Idén úgy alakult, hogy születésnapom – ami egyben ünnepnap is volt idén – hétfőre esett, így egy hosszú hétvégét tudtam édesapám vadászterületén eltölteni. Már pénteken megérkeztem a csereháti erdőkbe és egy rövid megbeszélés után kiválasztottuk a megfelelőnek vélt területet.

Este időben elindultunk célunk felé, azonban megérkezéskor kellemetlen meglepetés ért minket. Az erdő szélén lévő földeken mezőgazdasági munkálatokat végeztek, ami olyan kakofóniával járt, hogy a környéken élő összes élőlény nyugodtabb tájakra emigrált, ám ha már idáig eljöttünk, felültünk a lesekre.

Már ekkor eldőlt, hogy holnap nem ide fogunk beiratkozni. A gépek monoton muzsikája persze megtette áldásos hatását, még egy árva madarat sem láttunk. A megbeszélt idő előtt jóval elhagytuk leseinket és a vadászházba visszavonulva búfelejtésre adtuk fejünket.

Másnap a vadászmesterrel konzultálva egy olyan vadföldet néztünk ki magunknak, ahol több hektáron volt még lábon álló kukorica. Semmit sem bíztunk a véletlenre, ezért még délelőtt terepszemlét tartottunk a helyszínen. Mivel biztató nyomokat láttunk, hamarjában megbeszéltük a haditervet.

Este kicsit késve, 18 óra előtt néhány perccel értem a lesemhez, amely az országút közelében volt. Mire kipakoltam hátizsákomból az összes kellékemet, már erősen kezdett szürkülni. A sötétedés közeledtével megjöttek az esőfelhők is és elkezdett szemerkélni az égi áldás. Áldottam is az égieket az időjárás miatt, de végül a maradás mellett döntöttem.

Az eső hol szemerkélt, hol elállt, nem volt annyira zavaró, mint először gondoltam. A telihold is néha kikacsintott a felhők közül, ilyenkor fényárban úszott a domboldal és a völgy. Sajnos a szél kavargott a völgyben, ami szintén nem nekem kedvezett. 19 óra körül már beállt a teljes sötétség. A szórványos csapadék ellenére kellemes, az évszakhoz képest jóval melegebb idő volt, így még maradásra bírtam magam.

Időközben a nagyobb fellegek továbbvonultak és a hold is hosszabb ideig ontotta fényét.

Nem sokkal 20 óra előtt arra lettem figyelmes, hogy tőlem kb. 70 méterre, a jobbra lévő völgy irányában megjelent a kukoricatábla és a gazos rész közötti tiszta sávban egy fekete folt és szép lassan közeledett a tengeri felé. A keresőben is megnéztem az ismeretlent és örömmel állapítottam meg, hogy egy nagyobb disznó az.

Vállamhoz vettem a puskámat és a céltávcsőben is megkerestem a jószágot, ami ekkor már a kukoricában, de a tábla szélén állt. A gyakori látogatásnak köszönhetően már ritka volt a kukorica, így a céltávcsőben is jól láttam a foltot. A biztonság kedvéért – mert mégiscsak a szárak között állt – a lövés előtt felkapcsoltam a puskalámpát. A disznó felnézett, megcsillantak a szemei.

Azt tudni kell, hogy ezen a területen jobban állják a lámpát az országutak miatt, több váltó is azokon vezet keresztül. A következő másodpercben már dörrent a lövés és rögtön utána hallottam a blattot ért lövedék becsapódásának hangját.

A disznó hatalmas vágtába kezdett a gazos irányába, felfelé a domboldalon. Gyorsan újra töltöttem és lámpafény mellett a céltávcsőben követtem futását. Úgy 100–120 méteres vágta után felborult. A következő másodpercekben újra talpra állt és elindult. Pár méter után megint eldőlt. Most már hosszabb ideig volt fekve, de ismét felállt, azonban már nem ment tovább. Biztos voltam a találatban, ám sicher ist sicher, újból céloztam és lőttem. A lövés után a disznó eltűnt a fűben, még a keresőtávcsőben sem láttam sehol.

Miután elcsendesedett a környék megcsörgettem apámékat és mondtam nekik, hogy utánkereséshez kérem segítségüket, mert lőttem egy nagyobbacska süldőt. Miután apám és barátunk, Hopi megérkeztek, elmeséltem nekik a történteket és a lestől indulva a vad feltételezett irányába haladtunk. A keresést nagyon megnehezítette a közel méteres növényzet. Többször bemértem a leshez viszonyítva a rálövés helyét, de csak nem sikerült megtalálni a disznót.

Már-már feladtuk volna a kutatást, amikor Hopi rátalált az akkorra már kimúlt zsákmányra. Bizony még én is meglepődtem a méretein. Súlyát 100 kilóra, de inkább többre becsültük, a korát három évesre. Az agyarakból pár centi állt ki. (Ezen a területen jellemző, hogy a kanok már fiatalon nagy testtömegűek, azonban sajnos aránylag kis agyarakat növesztenek még idősebb korban is.)

A képen Hopi barátom (jobb oldalt) és jómagam az elejtett disznóval

Az első lövés blatton találta, a 7×64-es, 11 grammos Sako Hammerhead szinte teljesen amortizálta a tüdőt és a másik oldalon távozott. A második lövés kevéssel a fültő alatt érte.

Elővettük a kötelet, ám a disznót nem tudtuk megmozdítani, saját erőnkből esélyünk sem volt kihúzni a gazosból. Terepjáró hiányában Hopi bevállalta, hogy a réten bejön a Wagon R-rel a disznóhoz. A terepezéshez nem szokott kiskocsi jól vizsgázott, egy fennakadáson kívül simán elért a célhoz.

Hárman közel tíz percig birkóztunk a jószággal, míg a megnagyobbított csomagtérbe valahogy beszenvedtük. Kifelé menet a kocsi még egyszer megfeneklett, de némi manuális rásegítéssel megoldottuk a problémát.

Mérleg hiányában sajnos a pontos súlyát nem tudtuk lemérni. A kifőzött nagyagyarak 12 centisnek bizonyultak, azóta már a szobám falán díszelegnek. Apám meg is jegyezte, hogy ennél szebb születésnapi ajándékot kevés vadász tudna magának elképzelni. Tény és való, hogy Diana jóvoltából igen szép ajándékban részesültem azon az őszi estén.