Részlet Kovács Gábor, A csodálatos Zselíc című könyvéből:

Augusztus végén már a bikák hangját figyelgettük. Hallgatóztunk hajnalban, este, vártuk mikor szólal meg az első. El is kezdték a bőgicsélést, mint minden évben. Egy este a ropolyi lakástól, mintegy kétszáz méternyire lévő Bagolyles névvel illetett magasleshez ballagtam ki. A magasles mögött „rudas” erdő volt, előtte a lefelé lejtő területen legelő. Ez korábban lucernás volt, de már évekkel ezelőtt kiveszett belőle a takarmánynövény. Lent a lapban csordogál a Berki-patak. Jobb kéz felől a ropolyi ház hátulsó fele látszott. Alig helyezkedtem el a lesen, kisvártatva megszólaltak a bikák. De csak kettő, azok is messze, valahol az erdőben. Egész este két őzet láttam és egy rókát, amint a réten a lakás felé igyekezett. Anyányi nagyságú, kifejlett róka volt. Hátsó combját feltűnően szép, dús szőrzet borította. Egy kis túlzással azt mondhatnám, hogy a jó minőségű kutyatáp hatása. Már korábban észrevettem ugyanis, hogy amit a kutyáim estére a táljukban hagytak a lakásajtóm mellett, az reggelre mindig eltűnt. A kutyáimat éjszakára a kenneljeikbe zártam. Így a róka nyugodt szívvel elfogyaszthatta a maradékot.

Fotó: Kovács Gábor – A csodálatos Zselíc

Napokkal később, sötét este, autómmal az udvarba kanyarodva fénycsóva láthatóvá tette az elszaladó rókát. De nem ment messzire, tizenöt méter után megállt, visszanézett, szaglálódott kicsit, majd kelletlenül odébbállt. Így ment ez majdnem minden este. Az elugrása után azon- ban fokozatosan csökkent az a távolság, amikor újból megállt. Utóbb már kimondottan az ő részére tettem ki nyers belsőrész darabokat, így hamar rájött, hogy a megjelenésem összefügg a táplálékkal. Mármint nem engem akart megenni, hanem azt tudta, hogy én ennivalót viszek a számára. A végén, már csak mintegy három-négy méternyire távolodott el. Akkor pedig megtörtént a csoda. Azon az este, amikor szokás szerint éhesen, firadtan hazaértem, úgy döntöttem, hogy vacsorámat kézből, kint az ajtó melletti padon üdögelve költöm el a tücskök csodás koncertje mellett.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A kultúráltabb emberek számára közlöm, hogy azért kézből, mert a sült libacombot, ami édesanyám készítette isteni pecsenye, tudvalevő, hogy kézzel is megfogható. De most nem is ez a fontos, lényeg, hogy kiültem a padra, hátamat kényelmesen a falnak támasztottam. Egy-két pillanat multán a külső lámpa fénycsóvájában, mintegy tíz méternyire megjelent Peti. Akkor már elkereszteltem Petinek.

Fotó: Kovács Gábor – A csodálatos Zselíc

Gyorsan szedve apró lábait, de sokszor meg-megállva odajött mellettem egy méterre lévő táljához és eszegetni kezdett. Nagy volt a meglepődésem. Így vacsoráztunk néhány percig és közben sokszor beszéltem hozzá. Amikor a libacombról lefogyott a hús nagy része hirtelen ötlettől vezérelve, lassan a róka felé nyújtottam a csontot.

Gondoltam, ha már ilyen közel van, akkor már nem lehet nagy dolog kivenni a kezemből az ínycsiklandó falatot. Harapásától, veszettségtől nem tartottam, mert láttam rajta, hogy egészséges. Tehát szőre nem kopott, csapzott, hanem kimondottan jó állapotú, jó kondícióban van, nem kancsalít, nem lóg az állkapcsa, nem nyáladzik, nem habzik a szája stb. Az, hogy közel jött hozzám, csak az idei születéséből, illetve az emberekhez viszonyuló tapasztalatlanságából adódott, nem pedig betegségből. Mert bár odajött hozzám, de megfogni, megsimogatni nem lehetett. Igaz, ezzel nem is kísérleteztem. Viselkedése pedig minden esetben feszélyezett, mint egy „ugrásra kész volt, tehát vadságát nem veszítette el egy pillanatra sem. Csak hát kíváncsi volt Istenem, nem bűn az. Akárcsak az ember gyereke, az is kíváncsi, miért ne lehetne hát egy rókafi is ilyen? Ráadásul olyan tapasztalatokat szerzett nálam, amit egy fajtársa sem. Teszem azt, melyik róka járt végig belülről egy emberi hajlékot? Vagy melyik kóstolt már jó minőségű kutyatápot? Az én Peti rókám mindezt megtapasztalhatta.

Fotó: Kovács Gábor – A csodálatos Zselíc

Tehát az első alkalomkor felé nyújtottam a csontot. Nem sokat teketóriázott, odajött, de nem teljesen közel, hanem kinyújtózkodott és egy határozott mozdulattal kivette a kezemből, majd odébb ment és elropogtatta a zsákmányát. Bár eleinte legalább annyira izgultam (ha nem jobban), mint ő. Miután megtörtént a szituáció, ugrálni szerettem volna örömömben. Ugrálás helyett azonban szaladtam be egy újabb csontért, vagy bármi másért, amit adhatok neki.

A kezdetek kezdetén kísérleteztem vele oly módon, hogy a csontot először kint az udvaron adtam neki a kezemből, aztán az ajtóküszöbön belülre csaltam. A végén már csalogatni sem kellett, magától bement az előszobába, gyorsan végigjárta, aztán kijött. Azzal nem is akartam próbálkozni, hogy sarokba szorítsam, mert bizonyara előtört volna belőle mindig így hát hagytam, had szaglass bizonyára ere amit akart és mindig nagy örömmel figyeltem.

Történt olyan, hogy amikor kint ültem a padon, egy csontot gasságban a térdem fölött tartottam. Ez a helyzet sem okozott fejtörést Petinek. Két első lábát a térdemre tette és így felnyújtózkodva, már könnyedén elérte a finom falatot. Amikor elvette, szokásához híven odább ment öt-hat méterre és azt már a fűben rágcsálta szét.

Számtalan fényképet készítettem róla, ezt talán mondanom sem kell. Sőt, egy alkalommal Attila főnökömet is elcsaltam Ropolyba a fényképezés miatt, de akkor pechemre még hívó szavamra sem jött elő Peti.  Máskor bezzeg hívnom sem nagyon kellett, már megjelent. Halkan, minden nesz nélkül, csak benézett a nyitott ajtón. Aztán bejött, végigfutott az előszobán, majd kiment.

Bár sokszor lefényképeztem, igazán jó fotókat egy Vigh István Ádám nevű fiatalember készített róla, lévén, hogy profi fényképész. Nagyon nagy örömömre szolgált, amikor a kaposvári Művelődési Központban az említett fiatalember művészi fotókiállítását nézegetve, az első képek között ott szerepelt Peti róka fényképe. Úgy éreztem, mintha sok ismeretlen ember képe között valamely szeretett családtagom fotója is szerepelne, mintegy tudva, hogy ő hozzám közel áll.

Fotó: Kovács Gábor – A csodálatos Zselíc

Sohasem voltam nagy befolyásoló képességű, vagyis manipulatív típusú ember. Az iskolai vizsgák azonban sokféle ravaszságra rákényszerítik az embert. Ezúttal nem holmi elrejtett puskáról van szó, hanem tulajdonságom ellenére megpróbáltam, ha szabad így fogalmaznom, jótékonyan, gyengéden manipulálni az egyik vizsgáztató tanáromat. Vadegészségtant tanított egy szem magamnak a Hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Főiskola főigazgatója, dr. Bicsérdi Gyula. Egyedül voltam vadgazda szakos hallgató, ezért az oktatást is és a vizsgát is a főigazgató úr az irodájában tartotta. Kedves, jó tanár és nagyon emberséges. Vizsga előtt néhány perccel megmutogattam neki a Petiről készült fényképeket és emelkedett vehemenciával, nagy pátosszal magyaráztam, hogy nem lehet a róka veszett, mert nem kancsalít, stb.

– Na jó! – szólt a végén.

– Akkor az egyik vizsgatétel legyen a veszettség. – mondta.

Mosolyogni csak magamban mertem, hiszen éppen erre számítottam, ez volt a célom. A veszettség című tétel.

Ilyen testközeli ismeretséget sikerült kötni egy rókával, amely barátság egész ősz folyamán tartott. Lassanként azonban elszokott a háztól, egyre később és egyre ritkábban jelent meg. Különféle okoknál fogva egyszeribe bizalmatlanná vált az emberekhez, köztük hozzám is. Talán ráébredt igazi vadságára, valódi felnőtt rókává vált.

Ez a néhány sor legyen emlékére!

Ha már a rókánál tartok, elmondanék még egy-két apróka történetet vele kapcsolatban. Egyik alkalommal, Juhász Laci nevű, pocakos, izmos, robosztus kollégám, aki az ördögtől sem fél, ő mesélte az alábbiakat:

Amikor az egyik magasles létráján mászott felfelé és már majdnem felért, amikor szembe ugrott vele egy róka. Azt mondta Laci, úgy megijedt és rémületében akkorát kiabált, hogy minden rókának csengett a füle.

– Életemben még így nem ijedtem meg, amikor hegyibém ugrott az a nyavalyás róka. – mondta.

A sors fintora – vagy iróniája? – hogy ezen történet után néhány nappal velem is majdnem ugyanez megesett. Akkor lovaskocsival közelítettünk meg egy magaslest. Már éppen odaértünk volna, tíz-tizenöt méter választott el, amikor a leskosárból kiugrott egy róka és csak néhány létrafokot érintve, valósággal úgy repült le az építményről. Ha még pár pillanatig kitartott volna, velem is ugyan az történt volna, mint a kollégámmal. Pár alkalommal megfigyelhettem a kölyök rókák játékát is. Mint minden állat kicsinye, a kis rókafiak ugyanúgy szeretnek játszani egymással, de játékul szolgálhat bármiféle más apróság is. Száraz növényszár, kavics, csigaház, vagy más egyéb, Amit én láttam, az a szájából egy földhantot dobált a levegőbe és ügyesen elkapdosta. Majd a lábával érdeklődően piszkált egy, az út porában mászó bogarat. Nagyon kedves látványt nyújtanak az ilyen megfigyelések.

Végül pedig egy élettelen rókáról szólok néhány szót. A vaddisznóskert egyik szakasza közel van a 67-es számú főúthoz, az úgynevezett Simonfai emelkedő mellett. A kerítés mellett járván egyszer eláltam egy autóból kidobott preparált rókát. Régi darab lehetett, mert néhány helyen már nem volt rajta szőr. De azért harminc méterről nem lehetett volna felismerni, hogy nem élő róka koma. Ülő helyzetben rögzítették az alapra. Az eset után néhány nappal említettem a találmányomat Varga Gyulának.

– Tudod te, hogy mit vesztettél? kérdezte.

– Nem tudom, mit?

Egy láda pezsgőt fizettem volna abban az esetben, ha azt a kitömött rókát elhelyezted volna az úttól negyven-ötven méterre, valamelyik lucernásban és ha az Éreth Jani kollégám rádupláz… – viccelődött.

Valóban nagy átverés lett volna és bár nem történt meg,  de élénken el tudom képzelni.: Hirtelen lefékez a Nívával, kiugrik, pillanatok alatt célba veszi a lucernásban üldögelő rókát. Csattan a lövés, aminek hatására eldől a preparátum, a talpát a meghökkenő vadász felé fordítva. A látszat bizony néha csal!

Írta: Kovács Gábor (2019): A csodálatos Zselic. A szerző válogatása

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu