Természetvédelem
KITEKINTŐ: Gyenge László – Barangolás a napsütötte Tunéziában
Karthágó romjai, tengerparti turistaparadicsom, vándormadarak téli szállása: ezekkel a tervekkel vágott neki Tunéziának Gyenge László
Karthágó romjai, tengerparti turistaparadicsom, vándormadarak téli szállása: ezekkel a tervekkel vágott neki Tunéziának Gyenge László, akit több mint négy évtizedig a Nimród Vadászújság felelős-szerkesztőjeként ismerhettünk, miközben nemcsak a hazai és az európai madárfauna ismerője, hanem egy olyan szakember, aki több kontinens madárvilágát is ismeri. Persze, a sok nyelvet beszélő szakfordító, sohasem távolodott el a vadászattól. Különleges útibeszámolója igazi csemege, nemcsak a biológusoknak, hanem azoknak is, akik csak érdeklődnek vagy élvezik az effajta felfedező utakat.
Tunéziában a magyar turisták többségét a pálmafák szegélyezte keleti tengerpart, Hammamettől Dzserbáig húzódó homokos strandjai, elegáns szállodái, nyüzsgő éjszakai élete, a trópusi piacok színes kavalkádja, a sivatagi tevegelés kalandja vonzza. Természetközeli emberként én azonban inkább távol tartom magamat ezektől a harsány helyektől.
Közismert, hogy Tunézia, a vonuló madarak egyik telelőhelye Afrikában, és február végén indulnak vissza költőhelyükre. De mielőtt átrepülnének a Földközi-tenger fölött, egy darabig még elidőznek Tunézia északi részén, például az Ichkeul-tó környékén, a szolimani lagúnákban, mocsarakban vagy az ország északkeleti csücskén, Cap Bon környékén, amelynek neve valami hasonlót jelent, mint Afrika túlsó, déli végén a Jóreménység-foka. Nos, egyebek között őket szerettem volna megfigyelni és képeimen is megörökíteni.
Az egyhetes út első és utolsó napja persze a repülés, átszállás, taxizás, szállás elfoglalása miatt az ördögé, ezért a kalandozásra csak öt nap marad. Illetve nem várt kaland már az első napon is akadt, mert a jó előre lefoglalt szálláson nem várt senki, és telefonon is elérhetetlenek voltak. A szomszéd és a taxisofőr segítségével azonban sikerült másik szállást találnom, s máris megtapasztalhattam, milyen kedvesek, segítőkészek a tunéziai emberek, és milyen türelemmel igyekeznek megérteni, mit is kíván az angolul beszélő idegen, mert hogy arab anyanyelvükön kívül jellemzően csak franciául beszélnek.
E kis affér aztán egyáltalán nem befolyásolta a további programomat. Másnap az ókori történelem gyakran véres eseményei elevenedtek meg képzeletben előttem, a fővárostól, Tunisztól keletre, a tengerparton elterülő romváros, Karthágó ősi maradványain barangolva. A föníciaiak által időszámításunk előtt, a nyolcadik században alapított városállam, birodalmi központ századokon át virágzott, majd öldöklő háborúkba keveredett a Római Birodalommal, aminek végén ennek gyarmata, provinciája lett.
Később, időszámításunk szerint a hetedik században az arabok hódították meg, s Tunéziát már ők alapították. A 19. század végétől francia gyarmat lett, s a függetlenségét az ország 1956-ban nyerte vissza. A múlt eseményeiről, a letűnt kultúrákról az erre fogékony turista gazdag, részletes információkat kaphat a mintaszerűen karbantartott történelmi emlékhelyeken, romkertekben, múzeumokban. Kedves, érdekes látványosság, a Karthágó közelében lévő Sidi Bou Said kisváros házainak kék-fehér színvilága is.
Az Ichkeul-tó és körülötte az azonos nevű nemzeti park olyan jelentős természeti érték, hogy az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Ide már bérelt autóval indultam. A park munkatársa (elég jelentős díj fejében) kalauzolt körbe, s mutatta meg a nagy vízfelületen a távolban időző madárcsapatokat, récéket, ludakat, rózsás flamingókat, gázlómadarakat, a sekélyebb részeken parti madarakat, majd egy domb tetején az Ökológiai Múzeumot, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a térségre. Távcsővel nézve valóban lebilincselő látvány, de a távolság miatt madárfotózásra nem igazán alkalmas hely. A parkon kívül a helyenként mocsaras legelők és a mögöttük emelkedő hegyek kőfejtői már több reménnyel kecsegtettek.
Itt kell elmondanom, hogy hasonló külföldi útjaim előtt mindig kiválasztok egy-két különleges madárfajt, amely arra térségre jellemző, és igyekszem is lencsevégre kapni néhány példányát. Nos, ez a „célfaj” most a gyémánt rozsdafarkú volt, amely egy körülbelül verébnyi, de igazán mutatós, azonban ott sem éppen közönséges kismadár.
Nagy öröm volt megpillantani egy példányát, még ha kissé távolról is, akárcsak a nyaktörő sziklákon röpdöső másik ritkaságot, a kormos hantmadarat. A télen nálunk is előforduló nagy őrgébics már türelmesebb volt, és közelebbre bevárt. A távolibb zsombékok közt egy pillanatra egy kék fú is megmutatta magát, de fotózására reményem sem lehetett. Az apró rágcsálókra, rovarokra leső, oszlopokon ülő vörös vércsékbe olykor beleláttam egy-egy fehérkarmú vércsét, de alaposabban megvizsgálva mindannyiszor csalódnom kellett, ez utóbbi nem került a szemem elé.
A negyedik naptól áttettem a székhelyemet a Tunisztól délkeletre, mintegy 60 kilométerre eső Szoliman város tengerparti településrészébe, ahol az út túloldalán már mocsaras legelők és nyílt vizű lagúnák terpeszkedtek. A főút és a tengerpart között gyors ütemben épül, terjeszkedik az új városrész, ami sajnos rengeteg építési törmelékkel is jár, és ezt az őrületes sittmennyiséget mind az út melletti mocsárba zúdítják, s nem is suttyomban, hanem fényes nappal.
Sajnos errefelé nincs szervezett hulladékkezelés, a flakonok, üres sörösdobozok elárasztják a természetet, a műanyag zacskókat hordja a szél, szinte beborítják a környező tüskebokrokat. Ennek ellenére ilyenkor, február végén csapatostul érkeznek a gázlómadarak, parti madarak a vizes tájra. Több százas gólyatöcscsapatok és még nagyobb parfutócsapatok keringtek, majd szálltak le táplálkozni, pihenni valamelyik limányra, nem is szólva a sirályok rikácsoló tömegéről.
A városi házak között még ott vannak az állattartó telepek, megszokott látvány, hogy az épülő, többszintes városi házak közül reggel kihajtják a mocsaras legelőkre a marhákat, a szárazabb részekre a juhokat, kecskéket, majd estefelé vissza. Itt, az út mellől, a mocsár széléről fotóztam a marhák között szedegető, tébláboló pásztorgémeket, batlákat.
Ezen a helyen kellemes, tágas, tiszta apartmant sikerült kifognom, kedves és még angolul is beszélő házigazdákkal. A központi fűtés ugyan még nem volt kiépítve ebben a házrészben, de hősugárzóval és légkondicionálóval elfogadhatóan fel lehetett melegíteni a helyiségeket, mert Tunéziában is beigazolódott, hogy legjobban a trópusi, szubtrópusi országokban lehet fázni, mert a házak falai, ablakai nincsenek szigetelve, a helyiségek hidegpadlósak, nincs igazán hatékony fűtés, de éjszaka a külső hőmérséklet tíz fok alá csökken. Nappal azért már többnyire kellemesen meleg, napos idő volt.
Akármerre jártam, az út menti árusok zöldséges- és gyümülcsöspultjai mindenütt roskadoztak a mandarin- és narancshegyektől, a sokféle korai zöldségtől, s mindezt igen olcsón adták. A helyi specialitásokat áruló gyorsbüfékben is szinte fillérekért jól lehetett lakni. A benzin ára fele az itthoninak, így aztán messzebbre is elkóboroltam. Egészen a már említett Cap Bonig, abban a reményben, hogy ott, a „világ végén” torlódnak fel igazán az északra tartó madarak, ahogy az a neten is olvasható. Hát ebben csalódnom kellett. Néhány sirályon és egy csenevész bokorban bujkáló kucsmás poszátán kívül semmit sem láttam.
Irány hát a tengertől távolabb eső területek felé, csak úgy találomra a kisebb utakon, egészen Zaghouanig az olajfaültetvények, kisebb dombok, ligetek, legelők között, és láss csodát, az egyik ültetvény kerítésére egyszer csak odaröppent a megálmodott gyémánt rozsdafarkú, alig 5-6 méterre, s meg is várta, hogy teleobjektívemmel megörökítsem.
A siker öröme megóvott attól, hogy különösebben idegesítsem magam amiatt, hogy a visszaúton leesett, elveszett az amúgy is eléggé ramaty állapotban lévő kölcsönautómról az első rendszám. Szerencsére ez csak a repülőtéri parkoló bejáratánál tűnt fel az ott posztoló rendőrnek, és némi kártérítésért sikerült megállapodásra jutni az autókölcsönzővel is.
A sivatagig, az oázisokig nem jutottam el, az még visszavár.
Írta és fényképezte: Gyenge László
Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Természetvédelem
Gyűrűt kaptak az erdei szalonka fiókák
Szalonkafiókákat gyűrűztek a Nyírerdő Zrt.-nél.
Egy erdészet életében gyakran fordul elő, hogy várakozni kell. Várjuk a kedvező időjárást, hogy ültethessük a csemetéket, várjuk az esőt, hogy növekedjenek az erdősítések, vagy éppen a szárazságot, hogy ártéren is tudjunk dolgozni, közlekedni. De az elmúlt időszakban nem sok olyan esemény volt, amit úgy vártunk volna, mint a korábban megtalált szalonka tojások kikelését!
Néhány napja adtunk hírt arról a ritka szerencséről, ami kerületvezető erdész kollégánkat, Laczkó Andrást érte: munkája közben erdei szalonka fészekre bukkant. Kivételes szerencse, mert bár hazánkban rendszerint felbukkan egy-egy költő pár, regisztrált fészkeléséről kevés pontos információ van.
A fészek helyét később megjelöltük, ügyelve, hogy ezzel a kotló madarat ne zavarjuk. Az erdőgazdálkodási munkákat is úgy szerveztük, hogy a tojó nyugalma biztosítva legyen. Külön kihívás volt, hogy ezen a területen néhány napja zajlott egy tájfutó verseny, de a szervezőkkel közösen sikerült úgy alakítani a pályákat, hogy a fészek közelében ne legyen mozgás. A verseny után egy munkatársunk ellenőrizte is a fészket, a tojó zavartalanul ült rajta. Mivel az erdei szalonkát, mint „az erdő királynőjét” szokás emlegetni, mi ennek megfelelő izgalommal vártuk a kis „királylányok” kikelését.
A faj kutatóitól kapott információk alapján Petrilláné Bartha Enikővel úgy döntöttünk, hogy hétfőn próbáljuk meg először a fiókák gyűrűzését. Persze fel voltunk készülve arra is, hogy még tojásokon ül a madár, illetve arra is, hogy elkéstünk, és a kis fiókák – akik fészekhagyóak, tehát már egy-két napos korukban elég ügyesek ahhoz, hogy elrejtőzzenek valahol a fészek környezetében – már valahol az aljnövényzetben lapulnak.
A fészket először egyedül közelítettem meg, ahol már távcsővel láttam, hogy a tojások fel vannak törve, tehát a korábbi kis lakójuk már valahol bújócskázik. Ekkor került elő egy precíz hőkamera, amivel méterről-méterre átpásztáztam a talajszintet, ugyanis a kis madarak a fűben teljesen észrevétlenül el tudnak bújni. A keresést siker koronázta: először az tojót találtam meg, majd mellette a négy frissen kikelt szalonkacsibét! Erdész munkatársaink ekkor jöttek csak közelebb, és izgatottan néztük végig, ahogy kolléganőnk pár perc alatt elvégezte a madárgyűrűk felhelyezését, ügyelve arra, hogy ezek ne okozzanak sérülést a kis fiókáknak.
Bár már jó néhány ezer madár lábára helyezett gyűrűt, ez a különleges helyzet még őt is meghatotta. Néhány fénykép és videófelvétel készítése után a lehető leggyorsabban elhagytuk a helyszínt, az egész művelet mintegy 5 percet vett igénybe. A tojáshéjakat persze magunkkal hoztuk, ilyen kincset nem hagy ott az ember!
Szalonkafiókát nagyon nehéz gyűrűzni, 1908 óta hazánkban mindössze 15 példányt sikerült eddig. Bízunk benne, hogy a kis szalonkacsibék egészségesen repülnek majd tovább, és hosszú életet élnek meg, madárgyűrű-adataikkal hozzájárulnak a faj vonulásának eddig is izgalmas kutatásához – tájékoztatott Szokolovszki Géza, a NYÍRERDŐ Zrt. Nyíregyházi Erdészet igazgatója.
Forrás: Nyírerdő Zrt.
Természetvédelem
Tanyaromok: ahol egykor gyerekek játszottak, ott most madarak nevelik fiókáikat
A madarak visszafoglalták az elhagyatott tanyákat a Csanádi pusztákon
A Körös-Maros Nemzeti Parkhoz tartozó Csanádi pusztákat járva még napjainkban is láthatók az egykori tanyasi élet nyomai – igaz, már csak romokban. Az udvarok zöldellő fáin és a romos padlásokon azonban ma is van élet: a hajdani lakhelyek most madaraknak adnak otthont.
Manapság már nagyon kevesen adják arra a fejüket, hogy a településektől távol, tanyán éljenek. Nem is olyan régen, néhány évtizede azonban még kifejezetten általános volt a tanyasi életforma, kiterjedt tanyavilág működött az egész magyar Alföldön, így a Csanádi puszták térségében is.
Bár sok tanya teljesen eltűnt már a föld színéről, néhányuknál a valamikori tanyaudvart megkímélték a beszántástól, műveléstől, így az ott régen ültetett fák még megvannak, sok esetben sűrű bozót nőtte be a tanyahelyeket. Ezek a pusztákba, szántóföldekbe beékelődő kis facsoportok jelzik a hajdani otthonokat. Az egyébként igencsak fátlan vidéken ezek, a régi tanyasiak által ültetett fák felértékelődnek, pihenő-, kilátó-, fészkelőhelyet biztosítanak például a térség ragadozó madarainak, egerész- és pusztai ölyveknek, parlagi sasoknak.
Nemcsak a tanyaudvarok fái, de maguk az épületek, a régi otthonok is élőhelyet jelentenek számos védett madárfaj számára. Ezek a tanyaépületek még természetes anyagokból, sárból, szalmából, nádból épültek. Mióta nem lakják, és nem tartják karban őket, lassan omladoznak, összedőlnek, végül újra eggyé válnak a földdel. A tetők beszakadnak, az omladozó falakban számos üreg keletkezik. Ezeket a helyeket keresi például több bagolyfaj is. Egyik legimpozánsabb megjelenésű éjjeli ragadozónk, a gyöngybagoly például előszeretettel rakja tojásait a romos épületek padlásaira, ahol védett körülmények között nevelkedhetnek fiókái. A lakott emberi településeket is kedvelő kuvikok szintén szívesen választják költőhelyül a romok falainak üregeit, padlásait. Vörös vércsékkel is találkozhatunk, ha a tanyaromokon találnak olyan alkalmas párkányt, üreget, ahol költeni tudnak. A színpompás szalakóták és búbosbankák is gyakran költenek ezeken a helyeken, a nagyszámú mezei veréb és seregély mellett. Az énekesmadarak közül még a házi rozsdafarkúra jellemző a romos épületekben való fészkelés. Nem egyszer előfordul, hogy az épületekben maradt, korhadó, poros bútorokban találkozunk madárfészkekkel.
A pusztákat járva épp ezért érdemes alaposabban szemügyre venni egy-egy régi tanyahelyet. Az udvarok, melyeken nem is oly rég még gyerekek játszhattak, ma már madárzsivajtól hangosak.
Forrás: KMNP