, a +36 80 263 244 telefonszámot!
6. Ha a rókák számára kihelyezett, vakcina tartalmú csalétket talál, ne nyúljon hozzá, és kutyáját is
tartsa távol tőle!
7. Kerülje az ismeretlen kutyákkal és macskákkal való közvetlen kontaktust!
8. Ha Önnek kutya, macska, vagy vadállat sérülést okoz, haladéktalanul forduljon orvoshoz!

Forrás: NÉBIH

Tovább olvasom
Cart
  • No products in the cart.