Keressen minket

Vadászat

Titokzatos szalonkák

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Itt van végre a március, a tavasz első hónapja. Az elmúlt vadászéveim szalonkázó eseményein és élményein merengek, amelyek úgy élnek az emlékezetemben, mintha csak most történtek volna. Most, amikor az erdei szalonkák idényszerű vadászata nem engedélyezett, kivéve a kutatási célú mintagyűjtést a kijelölt területeken, mi más juthatna helyette, mint a róluk való emlékezés. Emlékeim sorából az alábbi történetet emelném ki, amely nemcsak az élményeimet, hanem a tapasztalataimat is gyarapította. Következzék hát az emlékezés…

Még nem is hajnalodik, de én már kint vagyok a Budai hegyekben, hogy pirkadatkor le ne késsem a szalonkahúzást. Pedig nem is lehetek biztos abban, hogy már itt vannak. Még csak március elején tartunk; nyolcadikán, ma van a nőnap. Kedves, hangulatos tavaszi ünnep. Szokásomhoz híven ezen a napon hajnalban már mindig kint vagyok az erdőn, ha esik, ha fúj. Ez a nap valahogy babonából, vagy szenvedélyből – melyik a meghatározóbb nem tudom – hajnalok hajnalán kicsal az erdőre. Volt már olyan is, hogy ezen a napon esett a hó, de ez sem volt képes legyőzni ezt a vonzalmamat.

Nem mindegyik vadász lelkesedik a szalonkavadászatért. Köztünk, vadászok között az a szólás járja, hogy két csoportra vagyunk oszthatók; vannak a normális, és vannak a szalonkázó vadászok. Ez a humoros csoportosítás talán a szalonkahúzás jellegével függ össze. Ezek a titokzatos madarak ugyanis kora hajnalban és alkonyatkor mindössze néhány perces nászrepülésükkel teszik próbára a vadászok lőkészségét. Általában alig tart az egész egy fél óráig, legtöbbször még annyit sem. és utána össze lehet csukni a puskát, haza lehet menni. Nem beszélve arról, hogy sok esetben nem is lát a vadász húzó szalonká. Már annak is örülhet, ha egyáltalán hallja valamerről a jellegzetes korrogó hangját. Máskor az élménye abból áll, hogy társai lövéseinek hangja forrósítja fel a vérét. És ha neki nem is volt sikere, de valaki másnak igen, akkor jobb esetben sóvárogva nézheti más kezében az elejtett erdei szalonkát, amikor a vadászat után összejönnek élménybeszámolóra.

A les környéke kitűnő szalonkázó hely volt a Pilis oldalában

A kijelölt lőállásomhoz baktatok a sötétben, a társaim is a maguk választotta helyükre, igyekeznek. A zseblámpámmal időnként a lábam elé világítok, hogy azért néha lássak is a göröngyös úton. A lőállásban kicsit kifújtam magam, betöltöttem a 16-os kaliberű sörétes puskámat és a pirkadó égbolt felé fordulva vártam, hogy kiteljesedjék a hajnali virradat. Közben a titokzatos szalonkák vonulásán, rejtélyes életük különösségén járt az eszem.

Hatalmába kerített a gondolat, hogy nálunk ezek madarak a tavasz csalhatatlan hírnökei. Lehetett bármilyen kemény a tél, jósolhat a meteorológia még hideget, de ha megjelennek az első szalonkák, a szálláscsinálók, akkor a tél már feladta a fő hadállásait. Az előőrsök után csapatostul jönnek a többiek. Nászutasokként érkeznek hozzánk a déli tájakról, a tavasz felébreszti bennük az utódok szaporításának ösztönét. Itt időzve néhány napig, hajnalban és a késő esti szürkületben végzik változatos nászrepülésüket a titokzatos hosszúcsőrűek.

Még hogy titokzatosak? Számomra ez a madár, amióta vadászom, mindig is maga volt a rejtély. Kezdem azzal, hogy nem láthatjuk a vonulásukat. A vadászirodalomban ugyan olvastam arról, hogy kora tavasszal a derengő égbolton mintha láttak volna szalonkacsapatot vonulni, de valóban azok voltak? És milyen alakzatban repültek? Mint a vadlibák? Mert azokat legalább látni és hallani lehet, amikor V alakban húznak a céljaik felé. A szalonkák vonulása ennél sokkal rejtélyesebb, ami döntően nyilván az éjszaka leple alatt történik. Ezt abból is tudni lehet, hogy ahol este egyetlen szalonkát sem láttak repülni, ugyanott másnap reggel kitűnő szalonkahúzást tapasztaltak. Ugyanis ha itt vannak, akkor repülnek is.

Az időjárási viszonyok némileg persze befolyásolhatják repülési kedvüket, de alapvetően a természet törvénye vezérli ösztöneiket. A tavaszi nász varázsa hívja elő e madarakat rejtekhelyükről. Szólítja őket, hogy amikor hajnalban és este eljött az idő, a levegőbe emelkedjenek, mert ez jelenti nekik a párválasztás porondját. Udvarlásuk és vetélkedésük a levegőben történik. És ahogy az érkezésük nem volt látható, ugyanígy titokban történik a távozásuk is.

Megfigyeltem, hogy a szalonkák tömeges érkezésére akkor lehet már számítani, amikor az enyhe tavaszi levegőben érezni lehet a föld szagát, sőt mi több, az illatát. Amikor a giliszták itt-ott megjelennek a föld felszínén, vagy a napfény által felfűtött aszfaltos utakon. Ezek már az ébredő természet, a tavasz érkezésének jelei. Ilyenkor már a megérkezett szalonkák is jelt adnak magukról, ugyanis a nedves talajon sok apró lukacska árulkodik a jelenlétükről. Ez mutatja, hogy a hosszú csőrükkel táplálék után kutattak a lágy, nedves talajban.

Tovább fűzve gondolataimat, titokzatosnak tartom azt is, hogy a szalonkát váró vadász, mint például én, a lőállásában soha sem tudhatja; honnan és milyen irányból érkezik majd a kedves madara. Lehet-e vajon előre hallani a hangját; jellegzetes korrogását, pisszegését, vagy némán érkezik? Magányosan repül-e, vagy a párjával cikázva, ahogy mondani szoktuk; „cvikk”-ben tűnik fel a szürke légtérben? Láttam már nem egyszer hármas, sőt négyes cvikket is, amikor több madár cikázott egymás fölé és alá repülve; rendkívül gyorsan mozgó és a helyzetét villámgyorsan változtató célpontot adva a vadászok számára.

Kiszámíthatatlanok abban is, hogy magasan, vagy nagyon is alacsonyan repülnek. Volt olyan eset nem egyszer, amikor a Pilisben illetve a Börzsönyben szalonkáztunk, hogy a madár oly magasan húzott át a fejünk felett, amit a sörét nem ért volna el. De előfordult velem az is, hogy hirtelen a semmiből vágódott felém, némán és nagy sebességgel, olyan alacsonyan, hogy a kalapomat majd elvitte. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban? Az utolsó pillanatban, ahogy vállhoz kaptam a puskát, a mozdulatomra szinte a fejem felett irányt váltott és egy szempillantás alatt eltűnt a fiatalosban.

Máig titok a számomra az is, hogy vajon melyik a hím és melyik a tojó? Sejteni persze lehet, főleg ha hallatja a hangját repülés közben. Ugyanis az ismert a vadászirodalomból, hogy állítólag csak a szalonkakakasok korrognak, a tojók pedig messze hangzóan pisszegnek. De más vélemények szerint a kakasok is hallatnak mély dürgő, korrogó és rövid piszegő hangokat. Ezt vajon minden szalonkavadász meg tudja különböztetni?

További kérdőjel a számomra az is, hogy a szalonkahúzást alapvetően a kakasok nászrepülésének tekinti az irodalom, ugyanakkor nem tisztázott egyértelműen, hogy a tojók vajon részt vesznek-e a húzásban? Egyes vélemények szerint igen, mások szerint nem. De ha nem, akkor a bokorból nézik a kakasok húzását és viaskodását a levegőben? És onnan pisszegnének? Ez nem lehet!

Nem olvastam arról sem, hogy mi van akkor, amikor egyedül és hangtalanul repül a szalonka; ki tudja a külleméből megállapítani a nemét? Sőt, amikor már terítéken van a madár, a legtöbb vadász még akkor sem tudja felismerni, hogy az kakas-e vagy tojó? A tollazatuk kitűnő rejtő színe olyan egyforma, hogy az nem ad erre a kérdésre választ. Nem úgy, mint például a fácánnál vagy a legtöbb szárnyasnál. Szerencsére nincs is előírva, hogy csak a kakasok lőhetők; akkor inkább csak nézni lehetne a húzásukat, mert vadász legyen a talpán, aki meg tudná különböztetni, hogy a repülő szalonka vajon kakas vagy tojó. A szakirodalomban az áll, hogy legbiztosabban csak a boncolás adhat erre a kérdésre választ. Valóban így van ez?

Idáig jutottam az elmélkedésben, amikor a fiatalos foghíjas ágai felett a hajnali égboltot áthasítva, jobbról érkezve, a hátam mögött némán átcikázott egy magányos szalonka. Bármilyen gyorsan is kaptam vállhoz a puskát, nem tudtam időben ráfordulni, s így nem is jutottam lövéshez. Pedig nem is volt messze; jól ki lehetett venni a hosszú csőrét, a bagolyéhoz hasonlító fejét és a szárnyaival evező mozdulatait.

Ugye, hogy itt vannak már? Nem jutottam lövéshez és mégis megdobogtatta a vadászszívemet ez a titokzatos, hosszú csőrű madár. Pedig még fagyos a föld, körülöttem deres a fű és mégis itt vannak az előőrsök. Nem kell ahhoz feltétlenül lőni, hogy a szalonkázó vadászember szívét, lelkét az öröm járja át. Elegendő már az is – a szezon elején különösen – ha csak egy pillanatra is, de látja repülni ezt a titokzatos, cseles madarat.

A szalonkahúzás kurta ideje hamar befejeződött. Nem telt el egy óra sem, amikor a vadásztársakkal már újra együtt voltunk a gyülekezőhelyen és ki-ki beszámolt az élményeiről. Kiderült, hogy hármunk közül csak én láttam repülő szalonkát. Egyik vadásztársunk hallotta a korrogását, de látni nem sikerült neki, a harmadik társunk pedig még ennyit sem észlelt, így aznap szalonkaélmény nélkül maradt. Habár az is élmény volt a számunkra, hogy kiszellőztettük a tüdőnket a hajnali friss levegőn. Alighogy kijöttünk az erdőre, máris mehetünk haza. No ez az, amit sokan nem értenek. Miféle hóbort ez? – mondják egyesek, még a vadásztársak közül is, akiket még nem érintett meg igazán a szalonkázás varázsa.

Az őszinteséghez hozzá tartozik, hogy a szalonkázó vadász a szezon elején még csak örült a hajnali-napesti tiszta levegőnek, mélyeket szippantva szellőzteti át a tüdejét, de azért az idő múlásával mégiscsak szeretett volna terítékre hozni egy-két madarat. Ebben is, mint általában az életben, vannak különösen szerencsések és olyanok is, akiktől tartósan elpártol a szerencse. Ismerek olyan vadászkollegát, aki minden szezonban hazavitt egy tucatnyi madarat. Igaz, kint is volt minden hajnalon és minden este.

Én e téren nem tartozom a szerencsés vadászok közé. Pedig én is rááldoztam rengeteg időt. Volt úgy, hogy egy-egy szezonban alig maradtak ki napok, amikor hajnalban és este nem voltam kint a szalonkázó standon. És valahogy mindig másokra ment az a titokzatos madár. Azonban ha mégis rám jött és lövéshez jutottam, akkor azt legtöbbször terítékre is hoztam. Volt olyan esetem, amikor a felém repülő kettős cvikkből, mindkét madarat sikerült meglőnöm. De sajnos az esetek többségében csak a társaim sikerélményében osztozhattam a gratulációmmal. Megtiszteltetés volt a számomra, ha a vadásztársaim valamelyikét – én, mint rangidős – szalonkavadásszá avathattam, mert azért erre is volt példa.

Fiatal barátomat szalonkavadásszá avatom (Nagyirtáspuszta)

Különlegesnek tartom ezt a titokzatos madarat azért is, mert ha a vadász lövése megsebzi, ahová leesik, az erdei szalonka akár napokig is ott marad. Még akkor is, ha lábon el bírna menekülni. Tudjuk, hogy a fácánkakas képes messzire elfutni, ha a lövéssel a szárnyát sebzik meg; mindaddig megy, amíg fedezéket nem talál magának. Nem így a szalonka. Én, amikor ezt valahol olvastam, nem hittem el, mindaddig, míg ezt magam is meg nem tapasztaltam.

Történt egyszer, hogy a Pilis oldalában szalonkáztam. Egyedül voltam, kitűnő szalonkázó idő volt. A lassan kúszó alkonyatban a tavaszi pára kissé dunsztosan tartósította a föld szagát. Volt is ott szalonkahúzás rendesen. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam annyi repülő szalonkát egyetlen este, mint ott. Tizenhét szalonkát számoltam meg a levegőben a húzás befejezéséig; a legváltozatosabb formában repültek. Volt abban a magányosan húzó szalonkától a villámgyorsan cikázó dupla és négyes cvikkig minden. Persze nem volt mindegyik lőtávolságban; összesen öt madár repült felém, abból kettőt gyors duplázással sikerült meglőnöm. A szabályok szerint annál többet egy szalonkalesen nem is lőhettem volna.

Mindkét meglőtt madár jól látható helyen esett le a közelemben. Fiatal tölgyesben egy tisztáson álltam, a terepet száraz avar fedte, de még jó látási viszonyok voltak, mert korán kezdődött a húzás. Még sötétedés előtt igyekeztem felvenni a madarakat. A hozzám közelebb esőt azonnal megtaláltam; már élettelenül feküdt az erdei ravatalán. Levett kalappal adtam meg neki a végtisztességet. Kezembe véve megsimogattam bagolyszerű fejét; örömteli vadászélményben volt részem, hiszen eddig oly kevés szerencsém volt a szalonkákhoz, most pedig egyszerre kettőt is terítékre hoztam.

Gondoltam én! Elindultam, hogy felveszem a másik madarat is. Megjegyeztem a kis tölgyfát, amelynek a közelébe leesett. Mintha zsinóron mentem volna rá, megláttam, hogy ott fekszik előttem a másik szalonka is. Lehajoltam, hogy felvegyem, ám ahogy nyúltam érte – már majdnem a kezemben éreztem –, hirtelen felrepült. Szinte a markomból tűnt el. Rendkívül alacsonyan és betegen repült. Látszott rajta, hogy az egyik szárnya sebzett. A fekhelyén néhány csepp vér is jelezte a sebzést. Még mindig elég világos volt ahhoz, hogy meg tudjam jegyezni azt a helyet, ahol az avarban ismét földet ért. Úgy döntöttem, hogy nem követem tovább, nem zavarom fel újra, mert az esti szürkület már egyre erősebb lett. A továbbiakban nem sok sikerrel járt volna a keresése. Gondoltam, majd másnap megpróbálom.

Alig vártam a másnapot. Mivel reggel nem volt rá időm, már kora délután kimentem a Pilisbe és a megjelölt helyen némi izgalommal megkezdtem a keresést. Nem volt nehéz dolgom, mert előtte való este mindent pontosan rögzítettem. A helyet, ahol sebesülten meglapult, ahonnan aztán felröppent, és azt a helyet, ahol valószínűleg újra földet ért. Ott egyébként egy kicsi növedék tölgyfa állt. Töltött fegyveremmel, lövésre is készen, lassan elindultam a megjelölt cél felé. A szemem le sem vettem a kis tölgyfáról, mert annak közelében láttam földet érni a sebzett szalonkát. A fiatalos belseje felé már az aljnövényzet is ritkult, tehát jól át lehetett tekinteni a terepet.

A helyhez közeledve lassítottam a lépteimet és meg-megállva, szinte négyzetméterenként kezdtem a szemmel átvizsgálni a terepet. A lépteim oly lassúak és puhák voltak, mint a prédáját kiszemelt, lopakodó ragadozónak; szinte hangtalanul araszoltam előre. Már csak néhány lépésre voltam a fiatal tölgyfától, ahol a madarat eltűnni láttam. Megálltam, egy lépést sem tettem tovább; álló helyben, mintha mikroszkóppal vizsgálnám át, úgy vettem szemügyre a terep minden kicsi részletét.

Nem akartam hinni a szememnek, mert alig három-négy lépésnyire ott lapult előttem az erdei avar egy üres foltján a sebzett szalonka. Nyilván észrevette a közeledésemet, mert mélyen lapulva simult a talajhoz. Először arra gondoltam, hogy talán már nem is él. Óvatosan, lehajolva tettem felé még vagy két lépést. Levettem a kalapomat és azt fölé tartava közelítettem meg, karnyújtásnyira. Ekkor egy kissé megmozdította a fejét, és abban a pillanatban rádobtam a kalapomat, amit a mozduló madár érezhetően megemelt; de a kezem már rajta volt a kalapon, így hát a szegény szalonka fogságba esett.

Az egyik szárnya volt nagyon komolyan sérült, de nem csak az, hanem a begye is jócskán kapott a sörétből. Látszott rajta, hogy ekkor már nagyon beteg volt. Mire hazaértem vele, el is pusztult. Csodálkoztam rajta, hogy az előző este törött szárnyal, ilyen betegen, hogy tudott egyáltalán valamennyit is repülni? Mintegy ötven métert tett meg az ép szárnyával, alig fél méterre a föld felett, igen furcsa, féloldalas evező mozdulatokkal repülve. És valóban úgy volt, ahogy olvastam; a sebzett szalonka ott maradt helyben, ahol földet ért. Pedig a lába nem volt sérült. Ha előző este a lövés után nem bolygatom, hanem hagytam volna a sebágyban, nyilván onnan sem ment volna el, egy tapodtat sem. Valószínű ott pusztult volna el egy helyben.

A másnap megtalált sebzett szalonka

Hát nem csodálatos, nem különös ez a madár?
–– Dehogynem! Nagyon is az, nekem legalábbis. Biztos vagyok abban, hogy a szenvedélyes szalonkázó vadászok mindegyike valami különöset lát bennük. Ki ezt, ki azt. Különben a szalonkázó idényben nem törné magát, hogy sokszor hosszú kilométereket tegyen meg hajnalok hajnalán vagy estékbe nyúlóan azért a néhány percért, ameddig egy szalonkahúzás tart.
–– Miért is lett volna bennünk ez a szenvedély, ha nem lennének olyan különösek, rejtélyesek és titokzatosak azok a hosszúcsőrű, vándorló madarak?

Vadászat

Aranysakál hajtás Szerbiában

Print Friendly, PDF & Email

Aranysakálhajtást szerveztek a Vajdaságban

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Vajdaság Autonóm Tartomány Szerbia északi részén terül el, a magyar határ közvetlen szomszédságában. Etnikai összetétele rendkívül sokszínű: több mint 25 különböző etnikai csoport teszi ki a régió lakosságának egyharmadát. A Vajdaság Autonóm Tartománynak  hat hivatalos nyelve van, amely tükrözi az itt élő népek kultúráját, nyelvét és sokszínűségét.

2024. február 28-án Bognár Rudolf a Budapest-Belgrád vasútvonal és a Szabadkai út mellett társas vadászaton vett részt a Horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság területén, ami megközelítőleg 4500 hektár nagyságú. A terület nagyban hasonlít az ásotthalmi, mórahalmi erdős-homokos vidékre. Szinte minden földet, ami növénytermesztésre alkalmas, késő ősszel felszántottak a helyi gazdák. Magyarországon a táj természetközelibb, jóval több azon területek aránya, ahol szinte alig látható az emberi aktivitás. Ezt jól tudják Szerbiában élő vadászok, mivel sűrűn kapnak meghívást a magyar oldalról. A vadászati turizmus mellett a magyar gyógy-, és termálfürdők is kedveltek. Szerbiában a vadászati idények eltérnek a valamelyest a magyartól. A társasapróvad-vadászatok október elsejével kezdődnek és január 31-ig tartanak. Kivétel a mezei nyúl, amelynek a vadászati idénye december 15-el befejeződik.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A vasárnap megrendezett hajtáson több száz hektárt mozgattak meg a helyi vadászatra jogosultak és a vendégek. A reggeli eligazítást Horváth Ferenc elnök tartotta, akit a helyiek csak Komicá-nak ismernek. Mivel az aranysakálhajtás nagy szervezést igényel, jött egy helyi kutyáscsapat is. A 18 főből álló hajtók a brak jazavičar-nevű kutyafajtával vettek részt a vadászaton. A “braki tacskó” Szerbiában, illetve a Balkánon, elterjedt kutyafajtának számít. Kedvelt fajta a vaddisznóvadászatokon is, valamint a szőrmés kártevők vadászata során is előszerettel alkalmazzák, ezt az alacsony, rövidlábú tacskófajtát. A vadászaton résztvevőktől fokozott odafigyelést kértek, mivel a sakál sokszor lapul az aljnövényzetben. Kivár.  A 25 vendég és helyi vadász, akik végig leállók voltak, egy kalapból sorsolták ki a helyeiket. Ezeket a helyeket napokkal korábban a helyi vadászok előre kijelölték. Azért, hogy következetes legyen a vadászatszervezés, mind a három hajtásban a leállók helyei nem változtak. A horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság költségeinek csökkentése érdekében, minden vendég megközelítőleg 8 ezer forinttal járult hozzá a költségvetéshez, ami magában foglalta a tartalmas reggelit és a nap végén, a késő délutáni ebédet is.

Horváth Ferenc, a társaság elnöke minden vendéget megkért, hogy kövessék a helyi vadászok utasításait, tanácsait. A vendégjog Szerbiában és Magyarországon is “szent”, de ehhez úgy is kell viselkedni a vendégnek. A leállók nem beszélhettek, nem cigizhettek közben. A balesetek elkerülése érdekében, a vadászkutyákon és vadászokon egyaránt egyedi, jól látható, megkülönböztethető jelzést kellett viselni. Ha sebzés történt, mindenkit megkértek arra, hogy az utánkeresést a tacskókra és hajtóikra bízzák.

Mivel több száz hektárt hajtottak meg a Horgoshoz közeli  területen, amit a helyiek csak Kűlaposként ismernek, gyorsan telt is az idő. A hajtók sokszor három méteres nádason, rekettyés, mocsaras részeken is átverekedték magukat. A hajtásban sokszor elhagyatott gyümölcsösökön vezetett az út, olykor szélviharban összetört erdőkön kellett áthatolni a hajtóknak és a tacskóiknak. Míg a nádban kifejezetten nehéz menni, addig a homokbányák veszélyesek is lehetnek, amit már a természet sok esetben vissza is foglalt. Könnyen belecsúszhat ember és állat, amiből kifejezetten nehéz kijönni, ha messze a segítség.  A mostani vadászat alkalmával viszonylag szerencsés volt mindenki, mert nem volt sár. Sajnos az idei télen kevés csapadék esett a Vajdaságban, ami itt is “vendégmarasztaló”-nak ismernek a helyiek. 1 mm csapadék sokszor bőven elég ahhoz, hogy autók egymás után elakadjanak a mezőgazdasági földutakon. Ahogy közeledett a hajtás, érezni lehetett, hogy mozdul a vad. A sakálok sokszor csak a legvégén ugrottak meg a tacskók miatt. Az egyik vadász előtt az egyik sakál 10 méterre ugrott – vesztére. Az első hajtásban két sakál esett, majd egy-egy az elkövetkezőkben. Vörös rókát egyszer sem láttak se a hajtók se a leállók, amit vélhetően kiszorított az aranysakál a területről. A hibázások, és az óvatosság megtartása miatt megközelítőleg ugyanennyi aranysakál tört ki a hajtásból, aminek az állománya az elmúlt 10 évben robbanászerűen ugrott meg.

Sajnos a változás szemmel látható. Az őz állományai drasztikusan lecsökkentek. Ritkaságszámba megy, ha látnak májusban gidát vezető sutát. A változás egyértelmű, amit a sakál okozott a Vajdaságban. Pontosan senki nem tudja megmondani, miért döntött úgy ez a faj, hogy meghódítja Szerbia egész területét. A Balkánon dúló háborús években gyakorlatilag összeomlott a vadgazdálkodás, amit kihasznált a toportyán.

Az utóbbi években megindult a változás itt Szerbiában is. Egyelőre még kevesen vadásszák ezt a fajt. Azonban sokan felismerték, hogy gyérítésükre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni és integráltan kell kezelni a faj terjeszkedését. A sakált csak kordában lehet tartani, megállítani már nem lehet. A gyérítésének fokozása érdekében megközelítőleg 16 euró/ egyed összeggel ösztönzik a vadászatukat. Hivatásos vadász státusz nincs Szerbiában, ezért a helyi tagoknak kell jóval több időt fordítaniuk a dúvadgyérítésre.

A magyar műszaki határzár, amit sokan csak déli határzárnak hívnak a magyar – horvát – szerb- román határon sem okoz problémát a fajnak. Közel a hármashatárhoz, ahol Románia, Szerbia és Magyarország találkozik, azt figyelték meg, hogy a sakálok a határ mindkét oldalán zsákmányt kerestek. A kerítés fizikailag zárja le a zöldhatárt, aminek a kiskapuit vélhetően ismerik a helyi állományok.

Kanizsa község minden évben megközelítőleg négy ezer eurót áldoz az aranysakál gyérítésének ösztönzésére – zárta beszámolóját Bognár Rudolf.

 

Írta: Dr. Szilágyi Gergely

 

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Visszanéző: Június este

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Csibi Norbert egyéni vadászaton vaddisznóra vadászott. Élményeit megosztotta lapunkkal:

Kalandos júniusi este volt. Jöttek-mentek a disznók a horizonton. Előttem végig egy hosszú kaszáló. Mögöttem növekedett a kukorica, a disznót még nem érdekelte.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Éjfél körül, szemben a domboldalon, megláttam egy szép egyes disznót. Messze volt 240 méterre, de szépen lassan csordogált lefelé, a lesem irányába. Beletelt vagy másfél órába, mire “lőtávolba” ért. Lövés mellett döntöttem, mivel egyre többször emlegette a fejét, nagyokat szippantva a levegőbe.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Körülbelül 120 méterre lehetett, amikor keresztbe fordult. Rátettem az oldalára a piros pöttyöt és…. a disznó tűzben rogyott. Megveregettem a vállamat, hiszen másfél órán keresztül álltam a sarat, megálltam, hogy ne “verjek” oda neki.  Egy órára rá egy süldő követte nagyobb társát, szinte ugyan azon a váltón. A nagy disznó teste mellett sétált el (a videón látható). Száz méterre lehetett, amikor ezt a disznót is elejtettem.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Vártam fél órát, majd odasétáltam hozzájuk. Látom a nagy disznón, a bemenet a füle mögött, kimenet a lapocka mögött… Hogy történhetett? Gondolkodom. A disznó szépen keresztbe állt, mikor lőttem. A felvétel elemzése után jöttem rá – a videón látszik is – hogy lövéskor a disznó kissé befordult, így sikerült ezt a lövést produkálni. 127 kilogrammot nyomott a mérlegeléskor.

Másnap világosban jöttem rá, hogy mit csináltak órákon át. A kaszáló tele volt vad szamócával, azt csemegézték. Másnap búzára ültem, vadász barátommal, Attilával. Sikerült lövést tennem egy disznóra. Májlövés. Hosszas keresés után, felkelt előttünk, majd elrohant.

Fotó: Csibi Nobert – The Hunting Fishing Family – Agro Jager News

Másnap kutyával keresték, de egy ponton a kutya mindig elakadt, mintha ufók vitték volna el a disznót. Kiderült, hogy a disznó már a hűtőben pihen. Amikor megugrasztottuk, meg sem állt a szomszédos lesig, ahol is egy vadásztársunk “igazoltatta” és a vad beszállításra került.

Írta: Csibi Norbert

További részletekért a The Hunting Fishing Family -ről kattints ide

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu

Tovább olvasom

Vadászat

Veszettség

Print Friendly, PDF & Email

A NÉBIH szakemberei cikket írtak a veszettségről

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A veszettség heveny, agy- és gerincvelőgyulladással járó vírusos betegség, amely elsősorban a veszett állat harapásával, marásával terjed, és általában halálos kimenetelű. Emberek esetében, ha már kialakultak a betegség tünetei, a túlélés orvostörténeti ritkaságnak számít. A vírus valamennyi melegvérű állatot megbetegíthet, így a házi és vadon élő emlősállatok minden fajában kialakulhat a betegség, a madarak azonban kevésbé fogékonyak a fertőzésre. 

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

A betegség világszerte előfordul. Európában az elmúlt két évtizedben a sikeres mentesítési programoknak köszönhetően jelentősen visszaszorult az észlelt esetek száma, a nyugat-európai országokban egy-egy ritka, behurcolt esettől eltekintve a klasszikus veszettség napjainkban már nem fordul elő. A közép-európai régió országai közül Romániában és Lengyelországban az elmúlt néhány évben még viszonylag nagy számban állapítottak meg veszettség eseteket, a régió többi országában szórványos volt a betegség előfordulása. A harmadik országokkal határos EU tagállamok területén (például a balti tagállamokban) elvétve előfordulnak behurcolt esetek. Ukrajnában még nagy esetszámmal fordul elő a veszettség, de az Európai Unió támogatásával néhány éve Kárpátalján is megkezdődött a rókavakcinázási program.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A program célja az, hogy a lakosság felismerje a betegségre utaló tüneteket és jelentse a veszettségre gyanús állatokat az állategészségügyi hatóság felé, ugyanakkor a városokban is egyre gyakrabban megjelenő, egészséges rókák ne okozzanak felesleges riadalmat.

A veszettségmentesítési programról minden információ megtalálható a következő honlapon:

Fontos tudnivalók

1. Kutyáját évente oltassa be a kötelező veszettség elleni védőoltással!
2. A kijáró, nem csak lakásban tartott macskákat szintén ajánlott beoltatni veszettség ellen!
3. A veszettség leggyakrabban harapás útján terjed, ezért soha ne fogjon meg szelídnek tűnő rókát vagy egyéb vadállatot, denevért sem!
4. Ne ijedjen meg a lakott területen felbukkanó rókáktól, de kerülje az állattal való közvetlen kontaktust; a lakhelye környékén való találkozás lehetőségét csökkentheti, ha gondoskodik a hulladék megfelelően zárt tárolásáról!
5. Ha olyan rókát vagy egyéb vadállatot lát, amely hagyja magát néhány lépésre megközelíteni,
vagy támadó magatartást mutat, illetve vadállat tetemet talál, értesítse a helyileg illetékes állategészségügyi hatóságot, vagy hívja a Nébih Zöld számát, a +36 80 263 244 telefonszámot!
6. Ha a rókák számára kihelyezett, vakcina tartalmú csalétket talál, ne nyúljon hozzá, és kutyáját is
tartsa távol tőle!
7. Kerülje az ismeretlen kutyákkal és macskákkal való közvetlen kontaktust!
8. Ha Önnek kutya, macska, vagy vadállat sérülést okoz, haladéktalanul forduljon orvoshoz!

Forrás: NÉBIH

Tovább olvasom
Cart
  • No products in the cart.