Csend telepszik az erdőre a leszálló téli alkonyattal. Az előbb még zörgette az avart a fekete rigó a kökénybokrok alatt, valahol messze, a Cserhátszentivánról Herencsénybe vezető úton elzúgott egy-egy autó, de most már jó ideje nem csap zajt semmi. Még a szél sem.

Nincs nagyon hideg, de azért fagy, úgyhogy évek óta leszsáknak használt réges-régi hálózsákomat a derekam köré kell tekernem, hogy elviselhetőbb legyen a hőmérséklet.

Nicsak, miféle torony van ott a távolban, a Bézma felé azon a dombtetőn? Kivilágítják estére? Nézem érdeklődéssel, hát egyszer csak a fénycsóva kanyarodik… Most jövök rá, hogy a Bableves csárda felől Alsótoldra vezető út van ott, s épp’ egy kocsi megy rajta. Nagyon messze van, a hang nem ér idáig, de tény, egy darabon éppen szembe jönnek az autók a hegyoldalba vágott úton, s addig úgy látszanak, mintha állnának. A kanyarban aztán megoldódik a rejtély….

–– Lőhető vaddisznó süldő, kan, koca, gímszarvas ünő és borjú ––– csengenek fülembe kedves vendéglátóm, a szécsényi Szabó Ferenc szavai. Úgy emlékszem, rókát nem mondott, de aligha lenne baj, ha mégis puskavégre kerülne egy ravaszdi…

Várom hát a szerencsét a nagy téli csendben. Az égbolt kékje fakul, a félhold mind erősebben világít a les mögött, valahol, nagyon messze, Kutasó felé mintha kutya ugatna – vagy csak a fülemben hallom a saját szívdobogásomat ebben a nagy, süket csöndben? Nem is tudom… Az égbolton nemsokára megjelenik az első csillag, a téli kora este nyugalma pedig elmélkedésre késztet.

Gyönyörű délutánunk volt. Szabó Ferenc csak úgy, barátságból meghívott disznólesre, szarvas tarvadra – hála érte, mert ebben a mai világban fehér holló az önzetlenség! A Veres-hegyen álló vadászházba négyen jöttünk ki, Rácz András szécsényi sportvadász után Rimócon a Hollókő Vadásztársaság doyenje, Golyán László is csatlakozott hozzánk.

Előtte a házánál megcsodáltuk több mint ötven év trófeáit, közöttük tíz kiló feletti bikák, aranyérmes bakok és vadkanagyarak valóságos gyűjteményét – nem túlzok, volt olyan, mint egy múzeum! Néhány mufloncsiga, egy zergekampó, szőrmés ragadozók gereznái – vadászembernek akár egész napi bámészkodásra való látványosság – például a három agancstövet növesztő bakok, egymás mellett valószínűleg apa és fia, ugyanazon rendkívüli módon kívánatos rendellenességgel…

Sok idő nincs a nézelődésre, a vadászélményeket ígérő Veres-hegy fontosabb is, merthogy oda vadat űzni, erdőzúgást hallgatni megyünk, lelkünk mélyén a remélt vadászsiker kicsiny, de azért mégiscsak fényes szikrájával – a trófeafalakon meg csak a legszebb ünnepnapok mára emlékké nemesedett végeredményét látjuk…

Az első csillag körül megjelenik még néhány, aztán az esti szél is fújdogálni kezd. A mesterien elhelyezett, zárt lest padlószőnyegdarabokkal bélelték belül, ami kívül tartja valamennyire a hűvös fuvallatokat, a fegyvert, a távcsövet és a lámpát is kisebb zajjal lehet kézbe venni és lerakni, mintha nem lenne. A hold világít valamelyest, de nyugaton még világos az ég alja, ahogyan a lebukó nap sugarai elérik a horizontot. A régi vadföld felett egy fekete rigó repül végig, rajta kívül nem mozdul semmi.

Délután, a bágyadt téli napsütésben megnéztük a vadászház környékén a területet. Szabó Feri barátom nem csak a vendégei ellátásáról gondoskodott a remek disznótoros ebéddel, hanem a vadéról is. Sorra jártunk néhány szórót, legalább pár kilónyi szemes kukorica került mindegyikre.

Megnéztük azt a lest is, amelyikre én ülök estére: egy téglalap alakú tisztás szélén áll sűrű kökénybokrok között. Az első pillanatban megtetszik, remek helynek tűnik: a tisztás vadföld volt régebben, de már évek óta nem művelik. A szóró a lessel átellenes végében, enyhe lejtőn, sűrű vadrózsabokrok előtt van. A volt vadföldet világosra száradt fű borítja, ami jó jel, mert a sötét színű disznót könnyebb észrevenni rajta.

Később egy erdei lesnél láttunk egy sutát a gidájával, aztán visszafelé menet a vadászház alatti földútról vagy huszonöt muflont. Egy sziklakibúvásos, napsütötte déli oldalon ugrottak meg a terepjáró közeledtére, s váltottak át kényelmesen a gerinc túloldalára. Jerkék és bárányok voltak nagy részt, de legalább két középkorú kos is akadt közöttük: egy nyerges és egy egészen sötét színű.

Golyán Laci bácsi tizenkilencig számolta őket, de aztán még elment mögöttük öt-hat a váltóról letérve, a csenevész cserfák és a cserjék között. Mindenesetre élmény volt látni a pompás juhféléket, még azt is elfelejtettem, hogy ölemben a fotóstáska… Akkor azt mondtam magamban: ha más nem lesz, azért az öt percért is érdemes volt kimenni, amíg láttuk őket!

Délután aztán még egy kis beszélgetés, de utána szedelődzködtünk, s ki-ki ment a maga leshelyére. Egészen kiváló a társaság: négyen vagyunk, mégis magunkban, merthogy mind a négyen máshol… Laci bácsi útközben felül egyik lesre, azt beszéli meg Ferivel, hogy nyolcra jön érte kocsival. Az én lesem mögött cserkészút vezet a bozóton keresztül, nem kell kimennie a sűrűből az embernek, ha oda akar menni: jól kitalálta ezt valaki!

Nicsak, vad jön! A hold fényénél fehérnek látszik, s megdobban a szívem, mert szarvastehén és -ünő lőhető, de aztán nincs ok az izgalomra. Magányos őz érkezik a szóróra, s halk neszezéssel szedegetni kezdi a kukoricát. Nézegetem a távcsővel, mert más dolgom nincs, s közben a nyugati égbolt is elfeketedik.

Az őz végül elmegy, az erdőre pedig ráborítja szikrázó csillagokkal kivert köpenyét a téli este. Csak a félhold világít, de igen derekas munkát végez, mert a szóróra szemből kiváltó sutát és gidát távcső nélkül is könnyen felismerem.

Telik-múlik az idő, néha a szél is feltámad. A két őz nemsokára elmegy, s egyszer csak, mintha anyagtalan testű szellemek érkeznének, a szemem jobb sarkából, a tisztás sarkában három fekete gombócot veszek észre! A süldők egy darabig álldogálnak a bokrok előtt, aztán átlósan a tisztáson megindulnak a szóróhoz. A következő pillanatban már kezemben az addig a sarokba támasztott puska….

Óvatosan emelem, nehogy odakoppanjon valamihez… A szívem majd kiugrik, pedig próbálom nyugtatni magamat, nem kell sietni, sőt, nem kell lőni sem, egyelőre csak célzunk, pontosan, szépen, megfontoltan… Akkor a szemem sarkából egy nagy disznót is megpillantok, amint a süldők nyomán keresztbe átkocog a tisztáson! Ha lehet, még jobban ver a szívem, bár biztos vagyok benne, hogy koca az újabb érkező…

„Nagy levegőt venni, ha a vadat meglátjuk, attól megnyugszunk”, ahogyan Bandi bátyám mondogatta… Nagy levegőt veszek, s mát tudom, nem kell itt mindenáron lőni…

„Kocára nem lövök” döntöm el magamban, mire a nagy disznó is a szóróra ér. A fegyver már a les mellvédjére támasztva, megnézem hát a nagy fényerejű, 8×56-os Schmidt & Benderen keresztül a nagy disznót a biztonság kedvéért, nehogy életem kanját eresszem el… Bizony, a távcső is laposabb hátú kocát mutat, s különösen örülök, hogy a félhold csekély fényénél is kitűnően látom! Még sörtéinek barnás színe is kivehető ott, ahol több fény esik rá. A süldők közben halk röffentésekkel, némi csámcsogással körítve evéshez látnak, a koca pedig hátrébb húzódik, ahol már egészen beleolvad a bokrok hátterébe.

Megnyugodtam mostanra, megcélzom az egyik tisztán álló süldőt. A puskát kesztyűs bal tenyerembe támasztottam – a másik kesztyűmet már akkor levettem, amikor a disznókat megláttam – s bekapcsolom a világító pontot is. Besötétedett már teljesen, de a fényerő tizenkét fokozata közül – köszönhetően a félhold fényének – elegendő a kettes.

Nézegetem hát a céltávcsövön keresztül a süldőket – közben pedig egy kis gondolkodásra is van idő. Ha most elengedem őket, jöhet utánuk akár kan is, sőt, lehet, hogy valahol már itt figyeli a terepet a sűrűből valami óvatos, vén agyaras… Csakhogy olyan régen lőttem már disznót, de olyan régen! Jó lenne hát útjára engedni a golyót, de némi várakozás és főképpen a türelem erénye nagyobb élménnyel is megajándékozhat…

A következő pillanatban ismét mozdul valami tőlem jobbra: egy negyedik süldő indul meg a szóró felé. Ugyanonnan jön, ahonnan előbb a többiek, de valami furcsa rajta… Igen, három lábon ugrál! A fegyvert nem merem mozdítani, a fejemet sem nagyon, de éppen előttem biceg végig, úgyhogy tisztán látom! A fegyver még mindig a vállamnál, s egy pillanat alatt a lövés mellett döntök: a sánta disznónak valami baja van, lehet törött a lába, léphetett hurokba, bármi egyéb történhetett vele…

Csakhogy, mire a szóróra ér, összekeveredik a többiekkel, álltukban meg elég nehéz megkülönböztetni őket. Egy alomból valók lehetnek, mert nagyjából egyformák, s még mindig az anyjukkal járnak… Melyik is a sánta? Nézzük… Utoljára ért fel, ellépett balra… Igen, jobbról a második!

Már a homlokán ül a világítópont, a fegyver a tenyeremben, a tenyerem feltámasztva a les mellvédjén, a tust a vállamhoz szorítom… A világítópontot kicsit hátrébb teszem, mégis inkább fültőre célzok. Legfeljebb nyolcvan méter a távolság, de azért az oldalt álló disznót mégsem homloklövéssel kellene megpróbálni terítékre hozni…

A következő pillanatban – milyen nagyszerű pillanata ez a vadász életének! – meghúzom a ravaszt. A dörrenésre a süldők szemmel nem követhető gyorsasággal ugranak el, szívdobbanásnyi idő múlva röffent a koca a sűrűben, a szórón pedig kis, fekete halom látszik a céltávcsőben, amint kapál még vagy kettőt az egyik hátsó lábával, aztán elcsendesedik. Sikerült a fejlövés, a vad nem ment el, nem szenvedett és nem kell keresni sem! Csak aztán a sántikáló süldő legyen…

Hat óra volt ekkor, a többiek azt mondták, nyolcig maradnak a lesen. Én azonban a vadászat nemes sportjára fordítható csekély időm, még kevesebb lehetőségem kedvéért azt mondtam: maradok tíz-tizenegy óráig, aztán felballagok gyalogszerrel a vadászházhoz. Arra azonban nem számítottam, hogy lövök is valamit! Úgy öt percenként megnézem távcsővel a fekete halmot a szórón, hogy nem kelt-e véletlenül életre a disznóm, de aztán megnyugodva látom, hogy nem mozdul. Elég jó helyen érhette a lövedék.

Szeretném látni a zsákmányomat, de a lesről nem mozdulok. A lövés ugyan megbolygatta a tisztás és körülötte a domboldalnyi erdőrész nyugalmát, az igaz, de egy idő után még jöhetnek más alomból való süldők, azokat nem érdekli, ha elpusztulva találják egy fajtársukat a kukorica közelében. Ha most lemegyek a lesről megnézni, sokkal jobban megzavarom a környéket, mint az előbb a puskalövés.

A téli este pedig nagy szép! A hold világít, a levegő párás egy kicsit, mert a csillagok szikrázó fénye imbolyog az égbolton. Néha egy-egy repülőgép megy el felettem, máskor kocsi száguld Alsótold felett az országúton, sőt, alkalmanként egy-két, ki tudja, honnan jövő lövés morajlik végig a Cserhát erdei felett. Vadásznak ám mások is!

Este hatkor lőttem a süldőt, s egy jó óra múlva egy magányos őz dobogtatja meg a szívemet: rámegy a szóróra, csak fekete árnynak látszik, de aztán a távcsőben felismerem. Nemsokára megugrik, aztán a bokrok közé érve riasztani kezd. Most jönnek a disznók!

Feszülten figyelek jó ideig minden kis zörejre, de semmi, a sörtések valahol másfelé járnak. Egyébként őzet eléggé ritkán hallhatunk télen riasztani. Nem tudom, hogy mi az oka, de úgy látszik, hidegben nem olyan ijedősek, mint tavasztól őszig… Talán jobban működnek ilyenkor az érzékszerveik, mint amikor a lombok több takarást nyújtanak nem csak nekik, hanem az ellenségeiknek is.

Később egy suta jön ki a gidájával, őket látom is a hold fényénél, nem nyúlok hát a fegyver után, hogy itt vannak az újabb disznók. Azért becsapnak még vagy kétszer, mielőtt nem sokkal este nyolc után Szabó Feri telefonál. Éppen Laci bácsiért jött a szomszéd lesre. Van közöttünk egy kis magaslat, a terepjáró zúgását nem is hallottam idáig.

––– Nem akarsz még bejönni? ––– érdeklődik Feri.
––– Maradnék, ha lehet…
––– Meddig?

Meddig bírom én itt a hideget? Most éppen úgy érzem, reggelig is maradhatnék, annyira melengeti bensőmet a két órával korábbi disznólövés már azóta is százszor átgondolt, gyönyörű pillanata… Csakhogy a hold valahogy éjfél felé lemegy, akkor meg már hiába a jóféle céltávcső.

––– Tizenegyig ––– bököm ki némi bizonytalanság után, figyelembe véve azt is, hogy melegebb itt már aligha lesz.
––– Jó. Volt valami?
––– Lőttem egy malacot –– becsülöm alá a zsákmány méretét. ––– Fejbe, hogy ne kelljen keresni…

Nagy szavak! Távol álljanak tőlem, ámbár most örömömben elhagy a szerénység…
––– Ügyes vagy! Tizenegykor megyek érted!

Üresen telik el majdnem három óra. Az őzek még négyszer kijönnek, s többször is látom a távcső lencséjében, amint a disznó teteme felett állva szedegetik a kukoricát.

Tizenegy előtt nem sokkal összepakolom a holmimat, kissé elgémberedett kezemben már a telefon, hogy hívom Ferit, amikor meghallom a terepjáró zúgását. A hat órai üldögélés után bottá vált lábakon kászálódom le a lesről. Addigra Feri már a szóróhoz ér. Mire felmegyek a tisztáson, már kezében a töret, s kézfogással nyújtja át kalapján az elejtőnek járó ágacskát… Vér nem sok van rajta, mert a disznó tetemet kihűlt öt óra alatt, de nem is ez számít, hanem a jelkép. Ami meg ennél is fontosabb: őszinte örömmel gratulál a vadászsikerhez.

Én meg sokszorosan boldog vagyok! Egyrészt fekszik a vad, éppen ott, ahol rálőttem. Jó helyen érhette a lövedék, nem sokat szenvedett. A két éves kan süldő szájából egészen helyre kis agyarak állnak ki! Ez azonban csak a zsákmány miatt érzett öröm, van ám ennél sokkal fontosabb is: Feri is boldog, hogy a vendégével sikerült kant lövetnie, ami meg a legszebb az egészben, hogy tud örülni a másik örömének! Istenem, hát van még ilyen ebben a kemény könyökű mai világban!

Aztán végül megnézzük a vad jobb hátsó lábát is: kacska, fele olyan hosszú, mint a másik, látszik rajta, hogy mindig felhúzva tartotta. Jobb alsó lábszára egyetlen hatalmas csontgöb lett, ahogyan összeforrt valamilyen sérülés után. Körmei ollóként nyúlnak túl egymáson, ahogyan a kan nem tudott rájuk lépni, s koptatni őket. Azért az ép jobb hátsó lábára még húzott két vérző csíkot túlnőtt körmeivel, de ezt már akkor volt, amikor szó szerint az utolsókat rúgta…

Mivel telefonálni nem sikerült az előbb, Feri visszamegy a vadászházba a fényképezőgépemért. Kedves tőle, hiszen nem feltétlenül kellene az elejtés helyszínén fotózkodnunk. Mindenesetre pár percig kettesben maradok a zsákmánnyal. Az elemlámpám fényénél simogatom a szép, téli szőrben lévő vad zúzmaralepte sörtéit, tapogatom kacska lábát, örömöm pedig határtalan!

A disznó a lövés kimeneti nyílásán fekszik, ami a jobb oldalán van, ott eléggé vérzett is, de hová is csapódott be a golyó? Az elemlámpa fényénél alaposan átnézem a fejét, de semmi. Végül a nyakszirtjén találom meg a 30-06-os ütötte kis, kerek lyukat. A fültőre szánt lövés hátracsúszott vagy háromujjnyit – talán célzáskor előre lépett a vad – ámbár a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. A 11,7 grammos, ólomhegyű lövedék gellert kapott valahol a csontokon, s a disznót átütve a bal lapocka mögött, a test közepén hagyta el a testet, úgy gyufaskatulyányi, erősen vérző sebet hagyva.

A hold éppen akkor ér a fák koronája mögé, a látási viszonyok gyorsan rosszabbak lesznek. A lesről most már mindenképpen el kellett volna indulnom a vadászház felé.

Örömök sorozata volt ez a mai nap, s mindezek tetejébe még az is, hogy Feri felhőtlenül örül a más zsákmánynak! Ez persze inkább az ő eredménye, hiszen az ő területe, a Hollókő Vadásztársaság magaslese, szórója, vadászháza, cserkelőútja, nekem csak a nagyszerű végeredmény, jutott belőle, szerencsés lövéssel…

Fotózás után a vadtartó rácsra tesszük a disznót, felvisszük a vadászházba. Bandi és Laci bácsi is kalaplevéve gratulál, tapasztalt vadászoktól duplán számít az elismerés: szép lövés, jó elejtés volt.

Majd gyors zsigerelés következik: Feri kezében boszorkányos gyorsasággal villog a finn vadászkés, a magam gyakorlatlanságában biztosan elkínlódnék vele egy óráig. Mintavétel után a kant egy faágra akasztjuk a vadászház mellett, aztán lefekvés előtt még vagy két órát beszélgetünk.

Vadásztörténetek, különös kalandok, balesetek elevenednek meg, Laci bácsi a múltról mesél – felér ám egy vadászházi este a leggondosabban megszervezett továbbképzéssel is! Merthogy itt mindenki jó szívvel és érdeklődéssel hallgatja a másik tapasztalatait, eredményeit, tanulságos vagy éppen humoros történeteit. Hajnali fél kettő felé fekszünk csak le, s hatkor ébresztő!

Kora reggel még cserkelünk egyet, de éjjel fagyott, a Veres-hegyre kétujjnyi zúzmara hullott. Az avar úgy ropog, mintha üvegcserepeken járnánk, nem is látunk vadat – helyette e fehérbe öltözött erdő fái és cserjéi nyújtanak páratlan látványt. Sajnos egy kis köd is van, fényképezni sem érdemes, bezzeg, ha egy kicsit kisütne a nap!

Cserkelés után a vadászházban gyors, Rácz András szakácstudományát dicsérő reggeli, lecsós tojásrántotta kakastaréj formájúra sütött húsos szalonnával – aztán pakolunk és indulunk haza. Kár. Egy dolog biztos: Szabó Ferenc jóvoltából a Veres-hegy, annak is a Dolina nevű része kegyes volt hozzám, a két éves sánta kan még 12 centis, szép nagyagyarpárral is megajándékozott. Bármi lesz, életem hátralévő időszakára feledhetetlen marad ez az élmény…