Keressen minket

Vadászat

Vadászati fortély a siker titka

Közzétéve:

Feltöltő:

A vadászati főidény végeztével a legtöbb vadász bizonyára gondolatban felidézi a vadászati élményeit. Nyilván a kudarcai okával is szembe néz, de a sikerei összetevőit valószínű jobban megjegyzi. A vadászat eredményessége sok mindentől függ. A vadászok többsége az első helyre bizonyára az időjárási viszonyokat sorolja. A légköri viszonyok változásai valóban jelentősen befolyásolhatják a vadak viselkedését, mozgását. Egy másik fontos tényező a szerencse. Mi, vadászok e tekintetben mindannyian Fortuna vagy Diana kezében vagyunk. Közülünk sokan ezért is babonásak. Van olyan vadászcimborán, aki el sem indul a területre, ha valaki azt kívánja neki, hogy: „szerencsés vadászatot!”. Egyesek szerint nagyobb szerencsét hoz, ha azt mondják egymásnak, hogy „se szőr, se toll!”. Az eredményesség tekintetében nem utolsó szempont, hogy van-e elegendő vad az adott vadászterületen. Amennyiben igen, akkor még egy fontos tényezőt is érdemes számításba venni; és ez pedig a vadászati fortély. Nagyon lényegesen befolyásolhatja a sikert, hogy a vadász mennyire cseles, mennyire furfangos. E téren sokat köszönhetek azoknak a hivatásos vadászoknak, tapasztaltabb vadásztársaimnak, akiktől én a hosszú évek során néhány cseles dolgot ellestem, megtanultam. Most ebbéli tapasztalataimból szeretnék egyet-mást közreadni.

Egyik alkalommal Isaszeg térségében barkácsoltunk gépjárművel és mivel közeledett az esti szürkület, irányt vettünk a vadászház felé. Vadászkísérőmmel jobbról-balról figyelmesen pásztáztuk a szálerdőt, hátha az esti szürkületben még feltűnik valamilyen lőhető vad. Hirtelen a jobb oldalon, ahol én a gépkocsiban ültem, közel hozzánk az út mellett – mintha a földből nőtt volna ki – ott állt egy vaddisznó, egy viszonylag fiatal kan és a fülét hegyezve figyelte a lassan közeledő terepjárót. Szinte egyszerre vettük észre. A kocsival megálltunk és a kísérőm biztatott, hogy lépjek ki a gépjárműből és lőjem meg a disznót. Amikor az ajtót kinyitottam, a disznó megpördült és feltartott farokkal – mintha csak antennája lett volna – cikázva vágtázott az erdő mélyébe a fák között.

Hiába célozgattam utána, nem jutottam lövéshez. Eközben a kísérőm mellettem termett, megrángatta a kabátom ujját és intéssel jelezte, hogy menjek utána. Futva indult a disznó után, miközben a kezével integetve sietetett, hogy ne maradjak le, kövessem őt. Gondoltam ez őrültség. Mikor fog minket bevárni egy tőlünk menekülő disznó? Futás közben a lábunk alatt hangosan zörgött a kora őszi avar. Loholtam hát a kísérőm után, aki kétrét hajolva egyre csak kocogott és láthatóan a disznót kereste a tekintetével. Egyszer csak intett, hogy álljunk meg! Ott a disznó! – mutatott befelé a szálerdőbe, ahol elég magas volt az aljnövényzet. A disznó tényleg ott állt és figyelt, hallgatózott. De a takarása miatt nem voltam igazán jó lövő helyzetben.

A disznót megzavarhatta, hogy amikor megállt és mi is megálltunk, nem hallotta tovább az avarzörgést, amit mi keltettünk. Egy kis ideig fülelt, majd kocogva újra elindult. De már sokkal kisebb iramban. A kísérőm intett, hogy kocogjunk mi is tovább! De sokkal nagyobb iramot diktált, mint ahogy a disznó haladt, mert közelebb akart kerülni a kanhoz. Nyilván a futásunk zaját hallva, a disznó ismét megállt és hátrafordulva hegyezte a fülét. A kísérőm intésére mi is leblokkoltunk; jelezte felém, hogy maradjunk csendben és ne mozogjunk. Majd gesztikulálva biztatott, hogy szabadkézből lőjem meg a disznót. Ezt én meg is próbáltam, de a disznó tovább poroszkált. A takarása miatt nem akartam mozgásában rálőni. Mi újra csak utána eredtünk, továbbra is sebesebb tempóban, mint a disznó. A távolság közöttünk így egyre csak fogyott. Kétrét hajolva futottunk, a száraz avaron, de ebben a zajban a disznó futásának zörgése is belevegyült. A vad megint megállt; a kíváncsisága legyőzte az ösztönét és kissé oldalra fordulva hallgatózott. Néha mély szimatokat vett a levegőben. Nyilván nem értette, hogy mi ez az egész.

Ekkor a távolság már alig volt közöttünk mintegy hetven-nyolcvan méter. E pillanatban mi is lecövekeltünk, sőt a kísérőm le is térdelt, így előttem szabaddá vált a célzás iránya. Álló helyzetből, szabad kézzel céloztam meg a kant, mivel a lapockáját az aljnövényzet takarásában is tisztán lehetett látni. A lövés eldördült és a kan helyben elfeküdt, majd némi vergődés után elcsendesedett. Vártunk még egy kis időt, majd odamentünk és szemrevételeztük. Kísérőm a korát háromévesre becsülte, a hozzá illő tizenöt-tizenhat centis agyarakkal.

Meg kell mondanom, hogy amíg a kan zsigerelésével voltunk elfoglalva én gondolatban nem annyira a disznóval foglalkoztam, hiszen nem volt egy különleges példány, hanem azt a cseles módozatot értékeltem magamban, ahogyan végül is befogtuk és elejtettük. A terepjáró tőlünk legalább négyszáz méterre volt az erdei úton, ahol hagytuk. Ilyen távolságot tettünk meg futva a kan után, míg utolértük. Amikor a kan az út mellől elvágtatott, én nem gondoltam volna, hogy a zörgő avaron érdemes lenne utána futni a szálerdőben. De szerintem rajtam kívül más sem igen gondolt volna erre. A kísérőmmel elemezgetve a helyzetet, szerinte a disznó az erdő mélyén már rég elfelejthette a mellette megálló gépjárművet, amely számára akkor, ott a legfőbb veszélyt jelentette. Azt pedig nem érzékelte, hogy üldözőbe vették. Honnan is tudhatta volna, hogy mi az a zaj, amelyet futása közben észlel, és amikor megáll, akkor meg abbamarad? Egyre inkább a kíváncsisága lassította le és ez lett a veszte. No meg az, hogy – ami a kísérőmet illeti – igen csak fortélyos vadásszal volt dolga. Ha ő nem folyamodott volna ehhez a cselhez, ezt a kant elengedtük volna. Kíváncsi lennék, hogy hány gyakorlott vadász hinné; így is el lehet ejteni egy menekülő vaddisznót?

* * *

Másik élményem nyári holdfényes éjszakán, erdő szegélyezte tarló közepén, egy magányos vaddisznó becserkelésével kapcsolatos. Kísérőmmel, éjjel tizenegy óra tájban, a terepjárót hátra hagyva gyalogosan közelítettük meg az erdővel minden oldalról körbevett, nagy méretű búzatarlót. Távcsöveinkkel pásztázva észrevettük, hogy tőlünk távol, a nagy tarló közepén egy magányos vaddisznó csemegézik. Lőtávolságon kívül volt, ezért rálövésre gondolni sem lehetett. Bárhogy kerülgettük volna a tarlót az erdőszéleken, nem lehetett volna közelebb kerülni hozzá és célzott lövéssel elérni. Tanakodtunk, hogy mit tegyünk? A holdfényben igencsak méretesnek látszott; mindketten azon voltunk, hogy ezt a disznót jó lenne meglőni.

A kísérőm azt javasolta, hogy óvatosan menjünk rá a nyílt tarlón. A szelünk jó volt, a disznó felől gyengén lengedezett. Az volt a határozott kérése, hogy ha elindultunk, mindenben az ő mozdulatait és utasításait kövessem. Rendben! – mondtam én. Óvatosan, szorosan egymás mögött, kétrét hajolva elindultunk a disznó felé. A száraz tarló szinte harsogott a talpunk alatt. Így tettünk meg görnyedezve legalább ötven métert, majd a kísérőm megállásra intett és lekuporodott. Mögötte így tettem én is. A kezével a tarlón szöszmötölt, mint a disznó, amikor turkálva keresi az elhullott kalászokat. Közben látcsövével a disznót figyelte. Majd újra elindultunk, de nem egyenes vonalban ám, rá a disznóra, hanem kissé cikk-cakkban, mint a valódi vaddisznók, amikor az erdőből kifutva rámennek a tarlóra. Görnyedve ugyan, de megint közelebb jutottunk valamivel a magányos disznóhoz, amelyik már észrevett bennünket, mert mélyeket szippantva, halkan morogva figyelt.

A kísérőm ekkor meglepő dolgot művelt; a tarlón a kezével újra szöszmötölve, felmarkolt néhány elhullajtott kalászt, és ahogy ott guggoltunk, azokat a markában összemorzsolta, mély lélegzettel kettőt-hármat ráfújt az összetört kalászra, mint amikor a disznó mély szimatot vesz. Majd szájába vette a megtisztított búzaszemeket és azt jóízűen ropogtatva, hangosan elkezdett csámcsogni. Szaggatott csámcsogásával élethűen utánozta a vaddisznó csendes lakmározását. A magányos disznót ezek a távoli hangok, úgy látszik, megnyugtatták, mert tovább szöszmötölt a tarlón és hangos csámcsogással kontrázott rá a közeledő „társára”. Közben kimozdult a helyéről és nem távolabb, hanem inkább közelebb jött hozzánk. Próbált ismét mély szimatokat venni, de olyan jó volt a gyenge szelünk, hogy a szaglásával nem tudott kiszűrni bennünket. Tovább csemegézett és csámcsogva falta be az elhullott kalászokból kimazsolázott búzaszemeket. Ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy megtévesztettük; azt hitte, a maga fajtájával van dolga.

A kísérőm intett és újra elindultunk a disznó felé, de már csaknem négykézláb. Lassan és összekuporodva, néha a térdeinkre nehezedve araszoltunk a disznó irányába, miközben a kísérőm továbbra is szaggatottan csámcsogott. És intett nekem is, hogy utánozzam. Hát elkezdtem üresen csámcsogni én is. Ekkor a disznó már csaknem lőtávolságon belül volt, de kísérőm szeretett volna még közelebb menni hozzá, mert most már ténylegesen négykézlábra ereszkedett és intett, hogy tegyek így én is. A puskámat már jó előtte keresztbe vettem a hátamon, így követni tudtam a kísérőm példáját. Így megint csak megtettünk a disznó felé vagy húsz-harminc métert. De a kan ekkor már fenyegetően ránk mordult és nagyokat fújtatva szimatolt; nyilván azt akarta jelezni felénk, hogy eddig és ne tovább, ne próbáljuk sérteni a territóriumát!

Természetesen menten leblokkoltunk, úgy ahogy voltunk, négykézlábra ereszkedve. Ekkor a kísérőm újra a tarlót kezdte zörgetni a kezeivel, a kalászokat keresve, és néha nagyokat csámcsogott az éjszakai csendben. A kan feszülten figyelt bennünket, de mert egy helyben maradtunk, és csámcsogtunk néha felváltva, néha mindketten egyszerre; ismét megnyugodni látszott, mert elkezdett tovább turkálni a tarlón.

Ezt a helyzetet kellett kihasználni, hogy a disznó lefoglalta magát; a kísérőm intett, hogy most kell lőni. A keresztbe vetett fegyveremet óvatosan levettem a hátamról és térdelő testhelyzetet felvéve célba vettem a disznót. Az éles holdfényben kitűnően lehetett látni a céltávcsővel is nagy fekete alakját. A távolság köztünk ekkor már alig volt száz méter. Végül jó találattal sikerült elejteni a tarló kellős közepén a magányos kant. Nem is volt akkora, mint amilyennek a holdfényben távolról látszott. Súlya zsigerelve épphogy elérte a hatvanöt kilót, a nagyagyarak hossza pedig a 17-18 centit. Előtte is és azóta már többször is tapasztaltam, hogy a verőfényes holdfény ugyancsak becsapja a vadászt, mert jócskán felnagyítja távcsőben a vadat. No, de ez a fortély is sikeres volt. Megint csak tanultam valamit. Nem is keveset! Ezt a módszert némi hasonlósággal és variációval azóta már máskor is sikeresen alkalmaztam a vadászataim során.

* * *

A továbbiakban a róka vadászatával kapcsolatos tapasztalataimról számolnák be. A róka közismerten ravasz dúvad. Igencsak kifinomult érzékekkel rendelkezik és ezért nehéz becsapni. A vadászember egyéni lesvadászaton és társas vadászaton egyaránt találkozhat vele. A nagyvadas területeken – ahol nem sok kárt tehet a vadállományban – nem irtják nyakra-főre, hanem leginkább a téli időszakban vadásszák az értékes bundájáért. Ahogy a vadászok mondják; novemberre, Márton napjára érik meg a róka prémje. Ettől kezdve már a szűcsök is nagyra becsülik. Értékes, színes pompáját egészen januárig mutatja, amikor aztán jön a párzás időszaka, ami már nagyon nem használ az addig szépen pompázó prémnek. Ugyanis a párzás művelete, a szukákért folytatott küzdelem ugyancsak megtépázza a rókák szőrzetét.

Én a rókára hideg, havas téli estéken és hajnalokon szerettem mindig is vadászni, de nem egyszer eredményesen ültem ki rá a téli időszakban napközben is, különösen a késő délutáni órákban. A vadásztársaim közül egyesek megpróbáltak úgynevezett „szórót” készíteni a ravaszdinak. Összegyűjtötték az otthoni csirkecsontot, azt még megtoldották a vadászházban elfogyasztott ételek húsos csontjaival, és azt kihelyezték valamelyik közeli magasles környékére. Aztán kiültek rá, de legtöbbször eredménytelenül. A csontdarabkák egyik napról a másikra eltűntek; azt vagy a rókák, vagy a vaddisznók, esetleg kóbor kutyák, macskák megették, illetve széthordták. Volt olyan vadásztársam, aki a napközben meglőtt fácánkakast, spárgára kötve, végig vonszolta a hegyoldalban, addig a magaslesig, amelyikre ki akart ülni, hogy a rókát így csalogassa oda a les közelébe. De ez több strapával járt, mint amennyi sikert hozott. A róka mindenesetre a legtöbbször nem akkor ment a csalétekre, amikor a vadászok várták.

Én ennél a módszernél jobbnak, eredményesebbnek tartottam téli időszakban a róka síppal történő hívását, fortélyos becsalogatását. Ezt a nyúl sírását vagy az egér cincogását jól utánozható síphanggal értem el. Így én tetszés szerint változtattam a helyemet, nem voltam kötve egy adott leshez sem. Nem beszélve arról, hogy a rókának elvileg akkor kellett jönni, amikor én akartam. Várhattam én, tehát akár magaslesen, akár havas erdőben egy tuskón ülve egyaránt. Természetesen nekem sem volt sikerem mindig, de hideg téli időben, és főleg hóban, amikor a róka is nehezebben talált magának élelmet, pl. egeret vagy pockot, elég nagy eséllyel próbálkozhattam. Kedvező volt az is, hogy ezzel a módszerrel nappali világosságnál is lőtávolságba lehetett becsalogatni a rókát.

Az elejtése különösen akkor volt eredményes, ha golyós fegyverrel vadásztam rá, mert sörétes lőtávolságba nehezebb volt becsalni az óvatos ravaszdit. A golyóssal viszont különösen vigyázni kellett, hogy nagy kárt ne tegyen benne, épségben maradjon a bundája. Ebben kitűnő segítségemre volt a 6,5×57-es Steyr Mannlicherem, könnyű lőszerrel, amellyel már igencsak messziről és pontosan lehetett meglőni az előkerült rókát. Legtöbbször persze velem volt a lesen a sörétes 20-as Merkel puskám is, amely ugyancsak hosszan összehordta a sörétet, és ha nagyon óvatlan volt a róka, akkor szerencsés esetben azzal lőttem meg.

Mindig olyan helyekre ültem ki, ahol tudtam, hogy a környéken rókának kell lenni. Erről megfigyeléseimmel, a havas tájon nyomokból olvasva győződtem meg. Nagy hidegben soha sem töltöttem sok időt egy-egy rókalesen, mert ha a közelben volt a róka és nem fogott gyanút, akkor a síp hangjára hamar megjelent. A kelepcébe került nyúl sírását utánzó sípot mindig csak akkor használtam, amikor még nem észleltem a rókát. Amikor viszont már hallottam a poroszkálását, pláne ha már láttam is, akkor bizonyos szünetet tartva az egér cincogását kezdtem neki utánozni. Azt is nagyon óvatos szünetekkel. Ezekkel a fortélyokkal gyakran és eredményesen csalogattam be a rókát.

Volt olyan eset, amikor fagyos hóban, kora délután egy erdőszéli magaslesre ültem ki, direkt rókára. Hátam mögött sűrű szálas erdő, előttem egy nagy kiterjedésű havas mező, túlfelén szintén erdős terület volt. Megfújtam a nyúlsípot, néhányszor „jajveszékeltem” vele; először élénkebben és igen intenzíven, mint a kétségbeesett nyúl a kelepcében, majd egyre erőtlenebbül, egyre elhalóbb hangon. Majd vártam egy kis ideig és éppen ismételni akartam a nyúlsírást, amikor észrevettem távcső nélkül is, hogy a mező túlsó szélén, a vele határos erdőrészből kijött egy róka. Használnom kellett a látcsövet is, mert elég messze volt, legalább háromszáz méterre. Egy helyben fülelve állt egy darabig, majd elindult az erdő szélén, tőlem távolodva. Gyengéden megfújtam a sípot; a síró hangot meghallva a róka megtorpant. Néhány másodpercig hallgatózott, majd hirtelen megfordult és mintha puskából lőtték volna ki, futott a havas réten át a hang irányába, vagyis felém. Menet közben egyszer-kétszer lelassított, amikor még küldtem felé a síppal egy-egy elhaló nyöszörgést. Majd jó száz méterre megállt és akkor már gyanúsan hallgatózott. Ekkor marasztaltam helybe a golyóssal, mert nem akartam tovább reszkírozni, hogy gyanút fogva eliszkoljon.

Az egércincogást utánozva az volt a legnagyobb sikerem, hogy egy magaslesen ülve, ugyancsak fagyos, havas télidőben, déltájban sikerült becsalni egy rókát a les közelébe, olyannyira, hogy alig húsz méterre a lestől, a sörétes puskámmal lőttem meg. De ennek az előjátéka is a nyúlsírás utánzása volt. Ennek hallatán jelent meg a róka, szálas erdőben, a hegyoldalban futott felém, ahol a lesem volt. Amikor megláttam azonnal sípot cseréltem, az egércincogásra hangolt sípot vettem a számba. A sörétest vállhoz emelve, a célzásra felkészülve, szüneteket tartva cincogtam halkan a számban levő síppal, miközben figyeltem a róka viselkedését. Láttam, hogyan lassítja le a mozgását, milyen irányba élesíti a figyelmét, hol belendült, hol lelassult; én pedig mindig csak akkor cincogtam, amikor mozgásban volt, mert egyre közeledve, álló helyzetében valószínű észrevette volna, hogy odafenn a magaslesen mégsem cincoghatnak az egerek. Így sikerült túljárni az eszén és a les közvetlen közelében a sörétes 20-as végzett vele.

* * *

Ezt a néhány példát annak alátámasztására szántam, hogy a vadászat eredményességéhez mennyire fontos a vadászati fortély. Ezeknek az alkalmazása teszi széppé, izgalmassá a vadászatot. Ki ne tudná a vadászok közül, hogy az őzhívás sikerében mennyi vadászati öröm rejlik. Különösen, ha annak minden változatát ismeri a vadász, és azt sikeresen alkalmazza. Ha élethűen utánozni tudja pl. a suta vágyakozó hangját, amire a bak várhatóan beugrik. Vagy a gida síró hangját, amire a sutát követve érkezhet a bak is. No és amikor a bőgő szarvasbikát be lehet hívni a bőgőkürttel? Az is különös izgalmakat és maradandó élményeket jelent a vadász számára. A vadászati fortélyok és cselek tehát nemcsak színezik, hanem eredményesebbé is teszik a vadászatot. Ennek alapján lehet azt mondani, hogy minden vadász a maga vadászati sikereinek a kovácsa.

Vadászat

Őrizzük Geges István emlékét!

10 éve hunyt el Geges István fegyvermester

Published

on

“Kevesen vagyunk itt, akiknek valamelyik fegyvere ne viselné magán Pisti keze nyomát, legyen az javítás, szerelék felrakás, vagy pusztán csak belövés…őrizzük az ujjlenyomatot emlékünkben és mindig jusson eszünkbe majd, ha célzásra emeljük a tust.”

Így búcsúztunk Tőle egykor, hiszen már 10 éve, hogy nincsen közöttünk Geges István a mindig vidám, a lősportot és a vadászatot szerető és tisztelő családfő, vadásztárs és barát.

Fotó: Dr. Kemenszky Péter – OMVK

Ilyenkor, ősszel szerveztük mindig a Somogyi Vadászok Lőbajnoksága versenyeket – amelynek dolgos házigazdája is volt Pista -,  és amely versenyek a Geges család messzeföldön híres vendégszeretetéről, a barátságról, az együtt eltöltött kellemes emlékektől, vidám napokról voltak híresek.

„Elmegy lassan a berek, az erdő,
el a nádas, a tél, a nyár,
a hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,
a szememlátta egész határ…

Elmegy? De talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vizen,
Hiszen a szépség maga az Isten!
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!”

(Fekete István: Búcsú)

Őrizzük Geges István emlékét!

Forrás: Dr. Kemenszky Péter – OMVK

Tovább olvasom

Vadászat

A bronzérmes kan

Révész Zsolt élménybeszámolója:

Published

on

Révész Zsolt, a Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság területén egyéni vadászaton vett részt. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Hát röviden, kissé hihetetlen, ahogy történt. Kiültem a múlt héten a társaság egyik szórós lesére. Általában az autó kesztyűtartójába több doboz cigi is szokott lenni, de ez most nem így volt. 21 óra körül jöttem le a lesről és akkor szembesültem azzal, hogy nincs egy szál cigarettám sem. Akkor pakoltam és mentem a közeli városba vásárolni.

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Ahogy visszaértem a területre, a földes út kezdete után, 50 méterre megálltam és gondoltam elszívok egy cigit, ott, ahol egy gazos rész van. Kiszálltam a kocsiból és még a cigarettát meg sem tudtam gyújtani, már kamerán láttam, hogy tőlem nem messze turkálgat. Hátsó ajtó kinyit, lőbot felállít. Belenézek a kamerába, még mindig ott van. Oké. Majd puska betölt.

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Útjára engedtem a lövedéket. A kan súlya, megközelítőleg 180 kilogramm lehetett. A hatósági bírálat bronzéremmel jutalmazta a trófeát.

Írta és fényképezte: Révész Zsolt

 

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31

Tovább olvasom

Vadászat

Vadászjegyváltás – megszűnik az Ügyfélkapu!

Az OMVK cikket közölt a vadászjegyváltásról

Published

on

Az Országgyűlés a 2023. évi CIII törvény keretében elfogadta a digitális állampolgársági programot, amelynek elsődleges törekvése az állami szolgáltatások digitális térbe való költöztetése. A Vadászkamara online térben intézhető hatósági ügyeit is közvetlen befolyásolja a kormányzati rendszereket érintő változás.

Fotó: Agro Jager News

Megszűnik az Ügyfélkapu, amely jelenleg az online vadászjegy érvényesítést és a vadászati engedély igényléséhez szükséges bejelentkezési felületet is biztosítja. A rendszert pont a vadászjegy érvényesítési dömping kezdetével, 2025. január 16-án vezetik ki, és ideiglenesen az Ügyfélkapu+ lesz használható helyette, de az is csak 2025. december 31-ig. Az Ügyfélkapu+ lényegében a kétlépcsős azonosítás bevezetése, ami a felületekre történő bejelentkezéshez egy megerősítést (QR-kód beolvasását vagy egy generált 6 jegyű kódot) kér az általunk választott háromféle hitelesítő alkalmazáson keresztül. Ennek beállítása csupán pár percet vesz igénybe, a felhasználó egy videóból is segítséget kaphat, amely elérhető ide kattintva.

A másik azonosítási lehetőség a Digitális Állampolgárság (DÁP) mobilalkalmazás, a jövőben kizárólag ezt az azonosítási módot tudjuk majd igénybe venni. Ez egy jóval összetettebb szolgáltatáscsomagot kínál, amelynek csupán egy eleme az e-azonosítás.

Az eSzemélyi igazolvánnyal rendelkezők kényelmesen, az applikáción keresztül is tudnak regisztrálni abban az esetben, ha az igazolványuk a személyigazolvány PIN kódjával aktiválásra került. Azok, akik 2021. június 23-a előtt kiállított okmánnyal rendelkeznek, a regisztrációt Kormányablakon keresztül tudják megtenni. Az ügyintézéshez külön ügymenetet biztosítanak: ha előzetesen letöltöttük az alkalmazást, az ügyintéző által kinyomtatott QR-kódot beolvasva tudjuk azonosítani magunkat a rendszerben, tehát maga az ügyintézés csak néhány percet vesz igénybe.

Az állami alkalmazás segítségével történő bejelentkezés során csupán QR-kód beolvasására van szükség, vagyis nem kell minden alkalommal megadnunk a felhasználónevünket és a jelszavunkat, majd pedig a külön applikációban generált hitelesítő kódot, mint az Ügyfélkapu+ esetében.

Jó tudni: egy mobileszköz csak egy profilt tud kezelni, és a DÁP mobilalkalmazást sem tudja az összes mobiltelefon használni (technikai feltételeknek megfelelő okos készülék kell hozzá). Érdemes tehát elsősorban a DÁP mobilapplikációt preferálni, hiszen hosszútávon az azonosítás ezen keresztül fog történni, és a bejelentkezés folyamata is egyszerűbb, mint az ideiglenes Ügyfélkapu+ esetében.

Az egyéb igénybe vehető szolgáltatásokról érdemes bővebben tájékozódni, azonban kiemelten fontos, hogy az új azonosítást a vadászoknak minél hamarabb célszerű megtenni annak érdekében, hogy a Vadászkamara által biztosított ügymenetek gördülékenységét – így elsősorban január 17-étől a vadászjegy érvényesítését – a kormányzati azonosítási szolgáltatások változása ne akassza meg.

Forrás: OMVK

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31

Tovább olvasom