Október van. Az erdő észrevétlenül kiszínesedett és a nyirkos ködfátyolba burkolódzó, vizek felett messzire száll a vadlibák panaszos szava. A holtág sötét tükrén sárga nyárfalevelek mozaikja. Valahonnét a túlsó parti erdő szederindás sűrűjéből egy erőtlen, elnyújtott szarvasbőgést hoz valami fuvallat.

Lezajlott az erdőn a hetekig tartó szarvaslakodalom, alig szólnak már a bikák. Esténként az erdőből hazafelé tartva, nem hallok már távoli, visszhangzó puskalövést, véget ért a nagy vadászat. Agancsokkal „felékesített” autóikon elutaztak a messziről jött vadászok és így talán, az itthon maradt alkalmi kísérőik, a hivatásos vadászok is megpihenhetnek. Az erdő mélyén elrejtezkedő vadászházak személyzete is kifáradt, nem bánják, hogy újból otthon tölthetik az estéket, a családdal.

Ilyenkor már korábban sötétedik. A látszólag a Dunába alámerülő Napot, vöröslő korongja előtt húzó récecsapat búcsúztatja. Naplemente után, az alkonyi légmozgás egyre hűvösebb levegőt hoz és hidegek az éjszakák. Délelőtt pedig csak nem akarnak felszáradni a harmatos legelők. Évtizedek óta, minden évben néhány napot kint töltök bőgés idején, puska nélkül Gemencen.

Napközben a rétek, vízpartok melletti eldugottabb helyeken figyelem a madarakat, állatokat, vagy a szélre is ügyelve óvatoskodom a nyiladékokon, vallatom az erdőt, hogy merre járnak a szarvasok. Estefelé felkapaszkodom egy ígéretesnek vélt magaslesre – ahol tudom, aznap nem fognak ülni vadászok –, vagy ritkás bokrok rejtekébe telepedek le az erdőszélen.

Néhány hivatásos vadász szívesen veszi, ha a vadat nem zavarva járom, figyelem a területet és alkalmi segítőjükként elmondom, hogy hol, mit láttam. Ezt szarvasbőgés idején egyeztetni tanácsos velük – már csak a balesetveszély miatt is. Baja környékén szarvas egyébként mindenütt van az ártéri erdőben. De velük nekem sincs mindig szerencsém: Vagy nem jönnek elég közel a leshelyemhez, vagy árnyékban maradnak, esetleg a közben kiváltó vaddisznók miatt állnak odébb. Ha fénykép nem is lesz mindig a zsákmányom, azért sokat hallok, látok – az állatvilág egy-egy mulatságos pillanatának ellesése is emlékezetes élmény marad. Egy ilyen, szeptemberi délutánról mesélnék most:

„Széncinegék bujkálnak a les körüli bokrok ágai között. Sokáig nem történik semmi, csak a leveli békák hangoskodnak, így időnként távcsővel vallatom a vadföld túloldalán az erdőszegélyt. Most fekete rigó riad fel a közelből, majd egy róka óvatoskodik át a nyílt területen. Középen kicsit megáll és a földhöz szorított orral szaglászik, aztán nyoma vész a szemközti, gyüricés sűrűben.

Egy barátposzáta is átvizsgálja a galagonyákat, somokat, később a kéklő égen cikázó, könnyű röptű gyurgyalagok szórakoztatnak el. Fekete harkály röpül át a fiatalos felett, s míg nézem, valahonnét vaddisznó terem előttem a réten. Nemsokára hangoskodó malacai és tavalyi süldők is kibújnak a szederből. Átvonul előttem a népes konda, elől anyu, mögötte a csíkosok. Egy kismalac valahol lemaradt, most égre meredő farokkal, némán iszkol a család után.

Alig tűnnek el a disznók, szemből szarvastehén lép ki a fák alól. Sokáig fürkészi a környéket, de végül meg-megállva legelni kezd. Borja csatlakozik hozzá, így most már ketten vannak. Nem, már hárman. És végre megszólal a bika is, valahol mögöttük az erdőben. Röviden, érces hangon bőg, hangja elnyomja a távoli Dunáról hallatszó motorcsónak egyhangú moraját. Mire végre ő is kilép, teheneit követve, azok már négyen vannak. Két borjúval és egy nyársas bikával kiegészülve legelésznek, időnként fel-felkapva a fejüket.

A fel-felerősödő tücsökciripelést elnyomva a koronás nagyot bődül és a kis bika jobbnak látja kissé eltávolodni a csapattól. A nagyobb bika ez erdő széléig követi, kétszer is megállva, rövideket bőgve. Fakó színű állat, sötétebb nyakkal. Sáros oldala elárulja, hogy nem régen dagonyázott. Hosszú szemágú, páratlan tizennégyes, de agancsa nem szabályos. Középkorúnak vélem. Most visszafordul, felemelt fejjel próbál szagot fogni, majd a tehenek felé indul.

Majdnem a lesem előtt megáll, kapar, nekem háttal lefekszik és röviden bőg. Most meg, mintha bóbiskolna. De nem, feláll és a vadföld túloldalán eltünedező háreme után ered. Arrafelé, ahol az erdőbe beváltanak, felmordul egy másik bika is, mire ez meglódul és összezárul mögötte a sötét erdő.

Visszatapsolnám, de közben árnyékba borult előttem a kiürült „színpad”, így én is készülődöm. A cserkészúton kifelé haladva vagy négy helyről is hallok szarvasbőgést, sőt az esti, erdei neszekbe, a nyiladék tájékán agancs-csattogás is vegyül.

Gyorsan sötétedik, a Nap már régen nincs az égen. A Duna felől lassan úszik be a tisztás felé a mindent elrejtő nagy fehérség. Belevesznek a verekedő szarvasok, már csak a szétváló bikák agancsa úszik a páratenger felett. Kanalas gém csapat húz el felettem és a szürkületben egymás után toccsannak a kacsák lármás csapatai a közeli Öreg-Cserta vízén.

No, ideje indulni. Útközben azért megállok, hogy egy vadkan kagylóvacsoráját megfigyeljem a magas parti útról. Talán húsz méterre lehet, de a fotózáshoz elegendő fény már régen nincs. Rám se hederít. Úgy látom a kagyló után a következő fogás a sulyom. A szürke gém viszont már régen „kiszúrt”, még egy lépés és hangos méltatlankodással fel is rebben. Vele tart, egy bakcsó is.

A túlsó parton egy fiatal bika dagonyázik önfeledten, nem törődik a gémek riasztásával. Majd disznók ugranak meg előttem, kelletlenül a diósnál, ahol az autót hagytam. Ma nem volt szerencsém a fotózással, sőt öreg, nagy agancsú szarvasbikát sem láttam. De azt a középkorú, farkaságast megemlítem a kerületvezető vadásznak, hátha érdekli. Elég soká mutogatta fejdíszét bőgés közben, nem volt nehéz lerajzolni.”

* * *

(Megjegyzés: Ha Gemencen szarvasbőgéskor szeretnénk fényképezni, nem kell megvárni a szeptembert. Augusztus közepén már „orgonálnak” a bikák, huszadika után már zeng az erdő. Nagy előny, hogy ennek a hónapnak a végén a puska sem szól még. A java bőgés általában szeptember elseje és tizedike között zajlik. Gemencen napközben, a nyílt területeken is látni lehet vadat. Ha fotózni akarunk és ismerjük is a területet, azért tanácsos nem csak a hivatásos vadászokkal, a természetvédelmi őrökkel is előtte egyeztetni, esetenként a fotózáshoz a kért engedélyeket beszerezni.

Ha sem vadászni, sem fényképezni nem szándékozunk, de kíváncsiak vagyunk a szarvasbőgésre, akkor elég, ha „java bőgéskor”, például a délutáni kisvasúttal Pörbölyről kimegyünk a Malomtelelő-tóhoz és felkapaszkodunk a megfigyelő toronyba.

Míg az esti vonattal visszatérünk, általában elég alkalom kínálkozik a bőgést hallgatni, vagy a rétre kiváltó állatokban gyönyörködni. Talán még jobb helyszín erre a – szintén Pörböly közelében, a gátőrháznál található – másik tanösvény, illetve megfigyelő torony, a Duna Nyéki-holtágánál. Az 55-ös úttól csak húszperces sétára van és itt a kisvonat sem jár, csendesebb környék. De holtágparton horgászva, a vízen csendben evezve, vagy a „kék túra” útvonalán gyalogolva is sok állathoz, madárhoz kerülhetünk közel – ha ügyesek és szerencsések vagyunk.)