Itt van végre a március, a tavasz első hónapja. Az elmúlt vadászéveim szalonkázó eseményein és élményein merengek, amelyek úgy élnek az emlékezetemben, mintha csak most történtek volna. Most, amikor az erdei szalonkák idényszerű vadászata nem engedélyezett, kivéve a kutatási célú mintagyűjtést a kijelölt területeken, mi más juthatna helyette, mint a róluk való emlékezés. Emlékeim sorából az alábbi történetet emelném ki, amely nemcsak az élményeimet, hanem a tapasztalataimat is gyarapította. Következzék hát az emlékezés…

Még nem is hajnalodik, de én már kint vagyok a Budai hegyekben, hogy pirkadatkor le ne késsem a szalonkahúzást. Pedig nem is lehetek biztos abban, hogy már itt vannak. Még csak március elején tartunk; nyolcadikán, ma van a nőnap. Kedves, hangulatos tavaszi ünnep. Szokásomhoz híven ezen a napon hajnalban már mindig kint vagyok az erdőn, ha esik, ha fúj. Ez a nap valahogy babonából, vagy szenvedélyből – melyik a meghatározóbb nem tudom – hajnalok hajnalán kicsal az erdőre. Volt már olyan is, hogy ezen a napon esett a hó, de ez sem volt képes legyőzni ezt a vonzalmamat.

Nem mindegyik vadász lelkesedik a szalonkavadászatért. Köztünk, vadászok között az a szólás járja, hogy két csoportra vagyunk oszthatók; vannak a normális, és vannak a szalonkázó vadászok. Ez a humoros csoportosítás talán a szalonkahúzás jellegével függ össze. Ezek a titokzatos madarak ugyanis kora hajnalban és alkonyatkor mindössze néhány perces nászrepülésükkel teszik próbára a vadászok lőkészségét. Általában alig tart az egész egy fél óráig, legtöbbször még annyit sem. és utána össze lehet csukni a puskát, haza lehet menni. Nem beszélve arról, hogy sok esetben nem is lát a vadász húzó szalonká. Már annak is örülhet, ha egyáltalán hallja valamerről a jellegzetes korrogó hangját. Máskor az élménye abból áll, hogy társai lövéseinek hangja forrósítja fel a vérét. És ha neki nem is volt sikere, de valaki másnak igen, akkor jobb esetben sóvárogva nézheti más kezében az elejtett erdei szalonkát, amikor a vadászat után összejönnek élménybeszámolóra.

A les környéke kitűnő szalonkázó hely volt a Pilis oldalában

A kijelölt lőállásomhoz baktatok a sötétben, a társaim is a maguk választotta helyükre, igyekeznek. A zseblámpámmal időnként a lábam elé világítok, hogy azért néha lássak is a göröngyös úton. A lőállásban kicsit kifújtam magam, betöltöttem a 16-os kaliberű sörétes puskámat és a pirkadó égbolt felé fordulva vártam, hogy kiteljesedjék a hajnali virradat. Közben a titokzatos szalonkák vonulásán, rejtélyes életük különösségén járt az eszem.

Hatalmába kerített a gondolat, hogy nálunk ezek madarak a tavasz csalhatatlan hírnökei. Lehetett bármilyen kemény a tél, jósolhat a meteorológia még hideget, de ha megjelennek az első szalonkák, a szálláscsinálók, akkor a tél már feladta a fő hadállásait. Az előőrsök után csapatostul jönnek a többiek. Nászutasokként érkeznek hozzánk a déli tájakról, a tavasz felébreszti bennük az utódok szaporításának ösztönét. Itt időzve néhány napig, hajnalban és a késő esti szürkületben végzik változatos nászrepülésüket a titokzatos hosszúcsőrűek.

Még hogy titokzatosak? Számomra ez a madár, amióta vadászom, mindig is maga volt a rejtély. Kezdem azzal, hogy nem láthatjuk a vonulásukat. A vadászirodalomban ugyan olvastam arról, hogy kora tavasszal a derengő égbolton mintha láttak volna szalonkacsapatot vonulni, de valóban azok voltak? És milyen alakzatban repültek? Mint a vadlibák? Mert azokat legalább látni és hallani lehet, amikor V alakban húznak a céljaik felé. A szalonkák vonulása ennél sokkal rejtélyesebb, ami döntően nyilván az éjszaka leple alatt történik. Ezt abból is tudni lehet, hogy ahol este egyetlen szalonkát sem láttak repülni, ugyanott másnap reggel kitűnő szalonkahúzást tapasztaltak. Ugyanis ha itt vannak, akkor repülnek is.

Az időjárási viszonyok némileg persze befolyásolhatják repülési kedvüket, de alapvetően a természet törvénye vezérli ösztöneiket. A tavaszi nász varázsa hívja elő e madarakat rejtekhelyükről. Szólítja őket, hogy amikor hajnalban és este eljött az idő, a levegőbe emelkedjenek, mert ez jelenti nekik a párválasztás porondját. Udvarlásuk és vetélkedésük a levegőben történik. És ahogy az érkezésük nem volt látható, ugyanígy titokban történik a távozásuk is.

Megfigyeltem, hogy a szalonkák tömeges érkezésére akkor lehet már számítani, amikor az enyhe tavaszi levegőben érezni lehet a föld szagát, sőt mi több, az illatát. Amikor a giliszták itt-ott megjelennek a föld felszínén, vagy a napfény által felfűtött aszfaltos utakon. Ezek már az ébredő természet, a tavasz érkezésének jelei. Ilyenkor már a megérkezett szalonkák is jelt adnak magukról, ugyanis a nedves talajon sok apró lukacska árulkodik a jelenlétükről. Ez mutatja, hogy a hosszú csőrükkel táplálék után kutattak a lágy, nedves talajban.

Tovább fűzve gondolataimat, titokzatosnak tartom azt is, hogy a szalonkát váró vadász, mint például én, a lőállásában soha sem tudhatja; honnan és milyen irányból érkezik majd a kedves madara. Lehet-e vajon előre hallani a hangját; jellegzetes korrogását, pisszegését, vagy némán érkezik? Magányosan repül-e, vagy a párjával cikázva, ahogy mondani szoktuk; „cvikk”-ben tűnik fel a szürke légtérben? Láttam már nem egyszer hármas, sőt négyes cvikket is, amikor több madár cikázott egymás fölé és alá repülve; rendkívül gyorsan mozgó és a helyzetét villámgyorsan változtató célpontot adva a vadászok számára.

Kiszámíthatatlanok abban is, hogy magasan, vagy nagyon is alacsonyan repülnek. Volt olyan eset nem egyszer, amikor a Pilisben illetve a Börzsönyben szalonkáztunk, hogy a madár oly magasan húzott át a fejünk felett, amit a sörét nem ért volna el. De előfordult velem az is, hogy hirtelen a semmiből vágódott felém, némán és nagy sebességgel, olyan alacsonyan, hogy a kalapomat majd elvitte. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban? Az utolsó pillanatban, ahogy vállhoz kaptam a puskát, a mozdulatomra szinte a fejem felett irányt váltott és egy szempillantás alatt eltűnt a fiatalosban.

Máig titok a számomra az is, hogy vajon melyik a hím és melyik a tojó? Sejteni persze lehet, főleg ha hallatja a hangját repülés közben. Ugyanis az ismert a vadászirodalomból, hogy állítólag csak a szalonkakakasok korrognak, a tojók pedig messze hangzóan pisszegnek. De más vélemények szerint a kakasok is hallatnak mély dürgő, korrogó és rövid piszegő hangokat. Ezt vajon minden szalonkavadász meg tudja különböztetni?

További kérdőjel a számomra az is, hogy a szalonkahúzást alapvetően a kakasok nászrepülésének tekinti az irodalom, ugyanakkor nem tisztázott egyértelműen, hogy a tojók vajon részt vesznek-e a húzásban? Egyes vélemények szerint igen, mások szerint nem. De ha nem, akkor a bokorból nézik a kakasok húzását és viaskodását a levegőben? És onnan pisszegnének? Ez nem lehet!

Nem olvastam arról sem, hogy mi van akkor, amikor egyedül és hangtalanul repül a szalonka; ki tudja a külleméből megállapítani a nemét? Sőt, amikor már terítéken van a madár, a legtöbb vadász még akkor sem tudja felismerni, hogy az kakas-e vagy tojó? A tollazatuk kitűnő rejtő színe olyan egyforma, hogy az nem ad erre a kérdésre választ. Nem úgy, mint például a fácánnál vagy a legtöbb szárnyasnál. Szerencsére nincs is előírva, hogy csak a kakasok lőhetők; akkor inkább csak nézni lehetne a húzásukat, mert vadász legyen a talpán, aki meg tudná különböztetni, hogy a repülő szalonka vajon kakas vagy tojó. A szakirodalomban az áll, hogy legbiztosabban csak a boncolás adhat erre a kérdésre választ. Valóban így van ez?

Idáig jutottam az elmélkedésben, amikor a fiatalos foghíjas ágai felett a hajnali égboltot áthasítva, jobbról érkezve, a hátam mögött némán átcikázott egy magányos szalonka. Bármilyen gyorsan is kaptam vállhoz a puskát, nem tudtam időben ráfordulni, s így nem is jutottam lövéshez. Pedig nem is volt messze; jól ki lehetett venni a hosszú csőrét, a bagolyéhoz hasonlító fejét és a szárnyaival evező mozdulatait.

Ugye, hogy itt vannak már? Nem jutottam lövéshez és mégis megdobogtatta a vadászszívemet ez a titokzatos, hosszú csőrű madár. Pedig még fagyos a föld, körülöttem deres a fű és mégis itt vannak az előőrsök. Nem kell ahhoz feltétlenül lőni, hogy a szalonkázó vadászember szívét, lelkét az öröm járja át. Elegendő már az is – a szezon elején különösen – ha csak egy pillanatra is, de látja repülni ezt a titokzatos, cseles madarat.

A szalonkahúzás kurta ideje hamar befejeződött. Nem telt el egy óra sem, amikor a vadásztársakkal már újra együtt voltunk a gyülekezőhelyen és ki-ki beszámolt az élményeiről. Kiderült, hogy hármunk közül csak én láttam repülő szalonkát. Egyik vadásztársunk hallotta a korrogását, de látni nem sikerült neki, a harmadik társunk pedig még ennyit sem észlelt, így aznap szalonkaélmény nélkül maradt. Habár az is élmény volt a számunkra, hogy kiszellőztettük a tüdőnket a hajnali friss levegőn. Alighogy kijöttünk az erdőre, máris mehetünk haza. No ez az, amit sokan nem értenek. Miféle hóbort ez? – mondják egyesek, még a vadásztársak közül is, akiket még nem érintett meg igazán a szalonkázás varázsa.

Az őszinteséghez hozzá tartozik, hogy a szalonkázó vadász a szezon elején még csak örült a hajnali-napesti tiszta levegőnek, mélyeket szippantva szellőzteti át a tüdejét, de azért az idő múlásával mégiscsak szeretett volna terítékre hozni egy-két madarat. Ebben is, mint általában az életben, vannak különösen szerencsések és olyanok is, akiktől tartósan elpártol a szerencse. Ismerek olyan vadászkollegát, aki minden szezonban hazavitt egy tucatnyi madarat. Igaz, kint is volt minden hajnalon és minden este.

Én e téren nem tartozom a szerencsés vadászok közé. Pedig én is rááldoztam rengeteg időt. Volt úgy, hogy egy-egy szezonban alig maradtak ki napok, amikor hajnalban és este nem voltam kint a szalonkázó standon. És valahogy mindig másokra ment az a titokzatos madár. Azonban ha mégis rám jött és lövéshez jutottam, akkor azt legtöbbször terítékre is hoztam. Volt olyan esetem, amikor a felém repülő kettős cvikkből, mindkét madarat sikerült meglőnöm. De sajnos az esetek többségében csak a társaim sikerélményében osztozhattam a gratulációmmal. Megtiszteltetés volt a számomra, ha a vadásztársaim valamelyikét – én, mint rangidős – szalonkavadásszá avathattam, mert azért erre is volt példa.

Fiatal barátomat szalonkavadásszá avatom (Nagyirtáspuszta)

Különlegesnek tartom ezt a titokzatos madarat azért is, mert ha a vadász lövése megsebzi, ahová leesik, az erdei szalonka akár napokig is ott marad. Még akkor is, ha lábon el bírna menekülni. Tudjuk, hogy a fácánkakas képes messzire elfutni, ha a lövéssel a szárnyát sebzik meg; mindaddig megy, amíg fedezéket nem talál magának. Nem így a szalonka. Én, amikor ezt valahol olvastam, nem hittem el, mindaddig, míg ezt magam is meg nem tapasztaltam.

Történt egyszer, hogy a Pilis oldalában szalonkáztam. Egyedül voltam, kitűnő szalonkázó idő volt. A lassan kúszó alkonyatban a tavaszi pára kissé dunsztosan tartósította a föld szagát. Volt is ott szalonkahúzás rendesen. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam annyi repülő szalonkát egyetlen este, mint ott. Tizenhét szalonkát számoltam meg a levegőben a húzás befejezéséig; a legváltozatosabb formában repültek. Volt abban a magányosan húzó szalonkától a villámgyorsan cikázó dupla és négyes cvikkig minden. Persze nem volt mindegyik lőtávolságban; összesen öt madár repült felém, abból kettőt gyors duplázással sikerült meglőnöm. A szabályok szerint annál többet egy szalonkalesen nem is lőhettem volna.

Mindkét meglőtt madár jól látható helyen esett le a közelemben. Fiatal tölgyesben egy tisztáson álltam, a terepet száraz avar fedte, de még jó látási viszonyok voltak, mert korán kezdődött a húzás. Még sötétedés előtt igyekeztem felvenni a madarakat. A hozzám közelebb esőt azonnal megtaláltam; már élettelenül feküdt az erdei ravatalán. Levett kalappal adtam meg neki a végtisztességet. Kezembe véve megsimogattam bagolyszerű fejét; örömteli vadászélményben volt részem, hiszen eddig oly kevés szerencsém volt a szalonkákhoz, most pedig egyszerre kettőt is terítékre hoztam.

Gondoltam én! Elindultam, hogy felveszem a másik madarat is. Megjegyeztem a kis tölgyfát, amelynek a közelébe leesett. Mintha zsinóron mentem volna rá, megláttam, hogy ott fekszik előttem a másik szalonka is. Lehajoltam, hogy felvegyem, ám ahogy nyúltam érte – már majdnem a kezemben éreztem –, hirtelen felrepült. Szinte a markomból tűnt el. Rendkívül alacsonyan és betegen repült. Látszott rajta, hogy az egyik szárnya sebzett. A fekhelyén néhány csepp vér is jelezte a sebzést. Még mindig elég világos volt ahhoz, hogy meg tudjam jegyezni azt a helyet, ahol az avarban ismét földet ért. Úgy döntöttem, hogy nem követem tovább, nem zavarom fel újra, mert az esti szürkület már egyre erősebb lett. A továbbiakban nem sok sikerrel járt volna a keresése. Gondoltam, majd másnap megpróbálom.

Alig vártam a másnapot. Mivel reggel nem volt rá időm, már kora délután kimentem a Pilisbe és a megjelölt helyen némi izgalommal megkezdtem a keresést. Nem volt nehéz dolgom, mert előtte való este mindent pontosan rögzítettem. A helyet, ahol sebesülten meglapult, ahonnan aztán felröppent, és azt a helyet, ahol valószínűleg újra földet ért. Ott egyébként egy kicsi növedék tölgyfa állt. Töltött fegyveremmel, lövésre is készen, lassan elindultam a megjelölt cél felé. A szemem le sem vettem a kis tölgyfáról, mert annak közelében láttam földet érni a sebzett szalonkát. A fiatalos belseje felé már az aljnövényzet is ritkult, tehát jól át lehetett tekinteni a terepet.

A helyhez közeledve lassítottam a lépteimet és meg-megállva, szinte négyzetméterenként kezdtem a szemmel átvizsgálni a terepet. A lépteim oly lassúak és puhák voltak, mint a prédáját kiszemelt, lopakodó ragadozónak; szinte hangtalanul araszoltam előre. Már csak néhány lépésre voltam a fiatal tölgyfától, ahol a madarat eltűnni láttam. Megálltam, egy lépést sem tettem tovább; álló helyben, mintha mikroszkóppal vizsgálnám át, úgy vettem szemügyre a terep minden kicsi részletét.

Nem akartam hinni a szememnek, mert alig három-négy lépésnyire ott lapult előttem az erdei avar egy üres foltján a sebzett szalonka. Nyilván észrevette a közeledésemet, mert mélyen lapulva simult a talajhoz. Először arra gondoltam, hogy talán már nem is él. Óvatosan, lehajolva tettem felé még vagy két lépést. Levettem a kalapomat és azt fölé tartava közelítettem meg, karnyújtásnyira. Ekkor egy kissé megmozdította a fejét, és abban a pillanatban rádobtam a kalapomat, amit a mozduló madár érezhetően megemelt; de a kezem már rajta volt a kalapon, így hát a szegény szalonka fogságba esett.

Az egyik szárnya volt nagyon komolyan sérült, de nem csak az, hanem a begye is jócskán kapott a sörétből. Látszott rajta, hogy ekkor már nagyon beteg volt. Mire hazaértem vele, el is pusztult. Csodálkoztam rajta, hogy az előző este törött szárnyal, ilyen betegen, hogy tudott egyáltalán valamennyit is repülni? Mintegy ötven métert tett meg az ép szárnyával, alig fél méterre a föld felett, igen furcsa, féloldalas evező mozdulatokkal repülve. És valóban úgy volt, ahogy olvastam; a sebzett szalonka ott maradt helyben, ahol földet ért. Pedig a lába nem volt sérült. Ha előző este a lövés után nem bolygatom, hanem hagytam volna a sebágyban, nyilván onnan sem ment volna el, egy tapodtat sem. Valószínű ott pusztult volna el egy helyben.

A másnap megtalált sebzett szalonka

Hát nem csodálatos, nem különös ez a madár?
–– Dehogynem! Nagyon is az, nekem legalábbis. Biztos vagyok abban, hogy a szenvedélyes szalonkázó vadászok mindegyike valami különöset lát bennük. Ki ezt, ki azt. Különben a szalonkázó idényben nem törné magát, hogy sokszor hosszú kilométereket tegyen meg hajnalok hajnalán vagy estékbe nyúlóan azért a néhány percért, ameddig egy szalonkahúzás tart.
–– Miért is lett volna bennünk ez a szenvedély, ha nem lennének olyan különösek, rejtélyesek és titokzatosak azok a hosszúcsőrű, vándorló madarak?