Keressen minket

Vadászat

A vadász is lehet célpont

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

… avagy a lódarazsak támadása

Nyár elején, június közepe táján, ragyogó napfényes időben, nagy reményekkel utaztunk az egyik vadásztársammal a Felső-Tisza vidékére vadászni. A meghívásunk selejt őzbakra szólt; méghozzá fejenként kettő őzbakot is lőhettünk a tervek szerint. A kezdődő búzaérést is figyelembe véve, ígéret volt arra is, hogy vadkárelhárítás gyanánt vaddisznót is lőhetünk. A meghívásunk értelmében a nyíregyházi Erdő- és Fafeldolgozó gazdaság Lónyai és a Gúthi erdészeténél próbálhattunk szerencsét. Mint már annyiszor, ekkor is rájöttem arra, hogy a különböző vadászati lehetőségek milyen nagyszerű előnyöket nyújtanak az ország sokszínű arculatának megismerésében.

A vendéglátónk egyben kitűnő idegenvezetőnek is bizonyult. Élvezet volt hallgatni, amit erről a tájról a beszélgetéseink során színesen és tartalmasan előadott. Átéléssel magyarázta, hogy a Felső-Tiszavidék – mintegy 2500 km2 területű üdülőkörzet – két különálló tájegységből áll, amelyet csak a bioklimatikus viszonyok közelsége köt össze egy területi egységbe. Egyik része a Kraszna és a Felső-Tisza vonalától keletre, az országhatárig terjedő Szatmár-Beregi síkság, amelyhez Lónya térsége is tartozott. A másik a Tisza–-Záhony-–Balsa közötti szakaszának két oldalát keretező Bodrogköz és a Rétköz. Az egész táj úgynevezett peremsüllyedékekből áll; ennek kialakulása fordította meg, az általános lejtéssel ellentétes északi irányba a mai Tisza Vásárosnamény–Záhony közötti szakaszát. A két tájrészlet felszíni képe annyiban hasonló, hogy mindkettő a határon túli hegységekből a Tiszához lefutó mellékvizek és patakok hordalékkúpja közé zárt, rossz lefolyású, lápos-mocsaras mélyedésekből, valamint azok szintje fölé emelkedő folyóhátakból áll, ezek alakítják e táj sajátos domborzati viszonyait. A táj belső képe a vízbő altalaj felett ligetes, erdőkkel tagolt; köztük helyi védettségű természetvédelmi területekkel, amelyek nemcsak az értékes vadállománynak biztosítanak természetes élőhelyet, hanem egyes helyei a már kihalóban lévő, főleg lápi növényritkaságokat is őriznek.

Először a Lónyai erdészet vadászháza volt a szálláshelyünk, igen kellemes erdei környezetben. Itt két napot töltöttünk, amely vadászati szempontból nem hozott sikert a számunkra, de a környezet megismerésében annál többet adott. Tagolt erdeivel, ligeteivel, zsombékos területeivel ez a Tisza-menti táj hamar megnyerte a tetszésemet. Lovas kocsival nagy területeket bejártunk a reggeli és esti barkácsolásaink során. Egyik alkalommal gyalogos cserkeléssel alig ötven méterre voltunk az államhatártól, amelyre egy tábla figyelmeztetett bennünket. Onnan szabad szemmel is látni lehetett a néhány kilométerre fekvő ukrán falucskát, amely lényegében magyarlakta település volt, de az egy másik ország, más világát tükrözte a számunkra. Napközben meglátogattuk a Tiszát, amely éppen akkor „virágzott”..Sok kérész lebegett felette, s ahogy a dal jellemzi egy-egy kérész sorsát: „alig született meg és máris semmivé lett.”

Házigazdáink biztatására próbálkoztunk a horgászattal is kecsegére, de nem nagy sikerrel. Való igaz, ennek nem is voltunk valami nagymesterei, ellenben a Tisza-parti horgászat és a csónakázás végén, számos méretes szúnyog volt a terítéken, melyeket sikerült a nedves arcunkról, nyakunkról és egyéb testrészeinkről telitalálattal lecsapni. A program befejezésekor úgy néztünk ki a csípések miatt, mintha kanyarósak lennénk. És vidáman egymásra mutogattunk mindaddig, amíg a tükörbe nézve megláthattuk magunkon is a csípések jeleit.

Nem lőttünk vadat, nem fogtunk halat, de az itt töltött két nap mégis kellemes volt. Megköszönve házigazdáinknak a szíves vendéglátást, a további menetrendnek megfelelően átutaztunk a Gúthi erdészet területére, ahol már vártak bennünket. Este a vadászházban könnyű vacsora mellett folyt a beszélgetés a vendéglátókkal. Mi más is lehetett volna a téma, mint a helyi környezet sajátosságai és az ebbe illeszkedő vadgazdálkodás. Házigazdáink e téren kiváló szakemberek voltak, őszinte érdeklődéssel hallgattuk hát szakmai tapasztalataikat, elemző fejtegetéseiket. Majd készülődve az esti lefekvéshez, pontosítottuk a másnapi vadászati programot is. Az volt a lényege, hogy egy-egy kísérő vadásszal külön vadászunk. A lőhető vad fejenként kettő selejt bak és az erdőrészekbe beékelődött búzatáblákon vadkárelhárításként vaddisznó. Az időjárástól függően a területen lovas kocsival vagy gépjárművel fogunk mozogni, majd ezt gyalogos cserkelésekkel váltjuk fel.

Másnap hajnali négy órakor már a terepen voltunk. Az időjárás kellemesnek ígérkezett, bár a levegő eléggé párás volt. A kísérőm az eget kémlelve meg is jegyezte, hogy ebből napközben még akár egy jó nyári zivatar is keletkezhet. Jó nagy területeket bejártunk a kora reggeli órákban, láttunk őzeket, sőt lőhető bakot is, de nem jutottam lövéshez. Így ez a reggel nekem nem hozott szerencsét. A barátom viszont mind a kettő selejtbakját meglőtte. A vadászsikere meghozta a jó hangulatot; mustrálgattuk a két jó bakot és levett kalappal gratuláltunk az elejtőnek. Még egy koccintást is megengedtünk magunknak és aztán jó étvággyal láttunk neki a reggelinek.

Reggelizés után lepihentünk, hiszen a korai kelés miatt rövid volt az éjszaka. Déltájban igazi nyári zivatarra ébredtünk. Dörgött, villámlott és nagy cseppekben szakadt az eső. Úgy nézett ki, mintha el sem akarna állni. Bár a nyári zivatarok általában nem tartanak sokáig; ahogy jönnek, úgy el is vonulnak. A helyiek azzal biztattak, hogy vége lesz ennek nemsokára, hiszen az esőcseppek nagy buborékokat képeztek a felázott talajon, ami szerintük biztos jele a nyári zivatar időlegességének. Ez azt jelenti, hogy „hamar kiesi magát” – mondták nyugtatóan. Jóslatuk csak részben igazolódott be, mert az egyik esőfelhőt követte a másik, így órákon át, zuhogott az eső. Közben megebédeltünk. Délután öt óra tájban kezdett csendesedni a zivatar, de körös-körül sűrű villámlások és távoli menydörgések jelezték, hogy a mai napra ennek az esőzésnek még nincs teljesen vége.

Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, hiszen lassan indulni kellene a terepre, különösen, ha bakot is szeretnénk lőni, nemcsak vaddisznót. A vadásztársam úgy döntött, hogy ő inkább bent marad és pihen egyet, miután a két selejtbakját meglőtte. A vaddisznó nem izgatta annyira a fantáziáját, hogy ilyen időben kimozduljon. A kísérőm viszont úgy vélekedett, hogy menjünk csak kifelé, mert ha kérdéses is az esélyünk, az viszont egészen bizonyos, hogy a bakok és a disznók a kedvünkért nem fognak besétálni a vadászház udvarába. Gépjármű van, esőkabáttal is el vagyunk látva; mi lehet hát a kérdés? Semmi! Felszereltük magunkat és elindultunk a terepjáróval. Az esőcseppek ekkor még szaporán porolták a terepjáró ponyváját, de azért lassan csendesedett az idő.

Lassan, jobbra-balra figyelve gurultunk az erdős terepen. Alig félórányira a vadászháztól, a kísérőm észrevette, hogy egy ritkás erdőfoltban áll egy bak, tőlünk úgy hatvan méterre. Lassított, de még mozgott a jármű, amikor máris elbírálta a bakot. Megálltunk és határozottan mondta: ez egy jó selejt bak! Tessék meglőni! A felszólításnak én sikerrel eleget tettem. Egy kb. hatéves, szűkállású, a visszarakás jeleit jól mutató bak volt. Na látja! – Ha most bent ücsörögnénk a vadászházban, ezzel sem találkoztunk volna össze, mondta a kísérőm. És még a napnak nincs vége! – tette hozzá sejtelmesen. Ekkor még egyikünk sem gondolta, hogy talán jobb lett volna, ha itt befejezzük, mert ezután jött még a fekete leves. Vagy derűre ború? Egyre megy.

Több száz méterre elhagytuk már a helyet, ahol a bakot meglőttük, amikor a kísérőm leállította a motort és közölte velem, hogy a terepjárót itt hagyjuk és nem messze van egy magasles, az erdőbe beékelődő búzatábla szélén. Arról a lesről megvárjuk a búzára kijövő disznókat. Ez a terv nekem is nagyon tetszett. Gondoltam magamban, hogy milyen jó is lenne majd bevonulni egy bakkal és egy disznóval. A bak mellé jó lenne akár egy süldő is! Azért én sem akartam lemaradni vadászati sikerekben a vadásztársamtól. Jól kitaposott cserkelő út vezetett az erdős terepen az érésben lévő búzatábla széléig, az itt megépített, jó hosszú létrás, sátortetős magasleshez, amely a fák hézagain át már messziről látható volt.

Odaérve a kísérőm néhány létrafokot fellépett és távcsövezve körülnézett a búzatáblán. De sietve jött le a létráról és érezhető izgalommal, suttogva közölte velem, hogy a lessel szemben, a búzatábla ugyancsak erdővel határos túlsó szélén, már kint vannak a disznók. A hátuk jól kilátszik a búzából. Biztatott, hogy menjek csak fel óvatosan, felszerelésemmel együtt a lesre, és ha felértem ő majd utánam jön. A disznók hallatán nekem nem kellett sok biztatás; fokról-fokra igyekeztem felfelé a létrán. A közepe táján járva szabad szemmel is jól láttam a búzatábla túlsó szélén a disznók fekete hátát a jórészt letaposott búzában. Lenéztem a kísérőmre, aki kézjelekkel egyre csak sürgetett, hogy menjek fel a lesre, jön utánam ő is. Én óvatosan ugyan, de tempósan felmentem a fedett lesre. A fegyverem gyorsan elhelyeztem a les egyik sarkában. A vadásztáskám még a vállamon volt, látcső a nyakamban, amivel a disznókat próbáltam minél előbb megfigyelni. A hátamon hanyagul lógott a széles lebernyegű, gumírozott esőköpeny.

Közben a kísérőm is feljött utánam és mellettem állva a látcsövével ő is a disznókat kémlelte. Én közben leemeltem a hátamról az esőköpenyem és egyet lendítve rajta össze akartam hajtani, hogy majd ráterítem az ülőpadra, amikor valahonnan fentről a fejem felett, fenyegető zúgással lódarazsak jelentek meg és szó szerint lecsaptak rám. A fejemet a kalap megvédte, de a nyakam és a kezem, amellyel próbáltam magamtól elhessegetni a darazsakat, az fedetlen volt. Valóságos célpontot jelentett a darazsaknak. Hirtelen óriási fájdalmat éreztem a nyakamon és a jobb kézfejen. Szinte hangosan felszisszentem, sőt mi több felnyögtem és igyekeztem valami fedezéket keresni a támadásuk ellen. A kísérőm olyan gyorsan leiszkolt mellőlem a létrán, hogy néhány pillanat múlva már lentről hallottam a hangját és a sürgetését, hogy jöjjek gyorsan onnét lefelé. Én a kéznél levő gumírozott esőköpenyem hirtelen a fejemre borítottam, felkaptam a kitámasztott fegyveremet és így, letakart fejjel igyekeztem hátrafelé lemenni a létrán. A szabadon maradt kézfejemet, amelyikkel kapaszkodtam, így is azonnal célba vette az egyik méretes lódarázs.

Még fenn a lesen, amikor az esőköpenyt a fejemre borítottam, vele együtt egy lódarazsat is a nyakamba takartam és ezt egy óriási csípéssel hálálta meg. Ekkor a legnagyobb kínomban hirtelen egy hatalmas nyaklevest adtam magamnak, hogy a darazsat agyoncsapva ártalmatlanná tegyem. Ez sajnos csak félig-meddig sikerült, mert amíg csak le nem értem a földre, a megnyomorított lódarázs a köpeny alatt a nyakamat marcangolta, de ki kellett bírni, mert az egyik kezemben a fegyvert, a másikkal pedig lefelé haladva a létrát fogtam. Amint földet értem ledobtam a fejemről az esőköpenyt és a már futásra készülő kísérőmet arra kértem, hogy üsse le a nyakamról azt az átkozott darazsat. Ezt ő meg is tette. Rá akart taposni, de én felvettem az élettelen darazsat a földről, becsúsztattam a kabátom zsebébe – gondoltam, hogy jó lesz emléknek – és igyekeztem a helyszínt tempósan elhagyó kísérőm után.

A nyakamon és mindkét kézfejemen összesen hét darázscsípés volt. Három helyen a nyakamon és négy a kézfejeken. Olyan mélyreható, égő fájdalmat, mint akkor sem előtte, sem az óta nem éreztem. Pedig gyermekkoromban sokszor megcsípett a közönséges darázs, vagy a méhecske – hiszen tanyán nevelkedtem –, de azok csípése csupán „pusszantás” volt ehhez képest. Szaporán kapkodva a lépteinket igyekeztünk vissza a terepjáróhoz. A kísérőm gyakran hátrafordulva nézegette az arcomat, és folyton azt kérdezte, hogy nem vagyok-e rosszul? Én nyugtatgattam, hogy nem, pedig nagyon fájt a csípések helye és néha mintha a szívem is kalimpált volna kissé. Ez utóbbi jelenséget én magamban az átélt izgalmakkal magyaráztam.

Végre elértük a gépkocsit és gyorsan beültünk, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat. Akkor néztem meg jobban a csípések helyét a kezemen – a nyakamon legfeljebb csak tapinthattam – és láttam, hogy a csípések helye több centiméter átmérőben csúnyán felduzzadt, sötéten vöröslött. Tapogattam a nyakamon is képződő, fájdalmas és lüktető duzzanatokat. A kísérő vadász látva ezeket a ronda bőrelváltozásokat azt javasolta, hogy menjünk be a legközelebbi településre és keressünk egy orvost, aki nyilván injekciókat ad majd, a csípések okozta fájdalmak enyhítésére. Én ellene voltam ennek, mert abban bíztam, hogy nem lehet komolyabb bajom.

Ma már tudom, hogy az ellenvetésem akkor nagyon felelőtlen volt a részemről. Azóta már több tragédiáról is hallottam, ami a lódarázscsípéstől következett be. Állítólag olyan nagy mennyiségű alergén anyagot visz be csípésével az ember szervezetébe, hogy annak hatására hirtelen felszökik a vérben az adrenalin szintje, amely nem más, mint a mellékvese hormonja. Utánanézve később megtudtam, hogy a mellékvese nyugalomban egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mennyiségű adrenalint termel, amelynek kiválasztása a szervezet fokozott megterhelése esetén, különösen vészhelyzetekben fokozódik. Legszembetűnőbb a szívre és a vérkeringésre kifejtett hatása, ugyanis emelkedett szintje növeli a szívösszehúzódások számát és erejét, ezért erős szívdobogást okoz, továbbá növeli a vérnyomást. Megváltoztatja a keringő vérmennyiség eloszlását a szervek között; a szív és az izomzat több, a bőr és a belső szervek kevesebb vért kapnak. Az emelkedett szintű adrenalin vészhelyzetekben tehát fontos szerepet játszik a szervezet gyors és hatásos alkalmazkodásában. Igen ám, de szervezete válogatja, hogy ilyen hirtelen és nagyfokú megterheléseket képes-e elviselni? Miként reagál a szívritmuszavarokra vagy a hirtelen meg növekedett vérnyomás hatásaira? Ezért volt már nem egy eset, amikor a lódarázscsípés halállal végződött.

Én akkor ezt még nem tudtam. Csupán bizonyos allergiás reakciókról hallottam méh- vagy darázscsípések esetében, de komolyabb esetekről nem volt tudomásom. Szaporább szívdobogásom, némi ritmuszavarom nekem is volt már útközben a gépkocsihoz menet, de még inkább, amikor már beültünk a terepjáróba. Ezt azonban én hősiesen elhallgattam. A kísérő vadász ezeket a tüneteket nem vette észre rajtam. Lassan elindult a gépkocsival. Én arra kértem, hogy ha lehet, még ne menjünk be a vadászházba; hiszen még este nyolc óra sem volt. Hanem ha van a közelben még egy másik búzatábla, nézzük meg azt, próbáljunk ott szerencsét. Ő erre ugyan rábólintott, de este bent a vadászházban elárulta, hogy a legközelebbi falu felé vette az irányt, hogy rosszullétem esetén felkészüljön minden eshetőségre.

A szívverésem lassan normalizálódott, de a csípések helye égetően fájt. Olyan érzés volt, mintha tüzes vassal égetnék egyes helyeken a bőrömet. De tűrtem a fájdalmat, úgy tettem, mint akinek már kutya baja nincs. A kísérőm is megnyugodva látta, hogy az állapotommal már nincs különösebb baj, így egy másik búzatábla felé vette az irányt. Odaérve az erdő szélén egy fedetlen lesen foglaltuk el a helyünket, ahonnan jól beláttuk az előttünk elterülő búzatáblát. Közben kezdtük kiértékelni a helyzetet, hogy honnan is jöttek a lódarazsak. Én arra világosan emlékeztem, hogy amikor a fejem felett éktelen zümmögéssel megjelentek a darazsak, önkéntelenül felnéztem és a les fedett tetejének csúcsában, mintha egy épülőfélben lévő lódarázsfészket láttam volna. Amikor felmentem a lesre ezt én nem vettem észre, mert a disznók megfigyelésével voltam elfoglalva. Nyilván az eső bekergette azokat a félig összetákolt fészkükbe és a mozgásunkat észlelve lendültek támadásba. Én voltam hozzájuk legközelebb, én lebegtettem az esőköpenyem – amit össze akartam hajtogatni – tehát én lettem nekik a célpont.

A kísérőm közben őszintén elmondta, hogy azon a bizonyos magaslesen napokkal előtte lódarázsfészket találtak, de azt ő saját maga semmisítette meg. Vegyszerrel lefújta, a benne lévő darazsak egy része elpusztult, egy másik részük elmenekült. A fészket pedig szétrombolva, ledobta a magaslesről. Váltig állította, hogy még az előző nap is leellenőrizte, nem jöttek-e vissza fészkelni a darazsak, de annak semmi jelét nem látta. Ezért nem gondolt rá, hogy ezt újra ellenőrizze, miközben az ő figyelmét is a búzán kint lévő disznók kötötték le.

Közben újra elkezdett borulni az ég és távoli villámlások jelezték egy újabb nyári zivatar közeledtét. Miután körülöttünk nem tapasztaltunk semmilyen vadmozgást, vettem a bátorságot és azzal az ötlettel álltam elő, hogy mielőtt még az újabb eső ide érne, menjünk vissza az előző búzatáblához és nézzük meg, hogy kint vannak-e még a disznók! A kísérőm megdöbbenve nézett rám; biztos azt gondolta, hogy nem vagyok normális, és mint aki rosszul hallott, azt kérdezte, hogy hová menjünk? Vissza a darazsakhoz? Örüljünk, hogy élünk! – tette hozzá érezhető megkönnyebbüléssel. Mondtam neki, hogy én sem arra gondoltam, hanem az jutott eszembe, hogy a búzatábla közelében, az erdő szélén valahol kereshetnénk egy olyan helyet, ahonnan valamennyire rálátnánk a búzára. Megpróbálhatnák, hiszen veszteni valónk nincs. Most én mondtam neki azt, amit ő nekem odabent, hogy a kedvünkért nem sétálnak elénk a vadak, menjünk hát és nézzük meg azokat. Némi vonakodással ugyan, de elfogadta a javaslatomat.

Visszamentünk a terepjáróval nagyjából az előző helyre. Onnan gyalogos cserkeléssel közelítettünk a búzatáblához, messze elkerülve az ominózus magasles környékét. Ahogy a terep emelkedett, egy dombszerű képződmény legmagasabb pontjára értünk fel az erdő szélén, ahonnan – mit ad Isten –, újra megláttuk a búzába feketéllő disznókat. A látcsöveinkkel elég jól lehetett látni őket, de túl messze voltak tőlünk. A távolságot legalább kettőszáz-kettőszázötven méterre becsültük. Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk? Gépkocsival nem tudtunk volna hozzájuk közelebb jutni, gyalogosan pedig rossz volt a szelünk. Kedvezőbb terepadta lehetőség pedig nem kínálkozott. Döntöttünk, innen lövünk; sok veszítenivalónk nincs!

A nagy távolság és a búzatakarás miatt különösen stabil lövő testhelyzetet kellett biztosítani. Közelünkben volt egy fa, amelynek a törzse a legkedvezőbb magasságban kettéágazott, amely az esőköpenyemmel kibélelve jó lehetőséget adott a vállhoz emelt fegyver alátámasztásához. Mellettem jobbról, a kísérő vadász szorosan mellém állva egyfajta könyöktámaszt biztosított. A céltávcsövet a legnagyobb nagyításra állítottam és gondosan célba vettem az a disznót, amelyik a legjobban kilátszott a búzából. Közben a nyakam és mindkét kézfejem erősen sajgott a lüktető fájdalomtól. A kísérőm halkan jó tanácsokkal látott el; célozzak kissé a gerinc fölé, mert nagy a távolság, no meg a búzakalászok is eltéríthetik a lövedéket… és így tovább. Többször is nekiveselkedtem a megfelelő lélegzetvételhez és a visszatartásához; végre elengedtem a lövést, majd a lövés hangjától elválasztó, tört másodpercnyi szünettel jól hallottuk az éles becsapódást.

A meglőtt disznó éles visítással jelezte vissza a találatot. A többiek egy pillanat alatt eltűntek a búzából, bemenekültek az erdőbe. A kísérőm az éles visítás alapján megállapította, hogy a disznó valószínű gerinclövést kapott és az helyben is maradt. Ebben annyira biztos volt, hogy előre is gratulált a találathoz. Hozta a terepjárót és a terepviszonyok miatt csak jókora kerüléssel tudtuk megközelíteni a rálövés helyét. Ez az akció kis időre elvonta a figyelmem a gyötrő fájdalmaimról, de a csípések helye változatlanul tovább sajgott.

A borult idő ellenére még mindig világos volt, este kilenc óra felé járt az idő, így hamar megtaláltuk a dermedten fekvő disznót. Magas lapockalövést kapott és a csontokon expandált lövedék megsértette a gerincét és a belső szerveit is. Távolabbról nagyobbnak látszott, de nem volt több mint egy három-négyéves kani, alig 12 centis agyarral. Körülötte már szoba nagyságú területen le volt tarolva a búza, azért láttuk mi olyan messziről az ott lakmározó kondát. Bevallom, hogy ez esetben kevésbé érdekeltek a disznó agyarának méretei vagy a kora; számomra az volt igazán a lényeg, az adta az élményt, hogy a lódarazsak által összekaszabolva, ezek után is életben maradva, volt újra erőm és bátorságom visszamenni, a disznókat újra megkeresni, s nagy távolságból meglőni ezt a kis kanit. Zsigerelés után ott díszlett a saroglyán a meglőtt bak és a disznó. Láthatóan a kísérőm is örült ennek a sikernek, többszörösen elismerően gratulált és talán annak örült a legjobban, hogy engem épségben visz be a vadászházhoz.

A vadásztársam már várt bennünket; örvendezett, amikor meglátta a saroglyán az elejtett vadakat. Lelkendezve fogott velem kezet, de amikor erre felszisszentem, elszörnyedve nézte a kezem fejét, amely bíborszínekben pompázott és duplája volt az eredetinek. Természetesen el kellett mesélni a történteket, kalandunkat a lódarazsakkal. Amikor pedig a nyakamat is szemrevételezte, alig akarta elhinni, hogy a disznót még ez után az eset után lőttem meg. A házigazdánkat is meglepte és bántotta ez az ügy, mindenáron orvoshoz akartak vinni, de végül belátták, hogy ennyi idő eltelte után a fájdalmakon kívül már nem lehet komolyabb bajom.

Bent a vadászházban természetesen koccintani illett a sikerre, na meg az életben maradásomra. Nem igazán kedvelem a tömény szeszt, de ekkor egy jó pohár szabolcsi pálinkával igyekeztem enyhíteni a fájdalmaimat. „Borogatásként” pedig megittam rá egy üvegsört. Ezután kellemes érzésem támadt; kissé ellazultam, csökkent a feszültségem és mintha a fájdalmam is csillapodott volna. Mindenkitől elnézést kérve, a vacsoráról lemondtam, mert vonzott az ágy, le akartam feküdni. De azért még beszélgettünk egy keveset, amelynek azt a részét emelném ki, amely a természet különös erejéről szólt. Ugye, mi vadászok fel vagyunk szerelve a mai kor legkorszerűbb távcsöves vadászfegyverével, minden más felszereléssel, készek vagyunk bármilyen nagyvad elejtésére, és akkor jön egy tört-hüvelyknyi fullánkos, s egy pillanat alatt célponttá teszi azt a felfegyverzett vadászt, aki előtte még maga is célpontot keresett. Másodpercek alatt több találatot is bevisz, megsemmisíti és futásra kényszeríti a „nagy vadászt”, aki utána legfeljebb csak messziről méregeti azt a leshelyet, ahol a darazsakkal az ütközet lezajlott. Lám-lám, a vadász is lehet célpont.

Lefekvés előtt azt kérdezte a meghívónk, ezek után volna-e még kedvem holnap hajnalban kimenni, vadászni? Korán kellene indulni. Erre én örömmel igent mondtam, hiszen még a másik bakot nem lőttem meg. És ekkor nagyon meglepő dolgot közölt velem. A következőket mondta: „Nagyra értékelem a helytállásod és a megszállottságod a vadászat terén. Tisztában vagyok a felelősségünkkel, amely a lódarazsak miatt minket terhel. Ezért engedd meg, hogy megtoldjuk a lőhető vadak számát még egy jutalombakkal! Ezért holnap reggel nem egy, hanem kettő bakot is lőhetsz, ha lesz ehhez szerencséd!”

Mondanom sem kell, hogy ez a gesztus nekem nagyon jól esett és ezt hálásan meg is köszöntem. Zuhanyozás után hamar mély álomba merültem. Talán azóta sem aludtam olyan mélyen és jóízűen, mint azon az éjszakán. Másnap hajnalban ébredéskor a fájdalmaim csak némileg enyhültek. Nem gondoltam volna, hogy a lódarázscsípés fájdalmas hatása ennyire tartós. A korai lefekvés és az éjszakai mély alvás mégis sokat javított a közérzetemen.

Fortuna igencsak kegyes volt hozzám ezen a reggelen, mert alig egy óra leforgása alatt mind a két selejtbakot meglőttem. Így hát az egyéni összegző terítéken, amely a vadászati sikereimet dicsérte, ott volt három selejt bak (az előző napon elejtett bak trófeája már kifőzve) és egy vaddisznó. Ez a vadászat örök emlék marad a számomra, részben a vadászati sikereim miatt, de legfőképpen a lódarazsakkal lezajlott kalandom miatt is.

A trófeáim között előkelő helyen van egy méretes faragott tábla, amelyen félkör alakban van elhelyezve a három bak kiskoponyás trófeája, középen a kancsi agyara fehérlik és alattuk, mint egy kis bokréta sárgállik az oda ragasztott lódarázs, amelyet a nyakamról ütött le a hivatásos vadász, és amit én a zsebemben bevittem a vadászházba. Amikor erre a táblára nézek, magamban tisztelgek az ott elejtett vadak vadászati emlékének, és különös érzéssel szemlélem alattuk a kis bokrétát, az odaragasztott, sárgálló lódarazsat, amely ha nem lenne ott, vagyis ha az eset nem történt volna meg, szegényebb lennék egy felejthetetlen élménnyel.

Vadászat

Pirkadatkor kivágta, reggelre tűzifának eladta az erdőt

Print Friendly, PDF & Email

Vádat emeltek egy férfival szemben

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Bajai Járási Ügyészség lopás, hulladékgazdálkodás rendjének megsértése és eltiltás hatálya alatti járművezetés miatt vádat emelt egy férfival szemben. Az elkövető a környékbeli erdőkből hajnalonta kivágott akác- és nyárfát a helyszínen felaprítva tűzifának rögtön eladta, ezzel néhány hónap alatt komoly bevételre tett szert. A tanyás ingatlanában engedély nélkül felhalmozott 1 tonnányi roncsautó miatt is felelnie kell.

A vád szerint a bajai férfi 2022 szeptemberétől közel 5 hónapon át hajnalonta rendszám nélküli autóval és utánfutóval járta a Vaskút környéki erdőket azért, hogy fát lopjon. A vádlott az akkumulátoros fűrésszel kivágott fát a helyszínen felaprította és még a reggeli órákban rögtön le is szállította a vevőinek, akik köbméterenként 30-36 ezer forintot fizettek neki. A tolvaj összesen 40 köbméter akác- és nyárfát vágott ki, amivel közel 2 millió forint kárt okozott az erdőrészletek tulajdonosainak. Elfogásakor a bajai nyomozók 12 köbméter tűzifát lefoglaltak, így a sértettek kára részben megtérült.

A férfinál tartott kutatás során kiderült, hogy rendszeresen bontás céljából forgalomból kivont gépkocsikat és roncsautókat szerzett be, a bennük lévő motorral, a működésükhöz szükséges ásványi olajokkal, üzemanyag maradékkal, fékfolyadékkal együtt. A közel 20 köbméter térfogatú, 1 tonna tömegű veszélyes hulladékot a tanyás ingatlana udvarán tárolta. A roncsautókból a fémet sokszor égetéssel nyerte ki. A férfi mindezt a szükséges hulladékgazdálkodási engedély nélkül végezte, ami alkalmas volt az emberi élet, testi épség, az egészség, a föld, a víz és a levegő veszélyeztetésére.

A bűnügyi felügyelet alatt álló vádlott ráadásul 2023. augusztus 16-án, este, Baján úgy vezette a személygépkocsiját, hogy őt néhány hónappal korábban a bíróság jogerősen 1 évre eltiltotta a járművezetéstől.

Az ügyészség a férfit üzletszerűen elkövetett lopás, hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, valamint eltiltás hatálya alatti járművezetés bűntettével vádolja és ezért vele szemben börtönbüntetés kiszabását indítványozta azzal, hogy a korábbi, próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetését is utólag végre kell hajtani. Bűnösségéről a Bajai Járásbíróság fog dönteni.

A fotókon az érintett erdőrészlet, a frissen kivágott és felaprított tűzifa, valamint a tanyán tárolt roncsautó hulladék látható.

Forrás: Ügyészség

Tovább olvasom

Vadászat

Szarvashiba hazavinni az agancsot!

Print Friendly, PDF & Email

Agancstolvajokat fogtak a rendőrök

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A kapuvári nyomozók 24 óra alatt kiderítették, ki lopta el a szarvasagancsokat a Himod és Hövej környéki erdőből.

Fotó: Rendőrség

A rendőrségre február 28-án érkezett bejelentés arról, hogy 2024 első két hónapjában egy erdőből több kilogramm szarvasagancsot tulajdonított el valaki. A Kapuvári Rendőrkapitányság az ügyben lopás vétség miatt eljárást indított, kollégáink rövid időn belül azonosították a feltételezett agancstolvajt. A nyomozók február 29-én délelőtt, az otthonában fogták el a 36 éves férfit, majd a kutatás során megtalálták az erdőből származó 6 darab agancsot.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A fiatalembert munkatársaink a Kapuvári Rendőrkapitányságra állították elő, ahol lopás vétség elkövetése miatt gyanúsítottként hallgatták ki. Elismerte a cselekmény elkövetését, továbbá elmondta, nem volt tisztában azzal, hogy az agancsokat tilos az erdőből elvinni.

Fotó: Rendőrség

A Győr-Moson-Sopron Vármegyei Rendőr-főkapitányság kéri a természet kedvelőit, az erdőt- és mezőt látogatókat, fogadják meg az alábbi tanácsokat:

  • Agancsot találni izgalmas dolog, azonban azt – speciális engedély hiányában – soha nem vihetik magunkkal. Minden évben előfordul, hogy talált agancsot visznek haza erdőjárók, ami viszont lopásnak minősül.
  • Az agancs értékétől függ, hogy tulajdon elleni szabálysértést vagy bűncselekményt követ el az, aki magához veszi és elviszi.
  • Az elhullajtott agancsok gyűjtését kizárólag az erdészetek szakemberei, vadászok, vagy az erdőgazdaságok írásos engedélyével rendelkező személyek végezhetik.
  • A törvény nagyon szigorú, és az illegális agancsgyűjtést lopásnak, a szarvasok hajszolását és ezzel akár kínok közötti elpusztítását pedig állatkínzásnak minősíti.
  • Amennyiben kirándulás során feltehetően jogosulatlanul agancsot gyűjtő embert, embereket látnak, kérjük, hogy értesítsék az illetékes erdészeti hatóságot, vagy tegyenek bejelentést a 112-es segélyhívó számon.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Forrás: Rendőrség

Tovább olvasom

Vadászat

Felülmúltuk önmagunk: Balaton-felvidéki dúvadhét

Print Friendly, PDF & Email

Balaton-felvidéki dúvadhét eredményei:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A vadászati év utolsó napján a diszeli Artemisz Vadászház udvarán gyülekeztek a Balaton-felvidéki tájegység jogosultjai, hogy közös terítékkel adják meg a végtisztességet az elmúlt héten puskavégre került vadnak.

A VII. Balaton-felvidéki dúvadnapok közös terítéke. Fotó: – OMVK

Surányi Péter tájegységi fővadász köszöntötte a vadászatra jogosultak küldötteit, és ismertette a dúvadhét eredményét. Idén, amikor már hetedik alkalommal gyűltünk össze, a tájegység 18 vadgazdálkodási egységéből 15 vett részt a szimultán dúvadgyérítésben. Ennek eredménye lett az az összesen 92 vad: 39 róka, 15 borz, 7 aranysakál, 6 nyest, 17 szajkó, 7 dolmányos varjú és egy szarka, amiket kürtszóval búcsúztattunk. A Csobánc Vt. 23, a Bakonyerdő Zrt. 12, a bronzérmes Újkúti Vt. pedig 11 darabbal járult hozzá a közös terítékhez. Mint azt Surányi Péter kiemelte: nem a dúvadhéten kell elvégezni az egész éves dúvadgyérítést, az esemény célja a figyelemfelhívás, és az alkalom teremtése a szakmai tapasztalatcserére.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A házigazda Baracskay Lajos, a Csobánc Vt. elnöke, a vármegyei vadászkamara titkára röviden bemutatta a vadásztársaság adottságait, gazdálkodását. A kétszázat is meghaladja a teríték gímből, a vaddisznó háromszáz alá esett. Volt, hogy az 500-at is meghaladta, de a fokozott gyérítés eredménye már látványos. A legfőbb károsítóvá a szarvas lépett elő. A vadászterület kezelését megnehezíti az, hogy a koronavírus-járvány miatt sokan költöztek ide a nagyvárosból, akik aztán nem is mentek vissza: ezáltal a nyaralóövezetben mára jóval nagyobb a terület zavartsága, mint 2020 előtt volt. Vendégkörük stabil, a vadászati lehetőségek értékesítése nem jelent problémát.

Fotó: OMVK

Lakatos István, a Kapos-Tolnai vadgazdálkodási tájegység fővadásza az agancstőrothadással kapcsolatos kutatás jelenlegi állásáról tartott előadást. Mint elmondta: kezdetben valamilyen gennykeltő baktérium jelenlétére gyanakodtak, ám hamar kiderült, hogy a gennyesedés csak másodlagos fertőződés eredménye, a tünetegyüttes nem bakteriális fertőzésre vezethető vissza. Kialakulásában sokkal inkább a különböző mikotoxinok játszanak szerepet, de nem kizárható régen betiltott növényvédő és rovarölő szerek, illetve a mikroműanyagok hatása sem. Kezdetben dámszarvasnál figyelték meg a tünetegyüttest, de azóta már őznél és gímnél is megjelent. A dámbikáknál az azonos korú egészséges egyedek átlagban 1,3 kg-mal nehezebb agancsot raktak fel, mint az érintettek, de a károsodás nem kizárólag a hímivart érinti. A teheneknél, sutáknál a termékenyülés drasztikus visszaesése, illetve vetélés tapasztalható akkor, ha a takarmány mikotoxinnal szennyezett. Ennek elkerülése érdekében érdemes mellőzni a földről való etetést (használjunk vályút, tálcát) illetve ne etessünk törtszemet, hanem csakis teljes értékű, helyesen tárolyt, bevizsgált szemes vagy szálas takarmányt.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja

Az Országos Magyar Vadászkamara a hivatásos, valamint a sportvadászok önkormányzattal rendelkező, közfeladatokat, továbbá általános szakmai érdekképviseleti feladatokat is ellátó köztestülete, (Ábra: OMVK)

Amint azt Vezsenyi Imre, a Budapesti Erdőgazdaság Zrt. vadgazdálkodási osztályvezetője, ASP-tanácsadó megfogalmazta: azután, hogy az afrikai sertéspestis 2018-ban megjelent Magyarországon, volt remény arra nézve, hogy a Duna vonalát nem fogja átlépni a betegség. Sajnos nem így lett, a dunakeszi vadaskertben megjelent a kór, és tovább is terjedt. Veszprém vármegye egyelőre mentes az ASP-től, és szerencsések vagyunk abból a szempontból is, hogy az elejtett vadat szabadon értékesíthetjük. Azonban kártérítés (aminek összege március 1-től egységesen 20 000 forint/db lesz, csak addig jár majd, amíg van vaddisznó, ez pedig – ha a vírus ideér – már nem lesz egyértelmű. Érdemes minden legális eszközt (ezek köre bővült a közelmúltban) igénybe venni ahhoz, hogy elérhető legyen az 1 vaddisznó/200 ha sűrűség, ami hatékonyan lassítaná az afrikai sertéspestis terjedését.Greskó Károly örvényesi sportvadász a lőfegyverrel végzett ragadozógyérítéssel kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. Ez a tevékenység nem csak az apróvadas területeken bír jelentőséggel, a sakálok és a rókák az őzgidákból és a malacokból is vámot szednek. Létszámuk eredményesen apasztható ugyanakkor csalsípok használatával és állandó etetőhelyekkel. A csalsípoknál előnyben részesíti a műanyagból készülteket, mivel azok hidegben sem vetemednek meg, és kevésbé hangolódnak el. Érdemes először hosszabban, 10-15 másodpercig fújni, majd 5-10 másodpercnyi szünet után ismét egyszer, már rövidebben. Ezt 10-15 perc várakozás kövesse. Ha van hallótávolságban éhes ragadozó, bizonyára közelíteni fog. Előfordulhat ugyanakkor, hogy rossz irányból, szél alól fog érkezni, ekkor pedig következő alkalommal már bizalmatlan lesz a sípot hallva.

A rókák és a sakálok vonszalék segítségével, illetve rendszeresen etetett helyeket fenntartva is puskavégre kaphatóak. Ekkor fontos, de kifizetődő is a kitartás. Egy alkalommal nem kevesebb, mint kilenc rókát lőtt együltő helyében, igaz, ekkor már sötétedés előtt a lesen volt, és kitartott másnap hajnalig. Aki erre vállalkozik, az jól teszi, ha háttámlás magaslest épít, és a meglőtt rókákat csak a vadászat legvégén, és nem minden sikeres lövés után szedi össze. Az etetők távolsága a lestől nem mellékes, rókánál ne legyen közelebb, mint ötven, sakálnál, mint száz méter. A sakálok ugyanis szeretnek „vágni egy kört” az etetőhely körül, hogy szagot fogjanak. Ebbe a körbe pedig jó, ha a les már nem esik bele…

Az előadások elhangzása után kiváló estebéd elkültésére került sor, de a jelenlévők nem csak ezért maradtak. Jó volt kihasználni az együttlétet arra is, hogy egymás tapasztalataiból épülve kicsit tovább lássunk, mint a saját vadászterületünk határáig…

Forrás: OMVK

Tovább olvasom