Adatok a vadászat történetéhez

Több mint százötven éve papírra vetett gyöngybetűk, veretes, de a ma embere számára már nehézkes magyarsággal papírra vetett sorok követik egymást a fénymásolaton. A papírlap a vadászat felvidéki, mindenekelőtt Nógrád vármegyei történetét kutatva került a fiókomba, s szövege, az érthetőség kedvéért némi átírással, a következő:

Tekintetes Bellon János úrnak, cs. kir. Szirák kerületi közigazgatási biztosának

A naponta hivatalomhoz jövő azon szomorú, s panaszos hírek folytán, miszerint a bujáki erdőségben barangoló nagyobb számú farkasok általi marhapusztítás határtalanul dühöng, kénytelen vagyok a kerületi biztos urat hivatalában tudósítani.

Mivel pedig a szegény népnek minden kincse egyedül ami még a nemrég dühöngött marhavészből megmenekült kevés számú marhájában van, nehogy ily pusztító állatok által attól is megfosztatva legyenek, oda terjed hivatalos véleményem, s egyszersmind sürgős kérelmem, miszerint ezen vadak kipusztítása céljából egy hajtóvadászatot szíveskedjen eszközölni.
Buják község jegyzője, 1852. július 30.

Akkoriban, legalábbis fentiek szerint, állandó vad volt a Cserhát déli részének kiterjedt erdeiben a farkas. Arra vonatkozó feljegyzés azonban, hogy megtartották-e a “nagyobb számú farkasok” kézre kerítésére a hajtóvadászatot, s az miféle eredménnyel járt, nincs tudomásom.

Hasonló adat ismert azonban 1850-ből Alsósztregováról (ma Szlovákia), Madách Imre szülőfalujából és birtokáról. Az uradalom ugyanis lőfegyverért folyamodott a Bach-korszak bürokráciájához, hivatkozva a juhnyájakat tizedelő farkasok megfékezésére.

A dolgok pedig, a történelem irányíthatatlan eseményei és a természet törvényszerűségei, egybevágnak! Az 1848-49-es események idején, amikor a nemzetőrséget, majd a honvédséget a történelmi Nógrád vármegyében szinte egyik napról a másikra felállították, katonai lőfegyverek híján elöltöltős vadászpuskákkal szerelték fel.

A vadászfegyverek túlnyomó részét már 1848 közepe táján összegyűjtötték, majd 1849 őszén, a világosi csatavesztés hírére a nógrádi gerillák – a szabadságharc újrakezdésére számítva – a Salgótarján környéki hegyekben háromezer darab fegyvert elrejtettek. Ezek nagyrészt a nemzetőrség vadászpuskái voltak. Egy évvel később három szekérnyit megtalált belőle a császári katonaság, a többinek azonban a mai napig sincs nyoma. A vadászfegyver tartását a forradalom leverése után tiltották a hatóságok, de a vármegye egyébként is jóformán puska nélkül volt a nemzetőrség felszerelése miatt.

Ugyanakkor nézzük a farkasok helyzetét! Bár igazán nagy csata nem volt Nógrádban, de a magyar, az osztrák és az orosz hadátvonulások, a Losonc (ma Szlovákia) és a Salgótarján környéki kiterjedt gerillamozgalom meglehetősen sok pusztulást okozott. Háború idején pedig jól élt a farkas: elkóborolt és elhullott háziállat, talán temetetlen halott is akadt.

A szabadságharc leverését követően pedig – hivatalosan – szinte senkinek a kezén nem lehetett lőfegyver. A farkasok számát leginkább hajtóvadászatokon lehetett volna apasztani, ami nagy és feltűnő, embertömegeket megmozgató rendezvény, úgyhogy a császári közigazgatás aligha hunyt volna szemet egy-egy ilyen felett. A méreg és a csapdázás lehetőségére utaló adatot nem találtam.

Előbbiek alapján feltételezhető, hogy az 1850-es évek elejére valóban felszaporodott a nógrádi farkasállomány, de kutatásaim során nem találtam más adatot sem elejtésekről, sem vadászatokról. A következő utalás is úgy két évtizeddel későbbről származik. Shvoy Miklós, aki 1873–74-ben egy kéziratban maradt monográfiát írt a vármegyéről, a farkasokról úgy tesz említést, hogy előfordulnak mindenfelé, de nincs belőlük annyi, hogy érzékeny károkat okoznának.

Meg kell itt jegyezni, hogy a leírtak alapján a szerző, főleg a madártan terén, elég szerény ismeretekkel bírt. A farkas esetében azonban, lévén közismert faj, bizonyára helyes volt a megállapítása.

Az 1884. évi vadászati statisztika szerint, ami vármegyénként mutatja be a történelmi Magyarországon elejtett vadfajokat, már egyetlen farkas, hiúz és medve sem került puskavégre a mai Észak-Magyarország területére eső megyékben. A trianoni Magyarország területéről csak a farkas mutatható ki: az országrésznyi, 12 ezer négyzetkilométert is meghaladó területű Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében négy ordast lőttek.

Ez a hatalmas kiterjedésű vármegye nagyjából a mai Pest és Bács-Kiskun területére esett, az ordasok a kiterjedt alföldi pusztákon kerültek kézre. Egyébként itt tartották magukat a legtovább az ordasok, a XIX. század végéig néhol még félridegen tartott juhnyájaknak, marhacsordáknak köszönhetően. A Dunántúlról Baranyában jegyezték fel egyetlen farkas elejtését, de – mivel a helyszínt nem közlik – lehetséges, hogy a ma Horvátországhoz tartozó Drávaszög mocsaraiban lőtték. Valószínű egyébként, hogy ezek a síkvidéki ordasok a kimondottan farkastanyának nevezhető szlavóniai erdőkből és mocsarakból húzódtak északabbra.

1884-ben tehát a trianoni Magyarország területéről teljesen hiányzik a medve és a hiúz, s ugyanekkor farkas a Felvidéken is alig akadt: összesen négyet lőttek a mai Szlovákia nyugati és középső részén, de ugyanezen ezen a területen 65 medve került puskavégre. Zólyomban például 14 medve mellett egy hiúzt lőttek, farkast pedig egyet sem.

Ebből arra következtethetünk, hogy míg a medve megbecsült nagyvadfaj volt és igyekeztek gazdálkodni vele, addig a farkast és a hiúzt mint dúvadat, tűzzel-vassal pusztították. Nagyjából a történelmi Sáros és Zemplén vármegye vonalától keletre aztán változik a helyzet, arrafelé 1884-ben már jó pár farkas és hiúz is puskavégre került. A mai Kárpátalján, Erdélyben, Horvátország-Szlavóniában a medve is állandó vad volt.

Ez volt a helyzet százhúsz évvel ezelőtt. Aztán, köszönhetően a védelemnek, az utóbbi évtizedekben a Kárpátok északi tájain jelentősen gyarapodott a medve-, a hiúz- és a farkasállomány. A farkas és a hiúz az elmúlt évtizedben vissza is települt Észak-Magyarország erdeibe, s a megfigyelések szerint néha a medve is felbukkan.

A szlovákiai sajtóban is röppent már fel hír a határtól úgy negyven kilométernyire elejtett medvéről – legutóbb éppen arról az észak-nógrádi területről, Szinóbánya környékéről, amelyről Shvoy Miklós 1884-ben lejegyezte: az erdőségekben még pár éve is került puskavégre egy-egy mackó.

Egyébként a csúcsragadozók felbukkanása furcsa érzelmeket vált ki az emberből. Akinek a területén feltűnnek, aligha örül, hiszen a csülkösvad valamilyen mértékben kárát látja – a természetszerető vadász szíve azonban mégiscsak megdobban! A visszatérő vadvilág talán környezetünk állapotának javulását jelzi, legalább a látszatát annak, hogy az évezredes üldöztetés és az élőhelypusztítás után változott a helyzet, s túljutottunk a mélyponton. Ha a károk érzékenyek lesznek, akkor a védelmi intézkedéseken is enyhíteni kell majd, bár ez nyilván nem lesz egyszerű dolog.

Emlékezzünk csak vissza: volt itt védett a nyest is, a borz is, – bár a medvével, farkassal nem említhetők egy lapon – de most már újra elejthetők.