Hajnalodott. Bár az égbolton még pírfoltja sem látszott ennek, sőt valósággal tombolt az éjszaka. A sötétség percei azonban már meg voltak számlálva. Alig, hogy végeztem a reggeli öltözködéssel, mosdással és más egyéb tennivalóval, kopogtattak az ajtón.

– Gyere! – szóltam hangosan.

A szomszédom jött át egy reggeli kávéra. Holnap pedig majd én megyek át hozzá. Ez bevett szokássá vált közöttünk. Kezdetekben Balog Pista volt a szomszédom, aki fogatos, lovász, vadászati segédmunkás, amolyan mindenes szerepét töltötte be és akire még visszatérek a későbbiek folyamán.

Fotó: Pixabay

Felhörpintettük a reggeli feketét, elballagtunk az istállóhoz, ahol az egy pár erdészeti lovat etettük, itattuk, aztán takarítottuk az állásukat, a munkától és használattól kopott vesszősöprűvel. Amíg a lovak ettek, a magtárban felmertük zsákokba a meghatározott mennyiségű takarmányt, majd a zsákokat felpakoltuk a szekérre. Mire a lovakat befogtuk a parasztkocsi elé, már valóban reggel lett. Indulhattunk a disznóskertbe etetni. Ritka kivétellel, mindig a lovak vontatta kocsival, vagy spediterrel mentünk, nem csak a disznóskertbe, hanem az erdő más részébe is, ha arra szükség volt. Nyiladéktisztítás, télen szénahordás, ha lehetőség nyílott akár szánkóval is. Ez laikus számára mind szépnek és talán még romantikusnak is hangzik, csakhogy ez nem volt mindig így.

Mentünk mi akkor is, ha szakadt a nyári zápor, vagy hóförgeteg tombolt, orkán erejű széllel, amikor is vizszintesen száguldottak a levegőben a hópelyhek és az apró jégszilánkok. A szél pedig tetszése szerint csavargatta és hajtogatta a fik koronáit. Sokszor minket is majd lefújt a szánkóról. Ilyenkor az jelentett igen nagy élvezetet, amikor hazaértünk a meleg lakásba és átfagyott tagjainkat odapréselhettük a cserépkályha oldalához. Főleg, ha a szomszédasz- szonyom megkínált frissen sütött, még meleg punyával (magyarul kenyérlángos), aminek külseje ropogós, belseje pedig foszlós és puha volt. Mondom, minden másnap jártunk etetni a disznóskertbe, függetle- nul az időjárástól, lehetett téli vihar vagy fullasztó nyári kánikula. A megviselt parasztkocsi pedig csörgöttzörgött, nyekergett megrakottan, a kitaposott disznóskerti utakon. Bár kerekei nem nyikorogtak, Pista erre nagyon ügyelt és gyakran zsírozta, de csendben haladni nem lehetett vele. Nem is volt fontos, mert a vaddisznók igen hamar össze tudták kapcsolni a szekér zörgését a takarmánnyal, helyesebben a táplálkozás tudatával.

Forrás: Kovács Gábor – A csodálatos Zselic

Így fokozatosan hozzászoktak jelenlétünkhöz és az etető környékén való tevékenységünkhöz. Türelmesen megvárták a sűrű fenyők lelógó lombjai alatt, amíg végzünk, aztán alig hagytuk el zötykölődve a helyet, máris kimerészkedtek. Az idő múltával már azt sem várták meg , amíg elmegyünk, hanem ott jöttek-mentek körülöttünk, persze tisztes, négy-öt méternyi távolságra. Erről a folyamatos hozzászokásról sikerült néhány fényképet készítenem, amiket megfelelő sorba lehet tenni.

Az elsőn még csak egy vadmalac merészkedett a közelünkbe. A másodikon négy disznó látható, aztán a következőkön már az egész konda, kocák, süldők, malacok vegyesen.

A vaddisznók félelmén tehát felülkerekedett a bátorság. Kivételes alkalmakkor még a különféle vadfajok is megtűrték egymás közelségét. Történt egyszer egy ezt igazoló megfigyelésem. Itt, a kocakerti első etetőnél ültem a magaslesen. Az etető egy széles nyiladékon volt, amit jobbról, balról sűrű négy-öt méter magasságú lucfenyves szegélyezett. Takarmány nem csak az etetőben volt, hanem szétszórva is, sőt a hagyományos fa önetető padlója alá is potyogott.

Március 24-én, akárcsak valami névnapi meglepetés lett volna számomra, az etetőhöz kiballagott egy róka és a kukoricaszemeket kezdte jóízűen ropogtatni. Kisvártatva csatlakozott két fácántyúk és egy kakas. Két-három lépésre a ravaszditól ők is szemezgették a takarmányt. A róka és a fácánok, bár látták egymást, de nem sokat törődtek egymással. Meglepetten figyeltem az eseményeket, de ekkor jött még a ráadás egy fiatal kancsi képében. Néhány méterre ő is követte a többiek példáját Erről a jelenetről megfelelő fényképezőgéppel és teleobjektívvel csodálatos képeket lehetett volna készíteni. Egyetlen fényképen disznó, róka és fácánok. Sajnos, mivel akkor sem volt teleobjektívem, ezen fénykép elkészítéséről alaposan lecsúsztam.

Forrás: Kovács Gábor – A csodálatos Zselic

Hiába, Hérakleitosz mester szerint kétszer ugyanabba a patakba nem lehet belelépni. Viszont emlékeimben annál élénkebben él e kép.

Néhány perc után megunták egymás társaságát és szétszéledtek. Meg talán a kan maradt ott legtovább, aki élvezettel habzsolta a kukoricát, nem úgy mint a döglött halat. Egyik nyáron ugyanis lehalászták a ropolyi halastavat ahonnét kerítettem néhány kisebb kárászt és törpeharcsát. Azzal akartam ugyanis becsalogatni a disznókat a befogóba. Akkor már a malacok javát kifogdostam a kocakertból, az a maradék kevés pedig már bizalmatlan lett a befogóval szemben. Egyre később jelentek meg, már teljes sötétségben, akkor is vagy bementek a csapdába, vagy nem. Ezért hát a takarmány mellett néhány darab halat is tettem a befogóba. Jó korán felültem a lesre, mert azt gondoltam naivan, hogy az illatozó halaknak nem tudnak ellenáll ni, alig lehet majd a nem kívánatos kocákat elhessegetni. Bizony nem így történt. A halak cseppet sem keltették fel a disznók érdeklődését. A végén nekem kellett kihajigálnom a befogóból az oszlásnak indult döglött halakat. Még utána sem nyúltak hozzá, mivel a jónak gondolt csali helyett maradt számomra a türelem és az éjszakázás.

Holdvilágos nyári éjszakákon egyébként is jól lehetett látni a mala- cokat is, de főleg a levedlett felnőtt disznókat. A holdsugár fénye ezüs- tös színűre festette a világos szőrű disznókat. Azzal nem mondok újat, hogy a kanok vedlenek először, mivel a kocák szervezete ilyenkor el van foglalva az elléssel, tejtermeléssel, szoptatással. A kocák majd csak június közepén kezdenek vedleni. De nem ám úgy, hogy az egész test- felületükről egyszerre, hanem a fejtől a far felé, pontosabban a nyak, a mar, esetleg lapocka tájékán kezdik a vedlésük. Július első napjaira pedig már csak a hátsó combjukon és a hátgerincükön akad mutatóba néhány hosszú téli szőrszál.

Ha vadászruházat, akkor->EWIDENT Az áruházat a fényképre vagy ide kattintva éred el!

A disznóskertet minden héten egy alkalommal körbe kellett járnom ellenőrzés céljából. Ez tizenegynéhány km-t jelentett, ami csak a kezdetek kezdetén volt fárasztó, de később megszoktam. Ilyen alkalmakkor, de ősz végén, tél elején, találtam a disznók búgására utaló jeleket, fehér habszerű képződmény formájában. Először, amikor találtam ilyet, nem tudtam mik azok. Mint diónyi nagyságú hópelyhek, fehéredtek a fagyos avaron. Két ujjam között szétmorzsolva persze megolvadt a habképződmény és igen erős, tömény kanszagot árasztott. Azt feltételeztem, hogy a búgó kocákat kerülgető kanok szájából csepegő sűrű nyál lehet. Közel jártam az igazsághoz. Ez az ivarzó kocák szagának hatására termelődik a kanoknál és ezt nevezik tudományos nyelven szexuálszteroidoknak.

Ezen kívül a kanoknál megfigyeltem néhány alkalommal olyan mozdulatokat, amelyekről inkább csak sejthető, hogy a búgáshoz van köze. A szakirodalomban sem találtam eddig írást az alábbiakról.

Forrás: Kovács Gábor – A csodálatos Zselic

Valamely év novemberének egyik kora estéjén ültem a magaslesen és vártam a disznókat. Azok meg is jöttek időben. Jó néhány koca, közöttük pe dig három – négy kan járkált fel s alá habos szájjal. A kanok nagyjából egyidősek lehettek, kondíciójuk, nagyságuk is hasonló. Párbaj nem volt közöttük, mert arra vigyáztak, hogy egymás útjába ne kerüljenek Sorba ellenőrizzék a kocákat, szagkontrollnak vetették alá őket. Az egyik kan, miután megszagolta az előtte álló kocát, a két első lábával taposó, nyújtózkodó mozdulatokat végzett, mintegy három-négy másodpercig. Nem tudtam mire vélni, de eszembe jutott, hogy már korábban is tapasztaltam ilyet.

Végül pedig hadd mondjam el a felettesemmel történt egyik közös vadászatunkat. A kocakertben és a kankertben egyébként nem volt disznóra vadászat, egy-két kivételtől eltekintve a látszólag beteg egyedeket selejteztek ki esetleg, ha a vadászház vendégeinek sürgősen vaddisznóhúsra volt szüksége. Ilyenkor lett csak apasztva a kocakerti állomány. A fent említett vadászat esetében is vadhúsra volt szükség.

Este hét órakor találkoztam Attilával a kocakerti első etetőnél. Az augusztusi nap még fent volt ugyan, de megállíthatatlanul közelítette a horizontot. Főnököm jószívűen átengedte a lövés jogát, aminek én roppant mód örültem. Sokáig nem jött ki semmi. Az első élőlény, amit láttunk – a madarakon kívül – egy vörös színű kóbormacska volt.

Szépen, lassan, komótosan ballagott át a jobb oldali lucfenyvesből a bal oldaliba A macska elmenetele után nagy sokára megjelent két nagyobbacska kan. Egyértelmű volt, hogy ezeket kíméletben részesítjük. Csodálkoztam a disznainkon, máskor, szinte mindennap, már kora este kint eszeget majd az összes disznó, most meg a két kancsin kívül semmi. Pedig már jócskán szürkült. Talán van a vaddisznónak hatodik érzéke? Végre aztán megérkezett a konda. Ellepték előttünk a nyiladékot. Ekkor már csak a holdvilág segített a válogatásban, ami nem volt könnyű.

Izegtek-mozogtak futkostak, jöttek, mentek a disznók. Főnököm ekkor már a sötétre hivatkozva visszavette a lövés jogát. Amint kinéztünk egy megfelelő süldőt, a következő pillanatban már elé állt egy másik. Vagy éppen elfordult. Nagy nehezen és az utolsó pillanatban mégis sikerült elereszteni a golyót. A nagy csattanás, amint az ilyenkor lenni szokott, tisztára söpörte a holdsütötte teret. Még a meglőtt disznó is elment. Hallható volt a becsapódás és a távolság sem volt nagy. Néhány perc után megkerestük a rálövés helyét, amit hamar megtaláltunk és a nyomot lámpafényben is meglehetős biztonsággal követtük.

Azt is tudtuk, hogy rövid időn belülrátalálunk akimúlt süldőre, mert bőséges, habos tüdővér csöpögött az avarra. Így is lett. Talán ötven méter után ott feküdt a süldő. A sűrű fenyvesből kihúztuk a tisztásra, ahol kizsigereltem, majd feltettük az autó platójára. Nem csak a disznót, hanem az összes pájslit, azaz belső részét, de még az alvadt vért is. Alapvető szabály ugyanis, hogy a disznóskertben disznótetem vagy a vaddisznónak egyéb testrésze nem maradthat. Így esett meg az egyik közös vadászatunk Attilával.

Írta: Kovács Gábor (2019): A csodálatos Zselic