Nem könnyű egy fejezetbe tömöríteni az állatokról szerzett élményeimet, mert ilyen emlékem oly sok van, hogy 2-3 oldal kevés hozzá. Úgy sem tudom elkülöníteni a kettőt, hogy házi állatok és erdőben élő állatok a ház körül. Egyszerűen azért, mert annyi átfedés, mondhatni átmenet van a kettő között, hogy nem lehet határvonalat húzni. Volt sokszor, amikor az erdei Isten teremtményei jöttek be az udvarba, de akadt, amikor ami házi jószágaink közül néztek néhányat vadnak. Vagy éppen nekünk volt szelidített kedvencünk.

Édesanyám és Bambi, 1990. (Fotó: Széchenyi Gyula)

Ebben a fejezetben tehát lesz szó házi állatokról és vadon élő állatokról eg aránt. Sőt, kis kedvencről is megemlékezek. Kezdem az elején, az ajtójószágokkal pontosabban a baromfikkal. Azt már említettem, hogy ott, Tótokilapon sosem voltunk sikeres baromfitenyésztők. Néhány hét, esetleg egy-két hónap telt el csupán és elvitték, vagy csak kinyújtóztatták az összeset. Vagy a görény, vagy a róka, héja, vagy a saját kutyáink tettek róla, hogy ne legyen állandó tojás és hústermelő állományunk. Ha valami kiirtotta a baromfikat, egy idő után új lendülettel, megjavított kerítéssel, friss ambícióval kezdtük újra a tyúkállomány létesítését.

Bár tudat alatt sejthető volt, hogy a hátsó udvarban szaladgáló rántanivalók előbb kerülnek a róka asztalára, mint a mienkre, de mindig újrakezdtük a baromfitenyésztést. A tyúkok között rendszerint egy-egy kakas is basáskodott. A kakasaink legtöbbje mérges, goromba, támadós kedvű volt, így jó tapasztalatot nem szereztem róluk. Történt egyszer, hogy valamelyik szép őszi délután, amikor a nyár még éreztette hatását, apám a hátsó udvarban fát hasogatott, én pedig 5-6 évesen a közelében játszadoztam. Belemerültem a játékba, így azt sem vetten észre, amikor apám valamiért bement a házba és magamra hagyott. A tyúkok egy nagy vörös kakas felügyelete alatt mindvégig körülöttünk csipegettek, bogarásztak a fűben. Amikor kizökkentem a játékból, tekintetem apámat kezdte kerestem

Őt nem láttam, viszont szembe találtam magam a kakassal, aki talán erre a pillanatra várt. Nem bántottam, nem hajtottam egyetlen tyúkját sem, ő mégis nekem támadott, minden látszólagos ok nélkül.  Pillanatok alatt felülkerekedett rajtam, a szó szoros értelmében. Hátatt fordítottam neki, erre ő felugrott a vállamra, végig rúgdosta a hátamat, fejemet és egy jól irányzott lendülettel a vékony kabátom kapucniját a fejembe emelte! Persze én sem voltam rest, visítottam úgy, bármelyik újévi malac megirigyelte volna. Ennek hatása is lett, apán meghallotta az ordításomat és segítségemre sietett.

Elkapta a még mindig rajtam vagdolózó kakat lábait és egy csapással beszüntette a verkeedést. Már csak a  vizet kellett forralni. Az ijedségen kívül más bajom nem történt. De könnyen megeshetett volna, hogy a hegyes sarkantyúk a szememet találják el. Szerencsére nem így történt, Tehát néha napján mi is ettünk kakaspörköltet. Baromfitenyésztésben nem voltunk sikeresek és a sertéstartásban sem kimondottam. Szüleim minden évben vettek 8-10 hízónak való malacot, amiket felhizlaltak, majd leadtak. Esetleg egy-egy kocát beállítottak, napjukat nem az ólban töltötték, ahol a mozgás minimálisra redukálódott, hanem egy elkerített 1 -1,5 hektáros erdőben, ami magába foglalta a több kukoricás ólat is. Egész nap szinte szabadon kószálhattak, összeszedve csigát, békát, tücsköt – bogarat a takarmányon kívül. Túrhattak, dagonyázhattak, legelhettek kedvükre. Olykor – olykor még ki is szöktek, vagy bement hozzájuk más.

Fotó: Kovács Gábor

Ezen disznós kert egyik végében egy patak szaladt végig, ami több méteres meredek partoldal aljában csordogált vígan. Száraz időszakban inkább csak csermely volt, sok eső hatására duzzadt patakká. Ha valamelyik évben egyik koca sem fogott, akkor néhány vásárolt malac lett hízónak beállítva. Egyik alka- lommal nekem is sikerült annyi pénzt összegyűjtenem, hogy egy malac kikerült belőle Apai nagyanyám, drága jó lélek, aki a jóság megtestesítője volt szememben, Ő vele üres üvegeket gyűjtöttünk a pusztában és környékén. A burjánzó gaz közül annyi üveget ha- lásztunk elő, amiért már érdemes volt keresgélni. Itt is ott is felbukkantunk eldobott üvegekre, amelyek közül sokat már az enyészet kezdett ölelgetni. Félig a földbe süllyedt, vagy a különféle futőnövények által körbefont sörös, üdítős és egyéb üvegekre találtunk rá. Otthon, az udvarban aztán nagy szabású üvegmosás kezdődött. Kádban fü-rösztöttük, majd kefével sikáltuk tisztára az értékes leleteket. Mondom, drága jó nagyanyámmal annyit összegyűjtöttünk, hogy szüleim később egy malacot tudtak venni be- lile. Persze nem egyet vásároltak, hanem többet, de egyik ezek közül ki lett nevezve az én disznómnak” Dundi lett a neve.

Egyszer, amikor már jócskán süldő nagyságúak voltak, ki lettek engedve a szomszéd udvarba, ahol a homokozóm is helyet foglalt. Mire észrevettem, már megtörtént a baj. A feltúrt homok nem zavart, hanem inkább az, hogy a játékaim közül eltűnt az egyik legkedvesebb, egy műanyag hópárduc. Nagyon megharagudtam akkor a disznainkra, többet már nem mondtam, hogy a Dundi az én disznóm. Valamelyik évben híján voltunk a tenyészkannak, ezért apám kerített egy nagy törzskönyves Magyar fehér kant. Fajtájának a legszebbjei közül való volt és szerencsére szelíd, mint a bárány. A szomszéd Karcsi bácsi unokájával, aki velem egykorú néhányszor felültünk a hátára, de irányítani nem tudtuk, mert mit sem törődött a noszogatásunkkal és a pár kilós súlyunkkal. Nem akart sehogy sem engedelmeskedni, mint Bálám szamara.

Fotó: Kovács Gábor

Nyugodtan legelészett tovább. Ez a kan is kiszökött egyszer a kertből és elsétált egészen a Vashídig.  Ez a pusztától egy kilométernyire van és a kövesúttól néhány méterre alkalmas dagonyát is talált. Meg is mártózott benne kedve szerint. Édesapám valamelyik kollégája mesélte el később, hogy az említett dagonyában vaddisznót látott. Már célba vette, amikor a disznó fordult egyet, akkor vette észre, hogy az nem is vaddisznó, hanem a mi házi kanunk. Amikor először meglátta, éppen azt az oldalát mutatta a “vaddisznó” amelyik tetőtől, talpig sáros volt. Még a füle hegye is.

Vastagon fedte be a testét a fekete malter-szerű sár. Nem sokon múlott, hogy a törzskönyves kan nem került a terítékre. Ekkor még szerencsésen megmenekült, nem sokkal később azonban kegyetlen végzete lett. Hatalmas esőzés söpört végig a pusztán. A disznós kertben lévő vékony csermely, sebes folyású, jelentős patakká duzzadt. Egy-egy kisebb zuhatagnál már messzebbről lehetett hallani a félelmetes zúgást, sustorgást, amint a víz haragos gyorsasággal igyekezett célja felé. A szerencsétlen kan, belement egy ilyen vízmosásba és nem tudott kijönni. Csak ment-ment szembe a víz folyásával és bár a víz csak ha- sáig ért, de eljutott egy olyan helyre, ahol néhány méter magas zuhatag, vízesés volt. Itt aztán megszorult, valósággal beékelődött a szűk árokba és se előre, se hátra.

A sebes patak vize pedig a fejére zúdult. Mire apámék rátaláltak, már vége volt. Így pusztult el nyomorultul a legszebb tenyészkanunk. Ideig óráig újra kan nélkül maradtak a kocáink. Egy ízben akadt ugyan udvarlójuk, de a frigy tiszavirág életű lett. Reggel szokás szerint apám hátra ment a disznókhoz, hogy megetesse őket. A konyhaablakból látjuk ám édesanyámmal, hogy futva siet vissza. Gyorsan előszedte a golyós puskát, néhány töltényt vett magához, majd loholva igyekezett a disznóólak irányába.

Néhány méteres távolságból mi is sietve követtük. A disznóól sarkánál óvatosan kilesve azt vettük észre, hogy az egyik éppen ivarzó kocánk hátán egy termetes vadkan teszi azt, amit tennie kell: 30-40 méterre lehettek tőlünk a kertben, a kan észre sem vett minket, nyilván mással volt elfoglalva. Néhány pillanatnyi szemlélődés után, apám egy jól irányzott, könnyű lövéssel lebuktatta a vaddisznót a koca hátáról. Mint később kiderült, a frigy sikeres lett. Fehér és csíkos malacok egyaránt lettek az alomban. A fehér egyedeken is észrevehető volt egy halvány csíkozottság. Malacként sokkal virgoncabbak, elevenebbek voltak, mint a tiszta vérű házi malacok. Közülük néhány eladásra került úgy, hogy a vásárló tudtára lett adva természetesen, hogy a malacok apja ízig-vérig vadkan volt.

Az egyik vevő, egy idős bácsi, akit Mihály bácsinak hívtak. Gyalog jött Endrédről meg szemlélni a leendő hízón. Meg is alkudtak apámmal, kiválogatták a malacokat, ami egyáltalán nem volt könnyű. Ha az ember bement hozzájuk etetés, vagy takarítás céljából, nem volt semmi gond. Amikor azonban válogatni próbálták őket, apám elmondása szerint, talán még a plafonon is jártak a malacok. Mindenestre sikeresen elszállította Mihály bácsi a hízónak valót. Néhány nap múlva azonban panaszkodni jött vissza az öreg.

• Tibor – mondta apámnak -, baj van ám a malacokkal!

Apám valami nagy problémára gondolt hirtelen.

• Mi baj van velük Mihály bácsi? Talán betegek, vagy nem akarnak enni?
• Esznek azok, megesznek mindent amit adok nekik, a baj csak az, hogy nem akarnak a válubó’ enni, hanem csak a fődrü’
• Hát akkor adja nekik a földre, ha jobban esik onnét.

Ezzel a probléma meg is lett oldva. A 80-as évek végén a disznóállományt teljes mértékben felszámolták szüleim, helyettük juhászathoz fogtak, vagyis juhokat vásároltak és kezdtek szaporítani. Az egykori disznóól át lett alakítva és kibővítve, megfelelővé téve a birkák és kecskék számára. Mert a birkák mellé kecskék is kellettek. Nem volt nagy nyájunk, ötven egynéhány birka volt a legtöbb, meg négy-öt kecske. Birkáéknak azonban nem volt megfelelő a disznótartásra alkalmas erdős kert, a juhok- nak legelő kellett. Endréd felé fél úton volt egy bekerített legelő, amit szüleim kibéreltek. Régen fácántelep működött, de akkorra már csak legelőnek volt használható. A hátránya az volt, hogy nem volt eléggé szem előtt, aminek egyszer meg is lett az eredménye.

Vérengző kóbor kutyák rést találtak a kerítésen és rátörtek a nyájra. Alaposan meghajkurászták, megrémítették a birkákat, a két racka közül a feketét le is teperték. Sajnáltuk nagyon, de még szerencse, hogy csak ennyivel megúsztuk és nem lett több áldozat. Pedig a nyájban volt egy nagy, de sánta kos is, amit csak azért nem selejteztünk le, mert meglehetősen termékeny volt, így jó tenyészállatnak számított. Az enyhe fokú sántasága nem akadályozta a szaporodásban. Ő is megmenekült a pusztító kutyák karmai közül. Ez a kos a jó tenyészértéke mellett kiváló játékszernek bizonyult a kecskegidák számára. Amikor a nyáj jól lakott, deleléshez fogtak. Csendesen kérődzött mindegyik, ki állva, ki fekve, szerteszét az árnyékos helyeken. Az említett kos fekve pihent.

Az iker kecskegidák azonban nem feküdtek el, hanem inkább játszottak. Egyikük felugrott a fekvő kos oldalára. Testvére is felmászott volna, de a magaslaton trónoló nem engedte. Az enyém a vár” játékot hosszú percekig figyeltem és kellemesen mulattatott a gidák kedves, bohókás ugrabugrálása. A kos tűrte, hogy rajta játszanak a gidák, talán még jól is esett neki az apró lábak masszírozása. A kecskék egyébként -nem csak a gidák- kihasználtak minden megmászható magaslatot. Előszeretettel álldogáltak a farakás tetején, vagy onnét könnyűszerrel átléptek a faház lankás tetejére, ahonnét messzebb elláttak. Talán valami felsőbbség érzésük is lehetett, mert teljes megelégedettség sugárzott róluk ilyenkor. Nem is lettek abajgatva, ha felmásztak a tetőre, mert kárt nem tettek semmiben. Változott a helyzet akkor, amikor a pusztában parkoló, apám egyik emberének a Trabantját választották ki a kecskék.

Onnét akartak végignézni a nyájon. Fel is ugrottak az autó tetejére, de hamarosan letessékeltük őket. A kocsi gazdája szerencsére nem látta az esetet, de utólag fel lett világosítva, hogy mit keresnek kecskenyomok az autója tetején. A kecskék között egy bak is volt, akit Samunak hívtunk. Fiatal korában még szelíd volt, idővel aztán sikeresen elrontottam. Sokat birkóztam vele úgy, hogy megfogtam a szarvait és toltuk egymást. Eleinte én voltam az erősebb, de ahogy rohamosan fejlődött, egyre többször kerekedett felül. Ilyenkor már csak kitérni tudtam a taszítása elől. Pedig szüleim mondták ám sokat: „Ne vadítsd el a Samut, mert nem lesz jó vége!”

Fotó: Kovács Gábor

Nem is lett. Amikor már ereje teljében volt. édesanyám egyszer alig tudott kimenekülni előle az akolból. A bakkecskének minden ilyen jellegű összeütközés játék volt, nekünk viszont nem kívánatos agresszív magatartás. Ha a nyáj éppen nem a legelőn volt, akkor a pusztában legelésztek. Megtakarít- va ezzel a kaszálás költségeit. De nem csak a birkák jártak az épületek között, hanem az erő lakói is betévedtek olykor-olykor. Az említett vadkanon kívül rókák látogattak még szívesen meg minket. Akkor is, amikor éppen nem volt baromfi. Még az első udvarhoz tartozott, de már hátul álló faházban volt egy kicsi asztal, amin apám szokta összevagdalni a kutyáknak való főtt belsőségeker vagy más húscafatokat. A nyers hús szagát érezte meg az egyik vörös bundás és fényes nappal bement a faházba.

Anyám éppen észrevette, ezért elővette az egyik puskát, a konyhaablakba támasztotta és így várta, hogy a róka kijöjjön a faházból. Hó mentes december volt, különösképpen a rókák sem éheztek. A kutyáknak szánt hús mégis könnyebb prédának tűnt, mint az egerek kint az erdőn-mezőn. Ráadásul rókáéknál a potya nem visszatetsző illetlenség. Érdekes módon a kennelekben pihenő kutyák sem vették észre, hogy vörös bundás jár az udvarban, mert teljes csendben voltak. Rövid idő múlva meg is jelent a koma az ajtóban, elégedetten állt meg egy pillanatra. Éppen annyira, hogy anyám célba vegye és el húzza a ravaszt. Az ilyen célba lövés édesanyám számára sem okozott fejtörést. A róka tűzben maradt. Alig örvendezte ki magát az elejtő és éppen, hogy megszemlélte a kifogástalan minőségű szőrmét, megérkeztek a bőrösök.

Téli időben hetenként szoktak jönni és felvásárolták a rókabőröket. Akkoriban még sokat ért a rókabőr, ami jelentős kiegészítés volt a vadőri fizetéshez. Néhány száradó bőrön kívül megvásárolták ezt a frissen elejtettet is, úgy ahogy volt egészben. Még egy olyan róka eset volt, aminek én is szemtanúja voltam. Szintén egy téli reggelen, apám már korán elment hazulról, éppen csak világosodni kezdett. Én az óvodába készülődtem, a szokásos reggeli mosdással, öltözködéssel kezdve.

Édesanyám segített, de közben sokat hallgatolóztunk ki az ajtón a konyhakert felé. A kerten túl húzóló erdőből, nem messzire kutyáink ugatása hallatszott. Tudtuk, hogy csak a Morzsika nevű kutyánk és két hat hónapos kölyke azok, akik nincsenek most kennelben, tehát csak ők lehetnek. Meg hát a hangjukat is egyértelműen felismertük. Egy helyből hallatszott az ugatásuk, sőt, mintha lassan közeledtek volna. Mire a reggelivel elkészültünk, a három kutya, hogyan, hogyan sem egy rókát valósággal betereltek a konyhakertbe és ott a kerítésnek szorították, А ravaszdi ült a kerítés tövében, körülötte egy-két lépésre pedig a kutyák ültek vele szemben Szerencsére nem martak össze, csak egymáshoz kaffogott időnként a két ősi ellenség. De a körből nem tudott kitörni a koma. Ha valamelyik irányba megpróbálta. a vérmes kölykök menten visszafordították. Kiálltunk a ház sarkához és anyám a kerítésre támasztotta a puskát.

Célzott, de csak nem lőtt. A körbe zárt róka tőlünk mintegy 25-30 méterre lehetett. Végtelennek tűnő másodpercek teltek el, de a csattanás elmaradt. Már azt gondoltam, valami baj lehet a puskával. – Féltem a kutyákat! Mondta anyám. Rövid tépelődés után a kerítéshez támasztotta a puskát. Határozott mozdulattal leemelte a drótra akasztott kapát, odament az acsarkodó, egymáshoz kaffogó kutya-róka társasághoz, majd egy szintén határozott, nagy lendülettel fejbe kólintotta a rókát. Az meg se nyikkant! A kutyák erre, fölényük biztos tudatában nekirontottak a már megboldogult vörösnek, amit csak erőteljes parancsra engedtek el. Szép nagy kan róka volt. A három kutyával azonban mégsem bírt el. Egyszer volt csak háznál tartott rókakölykünk, de sajnos nem sokáig, mert valami emésztés probléma miatt harmar elhullott. Nem úgy, mint Bambi az őzgida. Ő sokáig megvolt nálunk. Egy-két napos lehetett csupán, amikor jabapusztai fiatalok behoztak hozzánk eg pici kis őzgidát, mondván, hogy magára hagyta az anyja. Apám bosszúsan magyarázta el, hogy csak rövid időre hagyta magára a suta, aki hamarosan visszatért volna hozzá. Az ilyen, magára hagyottnak hitt gidát megsimogatni, de még hozzányúlni sem szabad, mert, ha az anyja emberszagot érez a kicsin, minden valószínűséggel otthagyja.

Az elárvultnak vélt gidát azonban először alaposan megsimogatták, majd behozták hozzánk. Jót akartak, de rosszat tettek! Anyáméknak mit volt mit tenni, hát eldöntötték, hogy felneveljük. Az etettéssel nem volt probléma, kecsketej akadt bőven, ami tudvalevően zsírosabb mint a tehéntej. Anyám cumisüvegből szoptatta a Bambit. Ezzel nem volt egyedül a kis gida, mert mindig akadt egy-két bárány, vagy kecskegida, amit ilyen-olyan oknál fogva üvegből kellett etetni. Eggyel több, vagy kevesebb, az állatóvodában, már igazán nem számított. A fiatalok, mármint a bárányok, kecskék és Bambi hamar összeszoktak, naphosszat voltak képesek együtt játszani. Az őzgida síró píí píí-jét nem sokáig lehetett hallani. Ha azonban a nyáj legelni indult, az őzgida nem ment velük, hanem otthon maradt és folytatta a játékot a kutyákkal. A Csipet és kölykei, mint a tacskó nemzetség jeles tagjai szívesen töltötték vele az időt.

Bohókás ugrabugrálással és szaladgálással természetesen. A kutyák valamelyike játékosan megállt a Bambi előtt néhány lépésre, mellső felével hasra feküdt, de hátsó része állva maradt. Így figyelte, heves farkcsóválás közepette a gida minden rezdülését. Ha Bambi egy lépést közeledett felé, a kutya megiramodott és rohanva tett néhány kört az udvarban. Amikor megunta a futást, újból a gida elé hasalt. Sokszor a Bambi is a kutya után lódult, de mivel nem volt olyan gyors, igyekezett a játszópajtása elé kerülni. Ilyenkor a kutyus hirtelen, gyors irányváltoztatással, éles kanyarokkal taktikázott, Bambi pedig vékony lábaival, kecses mozgásával igyekezett társát elérni. Ez időben történt olyan is, amikor éppen ott voltak unokatestvéreim, nagynéném, nagybátyám és még más rokonok, valamiért a tv. szerelőt kellett hívni. Ki is jött, meg is javította az elromlott készüléket. A szobában játszottunk mi gyerekek, meg néhány állatkölyök is. Közöttük: Csipet a tacskó, Totó, a másik tacskó, Morzsika a puli, Bambi, és a kecskegida (amit a Csipet megforgatott a szénben, de erről majd később).

Fotó: Kovács Gábor

A szoba inkább hasonlított egy kisebb állatmenhelyhez, mint lakáshoz. Biztos vagyok benne, hogy a szerelő magában igen csak megkérdőjelezte a családom szellemi épségét! Ebben az egy évben neveltünk őzgidát, sem előtte, sem utána nem volt több alkalmunk. Nem is igen akartunk, mert a vadon élő állatoknak az erdőn-mezőn a helyük.

Ugyan ezen év nyarán, itt Tótokilapon látogatást tett gróf Széchenyi Gyula.  Legnagyobb sajnálatomra én nem voltam akkor otthon, csak utólagosan szüleim meséltek a váratlan vendégről. Az idős úr lefényképezte édesanyámat a Bambival együtt. A később elküldött fénykép hátuljára írt néhány sort, amelyben megköszönte a szíves vendéglátást. Mint már említettem, hogy a pusztában egy nagy istálló is állt. Tótokilapra való odaköltözésünkkor még 3-4 pár ló is dolgozott. Akkoriban a földmunkák és az erdészeti munkák nagy részét még lovakkal végezték. Néha napján egyik másik lovat kivezettük egy közeli tisztásra és lovagoltunk rajtuk, persze csak hajtószáron és csak felnőttek segítségével. Az egyik ilyen lovaglásra alkalmas lovat Sándornak hívták. Hatalmas termetű, fényes fekete szőrű paripa.

Amikor itt voltak unokatestvéreim, mindegyikük ült a lovon, de csak felváltva, Kati unokahúgomat, amikor megkérdezték, az első kör megtétele után, hogy fel akar-e még ülni, ő kényszeredett mosolyt erőltetve az arcára, azt felelte, hogy nem, mert nagyon döcög ez a ló. Katinak ezenkívül volt még néhány gyermekes aranyköpése. Egy alkalommal a német vendégektől kapott kakaóporból készítettek nekünk kakaót.

Mielőtt belekortyolt volna, megkérdezte édesanyjától: – Anya, ha ezt megisszuk, akkor németül fogunk beszélni? Ahogy múltak az évek, úgy a gépesítés egyre jobban előtérbe került. Egyre több lett a traktor és az állati erőt fokozatosan felváltotta a gépi erő. A 80-as évek végére már csak egy pár ló maradt az istállóban. Ezeket az etetők, szórók feltöltésére, vagyis takarmányszállításra használták. Reggelente a munkások megpakolták a szekeret zsákolt takarmánnyal, kocsi elé fogták a lovakat és irány az erdő! Én is sokszor vettem részt ilyen etetések alkalmával. Vadat is szinte kivétel nélkül minden esetben láttunk. Őz, szarvas, vaddisznó, dám látványa egyáltalán nem volt ritkaság. Előfordult olyan, amikor valami oknál fogva nem dolgoztak az emberek, viszont etetési nap volt. Ezért apám fogta be a lovakat és családostul mentünk ki a disznós kertbe etetni.

Mint a mi ottlétünk, úgy a lovak ideje is lejárt. A tiszta szellőztetett lóistálló kellemes szagát felváltotta a bűzős, pöfögő traktorok és egyéb gépek utálatos zaja. A trágyakupac, amely mellett dúsan burjánzott a tyúkhúr, ehelyett hatalmas olajfoltok kezdtek éktelenkedni, ami mellett azonban nem nőtt semmi, sőt inkább kipusztult környékén a növényeknek még a csírája is A tiszta levegő és a csend már a múlté sok helyütt. Akárcsak Ubul a macskabagoly. Favágók hozták be hozzánk, mondván, hogy véletlenségből kivágták a fát, amelynek odújában meglapult az egyetlen fióka. Magasan volt az odú és lentről nem látszott, ezért döntötték ki a vastag tölgyet. Szerencsére a fiókának nem esett baja. Nagy tágas kalitka szerű építménybe helyeztük el, melyben meg repülni is megtanult.

Pelyhes tollgombóc volt, amikor hozzánk került, de hamar ütköztek tollai, gyorsan fejlődött. Bőségesen hordtuk neki az eleséget. Veréb, egér, vagy egyéb bagolycsőr számára finom falat mindig került ki számára. Nyár vége felé aztán. amikor már anyányivá eseperedett, nyitva hagytuk a ketrecének az ajtaját, Elment, de sokszor visszatért esténként. Nem szoktattuk teljesen kézhez, így most is csak a környező tuja fák valamelyikére szállt, néhány méterre tőlünk és hangosan huhogva közölt valamit. Nem hinném, hogy szidalom lett volna az esetleges ízetlen, vagy rágós verébpecsenyékért. Inkább köszönet volt a hangjában. Vagy, ha nem is éppen köszönet. de valami jóleső ragaszkodás. Legvalószínűbb azonban, hogy továbbra is várta az ingyen kosztot.

Ubul hamarosan párra talált, sőt, elhozta, mintegy bemutatásként. A vadon felnőtt bagoly azonban csak tisztes távolból huhogott és nem merészkedett olyan közel, mint Ubul. Egy másik énekesmadárnak is megmentettük családját a pusztulástól. Ablakunk előtt álló magas fenyőfák alsó ágai között valamely évben egy barázdabillegető pár fészkelt. Jött azonban egy nagy vihar, erős széllel és a fészket lefújta a fáról. A fészekben csak két fióka élte túl a zuhanást. Néhány naposak lehettek csupán. Az alaposan megrongálódott fészket megtapogattuk, olyanra próbáltuk formálni, mint az eredeti. Amikor ezzel készen lettünk, felerősítettük a kerítés tetejére. Így is kétséges volt, hogy a szülők elfogadják a fiókákat, de szerencsére nem történt ilyen fennakadás. A kereső szülők hamar rátaláltak a fészekre és sikeresen felnevelték a két fiókat. Szemünk előtt cseperedtek fel és rövidesen már a fészek peremén üldögélve várták a szüleiket. Akkor támadt izgalom közöttük, amikor valamelyik felnőtt madár megérkezett táplálékkal teli csőrrel.

A fiatalok ilyenkor hangosan csipogva és szárnyukat verdesve kérték a falatot. A szülő azonban amilyen gyorsan jött, olyan szemvillanás alatt el is tűnt. Akkor megint békés pihenésbe kezdtek a fiókák. Borzasak voltak, akár a fésületlen, kócos gyerekek. Hamarosan eljött a nap, amikor a bátrabbik egy merész el- gondolással elrúgta magát a fészektől. De lehet, hogy a lágy szellő segített rajta. Egy két karnyújtásnyira hintázó fenyőfa ágára telepedett le. Nem volt valami híresen szép repülés, de a jég megtört.

Nyilván, többet nem is lehetett várni tőle. Másnapra azonban mindkét fiatal kirepült a fészekből. Szüleiktől bátorságot, biztatást kaptak. Nem véletlenül mondják, hogy bátraké a szerencse. Bátorsággal még életet is lehet menteni, mint ahogyan ezt az alábbi történet is igazolja. Volt egy kis aranyhörcsögöm, akinek lakhelyül egy nagy, tágas kalitka szolgált. Benne mindenféle neki való játékkal, forgatható karikával és agyagból készült házikóval, ahova aludni járt be rendszerint. Sokszor nappal is mozgott, de igazán éjszaka volt aktív.

Bármennyire tágas és jó helye volt, időnként ki szoktuk venni és akkor szem előtt tartva mozoghatott kedvére. Egy ilyen szabadon bocsátás alkalmával édesanyámat meglátogatta két barátnője. Az egyik egy termetes hölgy volt, a másik pedig, bár a maga módján csodálta és szerette a kis hörcsögöt, de hozzányúlni a világért sem mert volna. Nem volt hozzá bátorsága, legalábbis egyenlőre. Ahogy ilyenkor szokás, anyám hellyel kínálta a vendégeket. A konyhában volt egy kanapé, oda invitálta a hölgyeket. A beszélgetés hevében nem vették észre, hogy a hörcsög is ezen az ülő alkalmatosságon futkosott. A termetesebb hölgy már-már belehuppant a kényelmes kanapéba, amikor a másik felsikítva kapott ki alóla valamit az utolsó pillanatban. A hörcsög volt, amit kirántott, megkímélve a biztos összenyomódástól. Ennek a hölgynek szerencsére, pillanatok alatt elszállt a bátortalansága, hőstettével” megmentette a kis hörcsög életét.

Ez esetben is megtört a jég, ezek után már bátran megmerte simogatni a kedvencet. Talán már említettem, hogy a gyerekszobám inkább hasonlított egy természetbúvár múzeumhoz, semmint lakószobához. A szekrényüvegek mögött féltve őrzött kincseim. Rovargyűjtemény, lepkegyűjtemény, tobozgyűjtemény, ásvány- és kagylógyűjtemény. különféle csigaházak, állati fogak, koponyák, bőrök, szarvak, hurkapálcából és ujjnyi vastag egyenes bodzavesszőkből készített magasles makett, meg sok ehhez hasonló apróságok díszítették a gyerekszobát. Rovargyűjteményem egyes példányaihoz olyan izgalmas történetek fűződnek, csaknem, mint a felnőttek nagy becsben tartott trófeáihoz. A szomszéd udvarban hátul, nagy almafa terebélyesedett.

Nyári alma volt, a nyár közepén érett és a túlérésben lévő zamatos gyümölcsök lepotyogtak a fáról. Mézédes húsukat nagyon kedveltük, de nem csak mi, hanem rájártak a darazsak, a közönséges kecskedarázson kívül a félelmet keltő lódarazsak is. Haragos zúgással vágódtak a lomb közé, aztán leszálltak egy-egy kiszemelt gyümölcsre, a földön. Nem volt veszélytelen ott lakmározni. A tisztes távolság ajánlott volt. Főleg, ha két méretes, kapitális lódarázs birokra kelt egymással. Veszedelmes zsongással teperték, győzték egymást. Mindegyik szúrni, vagy harapni akarta ellenfelét. Ilyen körülmények között tettem szert a lódarázsra, gyűjteményem számára.

A másik emlékezetes élmény volt, amikor a bálványosi halastónál sikerült egy néhány méterre szitáló nagy sebes acsát eltalálnom légpuskával. Egy helyben villódzott a levegőben, csodálatosan színpompás, vékonyka ékszerdoboz. Olyan szerencsésen sikerült eltalálni, hogy semmiféle sérülés nem látszott rajta, gyűjteményem egyik gyöngyszeme lett. Mint ahogyan a szarvasbogáragancsok is. A nagy kiterjedésű diós mellett volt egy öreg fákból álló szelídgesztenyés erdő. Amellett pedig öreg tölgyes. Mégis, a gesztenyésben volt található a legtöbb szarvasbogár maradvány.

Mert talán mondanom sem kell, hogy nem az élő rovarokat gyűjtöttük, hanem a baglyok és más ragadozók által otthagyott szarvasbogár agancsát. Az is előfordult nem egyszer, hogy egész, sértetlen példányokat sikerült felfedeznünk a markáns fák tövében. Izgatottan bújtuk a sűrű erdőt és öröm volt, ha kapitális agancsokat találtunk. Mert egy ifjú vadásznak is ez kell: vágyakozás, remény, várakozás, fokozott izgalom, keresés, kemény fáradozás, élmény, siker, jó trófea…és ami mindezeket keretbe foglalja és a legnemesebb aranyba ötvözi az idő segítségével, azaz EMLÉK. A rovarok preparálását viszonylag könnyedén megtanultam magamtól. Azonban más, állatok, szőrmés, szárnyas, hal, hüllő kétéltű, kitömésével nem foglalkoztam behatóan. Ha már hüllőt és kétéltűt említettem, had mondjam el, hogy egyszer bent a pusztában, a kövesút és a magtár közötti füves térségen felfedeztem egy alkalommal két, egymással tekergőző, hevesen küszködő lábatlan gyíkot. Mi úgy hívtuk, hogy kuszma. Csodálattal bámultam néhány pillanatig őket.

Nem harapták egymást, szájukat ki sem nyitották, fejük azonban egy irányban volt és úgy csavarták egymásra testüket, mint pék a fonott kalácsot. A verekedő kuszmák sem mindennapi látvány, ámbátor felnőtt fejjel visszagondolva, nem is teljesen bizonyos, hogy a közöttük lévő viszály alapja agresszió volt. Ugyanennyi erővel lehetett, szerelemtől fűtött bájos délutáni eszmecsere” is. A pusztában az út menti árkokban jócskán összegyűlt a víz nyári záporok után, a békák legnagyobb örömére. Mi, gyerekek azonban nem hagytuk mindig örülni őket. Nem bántottuk egyszer sem, hanem azzal szórakoztunk, hogy egy darab botot, ha óvatosan aládugtunk, a breki szépen ráült és így kiemeltük a vízből. A varangyos béka kevés volt, sokkal inkább a kecskebékákat és a vöröshasú unkákat,,boldogítottuk”.

Bár állatokról szól ez a fejezet, had említsek néhány szót a gombázásról. Annak ellenére, hogy gyermekkoromat erdőben töltöttem, családom sosem volt igazán oda a gombáért, mint gasztronómiai élvezet. Kivételt csupán az óriáspöfeteg, a csiperke és nagy ritkán a csibegomba, vagy hivatalos nevén szegfűgomba képezett. A pöfeteget a vaddisznós kert kerítése mellett, kerten kívül, a Bagó-hegyi szélen szoktuk találni. Csiperkét a Degeszi csapda előtti széles nyiladékon. Csibegombát pedig a Borsos-kereszt füves nyiladékán. A sokak által megénekelt és magasztalt vargánya felénk nem volt. Amilyen kevés gombázási tapasztalatom van tehát, annál bővebb lehetőség kínálkozott az állatvilág megismerésére!

Írta és fényképezte Kovács Gábor: Az állatok a ház körül. A szerző válogatása a Tótokilap – című könyvől

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131