A hétvégén, hirtelen jött betegségemből alig lábadozva, s bár még eléggé gyengén, de szívemre hallgatva, feleségem óvó és méltán féltő szavai ellenére, részt vettem és elfogadtam egy Zalabéri terelésre szóló meghívást.

Reggel, miközben készülődtem, és feleségem korholó szavait hallgattam, eszembe jutott és elgondolkodtatott ez az elszántság. Feltettem magamnak a kérdést: te valóban normálisnak tartod ezt a helyzetet? Normális az, ha az ember egy enyhébb szívroham után három nappal elmegy az erdőbe vadászni?

Akkor is, és most is úgy éreztem, hogy ez bizonyos mértékben, ha csak nem egészében, felelőtlenség volt részemről. Elsősorban szeretteim és barátaim miatt, másodsorban meg a magam egészsége miatt! Mégis odahúzott a szívem.

Érdekes, vadászni akkor vadászok, amikor éppen kedvem és időm van. Terelésre, hajtásra is van bőven lehetőségem, ki sem tudom igazán használni a mindet, mégis valahogy minden ellenérv ellenére el kellet, hogy menjek. Ismerem a területet és jó esélyeket láttam az aznapi vadászatot illetően.

A hivatásos vadász valamint a társaság elnöke igen jó munkát végzett. Időben le lett zárva az érintet terület. Intenzív és célirányos etetéssel a vad a kijelölt sűrűkbe szokott és ott is maradt. A megelőző bejárás is arra engedett következtetni, hogy a disznók és szarvasok benn vannak a kijelölt erdőrészben.

A hivatásos vadászt jól ismerem, most is első látásra látszott magabiztos viselkedésén, nincs kétsége afelől, hogy jó eredményekre számít. Kitűnő volt már az eligazítás előtti hangulat is, jó volt a szervezés, és az idő is kegyesnek mutatkozott, habár a szél olykor-olykor megmutatta magát: – Hé, én is itt vagyok, én is vadászni akarok!

Barátaim, akik reggel értem jöttek, most is sokszor és aggódva kérdezték tőlem:
– Hogy érzed magad?
– Aránylag jól – hangzott a magabiztos válasz!

Fel voltam szerelkezve mindennel! Vadászszék, meleg ruha, forró tea, mobiltelefon és a nikkelezett önbizalom, mind-mind a birtokomban volt. Jöhetett hát a vadászat.

Az eligazításon, a már sokadszorra hallott és kötelező, de egyáltalán nem felesleges intelmek és tanácsok meghallgatása közben figyeltem a résztvevő vadászok arcát. A kép vegyes volt.

Volt, aki új vadászként, riadt szemekkel, de alig titkolt nyugtalansággal fogadta a nyitott léniákon leállóknak szóló figyelmeztetést, hogy összelövést, egyáltalán lövést egymás irányába ne tegyenek a vadászok. Voltak magabiztos, “régi motorosok” is, akik bizony nem igazán akceptálták a szerintük felesleges időhúzást. A legtöbbünkön persze látszott az egészséges izgalom, ami természetes velejárója ennek az eseménynek.

A köszöntők után, miközben egy kedves vadászhölgy, elnökünk felesége kiosztotta a kötelezően előírt narancssárga kalapszalagokat, nevünk felolvasása mellett kihúztuk a felállási sorszámainkat. Akik ismerték a területet, azok tetszési indexe azonnal leolvasható volt, akik nem rendelkeztek ilyen ismeretekkel, azok kíváncsian kérdezgették a kijelölt felvezetőket, mire számíthatnak?

– Az egy jó hely, ez is jó, ott valószínűleg visszatörő disznók, vagy csak szarvasok jönnek stb., stb. – hangzottak el a válaszok.

A sorszámom kihúzása után már tudtam, hogy igazi „krémbe” juttatott a szerencse, Diána kegyeibe fogadott! Örültem, mert már azt is tudtam, hogy a lőállásom közvetlen közelében fogok leszállni az autóról. Egy lépést nem kellett gyalogolnom. Ez egyébként vadászéveim alatt eddig még soha nem fordult elő velem, furcsállottam is egy kicsit.

A lőállásomat elfoglalva elém tárult egy frissen kitisztított fiatalos, hátam mögött szintúgy jól belátható sorok látszottak. A Tél megtette már hatását és gyenge erővel bár, de kopasztani kezdte az erdőt. Ennek ellenére, még rengeteg olyan alacsony növésű bokor és cserje volt, amely mögött a disznók jó takarás mellett meglóghattak. Mindemellett a kitisztítás alatt álló fiatalos remek kilátásokra adott okot! Később aztán, mint azt az én eredményességem is bizonyította, a kitisztított fasorok közé helyenként ledepózott nyesedékág viszont kiváló menekülési lehetőséget biztosított a disznóknak.

Jó takarás mellett ferdén, a tisztított fasorokhoz képest átlósan áttörve érkeztek a fiataloshoz, hol egyenként, hol párosával, néha többen is. Az első disznó érkezését már jó előre jelezték a madarak, majd én is és a jobbra tőlem leálló fiatal vadász is hallottuk közeledését. Egyedül jött és amint azt gondoltam, egy jól megtermett kan ugrott a teljes takarásból kettőnk közé, esélyt sem adva arra, hogy lövést adjunk le rá.

Egyrészt nem is lőhettünk volna, hiszen mindketten a nyiladékon álltunk, másrészt a bokrok és a nyesedékhalmok között egészen a nyiladék széléig csak a közeledését hallottuk, másrészt az átugrás után is a jól bevált taktikát követte, és a nyesedékek takarásában szépen elfutott. Egy elismerő kalaplendítéssel nyugtáztuk méreteit, és teljesítményét. Egy kicsit irigykedve hallgatóztam, mikor hangzik el egy becsapódással járó lövés a mögöttünk leállók felől? Nem volt lövés, a kan valószínűleg meg tudott szökni.

Jellemző az esetre, hogy a hajtósor hangjait mi még csak nem is hallottuk, jóval később, mintegy fél óra múlva érkeztek felénk az első hangfoszlányok. Ezt az esetet nem tartom rendkívüli esetnek a vadászéletem során bekövetkezett történések között, csupán okulásként írom le mások számára, hogy mint mindig, most is a meglepetés erejével, a vaddisznó rendkívüli életösztönével győzött le engem, a vadászt! Örülök neki!

A már említett emberi hangfoszlányok megérkezése előtt, jól megfigyelhető volt az erdőlakók reakciója az emberi jelenlétre, és a készülődő eseményekre. Lőállásunk elfoglalása közben a varjak erős nemtetszésüknek adtak hangot, arról már nem is beszélve, hogy őkelme, az erdő hírnöke, a szajkó, folyamatosan és rendületlen erővel fújt riadót minden élő és mozgó erdei lakónak. Ebbéli tevékenységében az sem zavarta, hogy már mindenki tudott a rossz hírekről.

Merengésemből a madarak hirtelen elröppenése riasztott fel. A közeledés hangjaiból egyértelműen szarvasok jöttek, akik a nyiladék előtt jó takarásban megállva figyelték a szokatlan jeleket. Két alkalommal is lett volna lehetőségem lövést leadni, de ebből az egyik alkalom egy tehén érdeklődő és eléggé óvatlan kimozdulása volt, amelyre fegyverem fel sem emeltem! Szabad szemmel is jól láttam a jól fejlett egészséges és kétségkívül vemhes tehenet. Ünő volt vele, de ő olyan takarásban állt, hogy lövésre nem is gondolhattam.

Röviddel ezután pedig ismét egy űnő fejét láttam a célkeresztben pár pillanatig, de mivel az űnő feje mögött ott állt egy tehén is, így most sem lehetett szó, lövésről. Közben az események kezdtek felgyorsulni, lövések zaja, becsapódó lövedékek hangja jutott el hozzám, a szomszédomra is érkezett egy disznó közben és köszönhetően a jó pozíciónak, illetve a fiatalember jó lő készségének sikerült is a disznót egy lövéssel megállítania.

Szinte perceken belül újabb disznók érkeztek a nyiladék felé, számomra sajnálatosan megint rossz pozicióban. Nem tudtam a nyiladékra lövést tenni, ahogy a szomszédom sem, bár mindketten észleltük, hogy a süldőt vezető koca, erősen sebzett állapotban, lelassulva ugrott tovább! Szomszédomnak szerencsére az elfutó disznó egy pillanatra újból megállt és sikerült terítékre hoznia.

Később a zsigereléskor beigazolódott a gyanúnk, az előhasú koca bal első lábba teljesen szét volt roncsolódva egy korábbi lövéstől. Biztos vagyok benne, hogy ezt a sebzést nem élte volna túl. A jól elhelyezett blatt lövés viszont azonnali halált okozva, megszabadította őt szenvedéseitől.

Eszembe jutott közben persze az is, mi van akkor, ha nem áll meg erre a pillanatra a koca, mi van akkor, ha el tud a puskák elől menekülni? Valószínűleg egy elvérzés okozta súlyos szenvedéses haláltusa várt volna rá.

Hirtelen újabb és újabb lövések zaja ért hozzánk, kisvártatva a szomszédomra újabb disznó érkezik. Jóllehet hallani az őt fogó kutya ugatását és a kutya fájdalmas jajveszékelését egy jól irányzott odavágás után. A szomszéd vadásznak Diána valamiért kedvezni akart, a disznó kijött egy tőle balra eső tisztásra, és hátrafordulva várta a kutya újbóli támadását. Ekkor érte a lövés, amitől azonnal tűzberogyott. Kalapemelésem tisztelettel fogadta ifjú vadásztársam.

Közben a terelővonal odaért hozzánk, rövid információcsere után továbbmentek a mögöttünk lévő erdőrész felé. Egy ideig még visszatörő disznóra, szarvasra vártunk, de aztán lefújták a vadászatot.

Felszerelésem összeszedése közben ráeszméltem, hogy mennyire elfáradtam, szinte remegnek a lábaim, hiszen az odakészített vadászszékre rá sem ültem .A rám tört fáradtság ellenére lementem gratulálni ifjú vadásztársamnak, segítettem neki a zsigerelésnél, majd a gépkocsira is felraktuk a disznókat és indultunk be a faluba a fogadónál előkészített terítékhez.

Beérkezve, és saját rakományunkat leadva, szembesültünk a közös eredménnyel. Nyolc disznó, három kan, egy koca, négy süldő és egy szarvasünő fekszik a terítéken. Szép és jó hangulatú vadászaton vettem részt, amely szakszerűségről, jól szervezettségről tett tanúbizonyságot .

A terítéknél tábortűz mellett tett jelentést a vadászatvezető, a vezetőség részéről az ügyvezető köszönte meg mindenkinek a fegyelmezett magatartást és a vadászatot. Kedves kötelességének eleget téve elnök úr felavatta, az egyik fiatal vadászembert, aki élete első disznóját lőtte meg Zalabéren. A ceremóniát követően a vadászklub minden résztvevőt meghívott a vendéglőben ízlésesen megterített asztalhoz egy kellemes vacsorára és beszélgetésre. Sajnos ezen a vacsorán már nem vehettem részt, feleségem és gyerekeim értem jöttek és hazaparancsoltak az ágyba.

Mielőtt azonban elindultunk volna hazafelé, két kiskorú gyermekemnek, kisfiamnak és kislányomnak megmutattam a terítéket a tábortűz mellett. Láttam csodálkozó szemükben a vegyes érzelmeket, a vad iránti sajnálatot, ugyanakkor a büszkeséget is, amelyre, mint apjuk, én lennék az illetékes. Már az autóban hazafelé jövet, a kissé hosszúra nyúlt csendet kislányom halk és lényegre törő kérdése törte meg:
– Apa, fáj még ezeknek a vaddisznóknak az, hogy lelőttétek őket?
– Nem, nem fáj már nekik kislányom – volt a rövid és nem igazán őszinte válasz!