Hogyan is kezdődik egy vadászat? Talán megpillantunk egy képet, talán vadásztársunk élménybeszámolójából, talán egy regényből, de valahonnan előpattan egy gondolat: megismerni az elejtendő vad élőhelyét, életmódját.

De nem utolsósorban a körülötte élő emberek életét, vadászati módjaikat. Kezdünk információkat szerezni az interneten és újságokból, barátoktól. Aztán belenézünk pénztárcánkba, és szervezünk: időpontot, társakat, felszerelést.

Miért is egy bezoár kecskét választottam? Mert egy képen láttam igen tetszetős trófeáját és bundáját. A vadászatszervező leírásában hosszú távlövésekről ír, amihez mi itt Magyarországon nem vagyunk hozzászokva. Így segítséget kérek, és nagyon gyorsan Borjádon találom magam.

Beck A. és Kotroczó L. ad tanácsot fegyverem belövésében, és rengeteg információval látnak el, miképpen lehet pontosan lőni öt-hatszáz méterre is. Az én felszerelésemre, közös megegyezéssel, háromszáz méteres távolságot javasolnak.

Január elején, az ünnep utáni harmadik nap reggelén már Isztambulban vagyok, és rövid várakozás után Antajában száll le a repülőgép. A reptéren Musztafa és Mehmed vár. Sűrű esőben szállunk be terepjárójukba, mellyel három óra után elérjük a kis hegyi falut, Susuz Sahapot, ami a tengerszint felett ezer méter magasságban van. A települést a Taurus hegység belsejében, egy kisebb völgy végén építették fel.

Kihasználva a természet adta lehetőségeket, házaikat kőből építették. Azért, hogy végig tudják tartani a függőlegest, ötven centiméterenként, vízszintesen beraktak egy-egy fagerendát körbe, az épület falába. Így az épület biztonságosan áll. Természetesen ez az építkezési mód csak a régi épületekre vonatkozik.

A kis ház előtt várt már vendéglátónk, s kinyitotta a két szobából, konyhából, és egy fürdőből álló házat, amelyben dermesztően hideg volt. A szobák közepén lemezkályhák álltak, s a füstcsövük hosszan kígyózott a falba épített kéményig. A födém, mikor rálépett az ember, mozgott, majdnem hogy hullámzott.

Belülről vakolva volt a kicsiny kis ház, öreg kanapék, s eléggé kétes szagú ágyneműk fogadtak. Fát hoztak, begyújtottak, és kísérőink, török szokás szerint, máris letelepedtek a fal mellett lévő nagy párnákra, számuk közben hatra szaporodott. A forró tea jól esett ebben a nedves időben, a fárasztó utazás után hamar elaludtam.

Első vadásznapunkkor, helyi idő szerint fél hétkor ébredtünk. Reggeli, mely bőségesen meg volt terítve az asztalon: sajt, túró, olívabogyó, joghurt, és a kályha platóján melegített kenyér. Mivel még mindig esett az eső, így esőkabáttal is kiegészítettük felszerelésünket. A kis ház teraszán heten készülődtünk az aznapi cserkelésre. Én nagyon soknak véltem ezt a számot, hisz egyedül csak én óhajtottam elejteni a hegyek hercegét.

Társam, Attila, kamerával követett, mert le akarta filmezni a kecskevadászatot. Muszti a nemzeti park részéről jött, ő felügyelte a vadászatot. Fekete arcú, horgas orrú, negyven év körüli hivatalnok, aki a biztonság kedvéért a természetbe is elkíséri a vadászt.

Musztafa, zömök, boxoló orrú, jólfésült, harmincöt év körüli férfi, a tolmácsunk.

Oguzhan, a helyi vadász, fiatal, harminc éves, jól felszerelt vadászöltözékben, bakancsban volt. Spektívvel, távcsővel, és távolságmérővel is rendelkezett.

Durmus, a vadászat segítője, negyvenöt-ötven év körüli férfi, törökös kinézetével és segítőkészségével kedves társunk lett.

Mohamed, akinek a nagyapja házában laktunk, szintén velünk tartott görbe botjával a vadászaton.

Amikor elkezdtem firtatni, hogy miért megyünk heten vadászni, azt mondták, hogy Muszti a nemzeti parktól van. Mohamed a Susuz Sahap faluból, Durmus a másik faluból való, ők azért, hogy ha meglőjük a kecskét, igazolják, melyik falunak kell fizetni kilövési díjat. Így mindenki feladata ismertté vált előttem. De ne féljek, nyugtattak meg, ha megfelelő vad kínálkozik, akkor már csak ketten cserkelünk rá.

A vadászcsapat beült két személyautóba és a falut megkerülve, kb. ezerkétszáz méter magasságban parkoltunk le. A hegyen ligetes erdő, amelyet fenyőfák, borókák alkottak. Talán azért nem volt sűrű, mert a sziklák között a fenyő magjai nehezen tudtak lábra kapni. A magasabb fák teteje mind széltört volt.

Míg ballagtunk felfelé, azon tűnődtem, hogy ezen a köves, sziklás talajon mit ehet a vaddisznó, amely olyan híresen nagyra nő itt Törökországban. De aztán rájöttem, hogy boróka magját, fenyő tobozát, gyökereket ehet, ami igen tápláló. Az eső és a köd miatt, amely néha eltakarta a hegyek ormát, a látási viszonyok nem voltak a legtökéletesebbek. A sziklák nem csak élesek, de így csúszósak is voltak.

Ezerhatszáz méteren, egy kis fennsíkon megálltunk pihenni, de ez csak annyit jelentett, hogy fa alá álltunk, és próbáltuk magunkat megvédeni az arcunkba csapó esőtől. Állatot egyet se láttunk. Oguzhan elhagyott minket, úgy döntött körülnéz a hegy másik oldalán.

Negyedórás pihenő után mi is elindultunk, és újra csúszkáltunk, meg-megbillenve a hegyes és éles sziklákon. Mivel délfelé járt az idő, egy sziklapárkány alatt tüzet gyújtottunk, szárítottuk ruháinkat, és vártuk, hogy a köd felszálljon, az eső elálljon, és meglássuk a kecskéket.

Hogy az idő jobban teljen, az elemózsiás hátizsákból előkerült a kolbász, a sajt, a túró, és végül, desszertként, az alma. Megállapítottuk, hogy rengeteg közös szavunk van, mint például az alma, a szakáll, a bajusz, és hogy talán egy tőről fakad a két nép. Délután már csak hazafelé próbáltunk cserkelni, de rajtam kívül senki nem látott kecskét, én is csak két gidát pillantottam meg. Természetesen a török vadász azt mondta: „Allah akarata”. Az este szárítkozással telt el. Vacsora és lámpaoltás után nagy reményekkel aludtunk el.

Másnap reggel a remény és a hatvan centiméteres hó fogadott, áram és vízellátás nélkül. Azt mondták, ha leesik a hó, nincs áram, nincs vízellátás, de nem probléma, mert a faluban forrás fakad, amelyről az asszonyok úgyis hoznak friss vizet.

Nagy hóban és ködben indultunk, igaz már csak gyalog, a falu legmagasabb pontjára, egy kis kilátóhoz. Négy órán keresztül vártuk, hogy a köd felszálljon, s lehessen látni a hegyek ormát, de mivel Allah úgy akarta, visszaballagtunk a házba. Meleg ebédet készített nekünk Mohamed felesége, amely borsólevesből, babfőzelékből, tésztából és joghurtból állt.

Ebéd után újra szárítottuk ruháinkat, de én felfedeztem, hogy a szobában három nagyméretű kép van, amelyen 1975-ben a falu teljes lakossága volt lefényképezve. Pontosabban csak a falu férfitagjai álltak a kamera elé. Mikor a ház asszonyát behívtam a szobába, és érdeklődtem, hogy hol vannak a nők, nem értette a kérdésemet. Az általam ismert összes nyelven a nőkről kérdeztem, de valahogy nem akarta megérteni a kérdést.

Mikor többször ráböktem és a képre, akkor a családtagjait kezdte magyarázni. És csak hosszas magyarázkodás után mondta, hogy „a baba”. A babák mind Isztambulban voltak. Ám ez csak kifogás, a nőket nem engedték a fényképező elé. De bejött a férje is, és kérdésemre furcsán nézett. Miért is keresem én a falu asszonyait és lányait olyan helyen, ahova nem valók? Még a XXI. század elején is természetesnek vették, hogy az asszonyoknak nincs helyük a képen.

Kísérőink több telefonálás után elmondták, hogy délutánra megjön a traktor, és két óra utazással átmegyünk egy másik faluba. Holnapra már jó idő lesz, könnyedén tudunk majd vadászni. Az utazás folyamán megálltunk Csivezli faluban. Míg az autószerelő javította a gépkocsit, addig mi Attilával megkerestük a falu egyetlen kocsmáját, ahol csak teát és kávét szolgáltak fel, és ahol természetesen csak férfiak voltak. Az ittlevők kártyáztak, kockajátékokkal játszottak, beszélgettek, megtárgyalták a világ dolgait. Alkoholt nem fogyasztottak.

A két óra utazásból hat óra lett, mivel a bekötőutakat nem takarítják a hótól, és személyautóval nem lehetett bemenni a faluba. Átfázva és csalódottan érkeztünk meg Deeirmenlik településre. A régi iskolából lett átalakítva a kétszobás, konyhás, fürdőszobás vendégház, amelyben természetesen se villany, se víz, se meleg nem volt. Mivel idegenek érkeztek a faluba, a lakosok fát és gyertyát hoztak, elkészült a vacsora.

Közben a falu elöljáróságai mind meglátogattak, a kocsmáros, a boltos, az alpolgármester, Oguzhan testvérei, rokonai mind tiszteletüket tették. Természetesen tea is az asztalra került. Én elővettem a törkölypálinkámat, de az ittlévőknek nem nagyon ízlett, kivéve Musztafát és Attilát. A vacsorát természetesen Allah említésével fejeztük be.

A harmadik vadásznap reggelén induláskor még láttuk a csillagokat. Ez jó jelnek tűnt, nem lesz már köd és eső. A házból kilépve ropogott a hó a lábunk alatt. Világos, hideg reggel fogadott minket ebben a kis hegyi faluban. A település központjában volt a szállásunk, így ahogy kiléptünk az utcára, rögtön lehetett látni, hogy a patak vizét bevezették egy közkúthoz. Ide jöttek az asszonyok már korán reggel vízért, de az állatok is ide jártak inni. A kis kanyargós utcán, melyet régi és új házak szegélyeztek, tíz perc alatt kiértünk a faluból.

A települést szegélyező hegyek ormain Oguzhan észrevette a kecskéket. Pár perc távcsövezés után mi is megláttunk párat. A nap sugarai már a hegyormot pásztázták. A kecskék a délelőtti legelészésükkel voltak elfoglalva, tőlünk pár száz méterre.

Ahogy feljebb került a nap, egyre több kecskét vettünk észre. A spektíven keresztül szép, fejlett, 110–130 centiméter hosszúságú trófeát viselő bakok is feltűntek. Természetesen jerkék, gidák és kisebb bakok is nagy számmal ugrándoztak a sziklákon. Ették a fenyőfa ágait, csipdesték a borókát. Világosszürke bundájuk volt általában, de azoknak a bakoknak, amelyeknek kb. egy méter fölött volt a trófeájuk, fejük, szakálluk sötétszürke, és nyakuk alatt ugyanilyen színű gallért viseltek.

Kis csapatunk letáborozott, és hosszas távcsövezés után haditanácsot tartva megbeszélték, hogy innen már a hegyre csak ketten megyünk fel, Oguzhan és én. Mivel több órás útra számítottunk, ezért Attila is elkísért minket kamerájával. Ragyogó napsütésben haladtunk felfelé az ötven centiméteres hóban. Így legalább nem láttuk az éles sziklákat, és biztonságosan tudtunk felfelé haladni.

Negyedóránként meg megállva és távcsövezve próbáltuk megközelíteni a reggeliük elfogyasztása után megpihenő kecskéket. A meredek sziklaperemekre őröket állítottak, s amikor észrevettek bennünket, akkor a fekvő kecskék is felálltak.

Hatszáz méterre felettünk Oguzhan mutatott egy százhúsz centiméteres trófeával rendelkező bakot, és ennek a cserkelésére indultunk. Kb. vagy két kilométeres kerülőt tettünk, hogy felérve a hegycsúcs közelébe, oldalról tudjuk megközelíteni a kiszemelt állatot.

Délre fel is értünk egy kimagasló sziklacsúcs tetejére, amely mellvédként megvédett minket a kecskék pillantásától. Oguzhan és Attila távcsöveztek, kameráztak, és méregették a lövési lehetőségeket. Én gyönyörködtem a tájban, napoztam.

Mivel a baknak csak a hátsó teste volt látható, így nem vállaltam el a lövést, és a továbbindulást javasoltam. Mivel a meredek völgy elzárta utunkat, így vissza kellett menni egy kilométert. A hegy csúcsa alatt folytattuk a cserkelést.

Háromnegyed óra múlva már közel lehettünk a kecskékhez, mivel láttuk nyomukat és fekhelyüket a hóban. Nemsokára fölöttünk meg is pillantottunk egy fiatal kecskebakot, amely igen nagy érdeklődéssel nézett minket. Továbbhaladva, néha meg-megcsúszva a meredeken, egy nagy fa tövében két kecskegida be is várt minket kb. öt méter távolságig.

Nagy valószínűséggel nem sok embert láthattak, mert nem ijedtek meg tőlünk, hanem hosszú percekig néztek minket a fenyő ágai közül. Lassan elmentünk mellettük, és egy újabb sziklacsúcs mögül figyeltük a hegy másik oldalán lévő kecskecsoportokat.

Oguzhan hol feljebb, hol lejjebb ment, keresve a megfelelő állatot számomra. Attila meg én filmeztük és fényképeztük a túloldalon nyugodtan legelésző állatokat. A fiatalabb kecskék felmentek a fenyőfák lombkoronájába és a zöld hajtásokat ették, az idősebb állatok két lábra állva próbálták elérni csemegéjüket. Igazi csönd és verőfényes nyugalom áradt szét a tájon ezerhatszáz méter magasan.

Oguzhan intett, és lejjebb ment egy kiugró sziklaoromra, amelyről kétszázötven méter távolságra mutatott egy bakot, de annak csak fejét és nyakát láttam, így a lövést nem vállaltam. A sziklaormot is betakarta a hó, úgyhogy ráhasalva zavartalanul figyelhettük a kecskecsapatot, amelyből Oguzhan kiválasztott számomra egy bakot, amely szerinte száztizenöt centiméter hosszú trófeát viselt. Az állat hátravetette fejét amikor lentről, a faluból, megszólalt a Müezzin, és a vasárnap délutáni imádságra hívta a falu lakosságát: „Allah Ahbar”.

Biztos számtalanszor hallotta már Allah dicséretét, így nem riadt meg, hanem felnézett a fán étkező társaira. Számomra elérkezett a megfelelő pillanat, elengedve a lövést, a bak tűzbe rogyott. A mellettem fekvő Oguzhan felállt, és már hangosan gratulált. Lassan az imádság is befejeződött, így talán az állat lelke is a Müezzin szavára szállt fel az égbe.

Felszereléseinket összeszedve egy fél óra alatt átértünk az elejtett vadhoz. Az utolsó falattal megkínálva állatomat egy pár mondattal köszöntöttem, és köszöntem meg a sikeres vadászatot.

Fotózás, filmezés és telefonálás végeztével Durmus is felért a hegyre. Mi megkérdeztük Oguzhant és Durmust, hogy hány centiméter a kecske trófeája. Ők hosszas tanakodás után száztíz centimétert mondtak, Attila száz centiméterben maradt.

Míg a felfelé út kb. négy órán át tartott, lefelé háromnegyed óra alatt – igaz, sok helyen gatyaszáron csúszva – értünk le a falu széléhez. Ott már a falu apraja-nagyja várt és hozta elénk a szamarat. Arra gondolva, hogy felülök a szamárra és a kecskével az ölemben megyek be a faluba, csak a felülésig jutottam, a kecskét már nem adták a kezembe.

Így végül a kecske került a szamárra, én gyalog mentem. Sötétedésre értünk a faluba. Vacsorára még a szokottnál is többen lettünk, el is fogyott a pálinka és egy üveg török racky. A jegyzőkönyvbe, amelyet a hivatalnok írt meg, kilencvennyolc centiméteres trófea került bejegyzésre.

Másnap később keltünk, az állat nyúzása, a trófea előkészítése volt a program, amely egész délelőtt tartott. A nyúzásnál újra sok ember gyűlt össze, a kecske húsát részben elosztották közöttük. Oguzhan bemutatta feleségét, gyerekét, Durmus egyik lányát és fiát. Ebéd után ellátogattunk a helyi boltba és kocsmába, ahol természetesen csak férfiak fogyasztották teájukat. Itt több ismerőssel is találkoztam. Durmus meghívott házába.

A falu egyik legmagasabb pontjára kellett felmennünk, a girbe-gurba utcácskán, melyeket régi stílusú házak öveztek. Az egyik ház ablaka kinyílott és egy fiatal lány kiabált ki felénk. Segítőnk válaszolt, erre nagyon gyorsan Durmus lánya becsukta az ablakot.

Egy újonnan épített, kétszintes ház volt vendéglátónk lakhelye. Alsó szintjén helyezkedett el az istálló. A födém itt is egészen vékony volt, mivel mikor mind a négyen ráálltunk, ez is behajolt. A szobákban mindenhol vaskályha állt, és egy természetes padlófűtés módot alkalmaztak úgy, hogy az állatok által termelt hő fűtötte a födémet. Igaz némely helységben ennek szagát is lehetett érezni. Ami ennél is meglepőbb volt, a család nőtagjai nem voltak otthon. Pedig vasárnap délután volt, vagyis senki nem lehetett iskolában, nem dolgozott. Talán megint nem akarták bemutatni a nőket?

Vacsoránál elfogyott a két üveg tokaji borunk. Megkérdeztük tolmácsunkat, mi a véleménye Törökország Európai Uniós tagságáról. Szerinte Törökország már rég elérte az európai fejlettségi szintet, az ő országa egy virágzó édenkert, csak az európaiak félnek a hetvenmillió muszlimtól.

Hazafelé megálltunk egy napra Isztambulban. Boszporuszon megnéztük az érdekességeket, és másnap hazatértünk.

* * *

Hogyan is fejeződik be egy vadászat? Soha nem ér véget. Míg élünk emlékezünk rá, mesélünk róla, dicsekszünk vele, s ha papírra vetjük, talán nem csak szeretteink és barátaink emlékezetében marad meg halálunk után.