Karthágó romjai, tengerparti turistaparadicsom, vándormadarak téli szállása: ezekkel a tervekkel vágott neki Tunéziának Gyenge László, akit több mint négy évtizedig a Nimród Vadászújság felelős-szerkesztőjeként ismerhettünk, miközben nemcsak a hazai és az európai madárfauna ismerője, hanem egy olyan szakember, aki több kontinens madárvilágát is ismeri. Persze, a sok nyelvet beszélő szakfordító, sohasem távolodott el a vadászattól. Különleges útibeszámolója igazi csemege, nemcsak a biológusoknak, hanem azoknak is, akik csak érdeklődnek vagy élvezik az effajta felfedező utakat.

Cap Bon sziklás tengerpartja Fotó: Gyenge László

Tunéziában a magyar turisták többségét a pálmafák szegélyezte keleti tengerpart, Hammamettől Dzserbáig húzódó homokos strandjai, elegáns szállodái, nyüzsgő éjszakai élete, a trópusi piacok színes kavalkádja, a sivatagi tevegelés kalandja vonzza. Természetközeli emberként én azonban inkább távol tartom magamat ezektől a harsány helyektől.

Kilátás a romkertből a négymilliós fővárosra, Tuniszra Fotó: Gyenge László

Közismert, hogy Tunézia, a vonuló madarak egyik telelőhelye Afrikában, és február végén indulnak vissza költőhelyükre. De mielőtt átrepülnének a Földközi-tenger fölött, egy darabig még elidőznek Tunézia északi részén, például az Ichkeul-tó környékén, a szolimani lagúnákban, mocsarakban vagy az ország északkeleti csücskén, Cap Bon környékén, amelynek neve valami hasonlót jelent, mint Afrika túlsó, déli végén a Jóreménység-foka. Nos, egyebek között őket szerettem volna megfigyelni és képeimen is megörökíteni.

Az Ichkeul Nemzeti Park és kísérőm Fotó: Gyenge László

Az egyhetes út első és utolsó napja persze a repülés, átszállás, taxizás, szállás elfoglalása miatt az ördögé, ezért a kalandozásra csak öt nap marad. Illetve nem várt kaland már az első napon is akadt, mert a jó előre lefoglalt szálláson nem várt senki, és telefonon is elérhetetlenek voltak. A szomszéd és a taxisofőr segítségével azonban sikerült másik szállást találnom, s máris megtapasztalhattam, milyen kedvesek, segítőkészek a tunéziai emberek, és milyen türelemmel igyekeznek megérteni, mit is kíván az angolul beszélő idegen, mert hogy arab anyanyelvükön kívül jellemzően csak franciául beszélnek.

Karthágóban egy pun ház feltárt maradványai Fotó: Gyenge László

E kis affér aztán egyáltalán nem befolyásolta a további programomat. Másnap az ókori történelem gyakran véres eseményei elevenedtek meg képzeletben előttem, a fővárostól, Tunisztól keletre, a tengerparton elterülő romváros, Karthágó ősi maradványain barangolva. A föníciaiak által időszámításunk előtt, a nyolcadik században alapított városállam, birodalmi központ századokon át virágzott, majd öldöklő háborúkba keveredett a Római Birodalommal, aminek végén ennek gyarmata, provinciája lett.

A jelenlegi elnöki palota is a romokon épült Fotó: Gyenge László

Később, időszámításunk szerint a hetedik században az arabok hódították meg, s Tunéziát már ők alapították. A 19. század végétől francia gyarmat lett, s a függetlenségét az ország 1956-ban nyerte vissza. A múlt eseményeiről, a letűnt kultúrákról az erre fogékony turista gazdag, részletes információkat kaphat a mintaszerűen karbantartott történelmi emlékhelyeken, romkertekben, múzeumokban. Kedves, érdekes látványosság, a Karthágó közelében lévő Sidi Bou Said kisváros házainak kék-fehér színvilága is.

A kék-fehér kisváros, Sidi Bou Said Fotó: Gyenge László

Az Ichkeul-tó és körülötte az azonos nevű nemzeti park olyan jelentős természeti érték, hogy az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Ide már bérelt autóval indultam. A park munkatársa (elég jelentős díj fejében) kalauzolt körbe, s mutatta meg a nagy vízfelületen a távolban időző madárcsapatokat, récéket, ludakat, rózsás flamingókat, gázlómadarakat, a sekélyebb részeken parti madarakat, majd egy domb tetején az Ökológiai Múzeumot, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a térségre. Távcsővel nézve valóban lebilincselő látvány, de a távolság miatt madárfotózásra nem igazán alkalmas hely. A parkon kívül a helyenként mocsaras legelők és a mögöttük emelkedő hegyek kőfejtői már több reménnyel kecsegtettek.

Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!

Itt kell elmondanom, hogy hasonló külföldi útjaim előtt mindig kiválasztok egy-két különleges madárfajt, amely arra térségre jellemző, és igyekszem is lencsevégre kapni néhány példányát. Nos, ez a „célfaj” most a gyémánt rozsdafarkú volt, amely egy körülbelül verébnyi, de igazán mutatós, azonban ott sem éppen közönséges kismadár.

Nálunk nem él, de Tunéziában gyakori az egyszínű seregély Fotó: Gyenge László

Nagy öröm volt megpillantani egy példányát, még ha kissé távolról is, akárcsak a nyaktörő sziklákon röpdöső másik ritkaságot, a kormos hantmadarat. A télen nálunk is előforduló nagy őrgébics már türelmesebb volt, és közelebbre bevárt. A távolibb zsombékok közt egy pillanatra egy kék fú is megmutatta magát, de fotózására reményem sem lehetett. Az apró rágcsálókra, rovarokra leső, oszlopokon ülő vörös vércsékbe olykor beleláttam egy-egy fehérkarmú vércsét, de alaposabban megvizsgálva mindannyiszor csalódnom kellett, ez utóbbi nem került a szemem elé.

Kormos hantmadár Fotó: Gyenge László

A negyedik naptól áttettem a székhelyemet a Tunisztól délkeletre, mintegy 60 kilométerre eső Szoliman város tengerparti településrészébe, ahol az út túloldalán már mocsaras legelők és nyílt vizű lagúnák terpeszkedtek. A főút és a tengerpart között gyors ütemben épül, terjeszkedik az új városrész, ami sajnos rengeteg építési törmelékkel is jár, és ezt az őrületes sittmennyiséget mind az út melletti mocsárba zúdítják, s nem is suttyomban, hanem fényes nappal.

Épülő városrész Szolimanban, tehenekkel Fotó: Gyenge László

Sajnos errefelé nincs szervezett hulladékkezelés, a flakonok, üres sörösdobozok elárasztják a természetet, a műanyag zacskókat hordja a szél, szinte beborítják a környező tüskebokrokat. Ennek ellenére ilyenkor, február végén csapatostul érkeznek a gázlómadarak, parti madarak a vizes tájra. Több százas gólyatöcscsapatok és még nagyobb parfutócsapatok keringtek, majd szálltak le táplálkozni, pihenni valamelyik limányra, nem is szólva a sirályok rikácsoló tömegéről.

Gólyatöcsök a mocsárban. Fotó: Gyenge László

A városi házak között még ott vannak az állattartó telepek, megszokott látvány, hogy az épülő, többszintes városi házak közül reggel kihajtják a mocsaras legelőkre a marhákat, a szárazabb részekre a juhokat, kecskéket, majd estefelé vissza. Itt, az út mellől, a mocsár széléről fotóztam a marhák között szedegető, tébláboló pásztorgémeket, batlákat.

Batlák a legelő szarvasmarha mellett. Fotó: Gyenge László

Ezen a helyen kellemes, tágas, tiszta apartmant sikerült kifognom, kedves és még angolul is beszélő házigazdákkal. A központi fűtés ugyan még nem volt kiépítve ebben a házrészben, de hősugárzóval és légkondicionálóval elfogadhatóan fel lehetett melegíteni a helyiségeket, mert Tunéziában is beigazolódott, hogy legjobban a trópusi, szubtrópusi országokban lehet fázni, mert a házak falai, ablakai nincsenek szigetelve, a helyiségek hidegpadlósak, nincs igazán hatékony fűtés, de éjszaka a külső hőmérséklet tíz fok alá csökken. Nappal azért már többnyire kellemesen meleg, napos idő volt.

Pásztorgém Fotó: Gyenge László

Akármerre jártam, az út menti árusok zöldséges- és gyümülcsöspultjai mindenütt roskadoztak a mandarin- és narancshegyektől, a sokféle korai zöldségtől, s mindezt igen olcsón adták. A helyi specialitásokat áruló gyorsbüfékben is szinte fillérekért jól lehetett lakni. A benzin ára fele az itthoninak, így aztán messzebbre is elkóboroltam. Egészen a már említett Cap Bonig, abban a reményben, hogy ott, a „világ végén” torlódnak fel igazán az északra tartó madarak, ahogy az a neten is olvasható. Hát ebben csalódnom kellett. Néhány sirályon és egy csenevész bokorban bujkáló kucsmás poszátán kívül semmit sem láttam.

Kucsmás poszáta Fotó: Gyenge László

Irány hát a tengertől távolabb eső területek felé, csak úgy találomra a kisebb utakon, egészen Zaghouanig az olajfaültetvények, kisebb dombok, ligetek, legelők között, és láss csodát, az egyik ültetvény kerítésére egyszer csak odaröppent a megálmodott gyémánt rozsdafarkú, alig 5-6 méterre, s meg is várta, hogy teleobjektívemmel megörökítsem.

Gyémánt rozsdafarkú. Fotó: Gyenge László

A siker öröme megóvott attól, hogy különösebben idegesítsem magam amiatt, hogy a visszaúton leesett, elveszett az amúgy is eléggé ramaty állapotban lévő kölcsönautómról az első rendszám. Szerencsére ez csak a repülőtéri parkoló bejáratánál tűnt fel az ott posztoló rendőrnek, és némi kártérítésért sikerült megállapodásra jutni az autókölcsönzővel is.

Tunézia visszavár. Fotó: Gyenge László

A sivatagig, az oázisokig nem jutottam el, az még visszavár.

Írta és fényképezte: Gyenge László