Részlet Kovács Gábor: A csodálatos Zselíc című könyvéből

Amikor Ropolyba költöztem, akkor ő már ott lakott. Szomszédok voltunk és hamar összebarátkoztunk. Ő mindenes volt az erdészetnél, fogatos, lovász, trófeakikészítő, fizikai munkás. Rengeteget tudott dolgozni. De szerette is a munkát, saját maga meglátta, ha valamit meg kellett csinálni vagy éppen javításra szorult. Mondom, jó viszonyban voltunk, de ez szinte elengedhetetlen, hiszen az erdő közepén ne adj’ Isten baj esetén csak egymásra számíthattunk.

Pityu sok mindenre megtanított, a kocsizástól kezdve a trófeakikészítéséig. Megtanultam tőle, hogy a tisztítandó koponyából melyik csontot távolítjuk el és melyiket hagyjuk bent. Hogyan készítünk a szarvasgyöngyfogából kedves szuvenírt a vendég számára. A mindennapok a reggeli fekete kávéval kezdődtek. Sőt, nem is reggel volt, hanem inkább még csak hajnal. Valamelyik év február 19-én a kávé felhörpintése után elindultunk az istállóhoz. Hómentes, fagyos volt az éjszaka. Bakancsaink alatt csak úgy kopogott a kemény föld.

Fotó: Kovács Gábor (2019) – A csodálatos Zselic.

– Betonoztak az oroszok. – mondta Pityu ilyenkor.

Az istállóhoz való feljárónál a kövesút mellé egy pótkocsi silót borítottak valamikor a tél elején. Ehhez a silókupachoz közeledve meresztettük a szemünket, mert még éppen, hogy csak pirkadni kezdett. Mindketten az elhullott agancsot kerestük. Az említett nap nem kerestük hiába. Egyszerre vettük észre a silón heverő agancsot amikor már csak három-négy méterre voltunk tőle. Nagy volt az öröm, jól kezdődött a reggel. Az átlagosnál gyorsabb tempóban megetettük, megitattuk a lovakat, aztán igyekeztünk körüljárni a környeket, hátha megtaláljuk a párját. Sajnos azt azonban nem nekünk hagyta el a bika.

Az erdészeti lovak azután néhány nappal kerültek Ropolyba, amikor én is odaköltöztem. Tehát még újoncok voltak, akárcsak én. Az itatás eleinte némi bonyodalommal járt, ugyanis az istállóban akkor még nem volt vezetékes víz, hanem lent a lapban volt a gémeskút – az istállótól mintegy ötven méternyire – ott szoktak inni a lovak. Újak lévén azonban az első napokban kantárral vezettük le őket és miután ittak, vissza az istállóba. Én a Madár nevű lovat vezettem, Pistra a deres Dollárt. A deres nevét egyébként előszeretettel gyakoroltattuk külföldi vendégekkel, ha azok kérdezték.

Szelíd lovaknak tűntek, de egyik alkalommal a Madár lovam kirántotta fejével együtt a zabla karikáját a kezemből, amit nem fogtam rendesen. Nem csak, hogy kirántotta, de egyúttal el is vágtatott. Ha már lúd, legyen kövér. Gondolta a ló. Lett erre kapkodás, de csak pár pillanatig, mert a lovam szépen visszatalált a helyére. Bent az állásban úgy álltak, mint a katonák. Pista szavára hol jobbra, hol balra léptek, attól függően, hogy a kollégám hol állt meg mögöttük.

– “Visekeggyetek gyerekek, mer’ máma vazsvellávaa’ kaptok ennyi” – mondta Pityu szigorúan nekik.

Miután elrendeztük a lovakat, jöttek értünk a vadászháztól és mentünk Kardosfára, vagy ki a területre az elejtett vadért. Szeptembertől nagyüzemben folyt a vadásztatás. A szarvasbikát kizsigerelte valamelyikőnk, felhúztuk az autó platójára és irány Kardosfa. Ott lehúztuk a tehetetlen testet és terítéket készítettünk, valósággal felravataloztuk a nemes vadat. Jobb oldalára fektettük, szájába utolsó falatot tettünk. Testére, a lapockára vagy a lövés sebére szintén zöld ág került, lehetőleg tölgylomb. Trófeás vadnál, tehát hím ivarúnál az ágacska tört felével a fej felé, nő ivarúnál pedig far felé irányul. Szükség esetén a zsigereléskor keletkezett vágáshoz is tettünk zöld lombot. Az agancsot lemostuk, a fejet beállítottuk. Elég színvonalas terítéket kellett készítenünk, hogy az a fényképezéshez megfeleljen.

Amíg a vendégek fényképeztek, paroláztak egymással és alkalom adtán elhangzott a Hallali, addig mi begyújtottunk a kemencékbe. Kettő volt belőle a főzőhelyiségben. Miután a vendégek kiörülték magukat levágtuk a bikák fejét, amit a főzőben megnyúztunk és a nagyja húsrészeket eltávolítottuk a koponyáról. Csak az orrán hagytuk meg a bőrt megakadályozva ezzel, hogy a kényesebb orrcsont szétfőjön. Közben jutott egy kis időnk arra is, hogy a gyöngyfogakat, amit a német grandli kifejezéssel illetünk, elkészítsük szuvenírnek. Ehhez vágtunk egy ujjnyi vastagságú tíz-tizenkét centiméter hosszú hársfavesszőt,  amelynek mindkét végét lehetőség szerint egyenes, de ellentétes, srég metszéssel bemetszést ejtettünk amibe beleékéltük a szépen megtisztított göngyfogakat. Egyiket az egyik oldalról, a másikat, a másikról.  Végül pedig egy szintén tíz-tizenöt centiméteres tuja zöld ágacskájára fektettük a vesszőt és a gyöngyfogak alatt keskeny nemzeti színű szalaggal kötöttük át. Sokkal igényesebb és színvonalasabb így átadni a vendégnek a gyöngyfogokat, mint natúr kézbe nyomni.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Az ilyen gyöngyfogas szuvenírnek persze vannak másféle díszítési módjai is, de mi csak ezt alkalmaztuk. Mint már említettem, Pityu is egyedül lakott eleinte. Idővel aztán talált magának egy fiatal menyecskét, akivel össze is házasodtak. Azon a télen, amikor már a lovak vontatta hintóval vadásztatták a vendégeket az egyik akalommal behajtottak a lakás előtti útra, néhány perces pihenőre. Ez idő alatt a saroglyában fekvő, kizsigerelt vadból vér csöpögött az útra. Ez az út inkább földes volt, mint kavicsos. Amikor a pihenő után továbbhajtottak a lovakkal, addigra egészen nagy, jól látható vértócsa keletkezett. Éppen el akartam takarítani, amikor megérkeztek a szüleim látogatóba.

-Mi történt? – kérdezte anyám a vértócsára mutatva. – Á, semmi különös! – válaszoltam, hirtelen ötlettől vezérelve – csak a szomszédéknál volt egy kis perpatvar. Szóra sem érdemes. Persze édesanyámat vadásznő létére nem lehetett becsapni.

Pistáéknál sosem volt perpatvar, Pista nagyon jószívű volt, vidám és dolgos. A magához való esze bőségesen megvolt. A külföldi vendégektől még néhány német szót is megtanult. Főleg a Waldmannsheil, meg a Prosit ment nagyon. Német nyelvismerete azonban néha cserbenhagyta. Egyik alkalommal a következőket mesélte:

– A minap, amikor az egyik vendég trófeáját főztem, (mármint a vendég által lőtt vad trófeáját!) odajött a vendég és beszélgettünk.

– Hogyan beszélgettél vele? – kérdeztem. – Leginkább csak mutogattunk. – mondta.

Szóval beszélgetés közben mutogattam neki, hogy sokszor fáj a derekam. Erre a vendég bement, a vadászházba, aztán amikor újra kijött, adott valami kenőcsöt. Az asszony itthon bekente vele a derekamat, de fura mód rászáradt a bőrömre, úgy kellett lemosni. Pedig jó szaga van mondta –  a kenőcsnek de bizony a derékfájáson nem segített. Te tudsz németül – mondta nekem – olvasd már el mi van ráírva. Kért meg a szomszédom.

Megnéztem a kenőcs tubusát, amin nagy betűkkel rá volt írva, hogy Zabncreme.

-Te szerencsétlen, hiszen ez fogkrém! – mondtam nevetve. Azannyát’ neki, akkor azér’ van ilyen jó szaga neki!

Ilyen tréfák is megestek a Pityuval, aki talán a legtöbb ideig volt szomszédom, akire mindig számíthattam és viszont.

Ropolyból először Kardosfára költözött, aztán a Duna mellékére, Dunaszentgyörgyre vitte a családját, itt hagyva ismerőseit, kollegáit és a zselici erdőt, melyet maga is nagyon-nagyon szeretett.

Írta: Kovács Gábor (2019): A csodálatos Zselic. A szerző válogatása