Ülök a magaslesen. Jól berendezkedtem. Pokróc, termosz forró teával, távcső kéznél, a puskám a sarokba támasztva.

Gyönyörű, holdvilágos éjszaka van. A domb túloldaláról, a falu felől sorozatos durranások zavarják meg a csöndet. Újmódi szokás szerint valaki tűzijátékkal ünnepelteti meg magát. A magasabban robbanó szikraesők innen is jól látszanak az égbolton.

Eszembe jut a gyerekkorom. Az akkori szilveszterek, amikor a német vadászvendégektől kapott sörétes puskából kilőtt „rakétákra” csodálkozott a falu. Sok apró emlékszikra villódzik a gondolataimban.

Az első„disznó”, amit a szántóhegyi dagonyánál lőttem kispuskával, fültövön. Szépemlékű Jenő bácsi, aki még a grófot is kísérgette, mire kiörültem magam a malac mellet, már megvágta az avatóvesszőt. Két napig állva ettem, de a büszkeségem nem engedett panaszkodni.

Ugyanennél a dagonyánál ültünk édesapámmal, amikor valami alkalomra kellett egy süldőt lőnie. Jöttek is a disznók menetrend szerint. Az első lerohant, és gondolkodás nélkül belecsobbant a sáros lébe. Apa nem akart sáros disznót lőni, ezért elengedte a másodikat és a harmadikat is. A negyedik megállt egy méterre a dagonyától, ezt azonnal oldalba lőtte, mire természetesen beugrott a gödörbe és kétszer-háromszor meghentergőzött benne. A fülébol is iszap folyt, de mi se voltunk sokkal szebbek, mire ki bírtuk húzni onnan.

Egy másik szép téli emlék, amikor már sötétben ért oda a konda és volt velük egy jó kan is. Forgolódtak, mozgolódtak de apám kivárta a megfelelő pillanatot és rálőtt a kanra. Másnap az utánkeresésnél megtaláltuk az agyonlőtt kapitális tuskót, ami mögött a disznó állt a lövés pillanatában. Csoda, hogy este nem találtunk vérnyomot!?

Károlyi gróf volt az, aki bekeríttette az erdőt, hogy megvédje a falusi földeket a vadkártól. (ma már a földek nagy részén csak bukfencet vetnek és a legelőket is visszafoglalja az erdő). Ettől a dagonyától nem mesze volt a kapu a kerítésen, ahol bejártak a szekerek, és ki tudott jönni a vad. Sok-sok év telt el azóta, a kerítésnek nyoma sincs, de a disznók nemzedékről nemzedékre örökítve használják a Kősziklavölgyi kaput. Azóta is az a főváltó. ami kivezet az erdőből.

A pártvezérek és katonai vezetők sora akik megfordultak nálunk. Vadászok és puskás emberek, akiknek sokszor egy délután „lőnie kellett” valamit és nem értettem, miért baj ha nem sikerült. Némelyiket kísértem is, amikor más nem ért rá, és olyan volt a viszony, hogy ez nem jelentett gondot. Egy fejes különösen megmaradt az emlékek között. Ha egy komolyabb kan megjelent valahol, arra jogot formált, és ha más lőtte meg, a hivatásos személyzet várhatta a berendelést és állhatott a piros szőnyeg szélén mentegetőzve. Eltűntek ők is valahol a süllyesztőben.

Katonakoromban sikerült egy ilyen ismeretség miatt gyanúba keverednem, mivel a minisztériumból érkező tábornok elvtárs a szemle és kézfogás alkalmával megismert, és a protokoll után két órát „vadásztunk” az egyik irodában négyszemközt. Utána „téglának” néztek és kerültek mint a leprást. Szép idők voltak!

Sáros tó bérc, ahol egy este hóviharban lőttem két szalonkát, Dobogó, ahol négy évig figyeltem egy bakot. Kabócának hívtam, mert amikor megriadt, úgy ugrált mint egy szöcske a magas fűben. Tudtam, mikor jön, mikor megy, merre szeret járni. Órákat gyönyörködtem benne és majdnem elsírtam magam, mikor apa egyik barátja agyonlőtte. Az első bakja volt és nem értette, miért nem örülök vele.

Elhallgat a ropogás, véget ért a tűzijáték. Kialszanak a szikrák. Csak néhány emelkedett elég magasra, hogy látható legyen, a többi megbújik a szürke domb mögött. Talán legközelebb magasabbra törnek és több fogja beragyogni az eget.

Zörgés közeledik a szóró felé. Mintha gereblyét húznának az avaron. Halk röfögő beszélgetés, néha egy-egy nyikkanással fűszerezve. Közeledik a konda. Lassan kézbe veszem az öreg Mausert és várok. Forog a szél, de most éppen szemből fúj. Talán szerencsém lesz!

A sűrű szélénél megállnak. Ki nem lépne egyik sem! Csönd! Szuszogás, horkantás, fújás és az elugró lábak csörtetése hallatszik a következő pillanatban. Ennyi jutott ma estére. Fél órát ülök még egyre fogyó reménnyel, azután pakolni kezdek. Gyönyörű este volt! Régóta nincs szerencsém a disznókkal, de járok utánuk szorgalmasan. Egyszer csak megtörik a jég!

Csak a vadászat megmaradjon! Az emlékeinket senki nem veheti el, de nem lenne jó csak azoknak élni. Csak a vadászat…