Keressen minket

Vadászat

Vérebvér

Közzétéve:

Feltöltő:

IRODALMI PÁLYÁZAT

2004

– Lehetetlen! – mondta a mérnök, és megsimogatta ölében a kutya fejét. – Ennyi idő után Betyár képtelen rá.
Nevének említésére a kutya megemelkedett, fölhúzta selyemszőrű fülét és kíváncsian nézett gazdájára. A mérnök elmosolyodott, s egy halvány szemvillanással leintette.
– Meg kéne próbálnod – sipította az elnök, aki a szemközti fotelben ült és már a harmadik cigarettára gyújtott. – Évek óra nem láttam ekkora bakot nálunk.
– Melyikhez hasonlít? – mutatott a mérnök fölélénkülve a trófeafalra, ahol vagy 50 őzagancs sorakozott.
– Egyikhez se – legyintett lemondóan az elnök, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a kollekcióra. Épp elégszer megszemlélte ő már azokat a csontokat. – Ott a szajkó mellett van az a nagyon hosszú. No, ez a tegnapi legalább olyan magas volt, de alul hihetetlenül vastag. Úgy látták, csak villás, és mind a két oldalon alacsonyan tűzött szemága van.
A mérnöknek fölszaladt a szemöldöke. Kivette a szájából a pipát, a falhoz ment, leemelte a hosszú szárú bakot, lefújta róla a port, és megfordította az alátétet.
„1976. május 5. Szarvaspuszta, 430 gramm”, olvasta fennhangon a fáról az apja írását.
– Tényleg akkora, mint egy szarvas! – mondta az elnök komikusan magas hangján. Kezébe fogta a pompás trófeát, majd a bozontos vaddisznóbőrre tette, melyen zoknis lábát nyugtatta. Betyár is odalépett, és megszaglászta az agancsot. – Emlékszem, milyen büszke volt rá.
– Hozd ide! – mondta halkan a mérnök, mire a münszterlandi óvatosan foga közé vette az agancsot, az íróasztalhoz oldalazott vele, és leült gazdája elé. A mérnök megsimogatta a kutyát, majd az asztal közepére tette a trófeát.
– Miska bácsi, ez 30 centi! – hüledezett a fiatal férfi. – Ha a tegnapi jóval vastagabb, akkor minimum 500 gramm…
– Nem is merem mondani: Nándi 600 fölöttire becsülte.
– És eddig nem láttátok?
– Nem, soha még. Valahogy az üzekedésre keveredett ide.
A mérnök ültében a könyvespolcához fordult, levett egy kis zöld füzetet.
– Tizenháromezer márka. Mai árfolyamon másfél millió forint – mondta elgondolkodva. Betyárra nézett, szívott egy mélyet a pipájából, majd a füzetet visszatette a helyére.
– Ötven évi tagdíj – sóhajtott az elnök, és galambősz üstöke szinte megremegett.
– Kész a kávé! – lépett be az ajtón egy magas, fekete asszony. Az ezüsttálcát az asztal sarkára tette.
– Köszönjük, Marika! – mosolyodott el Miska bácsi, és csak nagy üggyel-bajjal tornázta ki magát a mély fotelból. A mérnök csak elmosolyodott, letette a pipát, és finoman kezet csókolt a feleségének. A másik fotelra mutatott, de az asszony inkább mögéje állt, és karcsú ujjaival a vállát kezdte masszírozni. A férfi félig lehúnyta a szemét és hátrahajtotta a fejét.
– Tudod, fiam, nem szeretnék erőszakoskodni – mondta az elnök kávéscsészéje fölött. – Nehezen viselem én ezt a mai pénzszagú puskás világot. Amikor 68-ban mi apáddal vadászni kezdtünk, nem így mentek a dolgok. Minden sokkal természetesebb volt. Nem is a pénz miatt jöttem, hanem a vadász miatt. Tudod, egy öreg magyar gróf sebezte meg azt az őzet. Huszonöt éve jár haza vadászni Németországból és élete bakja lehetne, egy ekkora trófea az álma. Ha nem lesz meg, belebetegszik. Láttam az arcán.
– Higyje el Miska bácsi: lehetetlen. A sebzés óta 18 óra telt el, forró, száraz idő van, és Nándi magyar vizslája összejárta a környéket. Ez még egy vérebnek is nehéz feladat, Betyár kudarcot vallana.
– Vérebnek? – szólt közbe Marika, miközben nem hagyta abba a masszírozást – Mért nem próbáljátok meg az öreg Csöndes kutyájával?
– A Dongóval? – kapta föl fejét a mérnök, mintha álomból ébredne. – Másfél éve kint se volt a területen! Mióta Sanyi bácsi elment, Teri néni csak löki-vágja.
– Pedig marha jó kutya volt! – csillant föl az elnök szeme – Nekem két bikámat találta meg. Csak nincs, aki vezesse.
– Hát, én végigcsináltam vele néhány csapát – emelkedett föl a mérnök –, megpróbálhatom éppen…
Csak most látszott, mennyivel magasabb a feleségénél.

*

Pillanatok alatt fölöltözött. Könnyű vászonnadrágot húzott, rövid ujjú inget meg egy kopott mellényt. A szekrényből némi gondolkodás után a kisebbik golyósát vette elő, a hordszíjat a leghosszabbra állította, s már indultak is. „Majd én vezetek”, szólt oda az elnöknek. Amikor behúzták maguk mögött a kertkaput, Betyár csalódottan húzódott vissza. A mérnök már a kocsiból fordult vissza, s az alacsony kerítésen át szájon csókolta a feleségét.
– Szőrt a tarisznyába! – mondta az asszony huncut mosollyal.

*

Teri néni csak két utcával odébb lakott. A kertet benőtte a gaz és a folyondár, úgy nézett ki, mint egy őserdő. A léckerítés itt is, ott is megroggyant, a ház fala repedésekkel volt tele. Az üveges verandán szanaszéjjel zilálódott az ablakok sakktáblája.
A mérnök kiszállt, és a kapuhoz lépett. A ház mögül mély ugatás kondult, majd előkocogott egy hatalmas, gyűrött képű, szarvasrőt véreb. Láncot húzott maga után, melynek másik vége egy vastag drótból kifeszített ruhaszárítóhoz volt erősítve. A kutya elszánt csaholással futott a kapuhoz, ott azonban váratlanul megváltozott a viselkedése. Hátrahőkölt, behúzta a farkát, majd gyászos képpel szűkölni kezdett.
– Mi a jóistent kiabálsz? – fordult ki a hátsó konyhából egy termetes asszony, de a kutya szokatlan viselkedése őt is meghökkentette.
– Csókolom, Teri néni – üdvözölte a mérnök, de a szemét le nem vette a kutyáról.
– Hát ezt meg mi lőtte? – zsémbelt az öregasszony, és igyekezett kikerülni a nagy kutyát, hogy kiakassza a kapu riglijét. A mérnök egyre csak a kutyát nézte. Amikor belépett a kapun, a véreb tiszteletteljesen utat adott neki, de egyre nyugtalanabb lett.
A mellény! – villant a mérnök eszébe, Sanyi bácsitól kaptam, biztos érzi rajta az Öreg szagát. Levette, és a véreb elé dobta. A vén jószág odébb ugrott, majd milliméterenként tolta közelebb az orrát, beletelt egy negyedórába, amíg végigszimatolta a ruhadarabot, majd leült és fájdalmasan tutulni kezdett.
– Bizony Dongó, nincs benne! – simogatta meg a fejét a mérnök.
– Hát te mit komédiázol itt? – károgta a vénasszony, aki láthatóan egy kukkot sem értett az egészből.
– Sanyi bácsi szagát érzi rajta – magyarázta a mérnök fejcsóválva, miközben fölvette a mellényt. – Teri néni elvinnénk Dongót. Egy sebzett őzet kellene megkeresni.
– Vigyed, vigyed, vissza se hozzad! – hadonászott az asszony. – Úgyis csak a baj van vele, állandóan az utamban fekszik, és etetni sincs pénzem. Azon a moslékon, amit megeszik, egy malac meghízna! Ez a dög meg semmi hasznot nem hoz. Már százszor akartam szólni az állatorvosnak, de a kisunokám… – ennél a mondatnál megszelídültek az öreg boszorkány vonásai. – A Bence. Minden délután elbiciklizik ide, kiviszi a dögöt a libalegelőre. Órákig eljátszik vele, néha a lányomék mérgesek is, hogy úgy elmarad. Valósággal bolondulnak egymásért a kutyával.
– Kellene a nyakló, meg a vezeték is – szakította félbe a mérnök, miközben Dongót leoldotta a láncról.
– Ott kell lenniük a hátsó kamrában, senki se nyúlt hozzá, mióta az uram lerobbant.
A mérnök hátraballagott a kerti lakhoz. Az ajtó könnyedén engedett a nyomásnak. Fölkattintotta a villanyt, és körülnézett. Az őzagancsokon vastag por ült, a három szarvastrófeát pókhálók szőtték be. Az ajtó mögött a kis agancsfogason még ott lógott az öreg Csöndes kedvenc lódenkabátja. Istenem, hány estét eltöltöttek itt, a vadászkuckóban! Bedurrantottak a kis ötöskályhába, boroskancsót tettek az asztalra, és órákig elbeszélgettek. A sarokban az a rozzant fotel volt a gazda helye, ő pedig rendszerint az asztal melletti támlásszékre telepedett. Könyökét az asztalra támasztotta, s ott kényelmesen elfért a pipázás számos apró kelléke. Persze a vadászattal kezdték, de aztán politikával, művészettel, főzéssel folytatták, és legtöbbször eljutottak az asszonyokig. „Tudod fiam, én az olyan nőket szeretöm, akiknek telt alakjuk van. Azok a gebe lányok undorítóak!” – csengett a fülébe az öreg Csöndes hangja.
Ábrándozásából az ajtó nyikorgása hozta vissza a jelenbe. Dongó nyomakodott be a helyiségbe. Nagy, barna szemeit a fiatalemberre meresztette, várakozás és hitetlenség tükröződött a tekintetében. A farkát alig láthatóan csóválta.
– Dongó: póráz! – mondta élénken a mérnök.
Erre a lomha kutya fölhúzta a fülét, majd egy szökkenéssel a széken termett, két lábra ágaskodott. Az alacsony szekrény tetejéről egyetlen mozdulattal leemelte az összetekert vérebvezetéket, és leült a mérnök elé. A férfi elmosolyodott, megsimogatta a kobakját, az asztalka fiókjából széles nyakörvet vett elő, és könnyed hangon megjegyezte:
– Megyünk vadászni!
Dongó jól ismerte ezt a szót. Amint meghallotta, pajkos ugrándozásba kezdett, és így kísérte a mérnököt a kertkapuig. Teri néni meg az elnök meghökkenten bámulták a mogorva kutya szokatlan viselkedését.
– Majd jövünk! – vetette oda a mérnök az asszonynak Sanyi bácsi szavajárásával. Teri néni mérgesen csapta be a kertkaput.
Éppen beülni készültek, amikor egy kisfiú robogott hozzájuk, biciklijével csikorogva fékezett a murvával felszórt úton, még ki is farolt.
– Dongó, hozzám! – rikkantotta, majd kihívóan nézett a két férfire. – Gábor bácsi hova akarjátok vinni a kutyámat?
A véreb odaszaladt a gyerekhez és leült mellé.
– Csapázni – vette ki a pipát szája sarkából némi szünet után a mérnök. – Tudod, az egyik vendégünk megsebzett egy nagy bakot, azt kellene megkeresni.
– őzet? Nekem Tata azt mondta, őzet nem szabad hannoverivel keresni, mert elromlik.
– Nekem is ezt tanította – guggolt le hozzá szelíden a mérnök. – De Dongó már öreg, tapasztalt kutya. Csak a fiatal vérebbel nem szabad őzet csapáztatni. Az a vadász bácsi szomorú, hogy rosszul lőtte meg azt a bakot, és nagyon szeretné, ha megkerülne.
– Akkor keresd meg a Betyárral! – vágott vissza a gyerek.
– Nem lehet – ingatta a fejét a mérnök. – Tudod tegnap este lőtte meg. Vizslával már semmire se megyünk. Itt csak véreb segíthet. Goldolod, hogy Dongó képes rá?
– Dongó mindent megtalál! – felelte kilenc évének minden öntudatával Bence.
– Akkor kölcsönadod?
– Azt már nem! Én is megyek. Én vagyok a gazdája.
A mérnök az elnökre sandított.
– Az nem ilyen kölyöknek való mulatság! – fortyant föl Miska bácsi.
– Akkor Dongót sem engedem el! – szögezte le a kisfiú.
A mérnök intett, hogy majd ő elintézi a dolgot.
– Tudod, az a törvény, hogy 12 évesnél fiatalabb gyerek nem jöhet vadászatra – magyarázta. – De ha nagyon szeretnéd, eljöhetsz velünk, persze akkor mindig azt kell csinálnod, amit én mondok!
– Oké – vágta rá Bence.
– Hanem rövid gatyában meg fehér pólóban mindent világgá kergetsz, és még a szúnyogok is megesznek. Szaladj be nagyanyádhoz, adjon rád valami sötétebb, hosszú nadrágot meg inget. És szóljon át anyádéknak, hogy eljöttél velünk.
A fiú egy szempillantás alatt átbújt a kerítés lécei között és eltűnt a házban.
– Csak nem akarod tényleg elhozni? – értetlenkedett az elnök.
– Máshogy nem megy – mondta a mérnök abban a szűkszavú modorában, amelyről minden ismerőse tudta, nem érdemes vitatkozni vele.
Bence pár perc múlva ismét fölbukkant egy szürke farmerben, a nyakában távcső himbálózott, az öregapja kis távcsöve. Szó nélkül beült hátra.
Dongó is beugrott, komótosan kis gazdája mellé, a hátsó ülésre telepedett, úgy, hogy kilásson az ablakon. Elindultak a Csibekútra.
– Szerinted nem romlott még meg a szaglása? – nézett hátra kutatóan az elnök. Megpróbálta megsimogatni a véreb fejét, Dongó azonban dacosan ellökte a kezét.
– Nem látta mit csinált azzal a bőrmellénnyel? Több, mint másfél éve kaptam az Öregtől, és megérezte benne a szagát! Kivételes képességű kutya.
– Hány éves is most?
– Hét múlt! – szólalt meg Bence. – Akkor került hozzánk, amikor és két éves voltam. Sokat játszottunk vele. Ne féljetek edzésben van.
– Edzésben? – nézett hátra a mérnök a visszapillantó tükörben.
– A libalegelőn minden nap csapázok vele.
– No és milyen csapát?
– Hát az enyémet. Dongót lefektetem, én bemegyek a bokrok közé vagy a nádba, ide-oda tekergek, végül elbújok. Akkor aztán füttyentek, Dongó pedig megkeres. De néha Viktor, a barátom bújik el, és őt keressük meg – mesélte a fiú, s kipirult az arca.
– Ez tényleg jó edzés – bólintott a mérnök.
Az elnök közben az arcát kutatta, hogy valóban komolyan beszél-e.
– Nem kellett volna elhoznod Betyárt is?
– A világért se! Dongó a vadászatban nem ismer tréfát. Egyszer egy sebzett kocának úgy nekiment, hogy az leharapta a füle hegyét. Önérzetes és acsarkodó. Sose tűrt meg a közelében másik kutyát. Még szukát se.
(A mérnök szeretett volna még valamit mondani, de aztán lenyelte a szót. Öreg barátjának egy másik története jutott eszébe, de az utolsó pillanatban eszébe jutott a gyerek. A szabad szájú Sanyi bácsi gyerek vagy asszony jelenlétében mindig udvariasan válogatta a szavait, és barátainak se engedte, hogy vaskos kifejezéseket használjanak. „Zsidely van a háztetőn!”, szokta ilyenkor mondani, és fölemelte a mutatóujját.
– Te, ez a Dongó nagy franc ám! – mesélte egyszer néhány pohár után. – Tudod, öcsém, jártam a benzinkutas Kati nénihez… – itt huncutul vigyorgott, közelebb hajolt és lehalkította a hangját. – A Terka nem sejtett semmit. Nem sokkal azután, hogy a Dongó hozzám került, egyik este jövök a Katitól. A kutya elém rohan, fark csóválva üdvözöl, majd egyszer csak megtorpan, a hasamra ugrik óvatosan végigszimatolja a mellemet, majd a kezemet is végigkutatja, már azt, amelyikkel a Katit simogattam, és vakkant egyet. Te Dongó el ne árulj, emeltem föl az ujjamat, majd odatartottam neki. Erre odasomfordált, és élvezettel elkezdte nyalni. Hát, ebben igazad van, pajtás, nevettem el magamat, tényleg finom, de ha a Terka megtudja, mindkettőnket megöl! Azóta ha olyan helyről jövök haza, csak szó nélkül odatolom neki a kezemet, ő körbenyalja, de egy hangot se szól. Látod, öcsém, ez nemcsak jó kutya, de jó barát is. Bár az utóbbi időben már nincs mit titkolnom. Megöregedtem. Az erőm még bírná, de tüdőm nem győzi, fulladok.)

*

A Csibekút, ahol a sebzés történt, nádassal bélelt, vizes völgy volt. Mindkét oldalát sűrű aljú akácos borította. A nád és az erdő között széles kocsiútnyi kaszáló húzódott. A kocsival egészen a völgy végén lévő kicsi tóig bementek. Az öreg gróf és Nándi már ott toporogtak. A vendég alacsony, kopaszodó, nyírt bajszú ember volt.
– Isten hozott, öcsém, Jankovich András vagyok, kérlek tegezzél! – mondta hibátlan magyarsággal, és keményen megszorította a fiatalember kezét.
Legalább 70 éves, gondolta a mérnök, miközben ő is bemutatkozott.
– Hát a kislegény?
– A nagyapja egykor vadásztársunk volt. Övé most a kutya, és ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.
– Nem sajnáljátok ezt a vén harcost egy őz csapájára engedni? – fordult érdeklődve a véreb felé. – Hogy fog ezután szarvast keresni?
– Nincs már munkában – felelte a mérnök, miközben szemében az elismerés fénye villant. – De jó képességű kutya volt.
– Gondolod, hogy van reményünk? – csillant föl az öregúr fáradt tekintete.
– Ne aggódjál gróf bácsi, Dongó egy megmosdatott egeret is kicsapázik, ha kell! – kacsintott rá a kisfiú.
Pillanatnyi megrökönyödés után erre mindnyájan fölnevettek. A levegőben vibráló feszültség oldódott.
A mérnök fölhúzta a kutyára a nyaklót, rácsatolta a föltekert vezetéket, majd Bence kezébe nyomta.
– Itasd meg! – vetette oda, és a tóra mutatott. Bence szó nélkül engedelmeskedett. Dongó kényelmes tempóban de hatalmas nyelvcsapásokkal ivott.
– A nádból az erdőbe igyekeztek – kezdte az öregúr kérdezés nélkül. – Mi Nándival a boglya mögött lapultunk. A suta ment elől, utána ez a hatalmas bak. Az erdő szélén egy pillanatra megállt, akkor lőttem. Félsrégen farral állt, 150 méterre lehetett. Jól rajta voltam.
– A lövésre a bak elesett, de nyomban fölállt, és visszaperdült a nádba – kapcsolódott be Nándi is. – Azt hittem, megvan, már gratuláltam is… Magasan kent, valószínűleg a hátulját érte a golyó, kérdés mennyi vért veszített?
– Ha szabad kérdeznem, milyen puskád van, Bandi bácsi? – szólt közbe a mérnök.
– Steyr-Mannlicher, 222-es Remington. RWS lőszerrel használom. Egy kis műszer!
– Bizony az! őzre én is ezzel a kaliberrel vadászok – mutatott a hátára mérnök.
– Nem vagyok rossz golyólövő, de ez a bak megremegtetett. Tudod, fiam, 311 őztrófeám van, és régóta szeretnék egy igazán kapitális bakot. Nándi nem szólt, hogy van a területén ekkora bak, ezért teljesen váratlanul ért a találkozás. Fantasztikus agancs! Ha láttad volna…
– Sose láttuk még, pedig legalább 8 évesre becsültem. Nem tudom, honnan került elő – mentegetőzött Nándi. A mérnök, hosszan, némán, fürkészőn nézett a férfi barna arcába.
Közben Dongó és Bence visszatértek, s mindannyian elindultak a rálövés helyére. Egy kis boglyánál álltak meg, onnan mutatta a gróf.
– Szóval ott állt, attól a bodzabokortól úgy öt méterre. Én meg innen lőttem.
A mérnök megkérte a kompániát, hogy csak akkor kövessék, ha int.
– Én inkább veled megyek Gábor bácsi! – szólalt meg Bence.
– Te is itt maradsz! – szólt rá a mérnök nyugodtan. – Emlékezz, miben egyeztünk meg.
A gyerek behúzta a nyakát és fölkapaszkodott a boglyára. A mérnök nagy kerülővel, hátszéllel ballagott Dongóval a rálövés helyére. Megsimogatta a kutyát, a vezetéket lebontotta, és elkezdte bíztatni:
– Mutass, Dongó! Mutass!
A réghallott vezényszóra kutya fölkapta a fejét, majd módszeresen szimatolni kezdett. Jobbra és balra kisebb kilengésekkel haladt, akár egy foglyászó pointer, csak épp a fejét lógatta mélyre.
Orrában a nádból jövő mocsárbűz összekeveredett a nemrég vágott fű friss illatával. Időnként egy kis port is fölszippantott, s akkor prüszkölt egyet. Hirtelen kesernyés illat csapta meg az orrát. Hátrakapta a fejét, és látta, hogy a mérnök füstöt ereget. „A legfontosabb, gyerököm, hogy a kutya jól fölvögye a szimatot. Hogy mikor lehet indulni, azt a véreb mondja meg!” – csengett a fülében Sanyi bácsi szava, aki mindig elszívott egy rövid szivart, amíg kutyája átvizsgálta a rálövés helyét.
Dongóban a szivarfüst a régi csapázások emlékét idézte föl. Orrát ismét a földre szögezte, mélyen magába szívta az égett dohány kedves bűzét, mely a vér édeskés illatával keveredett. Közben a mérnök a kutya mellé lépett. Leguggolt, és egy kicsi bőrdarabot vett föl a kutya orra alól. Rövid, vörös szőrök borították.
Horzslövés, morogta magában. Dongó kövér, élénkpiros vércseppeket mutatott. A vér több volt, mint amire a mérnök az eddigiekből számított.
– Jól van! Mutass, Dongó, mutass! – biztatta a kutyát.
A véreb még egy csepp vért talált, majd vagy két méterrel odébb egy ponton hosszan időzött. A férfi mellétérdelt, de nem látott semmit. Ekkor széthajtogatta a fűszálakat. Félkörömnyi, vékony, porcos csontdarakát emelt föl alóluk. Ez nem származhat a hátsó combból. Ez csak a lapocka taréja lehet. A golyó tehát nem az őz hátulját, hanem az elejét horzsolta. Gábor kis neylonzacskót húzott elő, a két csapajelet inge fölső zsebébe tette.
– Bence! – kiáltott a mérnök.
A fiú szemvillanás alatt leugrott a boglyáról, és hozzá vágtatott.
– A baknak a jobb első lapockáját érte a lövedék, ezt a kis csontot kivágta belőle, azért esett el. Mondd meg a többieknek, hogy a menjenek át a gáton, és a kövesúton várjatok.
– Rendicsek! – felelte a fiú és visszarohant.
A mérnök letekerte a vezetéket, keresztben a hátára kanyarította a puskáját és nagyot sóhajtott. A munka kritikus része következett. Jól tudta: Sanyi bácsi soha nem csapázott őzet Dongóval.
„Az őz szemét kis vad”, mondogatta mindig vérebes elfogultsággal. Az őz és a muflon ugyanis olyan illatanyagokat választ ki a csülök közötti mirigyeiből, amely csapájukat rendkívül izgatóvá teszi. Ezért a legtöbb kutya természeténél fogva előnybe helyezi az őzcsapát, s ha fiatal korában nem szoktatjuk le erről, a szarvas és disznó nyomáról át fog váltani rá. A klasszikus hannoveri iskola tiltja az őzkeresést, legföljebb öreg kutyával kísérlik meg. Persze van egy másik indok is. Az őz viszonylag puha vad, és élőhelyéhez erősen ragaszkodik. Megsebesülve ritkán menekül el olyan messzire, mint a szarvas vagy a disznó. Sérülten is a territóriumában marad, s legtöbbször ott föllelhető.
Kivéve ilyenkor, üzekedéskor, morfondírozott a mérnök, és gondosan elnyomta szivarját. Területükön nem volt túl sok őz, jó volt az ivararány, a bakoknak néha messzire kellett zarándokolniuk menyasszonyért.
– Dongó csapa, keresd! – adta ki a vezényszót biztató hangon.
A kutya fölállt, odaballagott az általa talált vércsepphez, és még egyet szippantott. őz, állapította meg undorral, őz, de valami orrfacsaró szaga is van. Megállt, és úgy nézett vissza a mérnökre, mint aki nem érti a világot.
– Csapa, keresd! – csattant a mérnök hangja immár ellentmondást nem tűrő tónusban.
Dongó lassan, kelletlenül tett pár lépést a nád felé, majd megint visszanézett. Nem érti, miért kérik most olyan dologra, amiért régen a gazdájától vesszőzést kapott. A férfi izgatott arccal állt mögötte. Nyilván megbolondult, gondolta a véreb és végre megindult. Nem feküdt bele a vezetékbe, de egyenletes léptekkel gázolt be a nádba. Pár lépés után szortyogni kezdett lábuk alatt a föld, a mérnök bokáig merült a bűzös latyakba.
Föltűnt neki, hogy Dongó nem a talajt, hanem a nádszálakat szimatolja. A kenést követi, ötlött föl a mérnökben. A nád szerencsére nem volt túl széles, hamarosan kiértek a túlsó oldalra. Itt Dongó ismét leszegte a fejét, és az akásosba indult. A mérnök nagy üggyel-bajjal vergődött át a bodzabokrokkal benőtt erdőn. A puha földön időnként kivehető volt a csülök bevágása, de vér csak 10–15 méterenként volt egy kevés. A férfi szívesen megállt volna, hogy cipőjét legalább nagyjából letisztítsa, de nem merte megállítani a kutyát, amely nem valami határozottan, de haladt tovább, a kövesút irányába. Újabb keserves száz méter következett, amíg kiértek. A sarjadó akácok össze-vissza karistolták a férfi kezét, arcát. Az erdő széle és a kövesút között nadrágszíjnyi füves terület húzódott, az út mellett pedig árok. A többiek az útpadkán álltak, Bence izgatottan távcsövezte, mit csinál a kutyája. Dongó az út felé tartott. Belegázolt az árokba, amelyben féllábszárig ért a víz. A mérnök megadóan utána lépett, még tocsogott is egy kicsit a tiszta vízben. Minden elrendeződik szépen, derült föl magában, ingoványtaposás után lábmosás.
Az árok túlsó partján Dongó zakatolva kereste a csapa folytatását. Elment jobbra 20 métert, semmi. Balra tért ki, ott sem járt eredménnyel. Egyre izgatottabb lett. A mérnök megdicsérte, elfektette, és odaballagott a többiekhez.
– Idáig eljött az én kutyám is – bizonygatta Nándi, – de visszafordítottam, mert nem tartottam valószínűnek, hogy a bak átjött az úton.
– Mindig a kutyának van igaza. A ravasz, vén bak az árokban ment, és távolabb ugorhatott ki – törülgette homlokát a mérnök, miközben levetette a cipőjét és kifacsarta a zokniját.
– Lehet, hogy a fasornál ment át – próbálkozott az elnök.
– A túlsó oldalon szotyola van, bárhol átmehetett – legyintett Gábor.
Bence közben a fekvő kutya mellé guggolt, szelíden simogatta, és valamit duruzsolt a fülébe.
– És most mi lesz? – szólalt meg kisvártatva a gróf rekedten.
– Még egyszer átvizsgáljuk mind a két árokpartot – tápászkodott föl a mérnök.
Dongót jobbra indította az ároknak az akácos felőli partján. Több mint 100 métert haladtak, amikor átvezényelte a kutyát a kövesút felőli oldalra, és visszafordultak. Lassan elhagyták azt a helyet, ahol a bak beugrott a vízbe. Dongó ismét nyugodtan dolgozott. Már vagy húsz perce toporogtak ott, amikor jó 60 méterrel lejjebb, egyszer csak megtorpant, jobbra-balra kezdett keresni, majd fölemelte a farkát, és néhány lépést tett az út felé. Pár újabb szippantás után átkocogott a kövesúton, és a túloldalon némi keresgélés után határozottan megállt, és vezetőjére nézett.
– Megvan? – mosolyodott el a mérnök, mire Dongó megcsóválta a farkát, és egy magányosan himbálózó fűszálra szegezte az orrát. Alig látható pirosság volt a levelén. – Jól van! – szakadt ki a mérnökből a megkönnyebbülés, megint lefektette a kutyát, és intett a többieknek. Amint odaértek, Dongó fölállt, és Bencéhez dörgölőzött.
– Megvan a csapa – mutatott a mérnök a rozsszálra. – Ebben a sűrű napraforgóban nehéz lesz haladni, tele van az alja parlagfűvel. Szerintem a bak a Hosszúfenyves felé tart, ti menjetek föl, és álljátok el az utat fenyves mellett. Úgy tudom, lesilózták a szélét, talán elkaphatjátok, ha átlép rajta. Mielőtt kiérünk, kiáltani fogok. Ott találkozunk.
– Én inkább veled mennék, hátha tudok segíteni! – javasolta Nándi.
– Nem, hárman hosszabb szakaszt tudtok figyelni. A bakot könnyű fölismerni, mert a jobb első lábára sántít. Láttam a csapáján.
– Ezt a bakot nem lehet összetéveszteni! – sóhajtotta Bandi bácsi.
– De Bence eljöhetne – folytatta a mérnök. – Nagyon ragaszkodik hozzá a kutya.
A kisfiú fölcsillanó szemmel mellette termett.
– Ahogy gondolod, öcsém – egyezett bele nyomban a gróf. – Gondolod, hogy van remény?
– Eddig helyes csapán vagyunk – felelte tárgyilagosan a mérnök, – de a kutya nem nagy kedvvel követi az őzet, és kevés a vér.
Amint a többiek elindultak, a mérnök Bencéhez fordult.
– Pár lépéssel mögöttem jössz, és vigyázol, hogy rá ne lépj a vezetékre, mert akkor megrántod Dongó nyakát.
– Akkor most a kukker nem kell – felelte Bence, és máris a vadászok után rohant. Nándi kezébe nyomta a távcsövét, és már futott is vissza.
– Ha a bak közelébe érnénk, lemaradsz. A kegyelemlövésre csak egyedül megyek – emelte föl mutatóujját a mérnök. Amint a kisfiú mélyet bólintott, már fordult is a kutya felé. Bence azonban megfogta a kezét.
– Gábor bácsi – kezdte lesütött szemmel. – Kösz!
A mérnök finoman elmosolyodott.
– Dongó, csapa, keresd! – bíztatta újra a vérebet. A kutya föltápászkodott, lógó nyelvvel visszament a véres rozsszálhoz, beleszippantott, majd kedvetlenül visszanézett.
– Csapa, Dongó keresd! – ismételte meg a szavakat Bence.
A véreb erre sarkon fordult, és megindult a napraforgóba.
Magabiztosan haladt, de a mérnöknek meggyűlt a baja a hatalmas tányérokkal, amelyek minduntalan az arcába csaptak. Halkan szitkozódott. Bencének se volt könnyebb dolga egy emelettel lejjebb, őt meg a parlagfű gyötörte. Jó negyedórája mentek már, de a mérnök becslése szerint legföljebb 300 métert haladtak. Föltűnt viszont, hogy Dongó erősebben húz. Elôször arra gyanakodott, hogy melegszik a csapa, de a húzás ereje nem nőtt. A gyerek!, ötlött föl végül benne a megfejtés. Dongó most a kis gazdájának dolgozik, és megjött a kedve.
Hamarosan egy nagyobb tisztásra értek, ahol a belvíz kiölte a vetést. A mérnök föllélegzett. Dongó azonban váratlanul megállt és bizonytalakodni kezdett.
– Keresd, Dongó, keresd – biztatta Bence, aki érezte, hogy valami nincs rendben. A kutya fölpillantott rá, majd komótosan körözni kezdett.
Bence tovább akarta biztatni, de a mérnök leintette.
– Pontosan azt teszi, amire szükség van – súgta oda Bencének.
A tisztás bal szélén egyszer csak Dongó megállt, hosszasan vizsgálódott, majd fölnézett és vakkantott egyet.
– Azt mondja, hogy megvan a folytatás – tolmácsolt Bence.
A mérnök barackot nyomott a fiú fejére, és elindultak a kutya felé.
A bak egyenesen az erdősávnak tartott. ő is nehezen megy itt, a sűrűben, gondolta a mérnök, az akácsor ritkább. Elérték a szotyola szélét. Ismét ellazult a vezeték. Dongó megállt, jobbra indult, majd visszatért, s prüszkölve balra tért ki. Az erdő mellett számtalan őznyom rajzolódott ki a földön.
– Ez az, amitől féltem – fakadt ki a mérnök. – Egy másik üzekedő bak frissebb nyoma keresztezi a csapát. Lehet, hogy Dongó átvált.
A kutya visszatért, most előre indult, de ott sem járt eredménnyel. Úgy tűnt, elvesztette a folytatást. Gábor egyre növekvő aggodalommal figyelte. Idegesen babrált a mellényével. Amint a keze az ingzsebéhez tévedt, hirtelen ötlete támadt.
– Gyere ide, Dongó! – hívta a kutyát. A kis zacskót húzta elő, benne a bőrdarabbal és a csontszilánkkal. Kinyitotta és Dongó orrához nyomta. A véreb megértette a segítséget. Mélyen szívta magába a bőr illatát, szaglóhámján újra szétterjedt a bak párája.
– Dongó, csapa, keresd! – adta ki Bence a vezényszót.
A kutya a fasorba indult, és kisvártatva megfeszült a vezeték.
– Ez az! – lelkendezett a fiú.
Az akácokat ritkásan ültették. Egy-egy bodzabokor nőtt alattuk.
– Bence, itt már megfekhetett a bak – súgta a mérnök. – Kérlek, fogd te a vezetéket, és nagyon figyeld Dongót meg a csapát! Én mögötted jövök lövésre kész puskával, és csak előre figyelek, a bakra összpontosítok. Így a legjobb az esélyünk.
– Értem, Gábor bácsi – felelte a fiú.
A mérnök lekanyarította a puskát a válláról és elindultak. Itt sokkal könnyebb volt előrejutni. Dongó tempósan haladt a fenyves irányába. Hosszúfenyvesi bak, állapította meg magában a mérnök, talán az lesz, amelyiket tavaly behívtam, de csak egy pillanatra villant meg. Álmodozásából Bence hangja riasztotta föl.
– Vér – mutatott egy eléjük belógó csalánszálra. A zöld leveleken alig fölfedezhető folt piroslott. Kétségtelenül vér volt, és legalább egy kilométerre az első csepptől.
– Ügyes vagy, kisfiam.
– Látod, Dongó jól vezet bennünket.
– Úgy érzem, most már meglesz a bak – szaladt ki a mérnök száján, önmaga számára is váratlanul.
Gyorsan közeledtek a fenyves széléhez. A mérnök megálljt vezényelt, és elfektette a kutyát. Mindkét irányban hangosan hopphoppozott. Bence a szájába vette két ujját és akkorát füttyentett, hogy egy kilométerre is elhallatszott talán.
A mérnök biztos volt benne, hogy a bak visszament a fenyvesbe. Visszavette Bencétől a vezetéket, és elmagyarázta, mit kell tennie.
– Ha elérjük az utat, te megállsz! A többieket odainted, elmondod, mi volt, és itt maradtok egészen addig, míg vissza nem jövök, vagy nem jelzek nektek. Nagyon fontos, hogy pontosan itt, az erdősávnál maradjatok! És akkor se mozduljatok, ha lövök. Világos?
– Persze hogy világos! – felelte Bence dacosan – Mindig a legérdekesebbről marad le az ember.
Dongó határozottan ment tovább. Bence nagy szívfájdalommal nézte, amint a mérnök alakja lassan eltűnik a fák között. Pár perc múlva fölnézett. Jobbról az elnök, balról az öreg gróf közeledett. Végül Nándi is fölbukkant.
– Megvan a csapa – szögezte le a fiú kérdő tekintetükre. – A bak egy ideig a szotyolában ment, de aztán beváltott a fasorba.
– Találtatok sebágyat? – érdeklődött türelmetlenül a vendég.
– Egyszer se feküdt le. De vér még innen 50 méterre is volt. Gábor bácsi most egyedül ment tovább. Azt parancsolta, hogy maradjunk itt.
Ezzel leült az út szélére és egy fűszálat kezdett rágcsálni.
A férfiak egyik lábukról a másikra álltak. Miska bácsinak és Nándinak valamivel könnyebb volt a várakozás, hisz ők dohányoztak.
– Adjon egy szálat! – bökte ki végül az öreg gróf. – Húsz éve nem szívom, de most nem bírom ezt a tehetetlenséget!
Félig se szívta még el, máris kiesett a szájából. Jobbról, a fenyvesből ugyanis ugatás harsant. Egy kicsit távolodott, majd egyhelyből hallatszott.
– Bekergette a fiatal tölgyesbe – magyarázta Nándi, – elég sűrű, ott nehéz lesz elkapni.
Pár perc múlva mintegy cáfolatként a mérnök puskájának ostorcsattanása hallatszott.
– Nem volt jó hangja… – taposta el Nándi bánatosan a csikket.

*

Amint Dongó beért a szálasba, megélénkült. A középkorú erdei fenyők ágai itt-ott szemmagasságban belógtak, akadt néhány kisebb gazos folt, de azért tűrhetően lehetett benne látni, és az árnyékban kellemesen hűvös volt. A csapa jobbra húzott.
Ha bemegy a tölgyesbe, az nagy baj, gondolta a mérnök, de ebben a pillanatban majdnem átesett Dongón. A kutya egy bokor alatt állt, és vért nyalt. Megtalálták az első sebágyat. A fekvés még szinte meleg volt, a vér meg sem alvadt benne.
Most keltettük föl, villant a mérnökbe a felismerés, és lehúzta a nyaklót.
– Dongó keresd, fogd! – küldte harcba a kutyát. A véreb gondolkodás nélkül elrohant a tölgyes irányába.
A mérnök futva igyekezett utána. Amint kiért a fenyves és a tölgyes közti nyiladékra, a vezetéket egy száraz ágra dobta. Épp a puskáját ellenőrizte, amikor előtte alig 50 méterre megkondult Dongó hangja.
Szerencsém van, szél alatt állít, gondolta, és már nyomult is be a hang irányába. A tölgyes elég sűrű volt, de 15–20 méterre azért lehetett valamit látni. Igyekezett óvakodva bujkálni. Addig ügyeskedett, hogy meglátta Dongó – fenekét.
A bak mögötte van, ki kell térnem, ismerte föl. Balra került, és némi hajladozás után megpillantotta a beteg őzet. Leszegett fejjel védekezett, de testének jó részét az ágak takarták.
A pokolba, hogy miért nem a nagy puskát hoztam?, rándult össze a gyomra, de máris cselekedni kellett mert a bak megindult. Az ágszövedék között lőtt rá.
Csak annyit érzékelt, hogy Dongó mérges morgással ráront az őzre. Valami puffant, majd egy nyiffanást hallatszott. Alighogy újratöltött, Dongó megint állított.
A mérnökről szakadt a víz, a lába az izgalomtól és a fáradtságtól reszketett. Csak most ne veszítsem el a józanságomat, szorította össze a fogát. Remegő kézzel előhúzta a gyufáját, és ellenőrizte a szelet. Félsrégen a küzdők felé hajlott el a láng.
A csörtetés zajával mit sem törtődve kerülőt tett, s már ismét a kutya közelében volt. Még kettőt lépett, és meglátta, hogy Dongó egy kisszobányi tisztáson ugat. A mérnök egy pillanatra kilépett az ágak közül, majd visszahúzódott a takarásba. A kutya, amint vezetőjét megpillantotta, újult erővel támadott a bakra, majd menekülést színlelt.
Milyen pompásan csinálja, repesett a mérnök szíve, előbb-utóbb kirohan utána a bak. Gyorsan kibiztosította a puskáját, s egy kis tölgyfának támasztva várta a döntő pillanatot.
Dongó ismét rárontott a bakra, ezúttal még közelebb ment hozzá, mert a bak leszegett fejjel jött utána. A szálkereszt már a nyaktövén volt. Dongó visszafordult, a sebzett megtorpant, és már szólt is a puska. A bak nyomban eldőlt, és Dongó már mellette is termett. Haragos morgással rángatta immár mozdulatlan ellenfelét. A mérnök lerogyott a földre, puskáját engedte az ágak közé hanyatlani.

*

Amint az első lövés elcsattant, Bence fölugrott a helyéről, és izgatottan fülelt a hangok irányába.
A második lövés után mindenkinek az volt a véleménye, hogy oda kellene menni, de Bence elismételte a tilalmat. Nem sokáig kellett várniuk: kakukkolás hallatszott a lövések irányából. A három férfi olyan ütemben indult meg, hogy a kisfiú alig tudott lépést tartani velük. Amint beértek a nyiladékra, a mérnök néhány kiáltással adta meg nekik az irányt. Egymást földöntve törtettek a bakhoz. Lelkendezésüket dühös morgás hűtötte le.
– Állj! – emelte föl karját a mérnök. – Senki ne közelítsen! Dongó, hozzám!
A véreb behúzott farokkal, kelletlenül a mérnök mellé sétált, ám közben minduntalan vissza-visszasandított a bakra.
– Feküdj! – adta ki a könyörtelen vezényszót a mérnök, végül az öreg grófra nézett, és bólintott.
A vendég könnybe lábadt szemekkel térdelt le a nagy bak mellé. Az őz vastag nyaka össze volt kaszabolva, a bal füle rongyosan lógott. Agancsának hófehér, tűhegyes ágvégei piroslottak a vértől. A vaskos szárakat alul alig lehetett átfogni, fönt pedig olyan vékony volt, mint egy kisgyerek hangja. A trófeát a két szemágig erős gyöngyök díszítették, afölött viszont sima volt és szürke. Ott feküdt minden igaz őzvadász vágyálma: a hatalmas agancsú vén bak.
A gratulációk, hátba veregetések, a fölszabadultság pillanatait Bence hangja törte meg.
– Gábor bácsi, vérzik a Dongó.
– Biztos csak a bak kente össze – lépett hozzá a mérnök, de egy pillanat alatt elsötétedett a tekintete. A véreb bal oldalán mély seb nyílt, és erősen vérzett. Dongó zihált, és már az orra meg a nyelve is piros volt. A mérnök egy szemvillanás alatt fölmérte: a bak átszúrta a kutya tüdejét. Mindenkinek torkára fagyott az öröm.
– Gyorsan, orvoshoz! – hagyta ott nyomban élete bakját a gróf.
– Már késő – szólalt meg csendesen Nándi. – Nagyon odavan…
– Azt mondjátok Dongó meg fog halni? Ez nem lehet! Mentsük meg! Meg kell operálni, vagy adjunk neki injekciót – tört ki Bence, és az ölébe vette a kutya fejét.
Az öreg véreb hálás szemekkel bámult kis gazdájára. Nyugodtnak, békésnek tűnt. Bence kétségbeesetten nézett az egyik felnőttről a másikra. Senki nem válaszolt neki, de tekintetükből kiolvasta a feleletet. ő is elcsendesedett, arcán könnyek peregtek le.
Dongó légzése lassúdott. A mérnök mozdult elsőként. Könnyedén fölemelte a bakot, és a kutya orra elé fektette, hogy az jól láthassa.
– Jól van, okos kutya vagy! – mondogatta, és kemény ujjakkal vakargatta Dongó üstökét. A súlyosan sebesült kutya kicsit megemelkedett, morrantott egyet az őzre, aztán visszahanyatlott Bence ölébe.
– Okos kutya, te vagy a legbátrabb véreb a világon – duruzsolta a mérnök, majd a kisfiúra nézett. Olyan közel hajolt hozzá, hogy csak Bence hallhatta, mit mormog a fülébe.
– Remek kutyád van, hősiesen viselkedett! Látod, nem szenved, és nem is szomorú. Most neked is erősnek kell lenned. Dongónak a legszebb sors jutott, amit vadászkutya kívánhat magának: egy kitűnő munka végén, az erdőben érte a halál.
Bence könnyeivel küszködve lassan bólintott.
Dongó egy nagyot sóhajtott, aztán nem lélegzett többé. Bence olyan óvatosan tette le a földre az élettelen állat busa fejét, mintha újszülött kölyökkel bánna. A mérnök fölegyenesedett, levette a kalapját és félig a bak felé fordult.
– Barátaim! – kezdte megrendülten – Diána istenasszonyunk súlyos árat kért tőlünk ezért a pompás trófeáért. Az őzek királyát Dongó követte az örök vadászmezőkre. Nem lesz ott szégyenkeznivalója. Emlékezzünk rá, valahányszor e pagonyba tesszük a lábunk!
– Úgy legyen! – mondta csendesen az öreg gróf, majd csőre töltött és a levegőbe lőtt. A dörrenés végigmorajlott az erdőn.

*

Dongót Bence kívánságára ott, a tisztáson temették el. Nem múlt el hónap, hogy Miska bácsi, Nándi vagy a mérnök ki ne hozták volna Bencét a halomhoz.
A következő nyár egy hasonlóan forró délutánján a mérnök karszékében szundikált. Felesége hangjára ébredt, aki egy ládát cipelt be, s egy levelet nyújtott át neki, Betyár farkcsóválva követte.
– Most hozta egy német rendszámú Merci – mondta az asszony, majd a ládát a férje lába elé, a vaddisznóbőrre tette, és észrevétlenül behúzta maga mögött az ajtót. A mérnök összeráncolt homlokkal tépte föl a levelet.

„Kedves Öcsém!
Kérlek, juttasd el az a küldeményt a mi ifjú barátunkhoz, akit legutóbbi látogatásom során oly nagy szomorúság ért. Segíts neki, hogy igaz vadászember váljék belőle. Életemben több őzbakot már nem akarok lőni, de télen egy disznóhajtásra hazalátogatok. Akkor betérek hozzátok is, szeretném újra látni Bence sugárzó pillantását. Az agancsot az íróasztalommal szemközt szögeltem a falra, s valahányszor rávetődik a tekintetem, fölrémlik bennem annak a csodálatos, fájdalmas napnak, életem legemlékezetesebb vadásznapjának az emléke.
Ölel öreg barátod, Jankovich András!”

A mérnök az asztalra tette a levelet, hátradőlt a karosszékben, és lehunyta a szemét. Én voltam az oka, az első lövésem után szúrta meg a bak, ha a nagy puskámat viszem, Dongó még ma is élne, morfondírozott, s végigperegtek előtte az egy év előtti események.
Betyár morgása térítette magához, aki elmélyülten szagolgatta a ládát. Az apró vizsla gazdája intésére hátralépett, és hasalva várta, hogy kinyíljon a retesz. Az ajtó mögül egy tigriscsíkos vérebkölyök lépegetett elő.
A kiskutya megszaglászta a férfit, Betyárra rávakkantott, majd elmélyülten tépni kezdte a kopott vaddisznóbőr fülét.
Gábor elmosolyodva nyúlt a telefonos notesze után.

Vadászat

CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsga Kardosfán

A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete munkavizsgát rendezett Kardosfán.

Published

on

A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete 2025. január 11-én CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsgát rendezett Kardosfán. A téli táj, a zselici dombok, a kiváló adottságú vadászterület optimális lehetőséget biztosított a vizsga lebonyolításához.

Fotó: Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete

Ábra: Facebook

A területet a Sefag Zrt. biztosította, az egyesület az országban harmadik alkalommal rendezett ilyen típusú munkavizsgát, melyhez az idén vadász terrierek is csatlakozhattak.
A vizsgára 12 kutya regisztrált, végül 8 vett részt , 3 szálkás szőrű tacskó és 5 jagd terrier.
A kutyák két hajtásban dolgoztak, fegyelmezett és hatékony munkát végeztek. A nap végén a terítéken 28 vaddisznó, 7 gímszarvas és 1 dámvad feküdt.
A bírálatokat Körmendi Tamás, Schilli Péter, Nicsovics György és Hermánné Bedics Rita vezető bíró végezték.
A bírók a hajtóvonalban haladva követhették nyomon a kutyák munkáját, értékelték a a keresési módot, orrhasználatot, a kitartást, a bátorságot és a hangadást.
5 kutya CACT címet kapott, 2 kutya II. díjban végzett.
Gratulálunk minden résztvevőnek!

Forrás: Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

𝐄́𝐯𝐚𝐝𝐳𝐚́𝐫𝐨́ 𝐯𝐚𝐝𝐚́𝐬𝐳𝐚𝐭 𝐁𝐞́𝐤𝐞́𝐬𝐜𝐬𝐚𝐛𝐚́𝐧 – 𝐄𝐠𝐲 𝐟𝐞𝐥𝐞𝐣𝐭𝐡𝐞𝐭𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐡𝐞́𝐭𝐯𝐞́𝐠𝐞!

A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott.

Published

on

Kedves Solymásztársak!

Hát, mit is mondhatnánk – ez a szezonzárás is olyan volt, ahogy szeretjük: emlékezetes, jókedvű és tele élményekkel! A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott. Olyan sokan gyűltünk össze, hogy szálláshely szűkében már szinte „művészet” volt mindenkinek helyet találni. Bár nem fértünk el egy szálláson, ez sem szegte kedvünket. A vacsorák és esti beszélgetések mindannyiunkat egy helyre tereltek, igazi közösségi események voltak – a jókedv és a rengeteg sztori felejthetetlenné tették az együttlétet.

Fotó: Magyar Solymász Egyesület

Az időjárás hideg volt, de nem annyira, hogy a föld átfagyott volna – így nagyon kemény terepen vadásztunk, a sár miatt igazi kihívássá vált a vadászat: csúszós ösvények, bokáig süppedő talaj… Azt hiszem, mindannyian éreztük a nap végére a lábunkban ezt az igénybevételt! Bár a sarat dagasztva vadászni nem a legkényelmesebb, ám ez sem tántorított el senkit. Fárasztó volt, de a fáradtságunkat feledtették a gyönyörű pedzések és a sikeres zsákmányok. Az ilyen látványokért éri meg minden lépés a terepen!

Ki ne emlékezne például arra a felemelő pillanatra, amikor Molnár Matyi vándorsólyma tökéletes időzítéssel, könnyed mozdulattal kapta el a nyulat? A hétvége egyik csúcspontja volt az a látvány, ahogy a sólyom elegánsan, gyorsan és precízen végrehajtotta a támadást – a jelenlévők egyként csodálták ezt a lenyűgöző teljesítményt. Ezek azok a pillanatok, amelyek miatt érdemes solymásznak lenni! Ezek azok a pillanatok, amik örökre beleégnek a solymász emlékezetébe!

De nem csak a sólymok kápráztattak el minket, a héjások is bravúrosan teljesítettek. Az egyik nap különösen emlékezetes volt, amikor két harris – Joó Péter és Csipán Kristóf madarai – párban dolgozva fogott nyulat. Szinte tökéletes összhangban dolgoztak a gazdáikkal, igazi mestermunka volt. Ezek a látványos fogások és összehangolt munka mindannyiunk számára hatalmas élményt jelentettek. Olyan pillanatok ezek, amikor az ember csak áll, nézi, és azt mondja: „Ezért csináljuk!”

A hétvége persze nem csak a vadászatról szólt, felvetődött néhány szervezési kérdés, amiket érdemes lesz tavasszal a közgyűlésen megvitatnunk. Sokszor küzdöttünk a nagy létszám okozta kihívásokkal, amiket végül mindig sikerült megoldani. De épp ezért merült fel egy fontos téma: hogyan osszuk be a csapatokat? A sólymosok egyre nagyobb létszáma miatt valószínűleg két külön csoportot kell majd kialakítanunk, és a héjásoknál is hasznos lenne külön kezelni a fácánra és nyúlra vadászókat. Ezek mellett szó esett a solymászkutyák fegyelmezéséről, a vadászatok szervezéséről és számos más technikai kérdésről is – úgyhogy unatkozni biztosan nem fogunk a közgyűlésen! Látszik, hogy van mit megvitatni, de ezek mind az egyesületünk fejlődését szolgálják.

Köszönjük mindenkinek, aki részese volt ennek a fantasztikus hétvégének, Egyed István solymásztársunknak és Karasz Vilmosnak, aki a vadásztársaság részéről kísérőként segítette a munkánkat. Külön köszönet illeti Molnár Mátyás fősolymászunkat, aki az egész szezon során fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy minden vadászat jól szervezett és emlékezetes legyen. Valamint köszönjük mindazoknak a háttérben dolgozó szervezőknek és segítőknek, akik neve nélkül is tudjuk, hogy szívvel-lélekkel tették a dolgukat, hogy mi élvezhessük a vadászatok minden pillanatát.

A közös élmények, a sólymok, héják sikerei és a jó társaság mindannyiunkat gazdagabbá tett. Addig is, amíg újra találkozunk, szárnyaljanak a madaraink, őrizzük meg ezt az összetartó közösségi szellemet és maradjatok mindig ilyen lelkesek! Sok sikert és örömöt a tenyésztési időszakhoz, legyen minden madár egészséges és eredményes!

Forrás: Magyar Solymász Egyesület 

Tovább olvasom

Vadászat

Kint a bárány, bent a farkas!

Szürkefarkas a Balkánon: Hardy János cikke

Published

on

Farkas volt, van, és reméljük, lesz is a Kárpát-medencében. Mindig. Volt, amikor több, volt, amikor kevesebb, de azt nyugodtan mondhatjuk, hogy állandóan jelen van térségünkben, annak ellenére, hogy eleink vért izzadva, mindent elkövettek, hogy ne legyen. Természetesen voltak időszakok, amikor olyan kevés volt belőlük, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy sikerrel jártak, de egy-egy kóbor példány azért mindig előfordult a peremterületek erdeiben. Ezeket, ha egyáltalán észrevették, addig hajtották, amíg sikerült vagy agyonlőni, vagy kihajtani a határon túlra.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Pedig farkas volt szépen a valamikori Magyarország területén. A XIX. század végén, mondjuk Baranyában, a világhírű Bélyei birtok területén, azaz a Kopácsi-rétben, a csülkös vad védelme érdekében még mérgezték is, amiről részletesen beszámolt a Vadász-Lap 1892-es évfolyama. A jelentést Klobusicki Kálmán írta, aki akkor az uradalom fővadásza volt. Egy másik példa a farkas jelenlétére egy családi történet. Nagyanyám, aki 1888-ban született, mesélte, hogy úgy 15 éves korában olyan kemény tél volt, hogy a Duna befagyott, és a farkasok leereszkedtek a Papuk-hegységből, átjöttek a jégen Bácskába, és egészen Topolyáig jutottak, ami körülbelül 60 kilométerre van a Dunától. Itt aztán bevették magukat a Bácsér nádasaiba, és komoly károkat okoztak a tanyavilágban. Az akkori úri vadászok és a helyi társaság tagsága nagy hajtóvadászatot szervezett az ordasok „megbüntetésére”, azonban azoknak sikerült kitörniük és visszaszökniük a Duna bal partjára, azaz meglógtak.

Egészen más a helyzet a Duna–Száva vonalától délre, illetve a dél-bánáti, delibláti homokpuszta erdeiben. Ott állandó, stabil, sőt az utóbbi években növekvő állománnyal számolhatunk, ami meglátszik elsősorban az őzállományon és a jószágtartó gazdákat ért károkon. Ugyanis télen, és ott a hegyvidéken, még igencsak havasak a telek, a vad lehúzódik a települések környékére, ahol könnyebben jut táplálékhoz. Őket követik a ragadozók, és mivel sokkal könnyebb elkapniuk a háziállatokat, mint a vadat, mindent megtesznek, hogy bejussanak egy-egy juhhodályba vagy istállóba, ahol aztán hihetetlen vérengzést visznek végbe. Ilyenkor beindul náluk a gyilkolási kényszer és addig ölnek, amíg egy birka is mozog az ólban.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Most sokan azzal a kérdéssel állnak elő, hogy hol vannak a pásztorkutyák. Az ottani emberek tapasztalata szerint egy 5-6 farkasból álló falkával szemben, ami nem ritka, 2-3 kutya tehetetlen. Valójában azokat eszik meg elsőnek. Ugyanis előszeretettel „vadásznak” az ember legjobb barátjára, méghozzá olyan módon, hogy az meg se nyikkan, és már viszik is. A Sár-hegységben (ma Koszovó) az emberek jószágtartásból élnek. Ott tenyésztették ki a híres Sárhegyi pásztorkutyákat. Van gazda, aki több ilyen komondor nagyságú ebet is tart. Az ottani csobánok szerint a farkasok egy tüzelő szukát „küldenek” a falu alá. Az elcsalja a kutyákat az erdő széléig, ahol az éhes falka várja a vacsorát. Egyes tapasztalt és szavahihető vadászok elmondása szerint, még a hajtásban résztvevő kopók közül is rendszeresen kiveszik a vámot. Nem zavarják őket a lövések, az emberek jelenléte, elkapják a kutyát, és a gazdi örülhet, ha a nyomkövetős nyakörvét megtalálja.

A Balkánon vadásszák a farkast, Berni Egyezmény ide vagy oda. Vannak egyesületek, amelyek nagy üzletet csinálnak a farkashajtásokból. Rengeteg vadászt csődítenek össze, van, ahol több mint ezer puskás jelenik meg, de ezek a tömeges megnyilvánulások többnyire eredménytelenek. Ahogy verebet nem lehet nagy dobbal fogni, úgy farkast sem lehet lakodalmas menettel vadászni. Itt elsősorban az eszem-iszom, dínom-dánomon van a hangsúly és nem a vadászaton, no, meg a részvételi díj begombolásán, ami nem kis összeg!

Ha valaki szeretne farkast lőni, az keressen kapcsolatot a helyi társaságoknál, amelyek dögteret tartanak fenn, zárt, fűtött magaslesekkel rendelkeznek, és van idejük akár egy hétig is kinn éjszakázni a behavazott erdőn. Az olyan vadász látni fog farkast és lőhet is, ha minden a tervek szerint alakul. Ez biztosan valamivel drágább, mint a lenyúlós nagy hajtások, de eredményesebb is.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Akármit is mondanak a magukat állatjogi képviselőnek tituláló szervezetek, a farkast vadászni kell. Nem könnyű, rengeteg időt, jó erőnlétet és elszántságot igénylő munka. De megéri. Természetesen az, hogy vadásznak farkasra, ma már nem azt jelenti, hogy azért teszik ezt, mert ki akarják irtani – nem, erről szó sincs. A farkast azért kell vadászni, mert ellenkező esetben úgy járunk vele, mint a sakállal. A fejünkre nő, és akkor már késő. Manapság a fenntartható környezetvédelem elképzelhetetlen a vadászat nélkül! Ha bekövetkezik a farkasállomány túlszaporodása, elkerülhetetlen, hogy a legnagyobb károkat elszenvedő gazdák a saját kezükbe vegyék a gond orvoslását, és abból senkinek sem lesz haszna. Erre is lehetne számtalan példát felhozni. Okuljunk belőlük!

Írta: Hadzsy János

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom