Keressen minket

Vadászat

Régi történetek (1.)

Közzétéve:

Feltöltő:

Szögi Tibor vadászlevelei

Már napok óta randa, borús, csöpögős idő járja, az embernek a kedélye is lassan pocsékká válik. Olyan napok ezek, amik semmire se jók. Kint nem lehet, bent meg nincs kedve az embernek semmit se csinálni.

Hát erre az esetre van nekem egy nagyon jól bevált gyógyszerem (majdnem olyan jó, mint a „jég dupla whiskyvel”). Előveszem a régi, kopott, bőrkötésű vadásznaplóm, két párnát teszek a fejem alá, kényelmesen elhelyezkedek. Az olvasólámpa az ágy végénél beállítva, csend és nyugalom. Csak az ereszcsatorna egyhangú kopogását hallom még egy darabig a hálószoba ablaka mellett, de nemsokára az is eltűnik, a jelenbe vész.

Mert én már valahol nagyon messze, valahol a múlt ezredben, fiatalságom vadászösvényén járok. Pöjhödző szakállal, az öszvér makacsságával, kitartó szenvedéllyel űzöm a vadat. Váltakoznak az évszakok, pörögnek az évek. Hol a hó ropog a csizmám talpa alatt, hol meg izzadtságtól lucskos az ingem. Egyszer fázom, máskor melegem van, majd az izgalomtól kiráz az isten hidege.

Mind sűrűbben mozdul meg a bajszom, mosolyra rándul az arcom. Lassan haladok. Meg-megállok, a sorok között ábrándozok, s újból átélem az egészet. Istenem, de szép is volt! Kár lenne, ha ez mind feledésbe veszne. Hátha másokat is jobb kedvre deríthetek egy ilyen szomorú, csöpögős hangulatú nap után. Ezért hát fogom a pennám és papírra vetek egy pár izgalmas – vagy éppen komikus – történetet.

* * *

Valamikor nagyon régen, még a hetvenes évek vége felé történt, a vadászdiplomámon alig száradt meg a pecsét. Egy 16-os sörétes bock már „rég” a tulajdonomban volt, és most végre a kezemben a vásárlási engedély egy 8×57-es álomkarabélyra. Nem bírok magammal. Zentán pont most nincs ilyen a vadászboltban, csak jövő héten kapják a szállítmányt. Még hogy a jövő héten… Hisz ma még csak kedd van! Ki bírja azt kivárni?

Szerencsére jó a főnököm, meg hát látja, hogy úgyse érne a bőröm most túl sokat. Elenged „terepmunkára”. A Zastava 750-esnek a füle közé csapok, szedi is a lábát. A szimatom jó, úgyhogy a második nekifutásra, az Adai áruházban rátalálok álmaim netovábbjára, egy Zastava „Mauser” 8×57-es karabélyra. Nagyon készségesen, azonnal kiveszik a kirakatból a puskát (biztos látták az arcomon az ellentmondást nem tűrő elszántságot). Két éve ott van, még a nyitáskor kapták. Régi áron adják, a zentainak feléért se.

Elkapom, nagy az öröm. Madarat lehetne velem fogatni, azaz hogy inkább disznót. Mert Padén most ott vannak a disznók (az időtájt nem volt mindig disznó a területünkön). Szombat-vasárnap disznók után fogok járni ha törik, ha szakad, ha a fene fenét eszik is. Most ez egyszerűnek tűnik, de akkor nem volt az.

Vásárlás után használati engedélyt kell kérni (legalább két hét), ha ez megvan, akkor kérhetem a lőszervásárlási engedélyt. ÁÁÁ, ez már kibírhatatlanul hosszú idő. Nekem már holnapután ott kell ülnöm a jézdai kanális nádasa mellett!

A sors úgy hozta, hogy egy szabadkai jó kollégámnak pont Zentára kellett jönnie „terepre”, és véletlenül pont 8×57-es puskája van, és kölcsön is tud adni öt darab ilyen töltényt. Ezek után megérthetik, hogy nem tudtam szombatig várni. Csütörtökön ebéd után már ott nyomoztam a nádas szélén. Hátamon a Balistollal fényesre csiszolt vadiúj puskámmal (a csövet szárazra kihúztam).

Találtam egy jó kis helyet. Minden tökéletesnek tűnt, a két nádas között tíz méternyi széles nyiladék, féllábszárig érő éles fűvel. Az elázott talajon szépen kivehetők a hatalmas copákok nyoma. Rendszeresen, oda-vissza használták a csapát, ez még az én kezdő szememnek is világos volt. A szélirány is tökéletes, pont az arcomba fúj. Eldöntöttem, nem is megyek haza, itt várom be az estét.

Fölállítottam a három lábú vadászszékem a nádas csücskinél, ölembe vettem a „drágám”, becézgettem, simogattam. Terveztem a közös jövőnk. Milyen szereléket, milyen céltávcsövet fogok majd venni rá. Milyen lőszerrel lövöm a rókát, milyennel a disznót…

Gyorsan elszaladt az idő. Meg hát ilyenkor, február második felében, gyorsan is sötétedik. A Nap már elbújni készült a Tisza parti nyárfák koronái mögött, amikor a következőt hallom: „Tipp, ide gyere a mindenségit! Ide a lábam mellé!” – adta ki a parancsot Pechó Miska bátyám rövid szőrű német vizslájának. „Miska, akkor én itt maradok ennél a tócsánál” jelentkezik Pintér Misi, a másik szenvedélyes kacsavadász.

Az orromat már a slipperfákon (vasúton) húztam hazafelé, amikor az első lövések elhangzottak. Ők biztos örültek a jó húzásnak, de én a pokolba kívántam a kacsák összes nemzedékét. Szentül megfogadtam, hogy holnap olyan helyre megyek disznók után leskelődni, ahol még egy gyűszűnyi víz sincs a közelben. Ahol nemcsak kacsavadásszal, de még egy eltévedt kacsával se fogok találkozni.

* * *

Másnap csak úgy kutyafuttában, majdnem talpon állva kaptam be az ebédet és már rohantam is. Át a vasúti síneken, át a szentmiklósi országúton, irány Todrovacs-Visnyevac. Szedtem a lábam, igyekeztem. Rövid a délután és én hatalmas területet szándékoztam bejárni. Azt tudtam, hogy a jázovai halastavakból járnak ki disznók erre a határrészre, de hogy pontosan hova és merre, azt most szeretném kideríteni. Ha sikerül valami ígéretes helyet találnom, akkor kint maradok, ha nem, akkor majd holnap folytatom a keresést.

Találtam én mindenfelé disznókra utaló jeleket: Régi és új nyomokat, túrást, fekvést, de egy se volt ígéretes, olyan csapás, amit rendszeresen használtak a disznók, ahova érdemes lenne kiülni. Jó messzire elkalandoztam, kint voltam egészen a nagydomb tövénél.

Már kezdett szürkülni körülöttem a világ, ideje volt hazafelé fordulnom. Hideg, csípős szél kerekedett, szembe, az arcomba fújt. Ólomszürke felhők kavarogtak körülöttem, aztán egyszer csak kiszakadt a dunna és hatalmas pelyhekben elkezdett esni a hó. Szemöldökig húztam a kötött sapkám, behúztam a nyakam a fölgyűrt gallérok közé és tapogatózva megindultam toronyirányt.

A Mirkó bácsi emlékparkjánál, a vasbeton „vadetető” – vagyis inkább emlékmű – mellé elhúzódtam egy kis időre. De aztán beláttam, hogy ennek semmi értelme. A friss hó már bokáig ér, és később csak rosszabb lesz. Megyek tovább. Egy kukoricatáblán haladok hosszában, a gazda elkésett a töréssel, olyan kilenc-tíz sor szár még talpon maradt. Kihasználom a szélárnyékot, leszegett fejjel, meggörnyedve lépkedek a szélső sor tövében.

Egyszer csak földbe gyökeredzik a lábam, megáll az ütő az ereimben… A negyedik-ötödik sorban egy fürdőkád nagyságú fekete folt, kicsit odébb meg még egy. Közelebb megyek. Ahogy a hópelyhek ráesnek erre a foltra, azonnal elolvadnak. Még gőzölög, szinte meleg ez a darabka föld. Te jó ég, pár perce még itt feküdt két disznó!

A szél ugyan elsimította, de azért sejteni lehetett a csülkök nyomát, amint átsrégaltak a túloldal felé. Nagyon óvatosan, mint egy szellem (akinek teste nincsen) megindultam a nyomon. Minden szál kukoricaszárat megfogtam és félrehajlítottam, minden lépés után a szemem majd kiesett, úgy figyeltem előre. Néha még levegőt is elfelejtettem venni.

Végre átérek a túloldalra. Bent maradok az utolsó kukoricasorban, onnan próbálok kilesni abba a fehéren gomolygó, tejfeles világba. Úgy erőltetem a szemem, hogy szinte fáj.

Egyszer csak megpillantok tőlem jobbra, úgy ötven méternyire egy mocorgó, fekete gombócot. Tanácstalan vagyok. Disznó? Igen, az! Leszegett fejjel, nekem háttal – vagyis hát ne szépítsük a dolgot, fenékkel – áll. Valószínűleg turkál, talán gyökeret csemegézik.

Próbálom a célzást. Így, nyílt irányzékkal, távcső nélkül nagyon nehezen megy. A fény egyre fogy, nincs időm várni, hogy a disznó megforduljon, a lapockáját mutassa.

Tudom én, tudom… Képzeletben már százszor is végigcsináltam, hogy majd így, hogy majd úgy kell…. De hát a mindenit, ez az első disznó az életemben!

Döntöttem. Két jó vastag kukoricaszárat bal kezemmel összemarkolok és a puskám mellé szorítom. A szél ugyan megpróbál kibillenteni, de nincs az a szél, nincs olyan erő, ami most megtántorítana. Szétterpesztett lábbal, biztos „célzóbottal”, mintha satuba lenne befogva a karabélyom. Amikor úgy érzem, hogy minden a helyén, óvatosan begörbül a jobb mutatóujjam.

Fülsiketítő dörrenés csapja szét a kóválygó hópihéket, hátborzongató sivalkodás rá a válasz. Ilyet azelőtt csak disznóvágáskor hallottam, amikor a böllér rosszul szúrt. Nincs időm méltatlankodni, bukdácsolva rohanok előre. Hitetlenül látom, hogy közben a disznóm lábra áll, vagyis inkább vonszolja magát. Aztán erőre kap és a kukoricás felé igyekszik. Kapkodva, húsz méterről elhibázom.

A disznó mindjárt fedezékbe kerül. Nagy igyekezetemben olyat csináltam, amit azóta se sikerült megismételnem. A zárdugattyút nem húztam teljesen hátra, az üres hűzli kijött ugyan a csőből, de a puskában maradt, a pöcök nem lökte ki. Ahogy újratöltöttem volna, az új lövedék meghágta az üreset. Hiába próbálkoztam, húztam, vontam, rángattam, csak nem tudtam kiszabadítani.

Nem hagyhatom, hogy a disznó, életem első disznója megszökjön! Rohanok utána, szinte tébolyult állapotban, valami túlvilági erővel, nem törődve semmivel. A vad és vadász halálos vágtája ez.

Már-már utolérem, azon töprengek, hogy letaglózom. De hát mivel, az új puskámmal?

A disznó – vagyis inkább olyan hatvan-hetven kilós süldő –, amikor két lépésnyire érek visszafordul, a fogait csattogtatja. Visszahőkölök. A disznó kis előnyt kap, folytatódik a rohanás. Mindez egy párszor megismétlődik, mígnem egy ledőlt kukoricaszárba hasra nem esek.

Ennek így tovább semmi értelme. Lent maradok, térden állva kiveszem a tárat és a zárdugattyút. Talán csak egy percnyi idő múlhatott el, vagy még annyi se, de most nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Végre rendben a puskám. Átnézek a lukon és gyorsan egy új lőszert tolok a csőbe.

Oldalt kirohanok a kukoricából. Most veszem csak észre, hogy a hóesés elállt, de teljesen beesteledett. Nincs könnyű dolgom. Ott előttem, a fehér abroszon gurul az a fekete gombolyag, de sehogy se tudom lukiránt hozni. Ha most céltávcsövem lenne… De nincs! Meg csak három töltény az összes vagyonom.

Leeresztem puskám csövét. Egy darabig még futok utána, sóvárogva, abban reménykedve, hátha elesik, hátha neki is csak ennyire futja a szuszból. A távolság azonban egyre növekszik, a remény lankad, végül elvész.

Nem emlékszem, hogy értem haza, mit vacsoráztam, egyáltalán vacsoráztam-e? Nem jött álom a szememre. Csak feküdtem az ágyban a fiatal feleségem mellett, de bevallom férfiasan, egész másfelé jártak a gondolataim.

Szerencsétlenségemre másnap kommunista szombat volt, Zentára kellett mennem dolgozni. Tiszaszentmiklóson a szerb templom körül körforgalom van, két kört is megtettem benne. Jót gondolhatott, aki látott, no, ez begolyózott. De aztán megérintett az isteni sugallat, merthogy nem a józan ész diktálta, az biztos. Ahelyett, hogy Zenta felé vettem volna az irányt visszakanyarodtam Padé felé. Lesz ami lesz, majd csak megúszom valahogy.

Hazaérve gyorsan átöltöztem, a rúdról letörtem egy darab házi kolbászt, mellé egy karéj kenyeret és már rohantam is. A fejemben kavarogtak a gondolatok: Merre ment? Megállt-e valahol és elvérzett, vagy netán kiszaladt a világból, egészen a jázovai határba…?

Most látom csak, mennyire gyarló, önző is az ember. Csak a magam nyavalygásai foglalkoztattak. Persze nekem is nehéz éjszakám volt, de neki, neki milyen lehetett…?!

Gyorsan odaértem a tegnapi helyszínre. Először a rálövés helyét vizsgáltam meg. A szél ugyan megpróbálta elsimítani a tegnap esti eseményeket, de ez csak részben sikerült. Így napvilágnál aránylag könnyen ment a nyomozás. A hófehér abroszon már messziről látszott a szétfröccsenő, sötét sugár, közelről megannyi véres jéggolyó. Találtam még apró húscafatokat és egy körömnyi csontzománcot. Most már tudom, hogy ez mind a hátsó combból ered, de akkor még nem tudtam.

Aránylag könnyen haladok, követem az összekuszált, fölbolyhozott vonalat a hószőnyegen. Néhol, ahol a lapály jege beszakadt a disznó súlya alatt, ott egyértelművé vált, hogy jó nyomon haladok. Vörösre volt pingálva az összetört jégcserepek széle. Ahogy visszaemlékszem, megszűnt körülöttem a világ létezni. Nem voltam se éhes, se szomjas, melegem se volt, de nem is fáztam. Csak az a csapás, az az alig észrevehető kis maszatolás a szikrázóan fehér hóban – hol fölcsillan, hol meg lelankad a remény.

Amikor egy sűrű gazoshoz vagy egy lábon álló kukoricáshoz közeledek, szinte még a szagát is érzem, és már majdnem biztos vagyok benne, hogy itt fekszik az én disznóm, az én gyönyörűséges fekete csuhás, levitézlett daliám. Ám ahogy a csapán nyílegyenesen átvágok, a sűrűből kiérve a szívem visszaáll a régi ritmusba.

A bizalmam is kezd ingadozni. A disznóm nem állt meg, nem kanyarodott el sehol, egyenest a jázovai halastó felé tart. A halastó csücske, egy gyékényes kiöntés még a mi területünkhöz tartozik. A gyékényesig már nincs semmi, az egész egy nagy, sima, fehér lepedővel letakart legelő. Ha a disznóm itt feküdne, biztosan meglátnám. Ezért nem is követem a nyomat, egy kicsit jobbra, a háromszög hegyének fordulok.

Egészen a gyékényes tövében haladok. Ahol a disznó beváltott a kefesűrű növényzetbe, biztosan piros kendővel megjelölte. Másra nem is figyelek, csak a vadfolyosók oldalát fürkészem, van-e frissen pengált fal valamelyikénél. Valahol most már itt kellene lennie… és megdobban a szívem, földbe gyökerezik a lábam, lenyelem az öklömnyi gombócot. Egy jól kitaposott vadcsapás jobb oldalán, a befelé hajló gyékényszálakon egy kéttenyérnyi vörös maszatolás.

Két gombot is kikapcsolok az ingem nyakán, kifújom a bent rekedt fölösleges gőzt és megindulok a félméternyi, szélesen kanyargó, jól kitaposott ösvényen. A piktor nem sajnálta a festéket, a jobb oldal emberesen kifestve. Nem kell totojáznom, szinte rohanok előre. Jó húsz méternyire, egy elágazásnál egyszerre csak megszűnik a vér. De teljesen. Egy csepp se. Izgatottan indulok meg jobbra, hátha majd odébb, de semmi.

Kétségbeesve szaladok végig a bal oldalin, ott sincs folytatás. Sehogy se értem a dolgot. Visszamegyek az elágazáshoz, az utolsó vérpacnihoz. A kalapom is leveszem, hátha így több levegőt kap az agyam, meg le is hűl egy kicsit, mert különben fölforr.

Önkívületemben – csak úgy önkéntelenül –, a jobb lábammal benyúlok az összehajló, sűrű gyékényszálak közé. Valamibe megakad a csizmám, lábbal megpróbálom kitapogatni. Te jóságos ég, most fog megütni a guta! Két kézzel rántom szét a függönyt. Valami leírhatatlan boldogság vág mellbe: megvan a disznóm! Bozontos fülekkel, lecsukott szemekkel néz rám életem első vaddisznója. Kapkodva hajtom szét a gyékényt…

Ez már sok. Az előbb forró, most meg hideg zuhany, nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ott a feje, de hiányzik a teste. Kihúzom a füleinél fogva. Valóba nincs meg a test, a fej mögött csak egy kisasztalnyi, össze-visszaszabdalt bőrdarab, a háta bőre.

Csak álltam ott, bambán bámulva a megszégyenített gyönyörűséget, a már régóta áhított trófeát. Amikor egy kicsit magamhoz tértem, tüzetesen átvizsgáltam a környéket. Észrevettem az elmosódott csizmák nyomát, kicsit kijjebb a gyöpön a traktor hátsó kerekének rovátkáit, amint Jázova felé mutatta az irányt. Még kijjebb, a gyékényestől tíz méternyire a vértócsát, ahol a disznóm valójában elesett és elvérzett.

Megtaláltam a beleket is, négy-öt méterre bedobták a gyékényesbe. Ha egy kicsit tovább bírja, ha bemegy a sűrűbe és ott esik el, akkor nem láthatja meg a véletlenül arra járó traktorista. Akkor talán az enyém lehetett volna igazán.

Vegyes érzelmek kavarogtak a lelkemben. De csak az elején, mert minden lépéssel elmaradt egy kis keserű szájíz. És a végén, úgy másfél óra múlva, amikor átértem a vasúti sorompón, a padéi főutcán már büszkén, boldogságtól dagadó mellkassal lépkedtem. Úgy tartottam azt a megcsonkított gyönyörűséget, mintha aranyból lenne. Hadd lássa ország-világ a hőstettet. A Szögi DISZNÓT lőtt!!! (A mai napig megvan, őrzöm az első disznóm megcsonkított trófeáját.)

Zenta, Vajdaság

Vadászat

Őrizzük Geges István emlékét!

10 éve hunyt el Geges István fegyvermester

Published

on

“Kevesen vagyunk itt, akiknek valamelyik fegyvere ne viselné magán Pisti keze nyomát, legyen az javítás, szerelék felrakás, vagy pusztán csak belövés…őrizzük az ujjlenyomatot emlékünkben és mindig jusson eszünkbe majd, ha célzásra emeljük a tust.”

Így búcsúztunk Tőle egykor, hiszen már 10 éve, hogy nincsen közöttünk Geges István a mindig vidám, a lősportot és a vadászatot szerető és tisztelő családfő, vadásztárs és barát.

Fotó: Dr. Kemenszky Péter – OMVK

Ilyenkor, ősszel szerveztük mindig a Somogyi Vadászok Lőbajnoksága versenyeket – amelynek dolgos házigazdája is volt Pista -,  és amely versenyek a Geges család messzeföldön híres vendégszeretetéről, a barátságról, az együtt eltöltött kellemes emlékektől, vidám napokról voltak híresek.

„Elmegy lassan a berek, az erdő,
el a nádas, a tél, a nyár,
a hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,
a szememlátta egész határ…

Elmegy? De talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vizen,
Hiszen a szépség maga az Isten!
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!”

(Fekete István: Búcsú)

Őrizzük Geges István emlékét!

Forrás: Dr. Kemenszky Péter – OMVK

Tovább olvasom

Vadászat

A bronzérmes kan

Révész Zsolt élménybeszámolója:

Published

on

Révész Zsolt, a Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság területén egyéni vadászaton vett részt. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Hát röviden, kissé hihetetlen, ahogy történt. Kiültem a múlt héten a társaság egyik szórós lesére. Általában az autó kesztyűtartójába több doboz cigi is szokott lenni, de ez most nem így volt. 21 óra körül jöttem le a lesről és akkor szembesültem azzal, hogy nincs egy szál cigarettám sem. Akkor pakoltam és mentem a közeli városba vásárolni.

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Ahogy visszaértem a területre, a földes út kezdete után, 50 méterre megálltam és gondoltam elszívok egy cigit, ott, ahol egy gazos rész van. Kiszálltam a kocsiból és még a cigarettát meg sem tudtam gyújtani, már kamerán láttam, hogy tőlem nem messze turkálgat. Hátsó ajtó kinyit, lőbot felállít. Belenézek a kamerába, még mindig ott van. Oké. Majd puska betölt.

Fotó: Révész Zsolt – Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság – Agro Jager News

Útjára engedtem a lövedéket. A kan súlya, megközelítőleg 180 kilogramm lehetett. A hatósági bírálat bronzéremmel jutalmazta a trófeát.

Írta és fényképezte: Révész Zsolt

 

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31

Tovább olvasom

Vadászat

Vadászjegyváltás – megszűnik az Ügyfélkapu!

Az OMVK cikket közölt a vadászjegyváltásról

Published

on

Az Országgyűlés a 2023. évi CIII törvény keretében elfogadta a digitális állampolgársági programot, amelynek elsődleges törekvése az állami szolgáltatások digitális térbe való költöztetése. A Vadászkamara online térben intézhető hatósági ügyeit is közvetlen befolyásolja a kormányzati rendszereket érintő változás.

Fotó: Agro Jager News

Megszűnik az Ügyfélkapu, amely jelenleg az online vadászjegy érvényesítést és a vadászati engedély igényléséhez szükséges bejelentkezési felületet is biztosítja. A rendszert pont a vadászjegy érvényesítési dömping kezdetével, 2025. január 16-án vezetik ki, és ideiglenesen az Ügyfélkapu+ lesz használható helyette, de az is csak 2025. december 31-ig. Az Ügyfélkapu+ lényegében a kétlépcsős azonosítás bevezetése, ami a felületekre történő bejelentkezéshez egy megerősítést (QR-kód beolvasását vagy egy generált 6 jegyű kódot) kér az általunk választott háromféle hitelesítő alkalmazáson keresztül. Ennek beállítása csupán pár percet vesz igénybe, a felhasználó egy videóból is segítséget kaphat, amely elérhető ide kattintva.

A másik azonosítási lehetőség a Digitális Állampolgárság (DÁP) mobilalkalmazás, a jövőben kizárólag ezt az azonosítási módot tudjuk majd igénybe venni. Ez egy jóval összetettebb szolgáltatáscsomagot kínál, amelynek csupán egy eleme az e-azonosítás.

Az eSzemélyi igazolvánnyal rendelkezők kényelmesen, az applikáción keresztül is tudnak regisztrálni abban az esetben, ha az igazolványuk a személyigazolvány PIN kódjával aktiválásra került. Azok, akik 2021. június 23-a előtt kiállított okmánnyal rendelkeznek, a regisztrációt Kormányablakon keresztül tudják megtenni. Az ügyintézéshez külön ügymenetet biztosítanak: ha előzetesen letöltöttük az alkalmazást, az ügyintéző által kinyomtatott QR-kódot beolvasva tudjuk azonosítani magunkat a rendszerben, tehát maga az ügyintézés csak néhány percet vesz igénybe.

Az állami alkalmazás segítségével történő bejelentkezés során csupán QR-kód beolvasására van szükség, vagyis nem kell minden alkalommal megadnunk a felhasználónevünket és a jelszavunkat, majd pedig a külön applikációban generált hitelesítő kódot, mint az Ügyfélkapu+ esetében.

Jó tudni: egy mobileszköz csak egy profilt tud kezelni, és a DÁP mobilalkalmazást sem tudja az összes mobiltelefon használni (technikai feltételeknek megfelelő okos készülék kell hozzá). Érdemes tehát elsősorban a DÁP mobilapplikációt preferálni, hiszen hosszútávon az azonosítás ezen keresztül fog történni, és a bejelentkezés folyamata is egyszerűbb, mint az ideiglenes Ügyfélkapu+ esetében.

Az egyéb igénybe vehető szolgáltatásokról érdemes bővebben tájékozódni, azonban kiemelten fontos, hogy az új azonosítást a vadászoknak minél hamarabb célszerű megtenni annak érdekében, hogy a Vadászkamara által biztosított ügymenetek gördülékenységét – így elsősorban január 17-étől a vadászjegy érvényesítését – a kormányzati azonosítási szolgáltatások változása ne akassza meg.

Forrás: OMVK

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31

Tovább olvasom