A vadászok bölcsessége,
a hegyi patak tisztasága,
a vadkan ereje és a magyar erdők királyának
méltósága boldogítson az új esztendőben!”

…– kaptam az újévi jókívánságot sms-ben egyik vadászbarátomtól. Újévkor a himnusz hangjai után mindig kíván az ember valamit magának, amit szeretne, ha teljesülne. Abban a pillanatban, az üzenet hatása alatt nem tudtam másra gondolni, mint a vadkanra… Miért nem tudtam én még hajtásban egyszer se disznót lőni, mikor annyi hajtáson voltam? A többiek, némelyikük akár hat disznót is elengedett, egyetlen rálövés vagy sebzés nélkül, pedig én a jagd terrieremmel a sűrűk sűrűjében sokszor kúszva mentem a hajtásban, s disznót se láttam. Elhatároztam, hogy 2005-ben az összes lehetőségemet ki fogom használni, és lőni fogok hajtásban disznót.

Horváth Gábor vadászcimborám invitált meg a Zemplénbe, a Széchenyi Zsigmond Vt. területén rendezett hajtásra, amit az Encsencsi Vadásztársulat vett meg néhány nyíregyházi vadásszal. Mi még pont belefértünk a keretbe.

Január 9-én kora hajnalban indulás, 7.30-kor gyülekező Novalyidrányban. Itt több ismerős arcot pillantottam meg, köztük Poór Imiét, akivel együtt jártunk vadásztanfolyamra. Sorszámhúzás következett, mind a három hajtásra kihúztuk a stand számát, majd hosszú sorban kígyózva indultunk terepjáróinkkal a területre. Ott átszálltunk egy traktor pótkocsijára, és elindultunk a nehéz terepen át, a hegy túloldalára, az első hajtás helyszínére.

Az út melletti csipkebokrok alja tele volt friss túrásokkal, sokat sejtető disznónyomokkal. Ez mindannyiunkat felvillanyozott. Miután elfoglaltam a helyem, átmentem a két szomszédomhoz, hogy megbeszéljem velük, merre álljunk, merre, meddig lőhetünk a zárt terepen egymás veszélyeztetése nélkül, majd sok disznót kívánva egymásnak csendben felálltunk helyünkre.

Tíz perc múlva már hallottuk a hajtókat, és a kutyák is üldözőbe vették az első disznókat. Igen sűrű fás, bokros rész volt előttem, azt mérlegeltem, vajon ha itt vagy ott kitörne a disznó, hogy lenne a legjobb, hogy legalább egyszer rá tudjak lőni. A hajtók egyre közeledtek, az első lövések is elhangoztak.

Pattanásig feszült idegekkel várakoztam. 30-06-os Mauser puskámban hat RWS TUG lőszerrel vártam a hőn áhított disznókat. A hajtók már majdnem kiértek, amikor a kutyák szinte előttem keltettek fel egy disznót, de az a sűrű túloldalán maradt, nem tört át rajta. Hallottam, hogy pár lépést odébb megy, szaglál, fújtat. Ekkor egy kutya egész közelről elkezdte csaholni és a disznó a szomszédom irányába menekült, hatalmas csörtetéssel. Rá is lőtt, majd a mellette lévő lőállásból is szólt a puska. Szinte mindenki kint volt, mikor az egyik hajtó szólt, menjek gyorsan, mert itt egy sebzett disznó.

Több vadászaton is mondták, hogy az ötvenkilós süldő is milyen agresszívan támad a hajtásban gyalogoló vadászokra. Lekaptam gyorsan a távcsövet, és lélekszakadva mentem a hajtó után a sűrűbe. A sebzett disznó egy bokor alatt volt, kutyákkal körülvéve, feltartott fejjel acsarkodott. Lőttem, mire azonnal kimúlt. Több lövés volt látható rajta, a legcsúnyább, a gyomrán keresztül a jobb hátsó csánkját vitte szét. A vadászatvezető nekem adta a véres töretet.

A lövésre néhány vadász is odajött, köztük olyanok is, akik rálőttek a disznóra. Látva nálam a töretet, heves vita alakult ki köztünk, ki lőhette a vadat, ki hova lőtt stb. Mivel láttam, hogy úgyse „győzhet” senki, mindenki magának követeli az amúgy kocasüldő lövésének dicsőségét, hagytam az egészet, mégpedig abban a tudatban, hogy úgyis én adtam le rá a halálos lövést. Mindkét vadásztársam gratuláltatott magának, de nekem is ugyanúgy gratuláltak, látva a kalapom mellé tűzött töretet. Vegyes érzelmekkel fogadtam a gratulációkat.

Sietnünk kellett. A következő, háromórás hajtás nemsokára kezdődött, egy völgyet álltunk le mindkét hosszanti oldalán. A hajtás hosszú volt, és nem igazán eseménydús. Talán négy lövést sikerült az egész csapatnak leadni, és a hajtókutyák zsákmányoltak egy lebetegedett őzet. Elém egy jókora tapsifüles cikázott ki, azon kívül semmi. Ezután ebédeltünk, majd mentünk az utolsó, időben legrövidebb hajtás lőállásaihoz.

Sorra maradoztak le a vadásztársak, a hegyet kezdtük lassan félkörben bekeríteni. Én az elnök, Holló úr által vezetett csoportban voltam. Elfogytak idővel a számozott lőállások, de mi, az utolsó három, még mindig mentünk az elnökkel. Már a hegy túlsó felén jártunk, mikor egy kökénybokornál megálltunk. „Ez itt a kedvenc, elnöki helyem. Amit a többiek a hegy túloldalán elengednek, mind itt fog elrohanni, ügyesnek kell majd lenned” – mondta, majd a két másik vadásszal még tovább mentek.

Egy völgyben voltam, előttem a kisebb heggyel, gyönyörű, kökényes, csipkebokros tájjal. Aznap januárhoz képest igen meleg volt, talán még plusz 10 fok is lehetett. Lefeküdtem egy kicsit a domboldalra, becsuktam a szemem, élveztem a nap árasztotta meleget. Utólag, mint kiderült, a többiek is ezt tették. Mindannyian korán keltünk, 180 km-et vezettünk, jól esett kicsit szenderegnünk.

Ám ez az állapot nem tartott sokáig. A hajtók hatalmas kiabálással kezdtek közeledni a távolból, innen is, onnan is csaholták a disznókat a kutyák, és az első lövések is elhangzottak ebben a hajtásban. Balra mögöttem egy kutya elkezdett egy vadat egy alsókulcsos western-karabéllyal vadászó társunk felé hajtani. A vadász több lövést adott le egymás után, de a kutya még mindig csaholt. Vagy 10–15 métert a mögöttem lévő, hosszan elnyúló bokor túloldalára mentem, mert úgy hallottam, mintha felém közeledtek volna. „Senkit nem zavarok” – morfondíroztam magamban – „a többiek úgyis a hegy túloldalán vannak, én meg nyakon csípem a malackát…” s figyeltem bokor túloldalára várt disznót.

Bár ne tettem volna! A hegytetőn, a bokrok közt valami iszonyatos csörtetéssel jött ki, s kisvártatva, nem túlzok, egy medve méretű kan rohant lefelé, tőlem úgy kétszáz méterre. Földbe gyökerezett lábbal néztem a hatalmas méretű ezüstszürke jószágot. Mire felocsúdtam és lövésre emeltem a puskámat, beugrott a hegyen lévő fiatalosba. Nem akarom leírni, mi játszódott bennem le ott és akkor. „Ha a helyeden maradsz, nem takar a kökénybokor, ha disznót akarsz lőni, ne csak bámulj, lőj is! Életed kanja volt…”

Visszaálltam az eredeti helyemre. Jó két perc múlva csörtetés, most az előttem lévő hegy bal oldalán jelent meg egy termetes, rohanó disznó. Gyorsan felkaptam a fegyvert, rögtön rajta voltam. Követtem egy picit, majd amikor a tövisbokrok közt egy négyméteres sima placcra ért, lőttem. A fejét céloztam, úgy 160 méterre lehetett. Az RWS lőszer nem rúgott nagyot, de az átlagosnál nagyobb zajjal indult, el is kezdett sípolni a fülem, becsapódást nem hallottam, a disznó rohant tovább. Tudtam, hogy lesz még egy lehetőségem, újrakulcsoltam, de amint fel akartam kapni a Mausert, a disznó oldalra bukott, rúgott egyet a hátsó lábával a levegőbe, és azon lendülettel becsúszott, két tövisbokor közé.

Nagyon megörültem! Végre lőttem, tisztán, magamban egy disznót, ráadásul öregapja lehetne az első hajtásban lőtt „közösnek”.

A hegy túloldaláról ismét több lövés hangzott, majd harsogva tört a cserje, amint egy termetes kan disznó most az előttem lévő hegy jobb oldalán vágtázott lefelé. Azonnal lőttem, becsapódást itt se hallottam, gyorsan újratöltöttem, de mire célba vettem a disznót, az felbukott, s hátsó lábával focilabdányi földdarabot felszakítva rúgott egy hatalmasat, majd elfeküdt.

Örömöm határtalan volt. Már eddig is szép volt ez a nap, de így!

Ismét nem sokáig örülhettem, egy kutya csaholva közeledve jött egy csapat süldőt hajtva a hegytető felől. A kilenc disznó libasorban vágtatott a hegyről lefelé. Azt se tudtam hirtelen, melyiket célozzam. Felkaptam a fegyvert, és a harmadikra lőttem. A fegyver dörrenését a hegyek csak még jobban felerősítették, most se hallottam semmit, a vad nem jelzett. Újratöltöttem, lőttem, de ezt a lövésem, talán kicsit elkapkodtam, a földet szaggatta fel az egyik disznó előtt. Ekkorra az először meglőtt disznóm oldalra bukott.

Még egyet ismételhettem, az utolsó előttit megcéloztam, és lőttem. A disznó, mintha halkan visított volna egyet. A kis jagd terrier, amely oly bőszen hajtotta a süldőkondát, nekiesett a meglőtt, fekvő süldőnek, és elemi erővel tépte, marcangolta azt.

Nevetve néztem, füttyentésemre odajött. Pont olyan volt, mint az enyém otthon, a Pocok. Megsimogattam, és mutattam neki a hegy túloldala felé: „Szaladj, küldj még erre egy párat!” A kutyus elszaladt a „megbeszélt” irányba.

Kisvártatva a hegytetőn úgy kétszáz méterre megjelent egy szőrös, csúnyácska kis süldő. Egyet rálőttem, mire az feljebb ment és a gerincen szaladt végig. Mivel nem volt mögötte golyófogó háttér, nem mertem több lövést leadni rá, de mintha lassult volna a rohanása, mielőtt a bokrokhoz ért volna.

Közben kezdett lassan esteledni, és a januári nap egyre gyorsabban kúszott le a hegyek mögé.

Megjelent az elnök is, az embereivel. Mikor mutattam, hol, mi fekszik, s milyen távolságokban, gratuláltak nekem. Először a kis süldőt néztük meg, tüdőlövése volt, kicsi be- és kimeneti nyílásokkal. Következett az ebben a hajtásban elsőként lőtt nagytestű disznó, amely egy termetes, élősúlyban 160 kiló körüli meddő koca volt, jókora kampókkal.

Ezután a másodikként meglőtt, kannak vélt disznóhoz mentünk, melynek kb. 12 centis agyar kandikált ki a szájából. Az elnök úr felismerni vélt benne egy disznót, amire korábban már kétszer rálőtt. Rögtön elkezdtünk számolni, szorozni… mekkora lehet ez az agyar egészben! A süldőcsapatból még egyet eltalálhattam, mert a rálövés helyén erős vérzést láttunk, ami a tövisbokrok közé vezetett, de a ránk szakadó este miatt inkább elkezdtük a disznókat összegyűjteni, pótkocsira rakni, utánkeresni pedig kijönnek a fiúk majd világosban másnap.

Nem kis munka volt a nagyobb testű jószágokat levonszolni a hegyről a tövises bokrok között. Erre a munkára a jól megtermett, alsókulcsos Western-puskával vadászó vadásztárs ajánlkozott. Kis tanakodás után fegyverének középagyára kötöttük a kötelet, úgy húztuk ketten a zsákmányt le a pótkocsihoz.

Örömöm határtalan volt! Ilyen szép eredményre legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Telefonomon nem volt magyar térerő, így szlovák hálózatból értesítettem vadászbarátaimat a nap eseményeiről sms-ben.

A teríték a vadászháznál gyönyörű volt. Tíz disznó, elöl középen az én nagy kanom, a „főnök”, amelynek agyara 19 centiméteres volt, mellette balján Poór Imi 12 centis kanja, jobbján az én nagy kocám, mögötte a kisebb disznók. Egyértelműen az utolsó, időben legrövidebb hajtás volt mindenki számára a favorit, itt lőtt rá mindenki a legtöbb disznóra.

Az okokat a finom vacsoránál hosszasan elemezgettük: az egyik, a hely fekvése, amíg csak világos volt, szinte végig ide sütött a nap, körbejárva a völgyet, a disznókat jól beetették, és már két éve, még egyéni vadászatok alkalmával sem háborgatták őket. Elismerés a szervezőknek, és a jól, hangosan hajtó kutyás hajtóbrigádnak.

Egy biztos, októbertől, ha megint indul a szezon, ide biztosan visszajövök!