Jó sorsom és valami véletlen a napokban elvitt a Cserhát szívében fekvő Tókerti Vadásztársaság területére – az itt esett, ez évi legnagyobb nógrádi gímszarvastrófeáról a „Bika a Bikamájról” című írásban számoltam be.

A 3666 hektáron igen szép, hetven körülire becsült gímszarvasállomány él, a vaddisznóé ennek a duplája lehet, a terület egy részének bejárása után látszik, őz is szépen van. A nagyvad – csekély zavarásnak kitett – fő élőhelyét egy mintegy ezer hektáros, zárt erdőtömb biztosítja, szélein rég felhagyott legelőterületekkel, öreg gyümölcsösökkel, szőlőhegyekkel, a völgyek aljában szántóföldekkel, néhol nádasokkal.

A mezőgazdasági területeken négyezer fácánt bocsátottak ki az idén –– a hosszú farkú madarak persze nem maradtak egy helyben, kisebb állományok kialakultak az erdőszéli élőhelyeken is. A kiváló vadállomány fenntartásában igen fontos szerepet játszik a vadföldgazdálkodás: a lehető legmagasabb színvonalon hetven hektárt művelnek az idén, jövőre pedig százötvenet terveznek.

A vad téli etetése is kiemelt szerepet kap, de nem takarékoskodnak az állomány gondozására és a területen elvégzendő feladatok biztosítására a munkaerővel sem. Akárhogyan is van, öröm látni: a kiváló adottságokat kihasználva, a vendégvadásztatás mellett a 22 tagnak is lehetőséget adva, így is lehet gazdálkodni!

Végül szeretnék köszönetet mondani Nagy Zoltán úrnak, a Tókerti Vadásztársaság elnökének, egyben a Nagyvad-Hunting Vadászatszervező Iroda ügyvezető igazgatójának a szép élményekét és az alapos tájékoztatásért, nemkülönben a vadászat lehetőségéért.

Fácántyúk

SZÉTNÉZÜNK A FÁCÁNOSBAN
Vasútvonalon innen, főúton túl, valahol Magyarnándor és Becske között gyűri a métereket a terepjáró a cserháti földúton. A völgyek aljában akad egy-két sárfolt, néhai pocsolyák nyoma, de az út száraz, jól járható, látnivaló meg bőven akad!

A területre négyezer fácánt helyezett ki a területen gazdálkodó Tókerti Vadásztársaság. A csibék mostanra szépen kifejlődtek, s itt is, ott is látható az útszélen egy-két tarkatollas kakas, barnás színű tyúk – sőt, mivel már esteledik, az etetők környékén tucatszám gyülekeznek a hosszúfarkú madarak.
–– Heten őrzik őket –– mondja kedves vendéglátóm, Nagy Zoltán. –– Sok fáradság volt velük az elmúlt hónapokban, előfordult, hogy egyetlen róka több százat pusztított el közülük, mire sikerült meglőni…

Hegynek fel, völgynek le igyekszünk tovább a kukoricások, napraforgótáblák, meredek, cserjésedő legelők, erdősávok és -foltok között.
–– Lekerítettük a vadföldnek ezt a résztét –– mutatja Zoltán egy helyen a műanyag hálót az út mellett –– A héják megtanulták, hogy, ha megijesztik és a hálónak ugratják a fácánokat, akkor könnyen megfoghatják….
Bizonyítja ezt úgy negyven méterenként egy-egy tépés nyoma, ami a ragadozó csőrmunkája után maradt a területen.

Vendéglátóm hirtelen fékez, és a szemközti domboldalban álló magasles tetején mutatja, hogy ott figyel egy ragadozó. Első ránézésre a testtartása után ölyvnek vélem, de aztán a távcső elárulja a héját. A ragadozó nem sokáig hagyja magát nézegetni, elrúgja magát a les tetejéről és alacsonyan, a kukoricatarló felett, gyors szárnycsapásokkal elrepül.

Látunk aztán a vadföldek közötti legelőkön jó néhány vaddisznóváltót, megnézünk egy automata szórót, az út mellett egészen közelre bevár egy hasmenéses őzgida – közben pedig hosszú farkú madarak mindenfelé. Nagy élmény a területet látni ezzel a mesebeli fácánbőséggel – de van itt más is!

Kedves vendéglátóm, Nagy Zoltán a Tókerti Vadásztársaság elnöke,
a Nagyvad-Hunting Vadászatszervező Iroda ügyvezető igazgatója

RUDLI ÉS RUDI
Megnéztük a fácánost, mennénk a lesre, de a Balassagyarmat-Aszód műútra kanyarodva szinte azonnal hat szarvast veszünk észre egy kukoricatarlón! Mivel a tarvadat lőni kellene, Zoltán gázt ad. Egy perc alatt a vadászháznál vagyunk, ahol beiratkozunk a területre – Katona-erdő a neve, ha jól emlékszem – aztán már megyünk is visszafelé. A hat vad még mindig ott áll, ahol pár perce láttuk őket, sőt, mintha még két őz is lett volna előttük a hajlatban.

A domb mögé kerülve leállunk, kiszállunk, betöltöm a puskát, fejemre csapom a kalapot, Zoli hozza a keresőtávcsövét és a szaktudását, aztán az eléggé rossz, kissé forgolódó oldalszélben rácserkelünk a rudlira. Egy hajlatban állnak, ez ad némi reményt, hogy lőtávolra lopódzhassunk. Elsőként a vezértehén fejét vesszük észre: jó száz méterre van.
–– Majd a vállamra támasztod a puskát – súgja vendéglátóm, aztán leguggolunk a kökénybozót szélében, hogy a vad ne lásson bennünket.
–– A legkisebbet lődd! –– teszi még hozzá Zoli, aztán várunk.

Közben egy szürke bundás hát mozdul előttünk a tarlón – mekkora nyúl! Nézem jobban, hát egy már téli szőrben lévő róka! Közben a vezértehén feje felénk fordul, látni szép, nagy füleit… Aztán a szelet is a tarkómon érzem… Mellettünk ekkor valami szöszmötölés hallatszik a kökénybozótból, mellé egy-kis csörtetés is… Pár méternyire lehet csak a zaj okozója. Felőle viszont jó a szelünk…

A rudli megugrik a következő pillanatban, a szarvasok a hajlatból a dombtetőnek tartanak. Felpattanunk erre, már célzom is Zoli válláról a legkisebb vadat, a vágyott borjút… Mire azonban felénk figyelve megállnak, már háromszáz méter felett vannak. Ráadásul a domb gerincéről néznek vissza, mögöttük pedig a forgalmas út vezet. Mindegy, ilyen távolságra úgysem lőnék.

Aztán látom ám, hogy két őz követi a megugró szarvasokat, de végig a hajlatban futnak a kökényesig, majd a róka fogja menekülőre a dolgot: Rudi barátunk tesz egy kis kört a tarlón, végül a bokrok közé pattan ő is. Közben a cserjék közül egy nagy fújás és némi csörtetés hallatszik – a még sötétedés előtt kifelé igyekvő disznók visszafordulnak!

–– Két tehén, egy borjú, három spíszer bika –– sorolja Zoltán a rudli behatóbb vizsgálata után. Még mindig a szeme előtt a keresőtávcső. –– A disznók is már jöttek volna kifelé. Legalább hárman voltak…

Mennyi minden egyetlen dombhajlatban! Hálás vagyok a szarvaslövés lehetőségéért, ami ugyan csak lehetőség maradt, de nem rajtunk múlt. Aztán az jut eszembe, hogy a legtöbb hasznot a róka elejtésével hajtottam volna: közel esik a fácános.

A nap bíborkorongja éppen akkor éri el a horizontot, amikor visszaülünk a terepjáróba és elindulunk újabb vadászesélyek és élmények felé: hosszú még az este. (FOLYTATJUK)