Vadászat
Vadásztörténet: Levett kalappal – 1985
Aki olvasta az őzbakos könyvemet, az végig követhette, hogy milyen nehéz volt Újvárfalván trófeás őzbak lelövést kapni. Ettől még nehezebb volt egy szarvasbikához jutnia a tagoknak. Selejtesnek mondott, kisebb agancsúhoz még csak-csak néha sikerült, de golyóérett bikát, amíg én több mint húsz évig ott tag voltam, hivatalosan senki nem lőhetett! Pedig volt szarvasunk bőven, de mindig annyi volt a vadkárunk, hogy jóformán minden trófeás vadat értékesítenünk kellett.
Árva Laci négyszárú bikájának trófeája. Fotó: Bozóki László – Agro Jager News
Természetesen néha kisorsoltak egypár kisebb, selejtes agancsúnak mondott bikalelövést, de engem ilyenkor csak kevésszer talált meg a szerencsém, mert nem sokszor voltam a kiválasztottak között!
Egyszer, emlékszem rám is rám került a sor, de akkoriban annyi dolgom volt a vendégek kísérésével, hogy örültem, ha otthon maradhattam a családommal egy – egy napra, kipihenni a hajnali keléseket, esős ázásokat, havas fázásokat. Amikor meg ráértem, és mehettem magam is vadászni, valahogy elkerült a vadászszerencse, de megmondom őszintén, nem is nagyon hajtott a vágy, hogy még egy aganccsal több legyen a vadászszobám falán.
FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
Ha meg időm és kedvem is volt, lelövési engedélyem is, de nem találtam olyan “agancsárt” amelyik kedvemre való lett volna! No, meg aztán nagyon kellett vigyáznom, hogy tényleg igazi „selejt” bika legyen, amelyikbe a „vájt fülű” vadásztársak, vagy a rosszmájú, „földszintes” vadászmesterünk bele ne kötött volna. Sokszor, pedig igencsak kellett igyekeznünk az év végén, hogy a tarvad lelövési terv teljesítve legyen, mégis majd minden szarvastehénbe, vagy nagyobb borjúba belekötött, hogy „kár volt érte”! Persze, ő soha nem járt ki, hogy tarvadat lőjön, apassza a számukat! Egyszer jól össze is vesztem vele, mert az alapszabályunk kimondta, hogy a vadászrészt, ami általában egy borjúból, vagy egy kisebb ünőből állt, esetleg egy vaddisznóból, mindenkinek magának kellett meglőnie, és fővesztés terhe mellett sem lehetett a vadkamrából a más által lőtt és leadott borjút, vagy ünőt onnan saját felhasználásra kivenni! Mégis, az én „nagyon szeretett” vadászmesterem az általam behozott nyakon lőtt ünőmet akarta kicibálni, és elvinni, mondván közeledik a karácsony, neki kell egy „szépen” lőtt szarvas! Ezen „jól” össze is vesztünk! Természetesen, hogy utána még jobban kellett vigyáznom, mert elkezdett szaglálódni utánam, és kiment mindig ellenőrizni, hogy abban a körzetben lőttem-e tarvadat, vagy a disznót, amelyikben be voltam írva? Nem csak ilyenkor, de máskor is igyekeztem, hogy ne legyen alapja a rosszindulatú áskálódásainak. A legjobb védekezés az, ha egyszerűen nem szolgáltatok felületet, amibe belekössenek! Ez ugyan az, mint a záróvonal esete: van, akinek azért van az ott, hogy egyenesen átmenjen rajta, nekem például azért, hogy betartsam az előírást, hogy nem mehetek át rajta! Sokszor gondoltam is, hogy „mindenki magából indul ki”! Mert azért mi sem voltunk vakok és süketek, és a vadőrök néha „súgtak” nekünk, mert nekik is elegük volt a vadászmester áskálódásaiból, és görbe útjaiból!
Egyszer emlékszem, télidőben, egy egész bika rudli jött be a magaslesem elé. Gondoltam is, hogy ilyen nincs! Mert volt selejt bikára engedélyem, és már január vége felé közeledtünk, tehát igyekeznem kellett, hogy meglőjem a bikámat.
Nagy izgalommal vizsgálgattam meg egyenként minden agancsost! És amilyen szerencsétlen voltam, a húsz bikából egy sem volt olyan, amit nyugodt szívvel meglőttem volna. Mind koronás, hogy úgy mondjam, a „jövő reménységei” voltak! Ezért csak nézegettem őket. Árva Laci vadásztársamnak több szerencséje volt. Egy ilyen bikacsapatban talált egy dárdás, mint később kiderült, négy agancsszárat növesztő bikát. Még a terítéken vizsgálgattuk is, hogy hogyan jöhetett létre egy ilyen agancsalakulás? Mint utólag, a lefőzés után kiderült, a bika agancstőtörést szenvedhetett fiatal korában, és az agancs csapja kétfelé tört, és így négy koszorú fejlődött ki, négy különböző szárral. Csodájára is járt az egész társaság a különös képződménynek.
Fotó: Bozóki László – Agro Jager News
Annak ellenére, hogy gyakran ugyancsak nem sikerült valami különlegességgel találkozni, egyszer mégis rám mosolygott a szerencse. Már a bőgés után jártunk, és ekkor már mi is mehettünk vadászni, a terület nem volt lezárva. Egy este elég későn érkeztem a vadászházunkba, fáradt voltam, ezért nem tudtam már kimenni, de a beíró könyvet sem próbáltam átforgatni, hogy kikeressem magamnak a másnapra azt a körzetet, amelyet a vadásztársaim az utóbbi napokban a legkevésbé büdösítettek össze járkálásukkal, vagy nyugtalanították az állatokat lövöldözéseikkel. Reggel pedig a beírókönyvben a következő vadászmesteri beírást és utasítást olvastam, ami addig nem volt visszavonva, de áthúzva sem! Az utasítás így szólt: – „Aki találkozik egy 8 kiló körüli, teljesen szabályos agancsú bikával, azt lője meg, mert egy külföldi vendégünk sebzett egy bikát a bőgésben!” Még alája volt írva: „Az agancs a vadásztársaság tulajdona marad!” – Hát, nem sokat gondolkoztam a dolgon, mert ilyen volt máskor is, és volt úgy, hogy valaki meglőtte az ilyen „sebzettet”, hogy a vendég megkapja az agancsát!
Ha vadászruházat, akkor -> EWIDENT
Persze, amilyen az én szerencsém… alig kezdett pirkadni, az erdőszéli ritka kukoricásból egy sántikáló bika bicegett befelé az erdőbe! Még volt annyi időm, és világosság, hogy úgy nagyjából lássam, hogy ez az a bika, amely meg lett sebezve. Gyorsan kellett cselekednem, és mielőtt még a takarásba ért volna. Sikerült oldalba lőnöm! Gondoltam is, hogy ilyen nincs!
Hogy nehogy elrontsak valamit, nem mentem a bika után, hanem beballagtam a vadászházba, hogy felkeltem a vadőrünket, jöjjön a vérebével, és nézzük meg együtt, hogy mi lett a bikával. Beérve a szolgálati lakáshoz, vadőrünk éppen jött kifelé, és meglepődött, hogy én ilyen hamar bejöttem a hajnali lesről! Elmesélem neki a helyzetet, látom, hogy kikerekedik a szeme, és hátra tolja az éppen akkor feltett kalapját a tarkójára. Láttam, hogy valami baj van!
– Csak nincs valami baj? – kérdem tőle! – „Most még nincs, de ha fekszik a bikád, akkor lesz!” – Majd leültem a válaszára!
– Mi a baj? – Kérdezem.
– „Hát az, hogy „ezt a bikát”, illetve annak az agancsát tegnap oda adtam a vendégnek, aki már itt állt, és naponta kérdezősködött, hogy mikor főzöm már ki és bíráltatom le a trófeáját!” – „Igaz, hogy amit odaadtam neki, az egy „padlás” bikáé volt, de boldogan kifizette, és elvitte!” – „És a baj ott van, hogy én az este elfelejtettem kihúzni, vagy törölni a vadászmester beírását, ami engedélyt adott „ennek a bikának” a meglövésére!”
– Na, szépen vagyunk, gondoltam! – Mondtam is a vadőrnek, hogy engem ezek megölnek, amennyire szeretnek, hogy egy golyóérett, jó bikát meglőttem! – Vakartuk is a fejünket mindketten, de nem volt más megoldás, mint az, hogy mindkettőnknek állnunk kell a sarat.
Minden esetre összeszedelőzködtünk, és nehéz szívvel elindultunk, hogy először a bikát megkeressük. Hamar megtaláltuk a rálövés helyét, és nem kellett még ötven lépést sem mennünk, hogy megtaláljuk, dermedten. Agancsa mesze kiállt a magas fűből, könnyű volt megtalálni, mert a jó öreg 8×57-es olyan vastag vércsapát hagyott, hogy még a vérebre sem lett volna szükségünk.
A sántasága okára is fényderült! Az első lába mögött a szegycsontja volt szétlőve, és ez a sebzés, már kezdett üszkösödni, begyulladni, amitől a bika valószínűleg nem érte volna meg a tavaszt, de talán még a telet sem. Agancsa olyan lett, amilyennek néztem, 8 kiló körüli, és 10-11 éves, a golyóra érettség első jeleivel. Ha megmarad, lett volna talán jobb is, esetleg vastagabb, de több ágat nemigen tudott kihozni magából. Az agancsok formája, ágainak száma, szárainak hossza „génkódolt”, ami azt jelenti, hogy a génállományában benne vannak a növekedési paraméterek. Ettől csak a jobb, vagy rosszabb évek táplálkozási viszonyai tudnak az agancs vastagságára, és a súlyára kihatni. Olyan igazi „somogyi” kilenckilós lett volna, ha még 1-2 évet él! De ezt már a német vendég kicsit alacsonyra sikerült golyója megakadályozta. Mert ha valaki a lövés pillanatában „pislant” (már előre fél a puska hangjától, vagy a puska rúgásától, ezért becsukja a szemét) akkor általában alacsonyabbra szalad a golyója!
Közösen előkészítettük a bikát az elszállításra, kizsigereltük, és kiöntöttük belőle a vért, kitámasztottuk, hogy minél hamarabb hűljön ki a hús, majd visszamentünk a vadászházba. Egy jó kávé mellett, amit a vadőr kedves felesége készített nekünk, átgondoltuk és megbeszéltük, hogy hogyan tovább. Okosan kellett eljárnunk, mert a „sárga irigység frakció” egy ilyen bika agancsa láttán már “előgyújtással” beindítja a rosszindulatú fröcsögését, csak hogy ártson! Ahelyett, hogy örültek volna, hogy a 200 kilónyi húsmennyiség nem veszett kárba. Persze piszkálta a csőrüket, hogy „Miért éppen a Bozókinak sikerült”? Ilyenkor szoktam nekik mindig az orruk alá dörgölni, hogy „a TV előtt ülve ne várd, hogy bármi is oda álljon eléd a nappali közepébe!”
Ezért aztán mindjárt felhívtuk Bebes Tibor elnök urat, és előadtuk a bajunkat! Ő meghallgatott bennünket, aztán csak annyit kérdezett: – „László, sebzett volt-e a bika, amit meglőtt, vagy nem?” – A válaszunk természetesen egyöntetűen – „Igen” – volt!
– „Nos, Lacikám, akkor a bika a magáé, ha vendég már elvitte a „magáét”! – Még hozzá tette: – „Hívják ki az állatorvost, hogy legyen róla papír, meg fénykép is!” –
Szerencsére ezzel el is simítódott az ügy, és senki, nem mert kukacoskodni. Pedig láttam a szemeken, hogy majd megölte őket az a bizonyos „sárga irigység”, ami a “lelkileg kicsiny” emberek legnagyobb betegsége, és belső ellensége! Viszont akkor sem értem, hogy nálunk ez miért szaladt el mostanában ilyen messzire. Azelőtt ez nem volt így! Sokfelé jártam a nagyvilágban, sehol sem éreztem ezeket a kellemetlen mellékzöngéket. Németországban sem, a skandináv országokban meg főleg nem! Ott mindenki örült a másik sikerének, pedig ott aztán tényleg kevesebb a vad, és ezért kevesebb az egyéni eredmény is. Talán mi, akik itt élünk az országnak ezen a gyönyörű részén, túl vagyunk kényeztetve a nagy vadbőségünk miatt, vagy néhányan mélyen tüdőre szívták azt a telhetetlen, önző érzést, hogy „nekem semmi sem elég!”- ami idővel aztán teljesen eluralkodik rajtuk… és életük végéig velük is marad!
Azért én, nagyon örültem ennek a bikának, ha még ilyen kacskaringós úton is jutottam hozzá. Újvárfalva egy szép része, kedves darabkája lett az életemnek, a szívem csücske maradt… s ha ránézek a falon erre az agancsra, felelevenedik a régi szép szarvasbőgések emléke. Vele együtt a régi vadászcimborák halványodó arca is… sajnos!
Amikor ezeket a sorokat írom, egyik vadőrünk temetésére indulok, akit a múlt héten vesztettünk el. Francsics Ferit temetjük, akivel sok szarvasbőgési szeptembert éltünk át! Ferikém! Te is része vagy már ennek a könyvnek, mert nehéz elfogadni, hogy minden megváltozott, hogy lassan még többet fog változni, amikor már senki sem fog emlékezni ránk.
Írta: Bozóki László (1985)
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu
Vadászat
Az első havas utánkeresés Figura Ákossal
Figura Ákost az este értesítették, hogy gímbikára tettek lövést. A nógrádi utánkereső két kutyáját indította a sebzett gímbika után.
Figura Ákost az este értesítették, hogy gímbikára tettek lövést. Selejtezés időszaka van és Nógrád hegyvidékes területein vadászok járták a sűrűket. Régi ismerős hangja szólt a vonal másik végén. Persze, hivatásos vadász barátok, régi ismerősök és a rálövés után jobbnak látták, ha szólnak és segítséget kérnek.
Az első havas gímbika Nógrádból, amelyet Tapi és Ruby munkájával sikerült terítékre hozni. Fotó: Figura Ákos / Agro Jager News
Ilyentájt sok feladata van a hivatásos vadászoknak, vadőröknek, mert nap, nap után járják a pagonyt és az etetőhöz szokott vadra is figyelnek. A nyáron begyűjtött szénának most van igazi értéke és ha abrak is jut, akkor igazán lehet kedvezni a vadnak. Haszonélvezője azonban ennek más állat is, s ha még olajos magvak ocsúja is kerül ki, arról ne is beszéljünk, hogy mennyi madár látogatja az ilyen helyeket.
Egy fiatal bikával találkoztunk – vágtak bele reggel Ákos barátai. Mindenki jónéven vette, hogy az elejtő is ott maradt és úgy határozott, hogy velük tart, de az előjelek nem kedveztek, mert reggelre 15 centiméteres hó várta őket. Az előző napon 7x65R kaliberű lőszerrel vadásztak.
FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
Egymás között voltak a hivatásos vadászok és elmondták, hogy a rálövés után megnézték az elugrás helyét, meg is indultak a csapán, de előttük felállt a szarvas, miközben esélyük nem volt lövést tenni rá.
Ezek fontos pillanatok, de a hó miatt nem találták a rálövés helyét. Ákos két kutyája Ruby és Tapi tartott vele és a két kutya közül a fiatalabb találta meg a beváltás helyét. Az öreg nyugisabb, rutinosabb véreb már, de semmivel sem rosszabb az orra – folytatta Figura Ákos.
Rendeld meg az Agro Jager Webshopjából Hubert legújabb kalandjait, amely Kiskundorozsma körül játszódik! Kattints a képre!
Figura Ákos az Agro Jagernek elmondta, hogy az eső sokkal több nehézséget szokott okozni, de mindig nagy megnyugvással tapasztalja, amikor a kutyák piros havat rúgnak fel a csapán. Nehéz volt megmondani, hogy milyen lövéssel ugrott el, de itt-ott találtak kenést is. Bíztam a két kutyában. Sok nehéz munkát megoldottak már és most is ügyesen felvették a csapát. Az első vért egyébként 300 méterre fedeztük fel és miközben a kutyák dolgoztak, szépen ereszkedett velünk a csapat is. Nagyon kemény terepre tévedtünk – folytatta Figura Ákos.
A hó egy lágy, esős, felázott terepre hullott. Csúszkáltunk és keresztbe rettentő sűrűkön verekedtük át magunkat. A kutyák viselkedéséből azonban láttam, hogy nem adhatjuk fel, ha ők mennek, akkor mi is!
Ha vadászruházat, akkor->EWIDENT Az áruházat a fényképre vagy ide kattintva éred el!
800 méterre lehettünk, amikor a kutyák jeleztek és beérték a bikát, aki azonnal állítottak is. Egy fedett, szedres, akácosban voltunk. 15 méterre volt tőlünk a bika, de csak az agancsát láttuk, így lövést sem tudtunk leadni a vadra. Persze észre is vett bennünket és elugrott.
500 méteres hajsza következett, amikor is egy legelő kellős közepén állították meg újra. Mikor kiértünk az erdő szélére, 200 méterre forgatták a kutyák. Arra nem láttam esélyt, hogy közelebb kerüljünk, így megcéloztam a bikát és vártam, hogy a kutyáim egy oldalra kerüljenek és lehetőleg távolodjanak a vadtól. Ekkor dördült el az utolsó lövés…
Tapi és Ruby végül beérte a bikát. Fotó: Figura Ákos / Agro Jager News
Ezek a legnehezebb pillanatok, mert van úgy, hogy pár másodpercet kell várni, de előfordult már olyan is, hogy 5-6 percet várakoztunk. Olyan terepen vergődtünk át, hogy négykézláb harmadjára tudtunk csak felkapaszkodni. Aki nem járt még ilyen hegyvidéki terepen, el sem tudja képzelni, hogy nézünk ki, mikor nagy kerülőkkel visszajutunk az autókhoz vagy éppen elénk jönnek, mert lehetetlen nagyokat kellene kerülni.
Mindannyiunknak igen jól esett, mikor a vendégünk kijelentette, hogy most értette meg, mit is jelentenek ezek a munkakutyák, ezek a vérebek a vadászatban. Olyan, az ember számára már elveszettnek hitt vadat is terítékre lehet hozni, amikor már nincs remény s ezek a pillanatok úgy gondolom mindannyiunknak, akik nap, nap után kint vagyunk az erdőn, jól esik. Nekünk nemcsak erről szól a vadászat, hanem mikor hazaérünk, leápoljuk a kutyákat, felszerelésünket s van úgy, hogy délután már egy másik területen keresünk. A vadőrök, az erdészek nálunk összetartanak, azt hiszem e nélkül nem is működhetne ez az egész – foglalta össze gondolatait az első havas utánkeresés után az Agro Jagernek Figura Ákos.
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M. – lapigazgató
Fényképezte: Figura Ákos vérebes utánkereső
Vadászat
VADÁSZATI KULTÚRA: Kiskunhalason tartott előadást Fricska Imre
Fricska Imre világjáró vadász előadását hallhatta az, aki november 21-én ellátogatott Kiskunhalasra, a Művelődési Házba, ahol a Forrás-Új Tükör Klub szervezésében mutatkozhatott be a helyi, de a nagyvilágot bejárt vadász. Életéről, kalandjairól mesélt, akivel jóbarátja, Dr. Kellner Barna főorvos beszélgetett.
A Forrás-Új Tükör Klub vadászati támával várta Kiskunhalason az érdeklődőket. Fotó: Ocskó Imre Tamás / Agro Jager News
Kiskunhalason élénk kulturális élet rajzolódik ki és köszönhető ez a Forrás-Új Tükör Klubnak is, akik rendszeresen szerveznek elsősorban kulturális programokat, amelyeknek rendre a Művelődési Ház ad otthont. Aki nem tud részt venni, azok pedig a helyi, városi televízióból tájékozódhatnak. Az előadások tematikája változó, de a szervezők úgy gondolták, hogy a vadászat, mint helyi kulturális érték éppen olyan fontos, mint más művészeti területek, így kerülhetett sor arra, hogy Fricska Imrét is meghívták sorozatukba.
A kiállítás egy részlete. Fotó: Ocskó Imre Tamás / Agro Jager News
Ennél azonban kacifántosabban kerültem a színpadra – jegyezte meg Fricska Imre az Agro Jager News érdeklődésére. Jóbarátaimmal Hajósra látogattunk, ahol az egyik pincében odakerült mellém egy fiatalember, aki Székelyhidáról érkezett, s mi több annak a polgármestere. Beszélgettünk és az egyik jó komám közbevetette Afrikát. Meséltem, hogyne meséltem volna, hiszen tíz alkalommal jártam ott és jártam én még Oroszországban, Grönlandon. Újdonsült barátunk egyre jobban érdeklődött és megkérdezte, hogy merre lakom. Mikor kiderült, hogy Kiskunhalason, ami, ha úgy vesszük, útba esik hazafelé Székelyföldnek, akkor megkérdezte, hogy másnap megnézhetné-e a trófeákat. No, mondtam is neki, ennek aztán semmi akadálya nincsen.
FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
Így másnap el is jött a kis családjával, vendégül láttam és abban maradtunk, hogy Béres Csabánál kiállítjuk, ott náluk Székelyföldön és hamarosan intézkedik. Napok teltek el, aztán egy kamion érkezett és két és fél hónapig láthatták Székelyföldön a trófeáimat. Még Böjthe Csaba atya gyerekei is láthatták, aminek nagyon örültem. Az egyik napon, ott kint egy kiskunhalasi vadász is megnézte, akinek a felesége odavalósi s mikor meglátta a fotómat, felkiáltott: a Fricska Imre az utcabelije! Azzal a lendülettel aztán, mikor hazajött, felvetette az ötletet, hogy legyen itthon is egy kiállítás vagy valamiféle program.
Ha vadászruházat, akkor->EWIDENT Az áruházat a fényképre vagy ide kattintva éred el!
Én szerettem volna, hogy a világkiállítás program sorozatában itt „Halason” is legyen valami program, kiállítás, de sajnos nem találtunk támogatóra, de ennek ellenére, aki eljön, annak szívesen megmutatom, bemutatom a trófeáimat.
Most, a Forrás-Új Tükör Klub programján egy órás beszélgetéssel készültünk. Két kis videóval, amit magam vettem fel Namíbiában. Végül az egész este nem fért bele két órába sem. S az, hogy egyetlen egy hallgató sem hagyott ott bennünket, nagyon jól esett.
Vadászvendégek, vadászbarátok Kiskunhalason Fricska Imre előadásán. Fotó: Ocskó Imre Tamás / Agro Jager News
Én, 1946. október 22-én Kiskunfélegyházán születtem. 1950-ben költöztünk Kiskunhalasra. Apám áruházvezető volt, édesanyám varrónő. Nyolcan voltunk testvérek. Az általános iskolát és a gimnáziumot is „Halason” jártuk ki (Szerk.: A környékben, Bajától Szegedi a Kiskunságban így szokták emlegetni Kiskunhalast). Műbútor asztalosnak tanultam, de nagyon köhögtem és az orvos azt javasolta, hogy ha egy lehetőségem van, váltsak. Közben felvettek vadásznak és az igen jót tett nekem. 1975-ben aztán úgy határoztam, hogy hivatásos vadász leszek és Kiskunhalason, majd Balotaszálláson dolgoztam.
Kellemes környezetben, Kiskunhalason, a Művelődési Házban lehetett találkozni Fricska Imre világjáró vadásszal. Fotó: Ocskó Imre Tamás / Agro Jager News
Végül a Kiskunsági Erdészeti és Fafeldolgozó gazdasághoz kerültem és onnan jöttem el nyugdíjba is. Összesen 37 évet voltam hivatásos vadász. Nem volt könnyű szakma, de egyértelműek voltak azok az idők. Ebből a szempontból könnyebb volt, mint manapság. Határozott irányok, feladatok és következetesség jellemezte a szakmát. A politikai és más célok nem írhatták felül a szakmai kérdéseket. Nem is egyeztethető össze az a vadgazdálkodásban és az erdészetben sem. Vadőrnek lenni egy nagyon szabad életet jelentett s ha sok mindenkivel is voltunk kapcsolatban, nem voltak kötöttségeink és nyugodtan mondhatom, hogy nem mentek tönkre az idegeink. Amikor meg összejött a tagság, azt a néhány vadászatot kibírta az ember, aztán újra csend és nyugalom ereszkedett az erdőre.
“Egyedüli szakma ez és a 365 napnak olyan pici része volt, hogy megérte, hiszen utána a világon senki sem zavarta az életünket.”
A vadászat, itt vidéken, érdekli az embereket és akik tanyán, vidéken élnek tudják, értik a jelentőségét. Összetett dolog a vadászat, sok mindenre hatással lehet egy jó társaság, egy-egy jó vadőr, erdész. Ezt csináltuk mi. Most egy új kiállítás lehetősége körvonalazódik és az egyeztetések zajlanak, miszerint elképzelhető, hogy amit bemutattunk Székelyföldön, azt a füzérradványi Károlyi kastélyban újra meg lehet tekinteni.
Szegedi vadászok Kiskunhalason. Fotó: Ocskó Imre Tamás / Agro Jager News
Ilyenekről és még sok minden másról is szó esett. Köszönöm a szervezőknek, a barátoknak és a családomnak, nővéreimnek a támogatást és a vadászbarátoknak, ismeretlen ismerősöknek, hogy felkerestek, ellátogattak november 21-én Kiskunhalasra – jól esett. Annyi mondhatok, hogy aki el szeretne jönni hozzám, szívesen látom, de a kisebb trófeáimmal, dikk-dikkemmel akár el is utazok és szívesen beszélgetek a fiatalokkal is. Keressenek bizalommal – zárta beszámolóját Fricska Imre.
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M. – lapigazgató
Fényképezte: Ocskó Imre Tamás
Vadászat
Nagy Réka: A nagy vadkanom története
Közel nyolc éve vadászom íjjal, és ez idő alatt meglehetősen sok izgalmas vadászélményben volt részem, amit legfőképp kitartásomnak és ennek a vadászati módnak köszönhetek. A családomban nincs vadász, így néhány baráttal szoktam ezeket az élményeket megosztani, akik átérzik a vadászíjászat minden izgalmát és nem mosolyognak meg, ha azt mondom, hogy hat órát kint ültem egy fán, nem jött semmi, viszont én mégis jól éreztem magam.
Vadkanommal. Fotó: Nagy réka / Agro Jager News
Az egyik nagy vadkanom elejtésének történetét írnám le, amiben kitérek a vadászati szokásaimra is.
Mielőtt kimegyek íjjal vadászni, szoktam tartani egy kis felkészülést otthon, amit a vadászat előtti rituálémnak nevezek. Ez abból áll, hogy bőségesen vacsorázom, majd tusfürdő nélkül lezuhanyzom, rétegesen felöltözöm olyan vadász ruhába, amit öblítő nélkül mostam ki és cseppet sem féltek, mert ha lövök valamit, akkor úgyis véres és sáros leszek. Nagy eséllyel ki is szakadhat a ruhám, mert a legtöbb vaddisznók által kedvelt hely, nem egyszerű terep, ahogy az sem, ahova épp készültem kimenni. Ezekre azért van szükség, mert annyira közel kell kerülni a vadhoz, hogy minden illatot érdemes minimálisra csökkenteni. Nyilván a szélirány a legmeghatározóbb, de esélyt sem akarok adni annak, hogy a parfüm illata miatt szagoljon ki. Ezután ellenőrzöm a teljes felszerelést is, ebbe tartozik az íjon található irányzék-világítás, az íjlámpa, a nyílvesszők és vadászhegyek állapota. Az íjam, amit akkoriban használtam, egy Bowtech Carbon Icon csigás íj, ami 55 fonterőjű. Ezt azért említeném, mert Magyarországon nagyvadra minimum 50 fonterőjű íjjal lehet csak vadászni, ami 22-23 kg-ot jelent. A vadásztáskámba teszem a legfontosabb kellékeket is, amik nem sokban különböznek a puskás vadászat során használt eszközöktől. Csigás íjhoz elengedhetetlen az elsütő használata, ami arra szolgál, hogy az ideget ennek a kis eszköznek a segítségével húzom ki. Enélkül a lövés pontatlansághoz vezethet. Viszont ezt mindig a zsebembe teszem, hogy ha a táska az autóban maradna, ez akkor is velem legyen.
Indulás előtt időt szánok arra, hogy párat lőjek az íjjal, hogy ellenőrizzem a pontosságot, illetve megvizsgáljam, hogy az utolsó vadászat vagy gyakorlás óta nem mozdult-e el valami az íjon és ezen semmiképp ne múljon a pontos találat.
Ha vadászruházat, akkor->EWIDENT Az áruházat a fényképre vagy ide kattintva éred el!
A fent említett vadkan esete 2019. szeptemberében történt. Kellemes, nyár végi nap volt. Kimentem vadászni az egyik kedvenc helyemre, ami egy erdő közeli nagy tölgyfa, egy kukorica szóróval a közelében, amit mindössze 15-20 méter távolságra helyeztünk el a fától. Erre a fára mászóles nélkül fel tudok mászni, mert sok ága van és egész magasra fel lehet ülni.
Egy ideje már „üldöztem” ezt a vadkant, vadkamerán is figyeltem a szokásait, de mindig valahogy megneszelt és elkerült.
Azon a szeptemberi estén kicsit késve érkeztem ki, mert sokáig dolgoztam, és még elő is kellett készülnöm a vadászatra, ezért már besötétedett, mire leparkoltam az erdő szélén. Az autóból csendben szálltam ki, és csak az íjam vittem, hogy gyorsabban és hangtalanabbul mászhassak fel a fára. Miközben óvatosan lopakodtam a nagy fához, elégedetten nyugtáztam, hogy a szélirány nekem kedvez, bár már az egyik irányból hallottam, hogy valami közeledik és talán a vaddisznó jöhet, ezért mindenképp gyorsabban kellett odaérnem és felmásznom, hogy beelőzzem. Sikerült csendben a fához érnem és a lehető legóvatosabban próbáltam felmászni, amit szerencsémre nem hallhatott meg, mert a fán ülve még mindig hallottam a közeledő lépteket és apró ágroppanásokat.
Lesemen. Fotó: Nagy Réka / Agro Jager News
Amint elhelyezkedek, a nyílvesszőt és az elsütőt is az íjra szoktam illeszteni, hogy ne akkor kelljen foglalkoznom ezekkel, ha már ott a vad. Erre túl sok időm most nem volt, mert egyre közelebb ért. A kezem reszketett, és egy nagyon kellemes feszült állapotba kerültem már a gondolattól is, hogy hamarosan kilép a bokrok takarásából és ez most milyen egyszerű helyzet lesz. Majd így telt el röpke 2 óra mozdulatlan várakozással és folyamatos füleléssel, mert azt hittem most már nagyon közel került és végre eljön az én időm…
A fáról történő vadászataim során azt tapasztaltam, hogy annyira nyitott és kitett a helyzetem a vadak számára, hogy csak akkor szokott esélyem lenni, ha minimálisra csökkentem a mozdulataimat és csak nézem a sötétet. Ilyenkor szoktam lenyugodni és átgondolni a napi tennivalóimat is. Legtöbbször képes vagyok 6-8 órát is kint tölteni, de sosem szoktam unatkozni. Ahogy így ültem, és néztem ki a fejemből, vettem észre, hogy óvatosan kisétált a szóróra a nagy vadkanom. Annyira csendben mozgott, hogy nem is hallottam a közeledését.Profi volt. Ahogy megláttam, a szívem hevesen kezdett verni, és a torkomban dobogott. Végreee…
Nem sokat vártam, épp csak annyit, hogy elkezdje ropogtatni a kukoricát, mert akkor nem hallja, ha pici zajjal is jár a folyamat. Óvatosan leemeltem az íjat az egyik faágról, felkapcsoltam az irányzék-világítást, majd kihúztam az íjat. Ezután a markolathoz erősített lengőkapcsolóra is rányomtam a tartó kezem mutatóujjával. Piros szűrős lámpát szoktam használni, nekem ez vált be, ezt nagyon jól állják a disznók.
Nyílvesszőm. Fotó: Nagy Réka / Agro Jager News
Nyilván ilyenkor is nagyjából csak 2-3 másodpercem van. Ahogy az irányzék legfelső pinjét a disznó tüdőjére illesztettem, már útjára is engedtem a nyílvesszőt. Ilyen esetekben tartom nagyon fontosnak, hogy a vadász, íjjal csak akkor menjen vadászni, ha már magabiztosan tud lőni és nem abban a pár másodpercben kezd el gondolkozni azon, hogyan kell célozni, hol lehet a fix pont és pontosan mit is kell csinálni. Abban a kis időben olyan feszült állapotba kerül a vadász, hogy már csak a disznóra kell figyeljen és az íj használata teljesen rutinszerű legyen.
A nyílvessző becsapódása egyértelmű találati hangot adott és a vadkan hirtelen beugrott a bokrok közé. A sűrűben zúzott, törtek az ágak és pár méter után hangosan kifújt. Ezekből a zajokból tudtam, hogy jól sikerült a lövés, viszont a szabályunk az, hogy találat után körülbelül fél órát várunk, mielőtt elkezdjük megkeresni a vadat.
Vadkanom. Fotó: Nagy Réka / Agro Jager News
Kivártam a fél órát, és addigra már a segítség is megérkezett, de én még mindig reszkettem az izgalomtól. A vaddisznómat magam szoktam keresni, ami mostanra már inkább egy izgalmas levezetése lett a vadászatnak. Élvezem is, de azért az egészséges félelem mindig bennem van.
Először megvizsgáltam a rálövés helyét, ahol a véres nyílvesszőt gyorsan meg is találtam a földön. A vesszőn található vérből láttam, hogy ez valószínűleg egy tüdő lövés lehetett és teljesen átment a disznón. Ez mutatja, hogy az íjnak milyen hatékony az átütő ereje.
Az agyar mérete 18 cm. Fotó: Nagy Réka / Agro Jager News
Ezután követni kezdtük a vérnyomokat a bokorban. Bő vér volt a földön és a bokor alsó ágain is. Gyorsan megtaláltuk a disznót, a rálövés helyétől körülbelül 15 méterre, mozdulatlanul feküdt. Ilyenkor szokott alábbhagyni a reszketésem és jön a megnyugvás.
Zsigerelés után láttuk, hogy a szívet is megvágta a penge, ami egy HELLRAZOR fix pengés hegy volt.
Nem szoktam gyűjteni a trófeákat, de ezt kifőztem otthon és eltettem emléknek.
Írta és fényképezte: Nagy Réka
AM: A vidék erősősödése egész Magyarországot teszi gazdagabbá
Az első havas utánkeresés Figura Ákossal
A víz vagy túl sok, vagy túl kevés!
Elektronikus felületek (Egységes Kérelem, MKR, mobilGAZDA) korlátozott elérhetősége
Németország: a családi gazdaságok végét jelentheti Ukrajna csatlakozása
VADÁSZATI KULTÚRA: Kiskunhalason tartott előadást Fricska Imre
Át kell értékelni a termelési és értékesítési folyamatokat
Nagy Réka: A nagy vadkanom története
Vadkár: az agrárkamara határozottan kiáll a gazdálkodók érdekeiért
Visszatekintő (2012): Egy somogyi gyümölcsösben
Remetekan esett Tápióbicskén
Egy vérebes utánkereső tapasztalatai 2023-ban IV.
Kolozsi-Kecskés Zsófia: Az agarászat új hajnala
Tásnak nézett kormorán
Macskára lőtt a vadász – a Veszprém Vármegyei Főügyészség sajtóközleménye
Vadásztörténet: A bujáki, kapitális “nyergesem”
Milliós értékű vadászpuskákat foglalt le a NAV
Vadásztörténet: Az erdőben esett liba
Gyászhír – elhunyt Ernszt Tamás
