Keressen minket

Vadászat

Viszontagságos vadászat

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Amikor ez történt, abban az évben is gyönyörű fehér volt a Karácsony. Pár napja már szüntelenül esett a hó és a kemény fagyok miatt mindenhol megmaradt. Szenteste ugyan némi szünetet tartott a havazás, de másnap már ismét újra kezdte. Karácsony másnapján lázas betegen az ágyat nyomtam; elhatalmasodott rajtam az influenza. Fájt a fejem, a torkom és a lázam is elég magas volt. Napok óta nem volt étvágyam, csak a folyadékot kívántam. Délelőtt tíz óra tájban az ágyban fekve, azon tűnődtem, hogy milyen gyönyörű lehet ilyenkor az erdő. Latolgattam, vajon lenne-e hozzá kedvem, ha most hívna valaki vadászni? Magamra ölteném-e a vadászruhát és irány a természet, az erdő? Önkéntelenül magamra húztam a takarót, mert valahogy a legkisebb porcikám sem kívánta ezt. Gondoltam is, ez annak a jele, hogy valóban nem vagyok jól; ha már vadászni sincs kedvem, akkor itt már nagy a baj.

Elszenderedtem, de a havas erdő képe mindvégig ott volt, a lelki szemeim előtt. Félálomban is sóvárogtam, hogy milyen nagyszerűen lehetne most olvasni a friss nyomokból, s milyen jól mutatna a nagy fekete kan, valahol az erdő szálasaiban. Az ünnepi hangulatban kellemes lenne késő este, valamelyik fűtött vadászházban, terített asztalnál kvaterkázni a vadász cimborákkal és értékelni a napi vadászeseményeket. A jó meleg ágyban szenderegve így szőttem az álmaimat.

Csengetésre riadtam fel. Ki lehet az? Tudtommal nem várunk senkit, pláne ilyen ramaty állapotban. A feleségem nyitott ajtót, aki a konyhában az ebédfőzéssel volt elfoglalva. A vendég kellemes ünnepeket kívánva hangos köszönéssel üdvözölte őt. A feleségem halk visszafogottsággal, némi meglepetéssel, kedvesen viszonozta az érkező látogató köszönését. Jellegzetes érces hangjáról azonnal felismertem az egyik vadásztársamat, K. Bandit, akivel már sokszor vadásztunk együtt; számos közös vadászélmény erősítette a barátságunkat.

A feleségem udvariasan invitálta be a vendéget, de ő csak szabadkozott, hogy havas a csizmája, így nem akar betaposni és közben élénken érdeklődött felőlem, hogy itthon vagyok-e? Mert ők ketten, egy közös barátunkkal vadászni indultak a Börzsönybe és gondolták, megkérdezik, hogy lenne-e kedvem velük tartani? „Persze, ha a kedves feleség karácsony másnapján engedélyezi a férje számára az eltávozást!” – kedélyeskedet a barátom. Mondja neki a nejem, hogy itthon vagyok, csak éppen lázasan fekszem már két napja. Közben invitálta tovább a vendéget, jöjjön már be, el ne menjen anélkül, hogy nem is vet rám egy pillantást.

Miközben a cimborám az előszobában a csizmája lehúzásával és harci felszerelése könnyítésével bajlódott, a nejem megnyugtatta, hogy ő ugyan elengedne, de ilyen betegen egész biztosan nem fogok velük menni. Nem is tenne az most jót nekem. A párbeszédük jól behallatszott az előszobából. Múltak a percek, a nejem vendég papucsot keresgetett, közben egyéb dolgokról is társalogtak; hogy telt a karácsony, voltak-e vendégek? – miegymás. Én ez idő alatt szinte kiperdültem az ágyból és mire a „betegszoba” ajtaját rám nyitották, én már félig fel voltam öltözve a vadászathoz. Tágra meredt szemekkel néztek rám, láttam a nejem nem akart hinni a szemének. A barátom úgyszintén. Mondta is a nejemnek, hogy őt ugyan jól megviccelte, hiszen nincs ennek az embernek semmi baja! – Gondoltam, dehogyis nincs, hiszen úgy éreztem magam, mint akin áthajtott az úthenger, csak éppen nem mutattam. A feleségem megrökönyödve kérdezte, hogy csak nem mész el ilyen állapotban?

Próbáltam viccesen oldani a feszültséget; mondtam neki, hogy én bizony elmennék, mert attól félek, hogy ha még sokáig az ágyban maradok, hát akkor tüdőgyulladást, vagy akár felfekvést is kaphatok.

A barátom jót nevetett a viccelődésemen, a feleségem annál kevésbé. Az arcára rá volt írva az aggodalom. Igyekeztem őt megnyugtatni, hogy higgye el, nem lesz semmi baj. Megígértem neki, hogy ha nem javul az állapotom, akkor másnap hazajövök. A barátom is ígéretet tett arra, hogy vigyáznak rám, ha kell, megszakítják a programjukat, és hazahoznak. A feleségem végül inkább beletörődött ebbe a helyzetbe, mint sem megnyugodott volna.

Amíg főzött egy kávét a vendégnek, nekem is összekészített egy kis elemózsiát. Én időközben befejeztem az öltözködést és összepakoltam a vadászfelszerelésemet. Igyekeztem az időjáráshoz igazodva rétegesen és jó melegen felöltözni. Egyébként is rázott a hideg, így hát különösen jól esett a meleg holmi. A barátom arra intette a nejemet, hogy ne csomagoljon nekem sok élelmet, mert ők annyi ennivalót hoztak, hogy „egy éhező afrikai falu apraja-nagyja jól lakna abból és akkor még nekünk is, maradna elegendő!”. Majd sebtében lehörpintette a meleg kávéját, én is megittam még egy bögre, forró citromos teát, bevettem egy lázcsillapítót és elköszöntünk a feleségemtől. Azzal biztattam, hogy majd meglátja; gyógyultan térek haza! Titkon ezt én magam sem hittem el, olyan rossz volt a közérzetem.

Kint a terepjáró már bizony eléggé kihűlt; benne közös barátunk Á. Albert jó melegen felöltözve várt minket. Őszintén örült, hogy én is velük tartok. Élénken érdekelte, hogy könnyen elengedtek-e ilyenkor, az ünnep másnapján vadászni? Akkor csodálkozott el igazán, amikor megtudta, hogy lázasan, a betegágyból kelve is engedélyt kaptam a feleségemtől arra, hogy velük tartsak. Bár mindketten ismerték őt és már korábban is gyakran irigykedtek; mondván, nekem milyen szerencsém van, hogy ilyen megértő feleséggel áldott meg a sors. Sok vadász nem mondhatja el ugyanezt.

Aztán témát váltottunk és átterelődött a szó a vadászati terveinkre. Bandi barátunk volt a főszervező, ismertette velünk az elképzelését; terve szerint a vadásztársaságuk egy kis vadászházába települünk ki, amely a Börzsöny alján, Nógrád megyében található. Albert barátommal ismertük mi azt a vadászházat, mert a Bandi vendégeként vadásztunk már ott máskor is. Az egy nagyon szép környezetben fekvő, cseh gyártmányú faház volt. Oda nem iratkozott be senki az ünnepek alatt. Arra azonban számítani kell, hogy a faház ebben a hidegben ugyancsak kihűlt, úgyhogy fűteni kell ám rendesen, amíg bemelegszik. Na, gondoltam, ez hiányzott még nekem a gyógyulásomhoz.

Bandi tovább fejtegette az optimista elképzeléseit, mondván; mielőtt kimegyünk az erdőre, előtte bedurrantunk a cserépkályhába és mire a friss süldő májat visszük be megsütni, addigra talán a házban is meleg lesz. No, meg ha meglőjük és bevonszoljuk ebben a nagy hóban azt a két-három disznót, akkor még a meleget is ki kell engedni a házból, viccelődtek jókedvűen. Én inkább csak hallgattam őket, nem volt kedvem részt venni a társalgásban, mert úgy fájt a torkom, hogy még nyelni is alig bírtam. Mélyen az ülésbe simulva, meleg holmikba burkolózva azon tűnődtem, hogy vajon mekkora hó esett a Börzsöny alján? Egyáltalán el tudunk-e jutni a vadászházhoz?

A terepjáró motorjának monoton zúgása és a láz elbágyasztott, talán el is szunnyadtam egy kicsit. Csak arra lettem figyelmes, hogy ők is ugyanazt latolgatják; vajon lesznek-e hóakadályok az odavezető úton? Az elmúlt napokban nagyon erős volt a szél és a hegyvonulatok alján bizony összehordhatta a havat. Városon kívül a műút, úgy ahogy le volt takarítva, viszont a személygépkocsik már nehezen taposták a hókásás nyomvonalakat. Ma is szüntelenül havazott és úgy tűnt, hogy nem is akarja abbahagyni. Az erdei utakon nem járnak a hókotrók, ott bármi lehet. Majd kiderül; nyugtatgatták egymást.

Délután egy óra tájban tértünk le a műútról és irányt vettünk a vadászház felé. A terep egyre rázósabb lett. Néha egy-egy reccsenés jelezte, hogy rámentünk kisebb dagonyákra és a jég megtört vagy leszakadt alattunk. Ahol pedig megbírt bennünket, ott a kerekek csúsztak meg a vastag jégen. Néhány kisebb hófúváson is áttörtünk már. Én a hátsó ülésen csomagok közt beágyazva, kapaszkodva himbálóztam. Egy nagyobb huppanásnál hátranéztem és akkor vettem észre a csomagtérben egy gyermekszánkót. Kérdeztem a Banditól, hogy ez mire való? Szánkózni megyünk, vagy vadászni? – Hát vadászni! – felelte, és hamiskásan mosolygott. „A rutinos vadásznak mindenre gondolni kell, mert ha olyan helyen lőjük meg a vadat, ahová a gépjárművel nem tudunk bemenni érte, akkor a szánkó jó szolgálatot tehet!” – fejtegette a barátunk.

A vastag hó miatt nem lehetett látni, hogy az elhanyagolt erdészeti úton hol vannak a dagonyák. Az őszi-téli fakitermeléskor az erőgépek hatalmas kerekei mély vájatokat képeztek a felázott talajon. Ezek a gödrök megteltek csapadék vízzel és a hó alatt befagyva rejtett akadályokat képeztek a terepjárónknak is. Addig nincs baj, amíg a gépkocsi alváza fel nem fekszik valamelyik „bakhátra” – mondta Bandi barátunk, aki nagyon rutinosan vezette a saját masináját; úgy látszik, hogy jól összeszoktak már az elmúlt évek során. Éppen ekkor igyekezett átlavírozni egy rázós, bordás útszakaszon, de sajnos sikertelenül, mert nagy reccsenéssel betört a jég az első kerekek alatt. A gépjármű orra billent; s néhány gázfröccs elég volt ahhoz, hogy az UAZ elkaparja magát.

„Kár volt az ördögöt a falra festeni!” – mondta nagyot sóhajtva Bandi. Egy ideig a váltókarokkal manipulált, hogy aktivizálja az első-hátsókerék meghajtást, meg a felezőt. Többször is megkísérelte a terepjárót kilendíteni a mély dagonyából, de sikertelenül, sőt az UAZ egyre mélyebbre ásta magát. Ebben már csak a teljes felfekvés gátolta.

Rosszat sejtve mindhárman kiszálltunk a gépjárműből. Tanakodtunk, hogy most mi legyen? Reménykedtünk, hogy ha ketten az Albert barátunkkal megtoljuk az autót, Bandi pedig manőverezik a motorral és kihozza belőle a legnagyobb teljesítményt, akkor talán kijutunk ebből a kátyúból. Bár énrám ebben az akcióban nem sokat lehetett számítani. Albira annál inkább, mert jól megtermett, igen erős ember volt. Volt rá példa, hogy a meglőtt szarvastehenet egyedül, simán feldobta egy ARO gépkocsi platójára. Mondta is neki Bandi, hogy: „No Albi, most rajtad a világ szeme. Csak te menthetsz meg bennünket! Ezt az autót te egyedül is kiemeled.” Nekiveselkedtünk, én is próbáltam némi segítséget nyújtani az Albertnak, Bandi pedig előre-hátra hintáztatta a járművet a motorral, de csak az lett az eredmény, hogy az UAZ tovább ásta magát és békésen ráhasalt az alvázra. Na, innen aztán se előre, se hátra! Ezzel a gépjárművel legalábbis biztosan nem; állapítottuk meg keserűen.

Azért tettünk még egy újabb kísérletet; Albert kinézett magának egy megfelelő törzsű szálfát, vadász baltájával egy-kettőre rudat formált belőle. Az egyik végét, elölröl a jármű alá illesztette, a másik felét pedig megmarkolta és Bandit arra kérte, hogy próbálja ismét mozgásba hozni a járművet. Így, mint egy pajszerrel megkísérelte azt kiemelni a „hasaló” helyzetéből, de sajnos az sehogy se ment. Világossá vált, hogy ide egy vontató traktor kell, mert ezt egy másik UAZ sem tudná kihúzni. Pláne az sincs a közelben. No, akkor most mi legyen? – ez volt a kérdés.

Gondoltam magamban, hogy mégis jobb lett volna ágyban maradni. A vadászháztól legalább három kilométerre voltunk. A legközelebbi település pedig olyan négy-öt kilométerre van innen; így saccolgatott a Bandi. Ha valaki elmenne traktorért a legközelebbi településre, az oda-vissza legalább három órát venne igénybe; feltéve, ha könnyen ráakadna ilyen erőgépre. Aki pedig itt maradna őrizni a holmikat és a fegyvereket, azt addig megveszi az isten hidege.

Ekkor már délután kettő óra felé járt az idő. A legbölcsebb dolog csak az lehet, hogy fogjuk a holminkat és a bokáig, néhol féllábszárig érő hóban irány a vadászház. Igen ám, de nem csak a megpakolt hátizsákjainkat és a fegyvereket kell majd cipelni, hanem a több napra készített élelmiszer pakkokat is. – „Na, már is jó szolgálatot tesz a szánkó!” – állapította meg Bandi barátunk. És tényleg így volt. Ami a szánkóra illett, azt felpakoltuk és rászíjaztuk. A többi holmit a hátunkra vettük; a hátizsákot, a fegyvereket, miegymást. És valakinek még a szánkót is húzni kellett. Így szép lassan elindultunk a vadászház felé.

Mondanom sem kell, hogy nagyon cudarul, s hihetetlen gyengének éreztem magam. A hátizsák és a fegyverem majd belenyomott a földbe. A hó továbbra is szaporán esett, és az élénk szél a havat belekotorta időnként a szemünkbe, arcunkba. Mivel jól fel voltam öltözve, néhány száz méter megtétele után már ugyancsak bemelegedtem, sőt kezdtem izzadni is. De a társaim is egyre szaporábban törölgették a homlokukat. Meg-megálltunk néha, hogy kifújhassuk magunkat. Egy idő múlva, amikor megpihentünk, az izzadságtól úgy gőzölögtünk a nagy hidegben, mint tavasszal a föld a széles határban. Kissé sajnálkoztak miattam, attól féltek, hogy még betegebb leszek.

Jó másfélórás gyaloglás után végre elértük a vadászházat. Nekem ekkor már csurom víz volt a hátam. Bent a házban – mivel ott napok óta nem járt senki – legalább olyan hideg volt, mint odakint. Gondoltam is, hogy az influenzára még csak ez hiányzott nekem. A cserépkályhában be volt készítve a száraz gyújtós; rendesek voltak, akik így hagyták itt a tűzhelyet. Belobbant a tűz, miközben elkezdtük a csomagjainkat rendezni.

Gyorsan megfőtt a gázrezsón a tea, még került bele egy kis forralt bor is. Éhesek és szomjasak voltunk. Érdekes, mintha megjött volna az étvágyam? Amíg a barátaim a vacsorához készülődtek, s az asztalra került az elemózsia, addig a jéghideg házban én gyorsan átöltöztem. Szárazra cseréltem az alsó és felső ruházatom egyaránt. Miután jóízűen elfogyasztottuk az uzsonnát, megittam egy jó bögre forró teát, és úgy ahogy voltam, ruhástul ledőltem az egyik priccsre. Pillanatok alatt mély álomba merültem.

Arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat, hangosan vezényelt, hogy: „ébresztő!” Bandi barátunk állt felettem és miután a kábulatból lassan magamhoz tértem, beavattak a terveikbe. Ennek az volt a lényege, hogy ők most begyalogolnak a legközelebbi településre, ahol Bandinak több ismerőse is lakott és keresnek egy traktorost, aki a terepjárónkat lehetőleg még az este folyamán kihúzatná a gödörből. Ha megvárjuk a másnap reggelt, akkor sok időt veszítünk. Így pedig már holnap kora hajnalban lenne járművünk a vadászathoz. Nekem azt javasolták, hogy maradjak a házban, ahol már kellemes meleg volt. Fűtsek szorgalmasan és pihenjek. Közben érdeklődtek a hogylétem felől. Meglepődve tapasztaltam, hogy ébredés után egészen jó volt a közérzetem. Szinte semmim nem fájt. Úgy látszik az izzasztó kúra jót tett nekem.

–– Mennyi idő van ilyenkor? Délután öt óra? ––– Hiszen már este van! Kint már sötét lenne, ha a vastag hótakaró nem világítana. Ezek szerint legalább egy jó órát aludtam. És ez nagyon jól esett. Lázam már egészen biztosan elmúlt, bár lázmérő híján nem tudtam megmérni.

Amikor a mély alvásból végre teljesen magamhoz tértem, kezdtem átgondolni, hogy mire is vállalkoznának a cimboráim? Most akarnak nekivágni egy hat-hétkilométeres távolságnak? – Mert ennyire becsülték a távot a legközelebbi településig. Este hét óránál előbb nem érnek oda. – Ez így igaz – mondták egybehangzóan. De ilyenkor még nem alszik a falu, és főleg nyitva van a kocsma, ahol biztosan meg tudják mondani, hogy kihez érdemes fordulni ilyen segítségért. Így arra is láttak esélyt, hogy még ma este tíz óra tájban már a terepjárónkkal itt lehetnek.

Mivel ennyire megjavult a közérzetem gondoltam egy merészet és azt kértem a Bandi barátomtól, hogy amerre mennek, valahol útközben tegyen fel engem egy olyan lesre, ahová disznóra érdemes lenne kiülni. Igencsak elcsodálkoztak, hogy már ennyire jól vagyok. Próbáltak lebeszélni, hogy a magaslesen nagyon hideg van most, ne kockáztassam az egészségem és így tovább. Végül mégis megállapodtunk abban, hogy az út egy szakaszán velük tartok, mert kb. egy kilométerre a vadászháztól van egy jó magasles, körülötte szálerdővel övezett sűrű-fiatalos tölgyes, arról jó eséllyel lehetne disznót lőni. Lelkesített a dolog, de leginkább annak örültem, hogy mintha elpárolgott volna az influenzám. Gyorsan elkészültem, a szükséges holmikat beraktam a hátizsákba, gondoskodtam meleg ruháról, még egy kölcsönkért plédet is felmálháztam; amikor a hátamra vettem a hátizsákot, úgy néztem ki, mint a régi gyalogos bakák. A felső ruházatomat igyekeztem úgy megválasztani, hogy a magaslesig gyalogolva, lehetőleg már ne nagyon izzadjak meg újra.

Mielőtt elindultunk, még jól megraktuk száraz, hasított hasábfával a cserépkályha tüzét, hogy mire megjövünk, jó meleg legyen a házban. Odakint szép látvány fogadott bennünket. A környező fák ágain hatalmas tappancsokat képezett a sok lehullott hó. Igazi karácsonyi hangulatot keltett a hófehér, havas táj. Festői volt, ahogy a behavazott, méretes fenyők oltalmában, ott volt az a kis vadászkunyhó, amelynek kéményéből gomolygott felfelé a füst. Megállapítottuk, hogy ennél szebb már csak az lehetne, ha színes égők csillognának az élő karácsonyfák hólepte ágain.

Bandi felvezetésével nekivágtunk az útnak. Most már nem esett annyira nehezemre a gyalogolás, mint amikor ott hagytuk a terepjárót. Ez is jelezte, hogy javult az állapotom. Bár a bokán felül érő hóban nem volt azért olyan könnyű a menetelés, főleg ott ahol kisebb-nagyobb hófúvásokon kellett átlábolni. Előttünk nem volt sehol kitaposott nyom, de a felvezetőnket ez nem zavarta, mert kitűnően ismerte a terepet. Egy jó félóra leforgása alatt, jól megjegyezhető, egyenes úton jutottunk el a magaslesig. Tényleg jó helyen volt felállítva a les; ahol a szálerdő sűrű fiatal tölgyessel volt határos. Este hatóra felé járt az idő, de a hó miatt olyan világos volt, hogy fegyver lámpára se lesz szükség, ha disznót akarok lőni; állapítottam meg magamban. Biztató volt az is, hogy a szálerdőben a friss hó már tele volt vadnyomokkal.

Most már csak az volt a kérdés, hogy visszafelé jövet jöjjenek-e értem, vagy mi legyen? Vagy inkább találkozzunk bent a házban, amelynek a kulcsát a lábtörlő alá tettük, amikor elindultunk. Így ha elunom magam a lesen, vagy nagyon fázom, akkor visszamehetek bármikor; igaz, egyedül. Hát persze, hogy vállalom! Miért is ne? Hiszen egyenes az út a vadászházig és a nyomunk a hóban simán odavezet. Szerencsére a havazás már teljesen elállt. Megállapodtunk hát abban, hogy a vadászházban találkozunk és időpontot nem kötünk ki. Bandi a lest egyébként reggelig beírta, tehát lefoglalta. Ha sikerülne disznót lőnöm, akkor kizsigerelem, éjszakára kint hagyjuk, mert ebben a hidegben semmi baja nem lesz; a májat pedig beviszem és reggelire megsütjük.

Tulajdonképpen hány disznót lőhetek? – Kérdeztem Banditól, mint vendéglátótól. Mintha meglepte volna a kérdés. Bazsalyogva visszakérdezett: „Egy lesről hogyhogy hányat? Hát mondjuk kettőt!” – mondta huncut kuncogással. Majd hozzátette, hogy ha itt elhangzik az első lövés, akkor nyugodtan haza lehet menni, mert a környékről az összes vad világgá megy. Erről nekem más volt a véleményem, de nem szóltam semmit. Elköszöntünk egymástól, azért még megvárták, amíg a kitömött hátizsákkal és a fegyverrel felkapaszkodtam a magaslesre. Amikor biztonságban tudtak, folytatták az útjukat a falu felé.

A magaslesen a hátizsákból szép sorjában előkerültek a meleg holmik; rétegesen jól felöltöztem. A lábamon báránybéléses csizma volt, a réteges öltözéket alul-felül vattaruha jelentette, a fejemen szőrme sapka, így már jöhetett a hideg. A plédet körültekertem magamon és kényelmesen elhelyezkedtem a les fapados ülésén. A fegyveremet betöltöttem; egy töltényt a csőbe, hármat a tárba. Lesvadászaton általában így szoktam meg, mondván; három a magyar igazság és egy a ráadás!

A látcsövemmel módszeresen körbepásztáztam a környezetet. A szálerdőben messzire lehetett látni, a fiatal tölgyesre pedig felülről lehetett rátekinteni. Amikor a fiatalost felülről a látcsövemmel átvizsgáltam, észrevettem, hogy a lestől mintegy negyven-ötven méterre a sűrűben rejtve van egy szobányi területű kis tisztás. Feltűnt nekem, hogy azon a helyen a terep nem olyan fehér és érintetlen, mint máshol. Ott egy rejtett szóró lenne? – vetődött fel bennem a kérdés. Ezt nem mondta nekem a Bandi! Vagy ő sem tudta? Mindenesetre ezt a helyet szemmel kell tartanom, gondoltam magamban. Miután az érkezésünk, no meg a hangos beszédünk zajjal járt; azzal számoltam, hogy jó ideig várnom kell, amíg valamilyen irányból újra megindulhat a vadmozgás.

Mégsem kellett azért olyan sokat várni, mert alig félórán belül halk neszre lettem figyelmes a sűrű felől. A tölgyes száraz leveleinek zizegése jelezte, hogy ott mozog valami. A puha hó elnyelte a lépések zaját, ezért abból nem lehetett következtetni arra, hogy milyen vadra lehet számítani. De ez hamarosan kiderült, mert a sűrűből kilépett egy jól fejlett róka. Nem is gondoltam rá, hogy meglövöm, mert disznóra vártam. Sokáig nem időzött ott, mert ahogy a nyomunkba ért, a meleg nyomról szimatot véve megpördült és visszaiszkolt a sűrű fiatalosba.

Nem sokára a szálas felől hallatszott egy erős ágroppanás és látcsövemmel szarvasok közeledését vettem észre. Néha megálltak és figyeltek. Időbe telt, amíg lassan távolodva elhaladtak a szálasban. Még a szarvasokkal voltam elfoglalva, amikor meghallottam, hogy alattam, a fiatalosban megmozdultak a disznók. Figyelmesen hallgatóztam… és semmi kétség, ezek egészen biztosan azok. Egyáltalán nem voltak óvatosak, a sűrűben nyilván biztonságban érezték magukat. Egyik-másik süldő néha hangos nyikkanással jelezte, hogy vagy az anyakoca bökte oldalba, és így próbálta megfegyelmezni, vagy valamelyik társa a kondából törlesztett valamiért. Egy másik irányból, kissé távolabb, disznók verekedése hallatszott a fiatalosból; két kan kaphatott össze. Talán a kései párzás miatt valamelyik „szerelmes menyecske” hozta azokat lázba.

Közeli ágroppanásra, száraz levelek zörgésére lettem ismét figyelmes. A kis tisztás irányából jól lehetett hallani, amint a közeli disznó mélyeket szimatol. Ez ismétlődött többször is. A zajokból követni lehetett a mozgását, ahogy a sűrűben rejtőzve körbejárta a tisztást. Tőle nem messze halk morgással méltatlankodott egy másik, ami nyilván koca lehetett. Ebből arra következtettem, hogy csakis magányos kan lehet itt a közelben, és ettől tartanak a többiek.

Magamhoz vettem a les sarkába támasztott fegyverem, gondosan áttörölgettem a céltávcsövet, nehogy bezavarjon a párásodása, és néhány próbacélzást végeztem vele a tisztás irányába, ahonnan a disznót vártam. Meggyőződtem róla, hogy nem kell használni a fegyverlámpát; ha oda jön ki a disznó, nagyon pontosan meglehet célozni. De az csak nem jött és nem is ment el, mert ott hallottam a közelben a mozgását, szimatolgatását. Egyre biztosabb voltam abban, hogy kan van a közelben, mert csak az lehet ilyen óvatos. Másrészt azt is biztosra vettem, hogy az a bizonyos tisztás, amit én a sűrűben látok, az egy működő szóró és azt kerülgetik a disznók. Azért van az letaposva. Ha nem az lenne, akkor miért nem jönnek ki a szálerdőbe, a lehullott makkra? Vagy még később indulnak el? De hiszen már kilenc óra; töprengtem ezen, mikor az órám világító számlapjára néztem.

Na, végre! Történt valami! A kis tisztáson egyszer csak megjelent egy sötétebb folt. Szabad szemmel közepes méretű süldőnek nézett ki. Ráirányítottam a keresőlátcsövemet, amely egészen közel hozta; a hasa alján a kis pamacs elárulta, hogy egy kansüldőről van szó. Csodálkoztam is, hogy mégsem a kan jött be, amit én reménykedve vártam. A süldő kezdett turkálni a letaposott hóban, és máris ropogtatott valamit, majd hozzá jóízűen csámcsogott. Na, ugye hogy szóró van előttem? Az, bizony! De miért nem mondta ezt nekem a Bandi? Talán azért, mert tudta, hogy én szórón nem szeretek vadászni, hacsak nem egy kiszemelt kanról van szó?

Gondolkodtam, meglőjem, ne lőjem a süldőt? Célba vettem, kitűnően rajta voltam a szálkereszttel, amikor újra meghallottam az előbbi disznó orrfújását a közelben. Ekkor mintha fejbe vágott volna a felismerés; lehet, hogy a ravasz kan előre engedte a süldőt kipróbálni, vajon nem szólal-e meg a puska? Gondoltam, ezt megvárom. Nem bántom a süldőt, van még idő, és süldőt talán lőhetek később is. Türelmesen vártam és a céltávcsövemmel nézegettem a süldőt, hallgattam a csámcsogását. Gondoltam, hogy szemes kukoricát ropogtat. Azt pedig még a hóesés előtt szórhatták le ide. Azért van ott a terep annyira feltúrva.

Ahogyan mondani szokták; „a türelem rózsát terem!” Így is volt, mert egyszer csak, olyan csendben, mint egy szellem, bekúszott a képbe egy méretesebb disznó sötét alakja és ez volt a kan, amit én igazából vártam. Hozzá sem ért a süldőhöz, az mégis akkorát ugrott, mintha oldalba vágták volna. Nem hagyta el a szórót, de eloldalgott egészen a sűrű széléig. No, most már nincs mire várni – gondoltam, és megcéloztam a nagyobbik disznót, csak azt még megvártam, hogy az oldalát mutassa. A havat turkálta, forgolódott még egy keveset, majd amikor éppen oldalra fordult, a céltávcső szálkeresztjét a füle tövére irányítottam és finoman meghúztam a ravaszt. Dörrent a puska és a kan, mintha letaglózták volna összerogyott. Másodpercekig meg sem mozdult. Eközben amilyen halkan tehettem, kivettem az üres hüvelyt és óvatosan, a legnagyobb csendben újabb lőszert toltam a csőbe. A reteszelésre is ügyeltem, hogy ne keltsek zajt. Ekkor a kan a hátsó lábaival még rúgott egyet-kettőt, de én akkor már töltött fegyverrel újra rajta voltam. Újabb lövésre azonban nem volt szükség, mert ezután a disznó meg sem mozdult. A süldő persze a lövés hangjától bemenekült a sűrűbe.

Nos, ez már megvan; gondoltam elégedetten. És lám, milyen jól érzem magam! Nem érzem, hogy lázam volna, nem fáj a torkom, jó a közérzetem. Hát van a vadászatnál jobb gyógyszer az influenza ellen? Legfeljebb itt fázom meg újra a magaslesen, gondoltam magamban. Habár most egy kissé, mintha bemelegedtem volna. Úgy döntöttem, hogy még várok egy kicsit, nem megyek le a meglőtt disznóhoz. Mit is mondott a Bandi barátom? Hány disznót lőhetek? Kettőt? Gondoltam egyet, hát akkor kipróbálom. Várok még csendben, hátha megnyugszanak. Ilyen kemény télben az élelem vonzza a disznókat. Amennyiben a lövésem elriasztotta a közeledő kondát, akkor még jöhetnek disznók távolabbról is, amelyek nem hallották közelről a lövés zaját. De az sem kizárt – studíroztam tovább – hogy az előbbi konda itt maradt a közelben, mert nem észlelték a fegyverem fémes zaját. Ezért is jó volt az ösztönöm, hogy halkan cseréltem újabb lőszert a csőbe. Lesvadászatnál egyébként ez nekem már máskor is bevált.

Az órám világító számlapján a mutatók féltízet mutattak. Vajon sikerült-e a barátaimnak traktorost találni? Mi lehet a terepjárónkkal, mert holnap reggel most már lenne mit szállítani; – kalandoztak a gondolataim. Kezdtem újra borzongani a hidegtől, de ez egy pillanat alatt elmúlt, mert a sűrű tölgyes felől újra zajt hallottam. Törtek és ropogtak a sűrű fiatalos száraz ágai és levelei. Egy-egy halk morgás és fújás is elárulta a disznók jelenlétét. Egy jó ideig azonban újabb disznó nem jött ki a tisztásra; csak fújtak és morogtak. Nyilván érezhetik az ott fekvő kan szagát, amelyik persze még nem hűlt ki. Ezért is lehetnek olyan óvatosak. A sűrű védelmében kerülgették a szórót, mint macska a forró kását.

A disznók mozgása a sűrűben egyre közelebbről hallatszott. Ekkor már biztos voltam abban, hogy ki fog még jönni egy másik is a tisztásfoltra, ha nem több! A céltávcsővel egy újabb próbacélzást végeztem; kíváncsi voltam, hogy továbbra is jól látok-e vele, és éppen amikor a fekvő disznóra irányítottam a szálkeresztet, akkor lépett ki egy hasonlóan méretes disznó a sűrűből és távolabbról gyanúsan szimatolgatta a fekvő társát. De nem sokáig, mert a céltávcsőm szálkeresztje azonnal áthelyeződött a jövevény fültövére és a lövésemre az is elfeküdt.

A fegyverem most már óvatlan gyorsasággal újra töltöttem, hogy ha nem sikerült volna a lövés, nehogy elmenjen a disznó, de az már meg sem mozdult. Ott feküdt a két meglőtt disznó egymástól alig három-négy méterre. No, gondoltam most jön a neheze. Egyedül vagyok, minden segítség nélkül. Márpedig akármilyen hideg van, a belsőségtől meg kell szabadítani a disznókat. Felkészültem a nehéz feladatra. Még a magaslesen könnyíteni kellett a felszerelésemen, hogy épségben lejussak onnan; elgémberedett végtagokkal óvatosan learaszoltam a lesről. Hátizsákom, fegyverem fent maradt. A késem, a vontató kötelem és a lámpám vittem le magammal.

Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon milyen disznókat lőttem? A keresőlámpával megpróbáltam megközelíteni azokat. Igen ám, de a sűrű fiatalosban mélyen kétrét hajolva is nehéz volt megtalálni az „alagutat”, amely az üresebb folthoz vezetett. Különösen azért is, mert a lehullott hó vastagon ült a tölgyes száraz ágain és levelein; s ahogy haladtam befelé, úgy hullott a nyakamba, mintha lapáttal szórták volna rám. Elég hosszúnak tűnt így a távolság, amíg a disznókat megközelíthettem. A fegyveremet itt nem is tudtam volna magammal hozni; nyilván lépten-nyomon beakadt volna, a csövébe pedig belement volna a friss hó.

A sűrűben egyre közelebb érve, óvatosan közelítettem meg a fekvő disznókat, de azoktól már nem kellett tartani, mert élettelenül feküdtek, közel egymáshoz. A lámpa fényénél megállapítottam, hogy szinte két egyforma kant lőttem. Úgy saccoltam, hogy lehetnek olyan hetven-nyolcvan kiló körül, az alsó agyaruk pedig elérhetik a tizenhét-tizennyolc centit. Nézegettem még őket egy ideig, miközben törtem a fejem, hogy mit kezdjek egyedül ezzel a két, méretes disznóval? Gondoltam, nem elég, hogy szórón sohasem szerettem vadászni, de hogy még ott is zsigereljem ki az elejtett vadat, a terített asztalnál? Azt már nem! A lelkiismeretem megnyugtatása végett azzal vigasztaltam magam, hogy ez azért mégsem igazi szóró, mert az nem ilyen. Miért rejtették volna el ennyire? Ezt valaki a társaságból alakíthatta ki, aki felismerte a sűrűvel körülvett üres folt ebbéli előnyeit.

Sok időt nem vesztegethettem a meditációra, cselekednem kellett. Ha nem itt zsigerelek, hanem kint a szálasban, a sűrű fiatalos szélén, akkor mese nincs, oda ki kell húzni a disznókat. Hát a mai napból már csak ez hiányzott. Gondoltam is, hogy újabb izzasztókúrának nézek elébe. Újabb támadás az influenza ellen? Az egyik kan valamivel kisebb volt, gondoltam először azzal próbálkozom meg. A hátgerincére fordítottam, a két első lábának csülkeit megmarkolva elindultam vele hátrafelé. Meglepően könnyen szánkózott a hátán a disznó, de csak az első pár méteren volt ez viszonylag ilyen könnyű, mert a sűrűbe érve rögvest elakadtam. Ugyanis hátrafelé araszolva nem láttam, ezért folyton nekiütköztem egyik-másik kis fának. Kétrét hajolva húztam magammal a disznót a befelé megtett nyomon, de két-három húzás után folyton meg kellett pihennem. Mondanom sem kell, hogy igen hamar bemelegedtem, percek alatt elöntött a veríték. Ezt némileg ellensúlyozta, hogy a fiatal tölgyes ágairól változatlanul a nyakamba hullott a hó, s ez valamelyest hűsítőleg hatott. Sapkám és kabátom vastagon havas volt.

Menet közben többször is hosszabb pihenőt kellett tartanom, míg végre kiértem a disznóval a sűrű szélére, a szálasba. Ott ismét kifújtam magam és próbáltam minél több erőt gyűjteni a másik kan vontatásához. Sajnos akkor még nem volt mobiltelefon, így nem volt lehetőségem segítséget kérni. Maradt az a megoldás, amit a közmondás ajánl, hogy: „Magad uram, ha szolgád nincs!”. Meg kellett küzdenem tehát a másik kannal is. Mire azzal is kiértem a sűrűből, iszonyatosan elfáradtam. A fejem, hátam csurom víz volt; a zsebkendőm után a sálamat is befogtam törölközőnek.

Eddig a vadászaté volt a főszerep és most kezdődhetett a hentesmunka. Segítség nélkül ki kellett zsigerelnem mind kettő disznót. Végül azt is megoldottam. Az izzadtságtól vizes zsebkendőm rákötöttem az egyik kan hátsó lábára, a másikra pedig egy kilőtt töltényhüvelyt helyeztem, hogy az így hátrahagyott szagok elriasszák a ragadozókat, nehogy megrágják reggelre a vadakat. A hátizsákból előkerült zacskóba bele tettem a kettő disznómájat, molinóba pedig a belsőségmintákat. Amikor mindezzel végeztem már egy-két perccel elmúlt féltizenkettő. Nagyon fáradt voltam, de az influenzának már nyoma sem volt nálam. Inkább csak fizikai fáradságot éreztem. Jó lett volna, ha ott beülhettem volna egy terepjáróba, amelyik meg sem állt volna velem a jó meleg vadászházig.

Nagy nehezen újra erőre kaptam, a holmimat összeszedtem, a hátizsákomat felmálháztam; vállamon a puska, kezembe a nejlon szatyor a májakkal, és irány a vadászház. A hófehér terepen egyenes út vezetett visszafelé, hármunk nyomán nem volt nehéz vissza találni. Ebben még egy kicsit a derengő holdfény is besegített. Egyedül baktattam visszafelé a téli éjszakában. Halkan ropogott a hó a lépteim alatt. Éjfél is elmúlt már, amikor megpillantottam egy pislákoló távoli fényt, amely a vadászház ablakából szűrődött felém.

A barátaim talpig felöltözve kint voltak a ház előtt és ott állt közelükben a terepjárónk is. Azzal fogadtak, hogy éppen indulni akartak értem, mert már izgultak miattam. Furdalta őket a kíváncsiság, hogy miért maradtam ilyen sokáig? A nejlon tasakra mutatva, szinte egyszerre kérdezték, hogy mihez lehet gratulálni? – Mondjad már, mit lőttél! – nógatott a Bandi. Hát, ami engedélyezve volt, disznót; feleltem vidáman. Bandi elvette tőlem a tasakot; csodálkozva nézte a tartalmát, és hitetlenkedve kérdezte, hogy hány darab máj van ebben? Mondtam neki, hogy kettő. – Kettőőőő? – csodálkozva kérdezett vissza. – Hát két disznót is lőttél? – Mire én visszakérdeztem; nem annyit engedélyeztél? – De annyit, csak nem hittem volna, hogy egy lesről, egy este meg tudsz lőni kettő disznót. Pláne betegen.

Hol van már az influenza? Bevallottam nekik is, mint a terepen magamnak, hogy ha nekem reggel valaki azt jósolta volna, hogy ma éjjel az erdőn két agyarast fogok lőni és azt a sűrűből, kivonszolom, rendbe teszem és előtte mindezért órákat, ülök kint a hideg lesen, no meg kilométereket gyalogolok a nagy hóban; annak egy szavát sem hittem volna el. Örömmel gratuláltak a sikeremhez és nyomatékul ezt finom szilvapálinkával pecsételtük meg. Ezek után jó hideg vízben derékig megmosakodtam, és most már jöhetett a vacsora. Nem voltam már étvágytalan. Alig vártam, hogy a barátaim a friss májból elkészítsék a meleg vacsorát, ami hál’ Istennek elég gyorsan ment, hiszen ők is éhesek voltak már.

Vacsora közben elmeséltük egymásnak az élményeinket. Nekem részletesen el kellett mondanom a történéseket, hogy sikerült meglőni a két kant? Hitetlenkedve fogadták, hogy egyedül kivonszoltam a meglőtt disznókat a szálasba. Azt viszont, hogy van-e ott a sűrű fiatalosban szóró vagy nincs, Bandi nem tudta eldönteni. Nem tartotta kizártnak, hogy ott valakik magánszórót üzemeltetnek. „De oda se neki, legalább nem hiába fagyoskodtál a magaslesen, karácsony másnapján”; vigasztalt a Bandi.

Aztán ők is elmesélték az élményeiket. A település kocsmájában – ahová bementek – pontos útbaigazítást kaptak, hogy hol lakik az erdészetnek az embere, akinek az udvarában mindig ott áll egy LKT darus-erőgép, amikor az illető otthon van. És ilyenkor, karácsonykor miért ne lenne otthon? Biztatást kaptak, hogy nagyon rendes emberről van szó; még csak nem is iszik és éjjel vagy nappal kész a segítségre. Szerencsére otthon találták és tényleg készségesen vállalta a segítséget. Az erőgéppel kihajtottak a tetthelyre és az elakadt terepjárót a masina úgy kiemelte a „bombatölcsérből” mintha súlya sem lett volna. Éjjel fél tizenegykor már itt voltak a terepjáróval a vadászháznál. Az illető nem kért érte fizetséget, hanem abban maradtak, hogy ha sikerül lőni egy vadmalacot, azt újévre szívesen elfogadja.

Másnap kora reggel a barátaim kimentek vadászni én pedig mély alvással pihentem ki az előző nap fáradalmait. Kilenc óra felé ébresztettek fel és örömmel újságolták, hogy megvan a traktorosnak az újévi malac, Bandi barátunk lőtte meg. Az előző esti helyemet is útba ejtették, könnyen megtalálták a két kant és behozták azokat is. Az agyaraikat hasonló méretűre becsülték, mint én. A kifőzés után a saccolásunk jónak bizonyult. Az alsó agyar párok az egyik kannál 18,1 illetve 17,8 cm, a másiknál 17,6 és 17,2 centiméteresek voltak.

Így ért véget karácsony másnapi vadászatunk. Nem állítom, hogy influenza ellen csak a vadászat lenne igazán hatásos, de úgy látszik, vannak esetek, amikor a vadászembert ez hozza helyre leginkább. A történet általános tanulsága számomra az, hogy az ember a betegségében se hagyja el magát, és ezt jól teszi az is, aki nem vadász.

Vadászat

Visszanéző (2022): Beszélnünk kell róla…

Print Friendly, PDF & Email

A fotón látható bika villanypásztorba akadva lelte halálát

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Mónos Zoltán, a SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetéhez tartozó Karádi vadászkerületének kerületvezető vadásza számolt be az alábbi sajnálatos esetről:

Fotó: SEFAG Zrt.

Ábra: Facebook

„A fotón látható bika villanypásztorba akadva lelte halálát, mikor – feltételezhetően az agancsozók mozgatásának hatására – olyan helyen akart átkelni a kerítésen, ahol nem jellemző, hogy átváltson. Az 5 év körüli bika frissen kifőzött 24 órás agancsának tömege 5,2 kilogramm. Ha megöregszik, becslésem szerint 9-10 kilogramm körüli agancsos lehetett volna belőle…

A 18 000 hektáros Szántódi Erdészetből 4 000 hektár tartozik Karádhoz, a mezőgazdasági területek és az erdők aránya 50-50 százalék. Éves szinten Karádon 5-8 db bika esik áldozatul az elektromos kerítéseknek. Míg 6-7 évvel ezelőtt, inkább a vegetációs időre korlátozódott ez a probléma, tekintve, hogy a növénykultúrán akkor volt fönt a kerítés, sajnos ma már egész évben számolhatunk vele, mert a telepítésnek komoly költsége van, és emellett – a mai magas terményáraknak köszönhetően – az őszi kultúrákat is (repce, búza) óvják vele. Mindez a vadászterületeken egy megnövekedett civilizációs nyomással (mely az elmúlt időszakban a pandémia idején egyértelműen erősödött) párosul, ahol a vadnak nincs nyugalma. Mit eredményez ez a gyakorlatban?

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A témakörnek nagy a holdudvara és meglehetősen komplex, hiszen a benne szereplők, – legyen az mezőgazdász, vadász, agancsozó, természetjáró vagy motoros/quados – mind sértve érzik az érdekeiket.

Fotó: SEFAG Zrt.

Sajnos a természettől elszakadt ember gyakran „nem érti és nem érzi” a Natúrát és itt nem a kijelölt turistaútvonalakon közlekedő, természetszerető kirándulókra gondolok, de be kell látni, az erdőt nem pusztán jó szándékú turisták látogatják. Itt jegyzem meg, a kulturált természetjárásnak is meg vannak a maga szabályai! Ahogy egy múzeumban sem lehet összefogdosni a műtárgyakat, a természetben nem szemetelünk, nem hangoskodunk, stb.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Az erdőt járóknak tekintettel kell lenniük az ott élő növény- és állatvilágra és bizony, azt is el kell fogadni, hogy nem minden szabadidős tevékenység való az erdőbe! A motorosoktól, quadosoktól, – de említhetem az illegális agancsozókat is -, megriadt vad a bolygatott erdőterületekről kiszorul a mezőgazdasági kultúrákba, ahol meg a kerítés várja. Ez a probléma leginkább a trófeás vadat érinti, hiszen a tarvad, tapasztalataim szerint ügyesen megtanulja, hogyan kell átkelni a villanypásztoron.

Fotó: SEFAG Zrt.

Az eddigi legnagyobb, villanypásztorba gabalyodva elhullott agancsost tavaly november végén találtuk Karádon. Egy jó képességű, páratlan 22-es ágszámú, közel 8 kg-os, 6-7 éves példány volt és nagyon komoly, Somogyhoz méltó bika lehetett volna belőle, ha meg tud öregedni…”

Forrás: SEFAG Zrt. Facebook oldala – 2022. feburár 18.

Tovább olvasom

Vadászat

Március 1-jétől változnak az afrikai sertéspestis kártalanítási tételei

Print Friendly, PDF & Email

Március elsejétől új díjtételek lesznek érvényesek

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

2024. március 1-jétől módosulnak az afrikai sertéspestis (ASP) mentesítési tervhez kapcsolódó, állami kártalanítási tételek. A kártalanítási eljárás új díjtételei az érintett résztvevőkkel történt egyeztetés alapján születtek meg. Az új díjtételek kidolgozása során kiemelt szempont volt, hogy azok az egész ország területén segítsék elő az állománysűrűség további csökkentését, és ösztönözzék a vaddisznóhús felhasználását az ASP-től mentes területeken.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Az ASP elleni védekezés egyik hatékony eszköze az állami kártalanítás rendszere. Éppen ezért fontos elvárás, hogy a kártalanítás mindig reális, arányos és az aktuális helyzethez alkalmazkodó legyen.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A kártalanítási eljárás, valamint az abban meghatározott díjtételek módosítása és aktualizálása az afrikai sertéspestis mentesítésben résztvevők közös érdeke. Ezenfelül a gazdasági környezetben bekövetkezett változások és a növekvő infláció miatt is szükségessé vált az ASP mentesítési tervhez kapcsolódó, kártalanítási eljárásrendben szereplő tételek felülvizsgálata.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Valamennyi szereplő véleményének figyelembevételével kerültek kialakításra az új, 2024. március 1-jétől alkalmazandó kártalanítási tételek. A díjtételek módosítása során kiemelt szempont volt a vaddisznóhús felhasználásának ösztönzése az ASP-től mentes területeken.

Az alábbi táblázat tartalmazza a jelenlegi és a 2024. március 1-jétől hatályos tételeket:

Feladat Jelenlegi összeg 2024. március 1-től
Elhullott vaddisznók helyszíni ártalmatlanítása egyedenként 5.000 Ft 10.000 Ft
Elhullott vaddisznók gyűjtőhelyre szállítása egyedenként 3.000 Ft 10.000 Ft
Diagnosztikai kilövés során kilőtt vaddisznó testek gyűjtőhelyre történő beszállítása egyedenként 3.000 Ft 6.000 Ft
Állománygyérítés érdekében elrendelt diagnosztikai kilövés során kilőtt egyedek után járó állami kártalanítás egyedenként (fertőzött terület) malac, süldő: 15.000 Ft;                        kan, koca: 40.000 Ft 20.000 Ft
Állománygyérítés érdekében elrendelt diagnosztikai kilövés során kilőtt egyedek után járó állami kártalanítás a magas és közepes kockázatú területen Az előző sor második oszlopában leírt kártalanítási érték és az átvételi ár különbözete és + a kártalanítási érték 20 %-a 20.000 Ft
Lődíj diagnosztikai kilövés esetén egyedenként 5.000 Ft 7.000 Ft
Mintavételi díj diagnosztikai kilövés esetén egyedenként 5.000 Ft 7.000 Ft
Cenzus díjazása 3.000 Ft + gépjárműfutás költsége  – állatorvos telepellenőrzéssel 10.000 Ft,             – természetes személy, állatorvos (telepellenőrzés nélkül) 4.000 Ft

Amennyiben a magas és közepes kockázatú területen diagnosztikai kilövéssel kilőtt vaddisznó teste egyéb jogszabályban szabályozott módon értékesítésre kerül, akkor az ezért kapott bevétel az adott egyed után kapott állami kártalanítástól függetlenül megilleti a vadászatra jogosultat.

Forrás: NÉBIH

Tovább olvasom

Vadászat

Vaddisznó GYIK

Print Friendly, PDF & Email

A Pilisi Parkerdő cikket jelentetett meg a vaddisznóról

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Pilisi Parkerdő: Az erdők természetes alkotóelemei a vadon élő állatok. Közöttük vadászható és védett fajok, valamint kártevők is előfordulnak. A történelem során az infrastruktúra, a beépítettség és a lakott területek terjeszkedése következtében a vadon élő állatok élettere erősen lecsökkent. A vadon élő állatok közül az ökológiai szempontból generalistának (széles élőhelyhasználati és táplálkozási spektrummal rendelkezőnek) tekinthető fajok, mint a vaddisznó, az őz, a róka, a nyest és a borz már hozzászoktak az ember közelségéhez.

Fotó: Pilisi Parkerdő Zrt.

A társaságot 1969-ben alapították Pilisi Állami Parkerdőgazdaság néven azzal a céllal, hogy a főváros környékének erdeiben az erdőgazdálkodás és a természetjárás szempontjait egyensúlyban tartó gazdálkodást valósítson meg. (Ábra: Pilisi Parkerdő)

Ezért az erdőterülettel határos lakott területeken, illetve a városba mélyen behúzódó zöld területen, elhanyagolt telkeken is előfordulnak. A fent említett vadászható fajok őshonosak, jelenlétük nem a vadászatnak köszönhető. Ugyanolyan természetes alkotóelemként kell azokra tekinteni, mint a fekete rigóra, a szúnyogra, vagy a harkályra.

Vaddisznót láttam az erdőben, természetes ez?

Igen. A vaddisznó az erdei életközösség természetes része, a legelterjedtebb nagyvadfajunk.

Vaddisznót láttam az utcán, természetes ez?

Igen. A vaddisznó minden olyan élőhelyen megjelenik, ahol megtalálja a számára kedvező létfeltételeket. Az elhanyagolt és háborítatlan gazos, bozótos ingatlanokon nem zaklatják és itt rendszerint táplálékhoz is könnyen jut (pl. hullott gyümölcs, kerti hulladékok, zöldhulladék). A vaddisznó őshonos vadfajunk, amely alkalmazkodó képessége kimagasló.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Miért jön lakott területre a vaddisznó?

A vaddisznó elsősorban a egfelelő búvóhely és a vonzó víz- és táplálékforrások miatt jelenik meg a lakott területeken. Búvóhelynek számít minden gazos, szemetes, elhanyagolt terület. A vaddisznó számára vonzó a hullott gyümölcs, a kerti zöldhulladék, a háztartási szemét, a vastag humuszos kerti talaj (sok csiga, giliszta stb. él benne), kerti vetemények, zöldségek, mezőgazdasági termények, a víz, a dagonyázási lehetőség. A vaddisznó mindenevő, különösen kedveli a lédús zöldségeket és gyümölcsöket. Minden tevékenység, amely ezeket a vonzó tényezőket csökkenti, hozzájárul a vaddisznó jelenlétének csökkentéséhez.

Az állat éhes és szomjas, miért nem etetik, illetve itatják a vaddisznót?

A vaddisznó nem azért jelenik meg a településeken, mert az erdőben nem talál magának elég táplálékot, hanem azért, mert a település összességében vonzó élethely a számára. Így az erdőben történő etetés nem oldja meg a belterületen megjelenő állatok problémáját, sőt egy bizonyos mérték fölött alkalmazva természetellenesen magas vadlétszám fenntartásához járul hozzá. Ezért a Pilisi Parkerdő Zrt. csak igen indokolt esetben alkalmaz ún. elterelő etetést, amivel a különösen érzékeny területekről csalogatja el az állatokat. A nyári időszakban továbbá itatást is végzünk, továbbá dagonyázó helyeket üzemeltetünk.

A locsoló berendezések környékét a vaddisznó nem azért keresi fel, mert szomjas, hanem mert az öntözött gyepet igen gazdagon lakják az alsóbb rendű, gerinctelen élőlények, amelyek fontos táplálékát jelentik a mindenevő vaddisznónak

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Harminc disznót láttam egyszerre, miért hagyták így túlszaporodni a vaddisznókat?

Ha harminc vaddisznót látunk egyszerre, az nem jelenti azt, hogy túlszaporodott az állomány. A vaddisznók nem magányosan, hanem csoportokba verődve, ún. kondában élnek. Egy ivarérett koca nem ritkán 8-10 malacot is vezet, ezért harminc disznó egy kondában csupán három-öt anyaállat és azoknak az utódai. Általános szabály, hogy a csapatban élő állatok egyedeiknek jobb esélyei vannak a túlélésre. Ez az oka annak, hogy a vaddisznók kondába szerveződve élnek.

Vaddisznót láttam a kertemben, miért nem fogja be valaki? 

A vaddisznó élve történő befogása bonyolult szakmai feladat, amely előkészítést igényel. A vaddisznó élvefogó berendezés egy nagyméretű, többmázsás szerkezet. A befogó telepítése és a befogás között akár több hónap is eltelhet. A befogókat csak ritkán telepítik lakott ház kertjébe vagy udvarába. A befogást megelőzően etetéssel csalogatják az állatokat a befogóhoz, amely állat további kárt tehet az udvarban, továbbá a befogásból kimaradó vaddisznók az etetés miatt a későbbiekben rendszeresen felkereshetik azt ingatlant.
A Pilisi Parkerdő Zrt. egész évben folyamatosan végez vaddisznó befogást az arra alkalmas erdőterületeken.

Mit tesz a Pilisi Parkerdő Zrt. a lakott területen előforduló vaddisznók visszaszorításáért a külterületen?

  • a vaddisznók létszámának apasztását végzi a befogók folyamatos üzemeltetésével a lakott területhez közeli erdőterületeken;
  • vaddisznók létszámának apasztását végzi fegyveres vadászattal a lakott területhez közeli erdőterületeken;
  • egész éven át tartó etetést és itatást végez az erdő belsőbb részein;
  • dagonyák üzemeltetését végzi az erdő belsőbb részein;
  • aktívan kommunikál a lakossággal és az önkormányzatokkal, ismeretterjesztő tevékenységet végez.

Bejött a vaddisznó a kertembe, mit tehetek, hogy ez ne forduljon elő többször? 

A vadkárosítás megelőzésének egyedüli hatékony módszere a megfelelő kerítés megléte. A telkek kerítéseinek megerősítését, illetve kijavítását oly módon kell elvégezni, hogy azon a vaddisznó ne tudjon átmenni. Vaddisznó távoltartása céljából elég a kerítés alsó, kb. 1-1,5 méteres részének megerősítése például a kereskedelmi forgalomban is kapható, kifejezetten a vaddisznó távoltartására gyártott erős, csúszásmentes csomózású dróthálóval, amelyet stabil oszlopokhoz rögzítünk, fél méterenként lecövekelünk, esetleg a földbe süllyesztünk.
A megfelelő kerítés kivitelezésére számtalan lehetőség van, amelyet mindig a helyi viszonyok figyelembevételével kell megválasztani. Amennyiben bizonytalanok vagyunk a kerítés kivitelezésével kapcsolatosan, feltétlen kérjünk vadkerítés építésében jártas szakembertől segítséget, az elvégzett munka után pedig garanciát!

Milyen feladata van a lakosságnak a lakott területen előforduló vaddisznók visszaszorítása érdekében?

  •  az ingatlanokat határoló kerítések vadbiztossá tétele;
  •  az elhanyagolt telkeken, illetve közterületen lévő bozótosok felszámolása, elhanyagolt, gazdátlan területek lekaszálása, rendbetétele;
  • ideiglenes és állandó etetési tevékenység megszüntetése;
  • a zöldhulladék szakszerű kezelése;

Kinek a feladata a vaddisznó létszámának csökkentése?

Külterületeken a vaddisznó létszámapasztásának mértékét a vadászati hatóság határozza meg, illetve ellenőrzi annak elvégzését. Külterületen a vadászatra az illetékes vadgazdálkodó jogosult, sőt köteles a hatóság által előírt tervet teljesíteni.
A települések közigazgatási belterülete nem képezi a vadászterület részét, ezért lakott területen a vadgazdálkodónak nincs jogosultsága vadászati tevékenység végzésére.

Ki ejtheti el a vadat a vadászterületen kívül (pl. a városban)? 

A jelenlegi szabályozás a település belterületén történő vad elejtésének feladatát nem ruházza senkire. A szükséges engedélyt a területileg illetékes rendőrhatóság jogosult kiállítani. A legproblémásabb területek önkormányzatai, mérlegelve a kialakult helyzetet, mezőőrt vagy állatok befogására specializálódott vállalkozót alkalmaznak, aki rendelkezik a rendőrség által kiadott engedéllyel, így a fegyverét is használhatja a település közigazgatási belterületén.

Mi a teendő, ha szembetaláljuk magunkat egy vaddisznóval? 

A vaddisznó alapvetően kerüli az embert, de akár veszélyes is lehet. Nagyon fontos, hogy semmiképpen ne próbáljunk az állat közelébe kerülni! Csapjunk zajt, adjuk meg a vaddisznónak a menekülés lehetőségét, ne álljunk az útjába, próbáljunk meg eltávolodni tőle. Soha ne szorítsuk be olyan helyre, ahonnan csak akkor tud kijutni, ha szembefordul velünk. A kanok a párzási időszakban lehetnek veszélyesek, a kocák pedig akkor, amikor a kis csíkos hátú malacokat védelmezik. A sebesült vaddisznó szintén agresszív lehet.

Semmiképpen ne sétáltassuk kutyánkat póráz nélkül az erdőben, mert a vaddisznó rátámadhat a kutyára!
Kérjük, megfelelő magatartással minden lakos segítse környezetünk védelmét, és vegyen részt a probléma kezelésében, megoldásába

Forrás: Pilisi Parkerdő

Tovább olvasom
Cart
  • No products in the cart.