Keressen minket
[wpml_language_selector_widget]

Vadászat

Felvidéki csúcsragadozók

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Adatok a vadászat történetéhez

Több mint százötven éve papírra vetett gyöngybetűk, veretes, de a ma embere számára már nehézkes magyarsággal papírra vetett sorok követik egymást a fénymásolaton. A papírlap a vadászat felvidéki, mindenekelőtt Nógrád vármegyei történetét kutatva került a fiókomba, s szövege, az érthetőség kedvéért némi átírással, a következő:

Tekintetes Bellon János úrnak, cs. kir. Szirák kerületi közigazgatási biztosának

A naponta hivatalomhoz jövő azon szomorú, s panaszos hírek folytán, miszerint a bujáki erdőségben barangoló nagyobb számú farkasok általi marhapusztítás határtalanul dühöng, kénytelen vagyok a kerületi biztos urat hivatalában tudósítani.

Mivel pedig a szegény népnek minden kincse egyedül ami még a nemrég dühöngött marhavészből megmenekült kevés számú marhájában van, nehogy ily pusztító állatok által attól is megfosztatva legyenek, oda terjed hivatalos véleményem, s egyszersmind sürgős kérelmem, miszerint ezen vadak kipusztítása céljából egy hajtóvadászatot szíveskedjen eszközölni.
Buják község jegyzője, 1852. július 30.

Akkoriban, legalábbis fentiek szerint, állandó vad volt a Cserhát déli részének kiterjedt erdeiben a farkas. Arra vonatkozó feljegyzés azonban, hogy megtartották-e a “nagyobb számú farkasok” kézre kerítésére a hajtóvadászatot, s az miféle eredménnyel járt, nincs tudomásom.

Hasonló adat ismert azonban 1850-ből Alsósztregováról (ma Szlovákia), Madách Imre szülőfalujából és birtokáról. Az uradalom ugyanis lőfegyverért folyamodott a Bach-korszak bürokráciájához, hivatkozva a juhnyájakat tizedelő farkasok megfékezésére.

A dolgok pedig, a történelem irányíthatatlan eseményei és a természet törvényszerűségei, egybevágnak! Az 1848-49-es események idején, amikor a nemzetőrséget, majd a honvédséget a történelmi Nógrád vármegyében szinte egyik napról a másikra felállították, katonai lőfegyverek híján elöltöltős vadászpuskákkal szerelték fel.

A vadászfegyverek túlnyomó részét már 1848 közepe táján összegyűjtötték, majd 1849 őszén, a világosi csatavesztés hírére a nógrádi gerillák – a szabadságharc újrakezdésére számítva – a Salgótarján környéki hegyekben háromezer darab fegyvert elrejtettek. Ezek nagyrészt a nemzetőrség vadászpuskái voltak. Egy évvel később három szekérnyit megtalált belőle a császári katonaság, a többinek azonban a mai napig sincs nyoma. A vadászfegyver tartását a forradalom leverése után tiltották a hatóságok, de a vármegye egyébként is jóformán puska nélkül volt a nemzetőrség felszerelése miatt.

Ugyanakkor nézzük a farkasok helyzetét! Bár igazán nagy csata nem volt Nógrádban, de a magyar, az osztrák és az orosz hadátvonulások, a Losonc (ma Szlovákia) és a Salgótarján környéki kiterjedt gerillamozgalom meglehetősen sok pusztulást okozott. Háború idején pedig jól élt a farkas: elkóborolt és elhullott háziállat, talán temetetlen halott is akadt.

A szabadságharc leverését követően pedig – hivatalosan – szinte senkinek a kezén nem lehetett lőfegyver. A farkasok számát leginkább hajtóvadászatokon lehetett volna apasztani, ami nagy és feltűnő, embertömegeket megmozgató rendezvény, úgyhogy a császári közigazgatás aligha hunyt volna szemet egy-egy ilyen felett. A méreg és a csapdázás lehetőségére utaló adatot nem találtam.

Előbbiek alapján feltételezhető, hogy az 1850-es évek elejére valóban felszaporodott a nógrádi farkasállomány, de kutatásaim során nem találtam más adatot sem elejtésekről, sem vadászatokról. A következő utalás is úgy két évtizeddel későbbről származik. Shvoy Miklós, aki 1873–74-ben egy kéziratban maradt monográfiát írt a vármegyéről, a farkasokról úgy tesz említést, hogy előfordulnak mindenfelé, de nincs belőlük annyi, hogy érzékeny károkat okoznának.

Meg kell itt jegyezni, hogy a leírtak alapján a szerző, főleg a madártan terén, elég szerény ismeretekkel bírt. A farkas esetében azonban, lévén közismert faj, bizonyára helyes volt a megállapítása.

Az 1884. évi vadászati statisztika szerint, ami vármegyénként mutatja be a történelmi Magyarországon elejtett vadfajokat, már egyetlen farkas, hiúz és medve sem került puskavégre a mai Észak-Magyarország területére eső megyékben. A trianoni Magyarország területéről csak a farkas mutatható ki: az országrésznyi, 12 ezer négyzetkilométert is meghaladó területű Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében négy ordast lőttek.

Ez a hatalmas kiterjedésű vármegye nagyjából a mai Pest és Bács-Kiskun területére esett, az ordasok a kiterjedt alföldi pusztákon kerültek kézre. Egyébként itt tartották magukat a legtovább az ordasok, a XIX. század végéig néhol még félridegen tartott juhnyájaknak, marhacsordáknak köszönhetően. A Dunántúlról Baranyában jegyezték fel egyetlen farkas elejtését, de – mivel a helyszínt nem közlik – lehetséges, hogy a ma Horvátországhoz tartozó Drávaszög mocsaraiban lőtték. Valószínű egyébként, hogy ezek a síkvidéki ordasok a kimondottan farkastanyának nevezhető szlavóniai erdőkből és mocsarakból húzódtak északabbra.

1884-ben tehát a trianoni Magyarország területéről teljesen hiányzik a medve és a hiúz, s ugyanekkor farkas a Felvidéken is alig akadt: összesen négyet lőttek a mai Szlovákia nyugati és középső részén, de ugyanezen ezen a területen 65 medve került puskavégre. Zólyomban például 14 medve mellett egy hiúzt lőttek, farkast pedig egyet sem.

Ebből arra következtethetünk, hogy míg a medve megbecsült nagyvadfaj volt és igyekeztek gazdálkodni vele, addig a farkast és a hiúzt mint dúvadat, tűzzel-vassal pusztították. Nagyjából a történelmi Sáros és Zemplén vármegye vonalától keletre aztán változik a helyzet, arrafelé 1884-ben már jó pár farkas és hiúz is puskavégre került. A mai Kárpátalján, Erdélyben, Horvátország-Szlavóniában a medve is állandó vad volt.

Ez volt a helyzet százhúsz évvel ezelőtt. Aztán, köszönhetően a védelemnek, az utóbbi évtizedekben a Kárpátok északi tájain jelentősen gyarapodott a medve-, a hiúz- és a farkasállomány. A farkas és a hiúz az elmúlt évtizedben vissza is települt Észak-Magyarország erdeibe, s a megfigyelések szerint néha a medve is felbukkan.

A szlovákiai sajtóban is röppent már fel hír a határtól úgy negyven kilométernyire elejtett medvéről – legutóbb éppen arról az észak-nógrádi területről, Szinóbánya környékéről, amelyről Shvoy Miklós 1884-ben lejegyezte: az erdőségekben még pár éve is került puskavégre egy-egy mackó.

Egyébként a csúcsragadozók felbukkanása furcsa érzelmeket vált ki az emberből. Akinek a területén feltűnnek, aligha örül, hiszen a csülkösvad valamilyen mértékben kárát látja – a természetszerető vadász szíve azonban mégiscsak megdobban! A visszatérő vadvilág talán környezetünk állapotának javulását jelzi, legalább a látszatát annak, hogy az évezredes üldöztetés és az élőhelypusztítás után változott a helyzet, s túljutottunk a mélyponton. Ha a károk érzékenyek lesznek, akkor a védelmi intézkedéseken is enyhíteni kell majd, bár ez nyilván nem lesz egyszerű dolog.

Emlékezzünk csak vissza: volt itt védett a nyest is, a borz is, – bár a medvével, farkassal nem említhetők egy lapon – de most már újra elejthetők.

Vadászat

A szentlászlói gímbikák

Print Friendly, PDF & Email

Váczi Sándor kísérővadász beszámolója:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetének Szentlászlói kerületében osztrák vendégünk – Váczi Sándor közreműködésével – szeptember 15-én két gímbikát is terítékre hozott:

Fotó: SEFAG Zrt.

„A reggel elejetett példányt két hete láttam először, egy elég nehezen megközelíthető területen bőgött mélyen bent az erdőben, ráadásul az eső is esett. Kiadós cserkelést követően tett rá lövést a vendég, a vadat megsebezte, melyet egy eredményes utánkeresést követően talált meg Nagy Árpád vérebvezető, Cárral, a 7 éves hannoveri véreb kannal. Az öreg, visszarakott bika trófeájának becsült tömege 8,5 kilogramm, kora véleményem szerint legalább 12 év. Idén az agancsának bal szárán már hiányzik a jégág és a középág, igazi kuriózum, a vendég nagyon boldog volt.

Fotó: SEFAG Zrt.

A második bika délutáni lesvadászat alkalmával került terítékre. Az erdő felől érkezett a vad, megállt a nyiladékon és az elejtő kb. 100 méterről egyetlen jól irányzott lövéssel terítékre is hozta.  7 év körüli bika agancsának bal szára villás, az agancs vékony, a jobb szár koronája gyenge, a trófea becsült tömege 6,5-7 kilogramm.”

Gratulálunk a vendégnek és gyakorlott kísérőjének

Forrás: SEFAG Hunting Hungary

 

 

Tovább olvasom

Vadászat

Második bikám elejtésének története

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Tuba Szilárd gímszarvasra vadászott a Barnakmenti Vadásztársaság területén, amely Rábakecöl határában fekszik Győr-Moson-Sopron vármegyében.

Élményeiről beszámolt lapunknak:

Az idei évben a társaságunk szabályzata szerint jogosult lettem szarvasbika elejtésre. Már jóval az idény kezdete előtt, figyelmesen jártam a területet, néhányszor a hivatásos vadász barátommal és próbáltunk minden apró jelből következtetni a szarvasok jelenlétére, mozgására.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Néhány kihelyezett vadkamera is a segítségünkre volt, szórók, dagonyák környékén láttunk tarvadakat és bikákat is. Nagy reményekkel,  fellelkesülve, bizakodva vártam az idény kezdetét. Volt elképzelésem a vadászhely kiválasztását illetően,de a szélirány néha módosította a terveket.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Szeptember 7.-éig, minden este és pár alkalommal reggel is, a lesen ülve vártam a bika megjelenését. Többször láttam tarvadakat, nagyon távolról bikát is, de lövéshez nem jutottam. Eljött a szombat hajnal, amikor már 4 óra után nem sokkal igyekeztem minél csendesebben elfoglalni az aznapra jónak vélt leshelyet. Ez a hely a Rába árterében van, egy hosszú és rá merőlegesen elágazó allé kereszteződésében. Szemből, kissé balról ért a dél/délkeleti szél, minden optimális volt a vadászathoz. Némi várakozás után egy őzsuta, kicsit utána egy bak váltott át előttem. A bennük való gyönyörködésemből egy nagyon várt hang ,,rázott” fel. Igaz messze tőlem, de egy bika bőgése törte meg a hajnali csendet.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Nem maradt magára, elkezdődött a felelgetés. Annyira magával ragadott ez a csodálatos ,,koncert”, hogy szinte elsiklottam afelett, hogy kb. 150 méterre előttem egy szarvas állt keresztben. Egy tehén volt. Egyedül. Teljesen elkapott a vadászláz, figyeltem, vártam, hátha akad követője. Jobbról, amerre távozott, többször hallottam zörgést, ágroppanást. A távcsövet szinte le sem engedtem a szemem elől, annyira akartam látni és reménykedtem benne, hogy jön a tehén után bika is. Nem jött. Legalábbis nem onnét. Lassan már egészen kivilágosodott, még jobban, még többet lehetett látni. Ahogy kémleltem az előttem lévő területet, egy nagyon kicsi, szinte jelentéktelen roppanást hallottam, tőlem balra. Már-már nem is gondoltam lényegesnek, mert a nyulak is nagyobb ,,balhét “ szoktak csapni. Persze azért elkezdtem távcsövemmel azt a részt is figyelgetni és pár pillanat múlva megjelent egy nagy sötét folt, a szálerdő sűrű aljnövényzetében. Bíztam benne, nagyon reméltem, hogy bika lesz. Nem kellett sokat várnom és megláttam. Tényleg bika. Még az erdő szélében állt, amikor jobban szemügyre tudtam venni az agancsát és el tudtam bírálni. Most kezdődött az idegek harca. Nagyon lassú mozdulatokkal távcső le, puska föl.

Kétszer is megálltam a cselekvésben,mert felém fordította a fejét és pár pillanatig figyelt. Végre lövésre kész helyzetbe kerültem, viszont a bika még nem lépett ki teljesen az alléra, néhány bokor, ág takarta a testének nagy részét. Újabb idegőrlő pillanatok jöttek, mert nem sietett sehova az Uraság, nem akart előrébb lépni. Néhány fejforgatás, szaglászás után már megtette azt a pár lépést előre, ami által tisztán láttam a lapockáját. Ekkor elindult a PPU lőszer magja. A 300-as belekiáltott az ébredező reggeli erdőbe. A bika kiugrott, és hatalmas csörtetéssel eltűnt a sűrű fiatal tölgyesben. Pár másodperces, alig távolodó zörgés után hirtelen csend lett. Jöttek a gondolatok, régi intelmek,-,,várj egy kicsit,ne siess”! ,- ,,ha zajosan megy el a vad, akkor találat érte, ha csendben, akkor nincs meglőve”! Néhány magasabb csalán, kóró is volt előttem, erre a fegyvermester szavai jutottak eszembe. -,, ezzel a lőszerrel belelőhetsz a gazosabb részbe is, nem expandál”!

Minden eszembe jutott, amiket hallottam, ezekkel próbáltam nyugtatni magam. A fegyver pontosságában nem kételkedtem, hiszen nemrég tettem vele néhány próbalövést és minden rendben volt. Elszántam magam, elindultam a rálövés helyére, amiben biztos voltam, mert egy nagy tölgyfa ágai előtt jött ki, ami mellett akácfák vannak. A rálövés helyén vért, kifröccsenést nem találtam.

Közben már hívott Gyuri barátom, hogy én lőttem-e? Mondtam, hogy igen. Erre felajánlotta, kihozza a hannoveri vérebét, hadd gyakoroljon. Természetesen igent mondtam és vártam az érkezésüket. A kutya néhány szaglás után, kb 2 lépésre az erdő szélétől, egy kisebb fát megkerülve, kijött a nyiladékra. Na, gondoltam, ezt elhibáztam!! Aztán újabb -,,keresd Báró” kérésre, ismét elindult a kutya, határozottan, befelé a sűrűbe. Én utánuk. Közben vércseppeket,esetleges kenést kerestem. Talán egy, talán két perc elteltével, hallom Gyuri barátom kiáltását: itt van! Olyan hangon mondta, azt hittem még áll a bika. De kevesebb idő alatt, mint ezt a mondatot leírtam, már én is odaértem  és láttam: a magyar erdők királya már megpihent.

Nagyon nagy öröm volt, barátom nagy ölelések közepette gratulált és megkaptam a töretet is Tőle, amit büszkén tettem a kalapomra! A bikának is megadtuk a végtisztességet, utolsó falat, sebtöret és természetesen a ,,megtalálónak”, Bárónak a nyakörvébe is került egy. A bika rálövéskor kb 75 méterre állt, szívlövéssel, az allé szélétől mintegy 40 métert ment be a sűrűbe. 10.7 grammos PPU lőszert használtam, 300-WinMag kaliberből.

Nagy köszönet a sok információért Szigeti Béla hivatásos vadász barátomnak, Tuba Gyuri barátomnak és kutyájának a keresésben végzett munkájukért, és minden jelenlévő vadásztársnak, akik osztoztak örömömben és segítettek a vad beszállításában!

A bika becsült életkora 6 év. A trófea súlya,lefőzés után 24 órával 4.4 kg. Kívánom, hogy minél több magyar vadásznak legyen hasonló élményben része! Mindenkinek jó egészséget kívánok!

Vadászüdvözlettel: Tuba Szilárd

 

Vadászni szeretne Győr-Moson-Sopron vármegyében található Barnakmenti Vadásztársaság területén?
Keresse bizalommal Szigeti Béla hivatásos vadászt:
Tel: + 36 30 603 62 60

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Tovább olvasom

Vadászat

Az első alföldi bakom

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Angyal Szabolcs Csongrád-Csanád vármegyében őzbakra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Augusztus 3.-t írunk. Az őzek üzekedése a zenitjén jár. Édesapámmal egy Csongrád megyében található településre, Rúzsa felé vettük az irányt, hogy találkozzunk egy régi barátunkkal, Dani Zsolttal, akit egyben vadászati mentoromnak is tekintek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Fiatal korom ellenére számos őzbakot sikerült már elejtenem, mindezt különböző vadászati módokon tettem, de eddig  üzekedés során hívással még nem sikerült bakot terítékre hoznom. Barátunk neve talán sokak számára nem ismeretlen, mivel egy országos szinten ismert és elismert szakember a vadászat területén.

A terület, ahol vadásztunk, egy tipikus alföldi táj, kisebb erdőségekkel tarkítva. Az őzeknek ideális terület. Vadászatunk során először egy kisebb erdőbe mentünk be, ahol gondosan elhelyezkedtünk, majd a kísérőm elkezdett hívni. A hívás során számos őz reagált, de mind suta volt. Hihetetlenül izgalmas, ahogy az ember bent áll az erdőben és bármerről megjelenhet a vad, ezért a figyelem és a koncentráció egy pillanatra sem lankadhat.

Érdemes tudni ezen területekkel kapcsolatban, hogy itt az őz a legnagyobb nagyvad, élete során ritkán találkozik nála nagyobb vaddal, ellentétben a Dunántúlon, vagy az Északi-Középhegységben élő társaival szemben, így a viselkedésben is lehetnek különbségek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Utunk következő állomása egy akácerdőbe vezetett, felvettük a pozíciót, majd vadásztatóm elkezdett hívni.  Talán 1 vagy maximum 2 perc telhetett el, amikor feltűnt a bak. Szemmel látható volt, hogy ő az adott revírnek az ura, magabiztosan mozgott. A bakot bírálását követően engedélyt kaptam annak elejtésére. Viszont a bak idő közben takarásba került, felkészültem a lövésre és amint kilépett a takarást nyújtó fa mögül, útjára engedtem a golyót. A lövést követően az őzbak tűzben rogyott. Jól megtanultam eddigi vadászéveim alatt, hogy a tűzben rogyott vad mindig gyanús, kell neki időt hagyni, hogy a vad a földi létet hátrahagyva, békében tudjon távozni.

Rövid várakozást követően elindultunk a rálövés helyére és, ahogy azt vártuk, birtokba vehettük a vadat. A bak első ránézésre átlagos hatos baknak tűnhet. Igen ám, de nem nekem. Egy igaz vadásznak egy trófea értékét sosem a trófea nagysága, illetve azok száma határozza meg. A vadász, amikor ránéz egy trófeára mindig visszaemlékezik az elejtés módjára, mikéntjére, minden pillanatára és ha mindez arra méltó, baráti társaságban történt, akkor mindig melegséggel fogja elönteni a szívét. Ez az őzbaktrófea éppen ezért mindig közel fog állni a szívemhez. Az meg csak hab a tortán, hogy ugyanezen a reggelen, ugyanezen a módon, édesapám is elejtett egy őzbakot.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Véleményem szerint az egyik legszebb és legizgalmasabb vadászati mód a cserkelés. Ennek a reggelnek köszönhetően ezt annyiban máshogy gondolom, hogy talán az üzekedésben, erdőben, hívással történő őzbakvadászat talán még ezt is felülmúlja….

Ezek azok az alkalmak és pillanatok amiért érdemes vadászni!

 

Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

 

 

Tovább olvasom