Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, Bánhalmára tartok őzbakvadászatra. A hátsó ülésen egy Franchi Horizon, amelyet .243WIN lőszerrel szereltek, rajta egy KONUS EL 30-as, tízféle digitális szálkereszttel és világító ponttal, gyorskötésű szerelékkel rögzítve, mellette pedig, egy új KONUS távolságmérős keresőtávcső és egy fekete szivacsos tokban pedig az Aim Sport Triton 5-ös hangtompítója. Még sötét az éjszaka, de már véres szemmel hanyatlik a fogyó hold. A megye túlsó határa felől érkezek, Bihar felől, amiben sok csúsztatás nincs is, mert a minap a Nagyváradi római katolikus Székesegyházban hallgattam az igét, bocsánat a misét. Egy papbarátom mondta, hogy amolyan nyakas kálomista vagyok, de nincs mit szégyelleni, mert ez itt a református Tiszántúl. Azonban meg kell hagyni, hogy a nagyváradi Nagyboldogassszony Székesegyház Erdély és Partium, de egész Románia legnagyobb barokk stílusú temploma. Lélekemelő, hogy 100 évvel Trianon után, így pünkösd vasárnapján, ennyi magyar ember és gyermek töltötte meg a templomot. Ha minden igaz, a mai felfogásunkban ismert határ leomlik s olyan szabadon járhatunk mi is itt, mint a magyar-osztrák határon. Mögöttem Várad, nyugatra tartok, de idézhetném Reményik Sándort is, aki így erről:

„Túl Váradon, a róna kapuján,

Ahol a táj a végtelenbe tágul,

Ahol azóta szomorún aratnak,

S nóta se száll a lányok ajakárul,

Ott termett e kis kék búzavirág,

Onnan hozta egy bujdosó magyar

És hozzátette: Nincsenek csodák.

Magyar s magyar közt öles szakadék:

Nekik – ott túl, maradt egy kis hazájok!

Nekünk itt, semmink, semmink se maradt,

Csak az, hogy néha gondolhatunk rájok.

Egy búzavirág a magyar határról……”

Olyan utakra léptem, amelyet előttem már sokan elkoptattak. Ha változnak is az idők, ha a lábunk alatt sár helyett követ találunk, ha a ló patája helyett csendes kocsikerék gurul, akkor se szabad eltévesztenünk az irányt s azt, hogy merről fúj, s mit hoz a szél. Nincs új a nap alatt és nem változik meg se a jó ember és sem a rossz, ahogyan a barátait sem cseréli le senki, azokat meg különösen nem, akiket megszeretett, akik mellett kiállt. Ha úgy is hozza a sor, hogy eltelik vagy egy félesztendő, akkor sem lehet másképpen, ha megígértük, hogy hajnalban ott leszek Bánhalmán, a vadászházban. A vadászbecsületnél, az adott szónál, az ígéretnél sem ember, sem Isten között nem lehet szentebb, s ami nélkül, beláthatjuk, hogy aligha működhetne világunk, aligha lehetnénk igaz szívű, becsületes vadászok. Persze, a csibészség, az ugratás – vagy mondhatjuk azt, hogy a betyárbecsület – különösen itt a Hortobágyon, a Hortobágy szélén még él, annak minden íratlan törvényével együtt, mert itt, ha ígérnek, ha megegyeznek valamiben, azt, ha kell, csonttörésig betartják. Beleállnak s abból kiverni ezeket a református kunokat nem lehet. Bár lehet próbálkozni, azt nagyon szeretik…..

Az ígéret azonban mégiscsak a legfontosabb s az, hogy mi magunk is betartsuk. Az, hogy Bánhalmára elindultam, ígéretek sorozata előzte meg, mert elhoztunk egy Franchi .243WIN kaliberű puskát egy KONUS EL-30-as távcsővel, levehető, oldható szerelékkel, amit összeraktunk s legvégül felkerült rá egy TRITON 5-ös hangtompító, amelyet Albert Jutka a FROMMER Fegyverbolt tulajdonosa adott át, majd jöttek a nehézségek, amelyek egy műszaki gondolkodású baráti körben nem probléma, hanem feladat, mert egyetlen egy „moa” sem foghat ki rajtunk!

Persze ki mást, mint a CT Hunting tulajdonosát, a hőkamerák és éjjellátók specialistáját, Tóth Csabát hívtam fel, aki csak kerek szemekkel nézett rám, mikor megálltam előttük: most tényleg egy napja van? Miért nem szóltam hamarabb? – de semmit sem ígérve, mégiscsak segített.

Úgy van az, ha jól mennek a dolgaink, észre sem vesszük mennyien állnak körülöttünk, hogy mennyien segítenek. Hajlandóak vagyunk úgy tekinteni arra, hogy minden, azért sikerül, mert ügyesek vagyunk, mert nekünk jár s amikor Zsákán a navigáció átváltott, hogy ne menjek be a Sárrétbe és új útvonalat ajánlott, megálltam egy pillanatra: bár erre ismerem, erre tudom az utat, de ideje új utakra lépni, még akkor is, ha az ismeretlen..

Az index sárga fénye visszaverődött a házak faláról. Még éppen nincs három és egy mondóka jutott az eszembe, hogy:

„Zsáka, Furta, Bakonszeg

Ott veszett el az eszed!”

Valakinek biztosan, de akkor menjünk most Püspökladánynak. Be kell látni, ha egy úton nem haladhatunk, akkor új utakat kell választani és felesleges erőltetni. A Sárrét már régen járható, az ingoványra alig emlékszik már valaki, csak a nád, a láthatatlan víz, a föld árja mutatja meg, no meg a térkép, ha kiterítjük, hogy innen fel Szeghalomnak, Mezőtúrnak, Gyomának, valaha másképpen jártak az emberek, mint manapság. Kevesebb település van ma is, mint bárhol. Nincs mit tenni, akkor neki Bakonszegnek, tovább Nagyrábénak, Biharnagybajomnak és kis szerencsével Püspökladánynál elérem a „négyest”.

Ismeretlen kanyarok, csendes alvó házak, falvak sora, komoran álló templomok alatt haladok, miközben amarra, lent délnek, véres szemmel bukik alá a horizonton a fogyó, a gyenge hold – végre. Hanyatlik. Nem kívánok én neki rosszat és nem emlegetem fel, mennyire nem szeretem, amikor árnyékot vetnek éjjel a fák. Nem is nézem a fátyolos éjszakai égbolt alján kapaszkodó vitézt, mert ha fenyeget is, mögöttem már meghasadt a keleti ég s ha nem is látom még a napot, már dereng s tisztul előttem az ég, tisztul az égbolt. Az irány pedig még inkább látszik, arra tovább, a régi öreg Sóúton s ha rossz is, ha kátyus is, az legalább nem hazudik, az nem csapja be az embert, rajta az utazót.

Gondoltam hamarabb érek a vadászházhoz, de legalább nem késtem!

• Ez is valami, komám!
• Ne is mondd!

Aztán megropogtatjuk egymást kezét Támár Zolival, az elnökkel is, Bóta Jánossal, hogy azt csak az errefelé való tudja, meg a magam fajta bihari.

• Ebédre megyünk a Betyárcsárdába! Úgy készüljél!
• Egyet se félj semmit Támár Zoli, számíthatsz ránk! Bekísérünk mi, ha félsz!
• Fél a fekete fene! Én vagyok itthon!
• Azért mondjuk!

Na, ezzel aztán útra kelünk ám. Ha ezek az utak beszélni tudnának, lenne annyi történet, meg tanulság, hogy elég lenne csak hallgatni, nemhogy leírni. Nem telik bele egy perc, már ki is fordultunk Bánhalmáról.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Arra elébb Kenderes, majd Kisújszállás, tovább itt szemközt Karcag, attól északra Berekfürdő, majd Kundmadaras és innen pont balkézre, Kunhegyes esik. Jól látható, mert Magyarország második legnagyobb református temploma, két tornyával, a kunok nyakasságát és konokságát hirdeti. Körülöttünk víz, csatornák, halastavak, szántók, rétek váltogatják egymást és bizony sík, ahogy Reményik Sándor írta. Eső nem volt, a harmat gyenge, de várja mindenki, ember, állat, táj az égi áldást, mert ilyenkor az kell, még ha harapni is lehet a szúnyogot. Mert, ha van víz, akkor minden van és akkor eleven a táj.

Nyulak pattannak fel előttünk és ugratom a barátaimat, hogy egy róka szaladt át előttünk a falu alatt. Ó! Persze, csak úgy láttam! Ne ugrassam őket – persze hiszik is, meg nem is, de inkább nem hiszik.

Régen találkoztunk. A puskát már odaadtam Janinak, feltekertük a hangtompítót és hozzá egy tár lőszert, meg odacsaptam még egy doboz töltényt, mert ne egyesével adogassam, ha szükség van rá. Élvezze.

• Itt a lőlap – mutatom.
• Hogy is van akkor? – kérdezi Jani.
• Ez kérlek, itt a sarokban a Geco 105 graines lövedéke. Ezt Csaba, ezt Jani lőtte.
• Ki az a Jani?
• Jó gyerek! Persze mindig azt mondja, hogy az anyukája szerint, különösen akkor, ha alszik!

Na, ezen nevetnek. Érdekes, hogy Jani, egy jó humorú vadász, ha kint van egy vadászaton, akkor mindig jobb a hangulat és aligha romlik el – sose hagyja, sose hagyta…

• No, ez a hangtompítóval, ez pedig anélkül.
• Felé megy!
• Vagy fölé, ahogy Szegeden mondják.
• Persze, a hangtompító miatt alá fog hordani, ha üresen lőttük volna be.
• Érdekes, hogy a Sako 90 grainesével ez a cső, csak függőleges eltérést mutat, ami nagyon kedvező szórást mutat.

Ott beszélgetünk, mert mégiscsak érdekes és új dolog ez nekünk, nekünk hétköznapi vadászoknak, mert Csaba, vagy ha megemlíthetem Robert C. Castel izraeli vadászismerősünket, legutóbb azt írta, hogy lehet próbálkozni a hangtompítókkal, bár – tette hozzá, az ismétlőfegyverek esetében bizonyosan sikereket fogunk elérni. Persze azért cső-, és lőszerfüggő is – láthattuk ezt a lőtéren is. Aztán, ha megszeretünk egy jó lőszert, akkor nem igen ismerek olyan vadászt, aki lecserélné régi jóbarátját, mert minden töltény egy jó barát is nekünk s vaktában nem szokásunk lövöldözni, hogy hátha sikerül – milyen dolog is lenne az?

Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!

A távcső már komiszabb kérdés, mert lehet, hogy a világítópontot bekapcsolva hagytam és egyszer megjelent a feszültségcsökkenést jelző piktogram – éppen az imént, amit meg én nem hittem el, azonban belenézve valóban villogni kezdett. Ezért érdemes vadászat előtt bekapcsolni – még otthon! Azonban most azonnal kikapcsoltam a tubuson lévő nagy fekete gombbal és a zsebemre csaptam, hogy Csaba ajándék mini akkumulátora nálam van-e – Na, ezt is megígértem, hogy visszaviszem! Ezek az ígéretek még mardossák az ember lelkét…

• Majd visszahozod!
• Persze – visszhangzott bennem.

A távcső, ez a KONUS EL30-as azért huncutabb, mert a baloldali kicsi gombbal bekapcsolhatjuk a szálkeresztet, míg a jobb oldalival váltogathatjuk, hogy melyik típus tetszik – mintegy 10 félét választhatunk kedvünk szerint.

Míg Jani a távcsövet, a feltekert hangtompítóval a Franchi Horizontot vizsgálja, addig észre sem veszem, hogy a KONUS távolságmérős távcsövére lecsapott Támár Zoli, amit aligha tudok tőle visszaszerezni.

• Na, akkor mondjad csak, hogy ez mit tud?
• Távolságmérős, mélységet mér, sebességet, ködben mér, meg ilyenek.
• Ezt is FROMMER adta? – persze komiszkodik.
• Egyenesen a gyárból hozták!
• De most komolyan kérdezem – néz rám kerek szemekkel.
• Komolyan mondom.
• Mennyire?
• Annyira, hogy a FEHOVÁ-n mutatták be először, de még a vitrinből is elvitték, pedig abban még elem sem volt, úgy küldték utána a vevőnek.

Megnézi Jani is és a nehéz, gumírozott, fix fókuszos távcső látom, nemcsak az én és a FEHOVA vásárlóinak a tetszését nyerték el.

• Ja és vízálló!
• Tudod mit? Van egy ötletem!
• Nem szeretem az ötleteket, Támár Zoli!
• Arra gondoltam, hogy itt hagyod és még teszteljük Janival, meg a kisbarátodnak Zalánnak éppen jó lenne!
• Szerintem menjünk most vadászni – és hárman bevettük magunkat a Kunságba, a Nagykunságba.

Már-már nyár van. Ha a búza nem is, de az árpák már szőkülnek és van, ahol hat leveles is már a napraforgó. Jól látszik, hogy ott, ahol forgatás nélkül, mulcsvetéssel dolgoznak, gyengébb a napraforgó, ahol meg szántanak, ott még a gyom is kevesebb. Azért szerencse, hogy jó a kapcsolat a gazdálkodókkal s az, hogy helyenként gyengébb a kelés, nem a vadásztársaság bűne – tudják ezt a gazdálkodók is.

A táblák között nyári ludak is feltűnnek, most, hogy azért csak-csak esik, ha nem is sok, de azért mindig érkezik némi csapadék, a vad is megtalálja a számítását. Jajonganak a bíbicek. Egy mély traktornyomból egy bíbicfiókot szed ki Támár Zoli – beleesett és odébb engedjük el. Hadd menjen s alig távolodik el tőlünk a még röpképtelen fióka, már szedi is a bogarat körülöttünk. Az idősebb madarak jajongtak egy ideig körülöttünk, de a madár is olyan, ha nem bántják, nem fél az embertől…

Pediglen ez itt egy napraforgó föld, de mégis itt költ a bíbic s ahogy nézem, megtalálja a számítását a madár. Az indokolatlan rovarölőszeres kezelések visszaszorítása már észrevehető és a bio, meg az agrár ökológiai program, azért évről évre egyre jobban meglátszik. 20 éve már ezt tanította Fischl professzor az egyetemen és a minap egy srác felhívott, hogy tanítsam meg a biogazdálkodásra. Aligha sikerülhet egy beszélgetésből, mert annak idején 36-an kezdtünk és alig 20-an kaptunk diplomát. Sokan kérdezik, hogy Debrecen helyett miért mentem én a Georgikonba, amire ma is nehéz választ találni, de sok okos és értelmes, tanult emberrel is találkoztam ott s ha nehéz is volt, azért keszthelyi gazdásznak lenni sem utolsó…

Mezei nyúl is van bőven, már az idei süldő nyulak akkorák, hogy azt aligha fogja meg a róka.

• Egy szíjat azért hozhattál volna.
• Ugye mondtam, erre a golyósra is kellett volna hoznod, ahogy a FRANCHI Feelingre is a télen!
• Na és az az őzbak?
• Az jó lenne, de közelebb kéne mennünk.
• Bent is van, csak a nyaka látszik…

Nem tudtunk mit tenni, vártunk és loptuk volna a távot, de inkább nőtt közöttünk. Kisbak. Nagy reményeket nem fűz hozzá senki, de takarásba került. Hol nagyobb a búza, hol úgy áll, hogy csak az agancs látszik.

Az elnök egyszer csak visszakérdez:

• 180 méteren van nullán?
• Hangtompítóval?

Támár Zoli KONUS keresővel figyeli. Magam, mint harmadik résztvevő mozdulni is alig merek. Éppen csak az őzbakot nézem. Kísérni sokat kísértem már, de a mai igen más, mert a vadász az én puskámat használja, az én felszerelésemet és tegyük hozzá azt is: Bóta Jani nem ma kezdte sem a szakmát, sem a vadászatot.

Csend. Valami történhetne már, de csak feszült figyelem cikázik közöttünk. Szól felettünk a pacsirta és jó lenne befogni a fülem, mert néhány napja hangtompító nélkül olyat vágott a fülembe ez a .243-as, hogy talán most is cseng, vagy csöng – szögediesen. Valami történhetne már. Igazán történhetne. Már a saját szívdobogásomat is hallom, no, meg jó lenne levegőt is venni. Az őzbak tőlünk távolodik és közébünk áll egy bokor is. Ahogy nézem, innen gallyak lógnak be elénk – nem szerencsés.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Majd hirtelen elsült a puska – számomra. Váratlan esemény a fülem, nagyon váratlan. Gyenge, egy beteg .22-es hangjához hasonlított idekint, majd a kiröpülő, süvítő lövedék szokatlan hangja után sokkal hallhatóbb volt a becsapódás. Az őzbak félsrégan állt. Nem is igen lehetett látni, csak a nyakat és a nyaktövet tudta meg célozni az elnök – nem húzta az időt. Egyre jobban melegedett, egyre magasabbra kúszott fel a nap és félő volt, ha elengedjük az őzbakot, másikat nem igen találunk ezen a reggelen. Türelmesen vártunk, miközben leste a pillanatot. A golyó szinte fütyült. Úgy fütyült, mint amikor a pusztában villám csap le. Aki hallott ilyet egyszer is, abban meghűl a vér, mert olyan az, hogy már messziről halljuk, ahogy valahonnan fentről megindul az istennyila s ha szerencsénk van, akkor csak látjuk, hogy levág. Nincs semmi olyan gyors, ahogyan érkezik fentről. Juhászokkal, pásztorokkal beszélgettem erről, akik elmondják, hogy kint a pusztában ilyen helyeken mély, sok méteres lyukak maradnak, mert van úgy, hogy a puszta földbe is levág, de láttak olyat is, hogy derült égből is lecsapott. Magam is leltem ilyen lyukat Orosi-pusztán. Sistergett, fütyölt a Sako lövedéke és szinte párát húzott és az őzbak elfeküdt. Tartottam tőle, hogy nem ott érte a lövés, mert új a puska, új minden felszerelés, kiegészítő rajta, de Bóta Jani hitt bennem és Csaba barátom pedig megígérte, hogy összerakjuk.

Az Aim Sport TRITON 5-ös hangtompítója. A lövés után még a madarak sem hagyták abba a hajnali énekünket. Videó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Megindultunk. Gallyak között röppent át a golyó, a távcső szerint 184 méterre volt, de előtte Jani már mondta, hogy 180-ra áll. Igen, ilyen ez, ha valaki sokat vadászik s még a távolságmérős korszak előtt az erdészetiben úgy tanítottak becsülni, hogy néz ki egy pontot, és lépd le…

Megkerüljük a kis bokrot, belépünk a búzába és ott fekszik előttünk. Keresni sem kell…

Különös dolog ám a vadászat, mert minden életkorban másképpen éli meg az ember, hogy menni kell. Nem más miatt, mert az nem vadászat, hanem magunk miatt. Valami moccan ott belülről s ha visszagondolok csak a régi erdészetis osztályra, páran szinte megörültünk a vadászatért. Még lógtunk is, hogy mehessünk hajtani, aztán tanulni kellett, hogy mehessünk, mert csak a jó tanulókat vitték. S voltak közöttünk, akik inkább pakoltak vagy egész nap az iskolában takarítottak, csak ne kelljen kimenni hajtásra, nyúlbefogásra, egyáltalán kimenni a területre. Arról meg nem is beszélve, hogy ha apámmal nem mentünk sehova, én még a hétvégéken is elmentem hajtani vagy éppen dolgozni…

Most meg itt állunk egy kisbak fölött és itt fekszik előttünk. Nem szenvedett. Jó lövés és Támár Zoli már az agancsát fogja, hogy milyen kis éles él van a bal száron. Töretek kerülnek a vadra, az elejtőnek is jár. Azután kintebb húzzuk az útra…

Csak óvatosan – szól hátra Jani. Kerüljünk még egyet? Akarsz lőni? Kizárt, de menjünk nézzünk körbe, mert csak az ősszel, télen láttam a bánhalmai határt. A nap egyre magasabbra kúszik s alighogy elindulnánk, mellettünk egy bak áll fel és legelni kezd. Távcsövezzük én fotózom. Hiába, a hangtompító nem bömbölte tele a reggelt s úgy szól a fejünk felett a pacsirta, mintha a világ legtermészetesebb reggele lenne.

A puszta olyan sík, hogy körbe vonalzót lehet tenni a horizontra, amelyet csak egy-egy kunhalom tör meg. Tiszta az idő és olyan közel ragyognak a templomok, hogy mesebeli közelségbe kerülnek és ragyog Pünkösd-hétfőn minden körbe körülöttünk.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Halastavak, csatornák, horgászok, gázló madarak, gémek, kócsagok lesik a halat és felettünk pedig afrikai hangulatot idézve gólyák köröznek a felszálló reggeli termiteken. Még nincs itt a hordás ideje, még nem keltek ki a mindig éhes fiókák s a madarak a szabadság minden pillanatát élvezik, messze magasan, felettünk az égen. Nem parancsol az égi madaraknak senki, csak a Jóisten s mégis megélnek. Nincs alku. A szabadság a legfontosabb, a méltóság és az ígéret, amit mindig be kell tartani.

Mindenki nagyon fáradt az autóban, mindenki korán kelt s mikor rám került a kérdés, hogy mikor keltem, állítólag szunyókáltam a hátsó ülésen – nem is emlékszem, de úgy eltelt az idő, hogy kisült a kunhegyesi hurka. Menjünk be a faluba, helyesebben jöjjenek be a nagy vadászok, mert addigra híre ment annak is, hogy elesett a pünkösdi őzbak.

Ki látta? Ki tudta? Sose derül ki, mert olyan ám a puszta is, hogy senki se volt ott, senki sem tudja, mi történt, de mindenki hallotta. Nincs titok, s ha van is, az kiderül. Még a jó is, mert előbb-utóbb csak párosan kerül elő az ember. Nem lehet azt titkolni, de a rosszat sem, mert azt meg kiveti magából az ember. Szabadulna tőle, mint a bűnétől s az mindenkire ráég. Arról meg ne is beszéljünk, aki benne volt, meg aki kitalálta, na, az meg végül, magára marad…

Támár Zoli felesége hurkával várt bennünket. A háznál Zalán szalad elénk, neki elhoztuk a kilőtt hüvelyeket, mert azt gyűjti. Az iskolában most 20-ig tanulnak már számolni, a kocsiból kiveszem a lőtérről összegyűjtött dobozzal. A tartójában ott lapul mind s mivel pont 20 darab, hát megtanuljuk a szorzótáblát. Az anyukája és az apukája csak hallgat s mikor már fújjuk, akkor derül ki, hogy még csak elsős és ez másodikos tananyag. Hubertről kérdez:

• Péter! Mikor jelenik meg az új könyv? Meg, hogy Ottokárt mikor hozom már el? Meg hogy igaz volt-e a nagy tűz Dorozsmán?
• Persze igaz volt minden, de már csak a hamu maradt és a korom, meg a piszok. De ne félj, kinövi majd a nád és csak az emlékeinkben marad meg, hogy vannak rossz emberek is.
• Akik gyújtogatnak, Péter?
• Igen, akik gyújtogatnak, akik azt hiszik, hogy ők mindent és mindenkinél jobban tudnak!
• Gyújtogatni, meg rosszat csinálni nem szabad! Ezt Hubert is megmondta!
• Megmondta, de nem szabad törődni velük, csak annyit, hogy nem szabad elfelejteni, hogy kik voltak benne! Gyere, együnk, mert kihűl a hurka!
• Péter! Én kolbászt eszek és odaadom neked a felét, a másik felét meg apának!
• Akkor neked mi marad, Töki? – kérdezi meg az apukája.
• Akkor én majd hurkát eszek, mert Péter elmegy, én meg máskor is ehetek ilyet, mert anya majd ad nekem!

Nevetjük és elcsendesedik az asztalnál mindenki. Süt a nap, egyre magasabban jár, mikor visszaülünk az autóba és kimegyünk körbejárni a bánhalmai halastavakat. A meleg, a tavak, a párás idő, no meg a koránkelés, mindenkit elfárasztott.

Jani birkáit bezárjuk a hodályba, ne legyenek a napon, csak a kecskék lesik, hogy mi történik a kollégákkal. A szabadság a legfontosabb mindenkinek, még az állatnak is, de azokat nem bántjuk, azok bírják a meleget és úgy élnek ők fenn a gáton, mint hal a vízben. Minden az övék körben, amerre a szem ellát. Persze, itt szeretnek lenni azok fent, de majd elindulnak, néz rájuk az elnök. Szereti őket, meg aztán a legkedvesebb munkatársak, mert nem válogatnak és szépen rendbe tartják a gátakat, a többit, meg úgy is kaszálni kell.

• Jobban azok inkább az abrakot lesték, te Jani! – veti oda Támár Zoli.
• Lehet, de onnét nem tudnak kijönni, mert úszni nem szeretnek, a kerítés meg túl magas nekik!

Mosolyra húzódik Támár Zoli szája, különösen akkor, amikor innen a Betyár felé vesszük az irányt!

Kunhegyesen a híres, két tornyos református templom előtt gurulunk el. No, tényleg nagy! 5000 fő fér be, büszkélkednek a kun atyafiak. Még mai szemmel is monumentális, hát még, amikor kitalálták, hogy mekkora templomot építenek! Csak annyit teszek hozzá, hogy annyi szőlő volt a környékben akkor, hogy 200 000 téglát ki tudtak égetni csak a szőlővenyigéből, most meg mondják, hogy a gyümölcsnek, szőlőnek nem jó a föld…

A Betyár Csárda most így csendes, friss étel illat, talán pörkölt is fő odabent. Birka – villan át fejemben, de lehet hangosan is mondtam, mert erre valaki feleli, hogy az bizonyosan nem, mert csak most vágják.

• Estére fő meg!
• Nem tán még Bogár Imrét is idevárják? – kérdek vissza.

Peder egyet a bajuszán, kicsit megkeményedik a szeme, de nem lesz ellenséges, csak visszaszól.

• Vagy már itt is van.
• Itt Kunhegyesen?
• Akár, de aztat senki se tudhassa…

A körülöttünk állók csak nevetik, mert a pusztából való, amolyan régi vágású pásztor családból való, de az árnyékától ma sem félnek azok.

• Aztán Pista bátyám, kimer-e menni a sötétben, ha nyikorog a hodály ajtaja? – kérdi meg közülünk valaki?
• Még kutya nélkül is, fiam! – de ez már azért élesebb kérdés volt és szúrósabb volt, errefelé azért az ilyen fajta kérdések azért már csiklandósabbak és hozzáteszi még – Csak arra vigyázzon, aki jön, hogy elébb vegyen engem észre, mint én őt!

Aztán mindenki mindenkivel lekezel, akin meg kalap van, az meg sorra megemeli a másiknak s tudja itt mindenki, hogy most csak vicceltünk, de odakint a puszta, azért puszta marad s aki kint él, kint járja a nyájjal a határt…

Mikor aztán megindulunk mindannyian befelé, körbe kell járni, megnézni a gyűjteményt, a kolompokat. Még egy-két kolompot ismernek, tudják, hogy ki adta be. Nagy dolog ám az ilyen, mert  aki azt béhozta, annak kedves kolompja volt és hova máshova, mint a Betyárba behozta vagy neki adta a csárdásnak. S miért is fontos egy kolomp, miért nő oly annyira az ember szívéhez? Mert a legkedvesebb jószág kapja meg s annak a kolompnak a hangját messziről megismeri az ember, még akkor is, ha köd van. A nyájtól nem igen szeret eltávolodni egy pásztor, mint ahogy, ha át is megy másik szolgálatba a tiszteletes, a papi ember, siet haza a maga gyülekezetébe, a maga templomába. Valami ilyesmi lehet s az nem igaz, hogy a juhász ne ösmerné a falkát, mert éppen úgy ismerjük mi is az őzeket s bennünket meg a madarak…

Pálinkás pohár kerül elő. Aki nem vezet, akinél nincs puska, ihat.

• Miért nem úgy intézte, hogy koccinthassunk?
• Egy pohárkával lehet!
• Nem lehet, mert megugrik a ménes hazafelé!
• Na, akkor jól van! Lesz annak gazdája, mert a ménesre mindig lehet hivatkozni, mikor aztán egy nóta jut eszembe!

„Kutyakaparási csárda, csendőrrel van körül állva,

Azért van az körül állva, hogy betyár mulat a csárdában”

• De van annak folytatása is! – mondják.
• És pedig?
• Az meg így szól:

„Irigyem annyin vannak, mint az ebek úgy ugatnak

Adok nekik víg napokat, hadd ugassák ki magokat!”

Mindenki hallgatja, aztán nem szól senki, csak lendülnek a poharak. Van ebben valami igazság, s ezek a népek itt, Debrecen meg Szolnok között, szókimondók, hát úgy gondolom, ha nem is a diplomácia csúcsa, de nincsenek hátrébb. Sőt. Valahol letisztultabb, valahol becsületesebb, valahol előrébb mutató, ha nem alakoskodnak, ha nem mosolyognak s ahogy a néhai Pásztor Ervin nagybátyám mondta egyszer, jó tíz éve, Körösnagyharsányban: Elevenibe vág!

Valami ilyenféle ez a református nép: törjön, szakadjon, csak végre valljon mindenki színt. No, végtére is tudni kell, hogy ki hova áll.

Egyszer csak megszólal a pult mögül egy tekintélyes hangú asszonyság. Igaz, van olyan közöttünk, akinek a válláig sem ér, de olyan gyorsan rendet csinál, hogy ha lennének odakint csendőrök, azok is leülnének:

• Na, idefigyeljenek a betyár urak!

Erre aztán mindenki elhallgatott.

• Mindenki szépen leteszi a kalapját! Elmegy kezet mosni, aztán aki idevalósi, de mondhatom kunhegyesi, az üljön le a saját helyére, de ne a másikéra! Aki meg vendég, az kövesse a vendéglátóit, hogy merre esik a járás!

Eközben aztán meghalljuk, hogy úgy jár a klopfoló odabent, mind a motolla s szépen, kicsit morogva megindul a csapat.

• Na, aztán nekem ne morogjon! – hallja meg az asszonyság – majd megmondom én Marikának, hogy morog!

Na, aztán erre igazán nagy csend lett, mert mindenki hazagondol, meg aztán, aki teheti, mosolyog a bajusza alatt. De még arra is lecsapnak!

• Na, maga meg mit mosolyog! Egyikőjük se különb! Majd adok én itt maguknak – de ezt már ő is elneveti.
• Na, menjenek arrébb, mert nem tudjuk kivinni sem az ételt, sem az italt!

Aztán ahogy mindenki elhelyezkedik érkeznek a tálak, érkezik minden, amit csak megkívánnak a népek. Amit kínálnak, azt el kell fogadni, mert, ha mondják, hogy jó a káposztasaláta, akkor az tényleg jó és nemcsak azért kínálják, mert eladó.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Mindenki elcsendesedik, ha nem is feltűnően, de körbe, körbe lesnek a vadászok is, a pásztorok is. Ha úgy van, hogy összeakadna a tekintet, bólintanak egymásnak. Na, nem nagyot, csak úgy tisztességesen, éppen akkorát, köszönnek a másiknak, mint amennyit kapnak, no meg, amennyi kijár…

A fal körbe tényleg telis tele régi dolgokkal, betyárbútor, -holmi, miegymás, fokos. Na, az még valami. Juhászkampó nemigen van, annak nagy a szeme, az nem szokott kikerülni a családból, csak akkor, ha megszakad a család. A gazdája, olyankor keres néki új tulajdonost, aki megbecsüli, aki majd vigyázz rá akkor is, ha már nem lesz. Az itteni ember megbecsüli, amilye van, így nevelték, ebben nőtt fel s itt, a pusztában sohasem volt könnyű az élet…

Nekünk Móricz tálat, amoda Bogár Imre tálját hozzák, de ezen van Bogár Imre kedvence is – így tartják. Eltelik ez a kaland is, lassan vége lesz ennek a vadászatnak is és menni kell. Megfordítom a lovakat én is, de nem Szegedre, Rózsa Sándor nyomában, hanem most vissza Biharba megyek. Nem kerülve, hanem át, rendesen azon az úton, ami a Sárréten keresztül visz innen a régi Sóútról először Bucsának, majd onnan be Gyarmatnak, Füzesgyarmatnak. Arra, amerre Vitális Imre, az utolsó bihari betyár járt…

A Franchi Horizonja, a KONUS EL30-asa már régen a tokban lapul, ahogyan a svéd Aim Sport hangtompítója is. Teljesen más dimenziókba lépett a vadászat és igaz, ami igaz: bent a lőtéren hangosnak tűnhetett, de mikor hangtompító nélkül sütöttük el, mindenki kapkodott a fültokokhoz. Itt, meg idekint, a bánhalmai határban, a búzamezőkön meg alig hallható, hogy elsütöttük a .243-ast. Teljesen másképp szól szabad területen, a hajnali párás időben, mint zárt falak között.

Teljesen más és abban biztos vagyok, hogy így összelőve, belőve, nem is fogjuk megbontani ezt az egységet. Azt hiszem joggal mondhatom, hogy a FRANCHI gyár és kiterjesztve az anyavállalattal, a BERETTA Holdinggal jó döntést hozott, amikor a KONUS céltávcsöveket ajánlotta ehhez a 155 éves fegyvermárkához s hogy sokat jártak utána, hogy melyik hangtompítót ajánlják a magyar vadászoknak, az biztos.

Néhány dologra azért figyeljünk, mert a 6000 lövést elviselő  Aim Sport hangtompítóra azért vigyázni is kell és 30-40 lövésenként takarítsuk ki, vásároljunk hőálló zsírt, mikor felcsavarjuk és akkor sokáig elkísér bennünket. A svédek úgy tartják, hogy akár egy életre is elég egy ilyen hangtompító s ha csak a Volvojukra gondolok, meg néhány mezőgazdasági eszközre, ami embertelen körülmények után is még vet, akkor nem hiszem, hogy csalódni fog az aki ezeket az eszközöket vásárolja vagy rendeli meg a FROMMER-ben. Albert Jutka elmondta, hogy minden típusból tartanak készleten és aki belép a Szenes Iván téri üzletbe, biztosan tud választani, biztosan tudnak megfelelő típust adni a puskára. Ha nincs rajta menet, két nap alatt azt is vágatnak a csőre. Szóval nincs lehetetlen a pestieknek, csak most én jussak át a Kis-Sárréten… Irány Bihar!

Írta és fényképezte:
Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Mudra László vadászíjász őzbakot hozott terítékre egyéni vadászata során. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Üdv mindenkinek, egy áprilisi őzbakvadászatot szeretnék megosztani. Még előző év decemberében vadászíjász barátaimmal bejártuk a területet, felderítve, hol érdemes leshelyeket kialakítani. Azt tapasztaltuk hogy igen erős a mozgás az úgynevezett vadkamra erdő és a mezőgazdasági művelésben levő földek között. Találtam egy nagyon jónak ígérkező erős váltót, annak közelében levő nagy akácfán alakítottam ki egy íjászlest szóróval, sózóval.

A választás jónak bizonyult, három tarvadat sikerült elejtenem róla februárban. Több alkalommal jelent meg egy páros hatos bak is, akkor még barkában. Számomra az egyik legszebb őzbaktrófea a páros hatos, ezért nagyon szerettem volna elejteni. Reménykeltő volt, hogy erősen járt volt a szóró, három-négy nap alatt elfogyott a kirakott kukorica. Az őzbakvadászati idény kezdete hétfőre esett, ezért vasárnap kivittem a családot egy kis kirándulásra, mellékesen feltölteni a szórót kukoricával.

Kellemeset a hasznossal.. Bejárva területet megláttam a bakot, aki már elsőként letisztítva pihent a lucernában. Közel százméteres távolságról megmutattam a kisfiamnak távcsővel. A közelgő hidegfront miatt nem várhattam, eldöntöttem hogy kihasználom a hétfő hajnalt…. Három órakor kiugrottam az ágyból, negyed ötkor már a területen voltam. Az idő fantasztikus volt. Langyos 15 fok, enyhe szellő, madárcsicsergés és finom virágillat fogadott. A lucerna tele volt őzzel, amerre csak a szem ellátott, nagy esély volt rá, hogy pirkadatkor a lesemnél váltanak vissza az erdőbe. A sötétség leple alatt lassan haladtam a les felé, ahonnan perceken át rókaszuka hívó hangja hallatszódott. Már majdnem elfogott a rókavadászat hangulata, erősen észben kellett tartanom, milyen céllal érkeztem. Mikor megérkeztem a fámhoz, még láttam az elillanó alakját a keresőben. Lassan elhelyezkedtem, bebiztosítottam magam a még szinte csupasz akácon a standkötélre, vesszőt helyeztem a felakasztott íjra és a lassan derengő hajnalban kényelmesen körbe nézelődtem. A felhozatal igen ígéretes volt. Azon a területrészen legalább négy lőhető bakot láttam és több mint tíz sutát, gidát vegyesen… Ahogy telt az idő, finoman mozgásba kezdtek a csapatok. Már kellően világos volt, jól láttam, ahogy egy sutagida beérkezett a nád elé kiszórt kukoricából csemegézni. Csak gyönyörködtem benne, egészen közel hozta őt az ötvenedik szülinapomra frissen kapott távcső. Hirtelen belépett a látott képbe a kiszemelt bak… Takarásban jött, jól meglepett. Bambuszrügy növekedésének sebességével “gyorsan” leakasztottam az íjam 😁. A bak keresztben állt, már szinte belekezdtem a húzásba, de elugrottak. Hangosan méltatlankodva beugrottak az erdősávba. Átfutott rajtam a gondolat hogy még ekkora balfék nem lehetek 😂 Minden klaffolt és én bealudtam… Hát hova tette a szemét Ladó…( Mondta az öreg Matula bácsi.)… Álmodozik, nézelődik? Bakot lőni ki fog? 😀 De türelem, még csak fél hat!

Negyed óra múlva kisétált az erdőből egy suta három gidával és a Bak! Tőlem hetven-nyolcvan méterre elkezdtek legelni a lucernában, sajnos rossz széllel. Ezért sokszor láttam hogy felemelik a fejüket és magasra tartott orral bizalmatlanul szimatolnak. Sokáig ment ez így, amíg egyszer csak elkezdtek egy másik irányba feszülten figyelni. A területen átvezető úton megjelent egy kutyasétáltató páros, két vizslával. Óó!! – hogy szidtuk őket korábban, mikor szabadra engedve csaholva feltúrták a nádast, mialatt a gazdájuk hívogatta őket kétszáz méterről.. De most valami jó előérzetem támadt. Ahogyan lassan túljutottak az őzek vonalán, azok pozíciót váltva kiugrottak a lucernából a kopasz boronált területre és onnan lassan felém közeledtek. Hamar íj a kézbe, elsütő az idegre és behúzódtam a fa takarásába. Csak a fél szemem hagytam kint 😁 Bejött egy suta, egy gida, még egy, meg még egy és végre ott állt a bak is a hölgykoszorú kellős közepén! Visszadőltem a fa mögé, takarásban kihúztam az íjat és lassan kihajoltam. Tizenhét méterre az összes velem szemben állva ropogtatta a kukoricát. Lassan megnyugodott az irányzéktüske a bak hátán és vártam, hogy oldalra forduljon… De ő csak állt szemben lehajtott fejjel és semmilyen jelét nem mutatta, hogy ezen változtatni akarna. Nem igazán szeretem, ha nem áll oldalt a vad, de ismerve az íjam erejét és mivel szándékosan nem nehéz vesszőt választottam, ismervén az őz reakció idejét, úgy döntöttem, hogy fentről lefelé, a gerincen át veszem célba a vitális területet. A gyors vessző olyan sebesen érte, hogy rogyasztani sem volt ideje. A bak a lövésre orra bukott, rúgott párat és pár másodperc múlva már ki is múlt. Az én Bakom!! Hányszor láttam, távolról-közelről, vágyakozva…. És most itt fekszik alattam…

Erős zúgás zökkentett ki a gondolataimból. Hatalmas zajjal megjelent egy traktor, kezdte volna a kukorica vetését. Még most is előttem van a gépkezelő arca, ahogy meglátta a nád előtt fekvő őzet, mellette a véres vesszőt a földben 🤣 Én meg megpróbálom túlkiabálni a traktor zaját: BENESZÁNTSADDD!!!

Bár nem hallott meg, kikerülte a bakot és ment tovább… Gyorsan lemásztam a fáról és még mindig full álcában behúztam a bokrok biztonságos takarásába a zsákmányom. Na, ha még ezt is látta volna a gazda, akkor a kocsmában biztosan évekig meséli kellő mennyiségű alkohol fogyasztása után, hogy egyszer az egyik bokor behúzta a döglött őzet a többi bokor közé… Veszélyes vidék ez… 😉

Végre zavartalanul birtokba vehettem a zsákmányom, megadva a végtisztességet és egy pillanatra elcsendesedve hálát adtam a vadászszerencsének. Hiszen, ha előbb jön a traktor, vagy később a vizslások, akkor semmi nem így alakult volna…. Örömmel hívtam fel a szintén a területen vadászó Ambrózy Árpádot, (akire példaképként tekintek fel – azt hiszem sokan vannak még így velem együtt 😀), hogy elújságoljam a nagyszerű hírt, meglőttem első őzbakom! Szívből gratulált és nekem nagyon sokat jelentett, hogy Ő avatott fel őzbakíjasvadásszá!! Köszönöm szépen a lehetőséget, Árpád!!

Gyors üzenet ment még a vadászíjász barátoknak is, akik érintettek a területen, nagyon jól esett az ő gratulációjuk is! Köszönöm szépen nekik is! Nagyon jó érzés ilyen emberekkel együtt vadászni. Remélem hogy nekik is mihamarabb lesz lehetőségük terítékre hozni egy – egy bakot…

Miközben ezeket a sorokat írtam, jött az üzenet Balogh Tibi barátomtól, hogy Diána őt is a kegyeibe fogadta! 😀 De az már az ő története 😁

Röviden a felszerelésről : Mathews V3 27 csigás íj, 66#/29″, vessző Aftermath 300, hegy G5 Deadmeat 125 grain, teljes vesszősúly 520 grain. Lőtávolság 17 méter, menekülési távolság 0 méter. A vessző átütötte a gerincet, egy penge vágta a szívét, mindhárom penge telibe vitte a tüdőt, kimenetnél két bordát. A hegy nem sérült…

Vadászíjász üdvözlettel: Laci

 

 

Írta és fényképezte: Mudra László

Somogy vármegyében, Balatonbogláron, Molnár Balázs, a Magyar Mezőgép és a Dutra Múzeum tulajdonosa talált rá, a képen látható iker őzgidákra, amikor egy szőlészet számára tisztították az útszegélyt – tájékoztatta a magyar mezőgazdasági gépek gyűjtője és szerelmese az Agro Jager Newst.

A gépkezelőnek mindig nyitott szemmel kell lennie, hiszen ilyen tájt már ott fekhetnek a gidák a magas fűben, ott lapulhat a fácántyúk a fészkén és arról nem is beszélve, ha réteken, legelőkön vagy egyáltalán kint dolgozunk a határban. Fél szemmel a gép műszereit és fél szemmel a mezőt lessük. Ezt a két gidát is már csak éppen a gép mellett láttam meg – emlékezett vissza lapunknak a mezőgazdaságért és az állatokért rajongó mezőgazdász.

Kiemelte, hogy rögtön felhívta a figyelmét a gazdatársaknak, a gépkezelőknek, gépészeknek, hogy eljött az ellés időszaka. Fontos tudni, hogy az ellés időszaka elnyúlhat. Először az idősebb suták, majd a fiatalabb suták ellenek, de ezt követően sokáig fektetik a gidákat az őzek, míg végleg anyjuk mellett tűnnek fel. Fontos tudni, ha ilyen apró, árvának látszó gidát, netán szarvasborjút találunk sohase nyúljunk hozzá és ne szállítsuk be vadmentőállomásokra.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Ha aggódunk miatta, akkor távolodjunk el több száz méterre és biztonságos távolságból távcsövezzünk. Ha olyan, pusztai helyen vagyunk, előbb utóbb feltűnik a gidáját féltő suta és abban is biztosak lehetünk, hogy a környékben árgus szemmel várakozik az őzbak is, aki a gida vészsirámjára, a legharciasabban lép fel. Bátorsága megsüvegelendő, ennek a legjobb esetben is 30 kilogrammos állatnak.

Ebben az időszakban kiemelten fontos, hogy lakott területen kívül, póráz nélkül egyébként sem sétáltatható kutyákat, tényleg kontroll alatt tartsuk és soha ne nyúljunk sem a gidákhoz, sem pedig a szarvas borjújához.

A gidák és a kis orjak szelídek. Hamar ragaszkodni kezdenek az emberhez és soha többet nem lehet visszavadítani a környezetbe. Sok esetben, az otthon felnevelt vad, később veszélyessé vált és balesetekhez vezetett a tartása. Ezért a vadásztársaságok kérik a kirándulókat és a túrázókat, hogy az egyébként az embertől félő vadat sohase simogassák, hiszen könnyen állatról emberre terjedő betegségeket is elkaphatunk.

Amennyiben pedig sérült, védett madarat találnak, akkor értesítsék a Hortobágyi Madárkórházat illetőleg, ha lehetősége van támogassa az alapítvány működését, adója 1%-ának felajánlásával.

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Fényképezte: Molnár Balázs