Vadásznaplómat lapozgatva sok szép emlék elevenedik fel bennem. Több, mint harminc év alatt szerzett vadászati élményeimet és tapasztalataimat örökíti meg a napló. Gyakran előveszem, mert olvasgatva újra átélem a történéseket, amelyek sok kellemes élményt hordoznak. Elmondok most közülük egyet, amely számomra mindig is emlékezetes marad.

Meghívást kaptam az egyik dunántúli vadásztársasághoz, nyár dereka táján, vadkárelhárító vaddisznó vadászatra. A meghívóm vadásztársaságának területe, a Bakony alján jó adottságú terület volt, bőséges vadállománnyal. Sokan szerettek volna bekerülni ebbe a társaságba, de ők nem akarták felhígítani a tagságukat. Még a vendéghívás joga is szigorúan korlátozva volt; a tagoknak minden alkalommal jelezni kellett a vezetésnek, hogy a saját keretükre kit akarnak meghívni, vadászni a területükre. Így hát különös megtiszteltetés volt a számomra, hogy vendégvadász lehettem ennél a társaságnál.

Igazi kánikulai nyár volt. Napközben tikkasztó meleg. A délelőtti leutazást követő ebéd után jól esett a hűvös vadászházban egy kis pihenés. Az időjárás kellemesek ígérkezett az esti vaddisznózásra. Késő délutánra már enyhült a nagy meleg, amikorra indulnunk kellett, hogy még legyen időnk szétnézni a területen. A meghívó vadásztársammal együtt mentünk egy terepjáróval, velünk volt a kísérő vadász és a gépkocsivezető. Előre megbeszéltük, hogy engem az esti-éjszakai vadászatra egyedül hagynak majd egy megfelelő magaslesen, miután óvatosan érdeklődtem, hogy volna-e erre lehetőég. A meghívó vadásztársam közbenjárására ezt ugyan megengedték, de hozzá tették, hogy ezt csak nagyon kivételesen szokták megengedni, a tapasztalt vadásznak is csak akkor, ha nem trófeás nagyvadról van szó, és ha a meghívó a vendégéért felelősséget vállal. Bár a vadkan is trófeás, ami az agyarát illeti, de úgy voltak vele, hogy ebben talán nagy kár nem érheti őket. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert szeretek a magam szisztémája szerint vadászni. Esti, vagy éjszakai vadászatnál különösen. Így nincs, aki sürgessen, beleszóljon; mikor világítsak, vagy mikor lőjek. Így hát optimistán és jó érzéssel készültem az éjszakai les vadászatra.

Engem egy zabtábla sarkán felállított magaslesnél tettek ki. A kísérőnk eligazításként elmondta, hogy erre a területre másik vadász nincs beírva, tehát bármelyik irányba lőhetek. Vadászható a vaddisznó, csak arra kért, hogy kocát lehetőleg ne lőjek, mert abból nekik komoly kellemetlenségük származna, a meghívómnak úgyszintén. Süldőt lőhetek akár többet is, no és persze kant, bár megjegyezte, hogy azok csak későn váltanak ki az erdőből a zabra. A süldők már nem sokára itt lesznek, mondta nekem biztatóan. Megegyeztünk abban, hogy ők a vadásztársammal elmennek egy másik vadföldre, de olyan távolságba lesznek, hogy hallani fogják, ha lövést adok le. Legkésőbb éjfélig jönnek értem akkor is, ha addig nem adnék le lövést.

„Se szőr, se toll!” –– köszönéssel kívántunk egymásnak szerencsét. Ők tovább mentek én pedig elhelyezkedtem a magaslesen. Az előttem elterülő zabtáblát a domboldalban minden oldalról erdő határolta. Az érésben levő, dús zabtermés kitűnő terített asztal volt a vadaknak. Látszott rajta, hogy járnak rá, mert helyenként nagy foltokban le volt tarolva. Tőlem távolabb, a dombosabb részeken ritkább kelésű volt a zab, de a mélyebben fekvő területeken olyan magas és dús volt, hogy ott csak a letaposott részeken lehetett volna meglátni a disznókat.

Egy ideig mély csend volt körülöttem, de ahogy az est leszállt, kezdett éledezni az erdő. Különböző irányból távoli ágroppanásokat lehetett hallani. Majd egyre hangosabban, csörteteve közeledett a disznókonda. Hallani lehetett a vezetőkoca halk morgását, ahogy megpróbálta visszatartani a tapasztalatlan, éhes ivadékait. Többször megfigyeltem már, hogy a malacos kocák elvezetik a kondát a gabonatábla közeléig, de ott – bent az erdő takarásában – megállnak és megpróbálják alaposan felmérni a helyzetet, hogy nincs-e valami veszély. Mélyeket és nagyokat szimatolnak a levegőben, hallgatóznak egy ideig – vagyis az orrukra és a fülükre, mint a legélesebb érzékszervükre hagyatkoznak – halk morgásokkal figyelmeztetik a kondát, hogy várjanak még, ne legyenek mohók. Ha veszélyt éreznek, vagy valami gyanúsat szimatolnak, akkor egy pillanat alatt robusztus morgással riasztják a kondát és eltűnnek a környékről.

Néha az volt az érzésem, mintha direkt megvárnák, hogy nem tesznek-e lövést valamelyik mohó, vigyázatlan süldőre, amelyik nem vette figyelembe az intést. No és ha nincs lövés, amikor az már javában csámcsogva habzsolja a termést, akkor a tapasztalt koca is előmerészkedik a rejtekhelyéről.

Ez esetben is jól hallottam, hogy a konda a közelben van; az erdő szélében, le-föl mozogva kerülgették az illatos zabtáblát. Majd hamarosan megjelentek az első süldők, a vetés mélyebben fekvő részein. Ott lehetett hallani a falatozásukat, élénk csámcsogásukat. Aztán egyszer csak feltűntek a letarolt foltokban is. A szőkülő zabtáblában szabad szemmel is látni lehetett az esti homályban a fekete alakjukat. A koca ekkor még mindig az erdő takarásában volt és ott morgolódott. Nyilván nem észlelt konkrét veszélyt, inkább csak óvatos volt, így aztán ő maga is előjött. Fekete alakja azt mutatta, hogy nagytestű koca vezette a kondát.

Nyugodtan vártam tovább, nem volt okom a sietségre. Elhatároztam ugyanis, hogy ha már egyszer itt vagyok a Bakonyban, akkor lehetőleg csak valamire való kanra lövök, hiszen süldőt lőttem én már eleget. Kocát meg pláne nem lövök; ezt akkor sem tettem volna, ha nem figyelmeztettek volna rá. Arra gondoltam, hogy kivárok, amíg lehet, hátha szerencsém lesz, és még mielőtt jönnének értem, majd csak bejön a zabtáblába egy jó kan. Ha meg nem, és még bent lesznek a süldők, akkor is ráérek azok közül lőni egyet.

Közben újabb disznók jöttek a zabra, de azok is süldők lehettek; legalább is nagyobb példány nem volt köztük. És nem is az előző kondához tartoztak, mert az öreg koca néha megmorogta őket, mint olyanokat, amelyek másik családhoz tartoznak. Azok a tábla egy másik részén csipkedték a zabot. A leszálló sötétben főleg a hangok alapján tájékozódtam, mert a holdfény még nem igazán volt a segítségemre, arra csak éjfél után lehetett volna valamelyest számítani; de a kereső látcsövemmel mindvégig jól láthattam a süldők mozgását a szőke zabtáblában. Mindenesetre azért a fegyverlámpát is üzembe helyeztem, mert ez akkor engedélyezve volt.

Egyszer csak a lejtős zabtábla felső, dombosabb részén, az erdő határolta széle felől, hangos ágroppanásra lettem figyelmes. Majd újabb ágak törtek, roppantak; jelezvén, hogy valami nagyobb vad érkezik. Gondoltam arra is, hogy esetleg szarvasok közelednek. Majd hosszú percekig csend volt és aztán újabb ágreccsenés törte meg ezt a csendet. A zabtáblában lakmározó konda hirtelen elcsendesedett, abba hagyták a csámcsogást. A nagy koca morogni kezdett és nagyokat fújva, mély szimatokat vett a levegőből. Sejtettem, hogy ez a viselkedése nem szarvasok érkezését jelzi, mert arra a disznó így nem szokott reagálni. Sőt a tapasztalataim szerint egymás közelében is békésen tudnak falatozni. Biztos voltam benne, hogy velem szemben, fent az erdő szélén, a zabtábla közelében csakis egy jókora kan jelenhetett meg.

A sejtésem hamarosan beigazolódott. A látcsövemmel állandóan a zabvetés felső részét kémleltem, ahonnan a gyanús ágroppanásokat hallottam. Ott a terep dombosabb részén a zab kelése sokkal ritkább volt – no meg le is volt tarolva – és lámpa nélkül jól lehetett látni, amint egy nagy sötét alakzat megjelent a szőke zabtáblában. Az erdő takarásából lassú léptekkel előjött a kan, amit én vártam. A látcsövemmel jól ki tudtam venni a hosszúkás és méretes alakját. Éppen hogy megjelent, a koca robusztus röffenéssel riasztotta a kondát és hirtelen összeterelődve lefutottak a lesemhez közeli laposabb részre, ahol talán a legmagasabb volt a zab. El is nyelte őket, a kondából semmit, egyetlen süldőt sem lehetett látni. De a koca még ott is haragosan morgott.

A kan egyre beljebb jött a ritkás zabtáblában, felülről lefelé haladva a lejtős oldalban közeledett felém. Na, gondoltam most jött el az én időm. Óvatosan kézbevettem a magasles sarkában pihenő fegyveremet, majd a kereső látcsövemmel újra megkerestem a kant. Ott is volt és nyugodtan kezdte csipegetni a zabkalászokat. Megpróbáltam a céltávcsőben is befogni, amelyet a legnagyobb nagyításra állítottam. Láttam azzal is ugyan, de sokkal bizonytalanabbul, a célzás helyes irányát azonban megéreztem.

Éppen célozni készültem, amikor váratlan dolog történt. A kan fenyegetően morogni kezdett, mire a zabtáblában meghúzódó konda fejvesztve az erdőbe menekült. A csörtetésükből legalább is erre következtettem. De a kan továbbra is mélyeket mordult és nagyokat fújva, lassan meg-megállva a zabtábla tőlem balra eső, alsó szöglete felé haladt. Pontosan ellenkező irányba, mint ahol előzőleg a menekülő konda volt. Méltatlankodása tehát nem a kondának szólt. Onnan vajon mi jön? –– merült fel bennem a kérdés. Egyben meg is adtam a választ magamnak, hogy az csak egy másik kan lehet. Nyilván azt akarja elriasztani az erőteljes fenyegetésével. Gondoltam magamban, hogy az sem lehet „kislegény”, mert akkor nem lenne ennyire fenyegető vele szemben.

A fenyegetés ellenére egyszer csak a zabtábla erdővel határos bal alsó szögletéből előjött egy másik, ugyancsak méretes vaddisznó, amelyik mély robusztus morgásával adott választ a vetélytársának. Akkor már nem volt kétségem afelől, hogy az csakis kan lehet. A két kan nem egy irányból érkezett, nyilván két különböző famíliából származtak. Ahogy fenyegető morgással közeledtek egymáshoz, azt jelezte, hogy ebből még párbaj is lehet. Izgatottan vártam a fejleményeket és a látcsövemet le sem vettem róluk.

Elég hamar egymás közelébe kerültek. Nyilván némi erőfelméréssel kerülgették egymást egy kis ideig, majd hirtelen összecsaptak. Villámgyorsan elvégeztek néhány pengeváltást, miközben mélyen hörögtek és sivalkodtak. Alig néhány másodperces szünetekkel többször egymásnak estek; testük tömege a sötétségben hömpölygő görgeteggé vált, távolról is érzékelni lehetett a küzdelem hevességét, hallani lehetett az agyaraik csattogását, tüdejük fújtatását. Aztán az egyik hirtelen megfutamodott, a másik egy darabig kergette, de nem zavarta ki teljesen a zabból. Megelégedett azzal, hogy a gyengébb ellenfele jóval távolabb megállt az erdő és a zabtábla szögletében, nagyjából ott, ahonnan érkezett. A győztes kan pedig visszaballagott a dombra, a ritkás zabtáblába. A legjobb helyen állt meg és folytatta a zabkalászok csipegetését, a csámcsogása messziről is hallatszott.

A látcsövemmel mind a két kant jól láttam. Szinte azonos méretűek voltak; meg nem mondtam volna, hogy valójában melyik is a nagyobb. Csak sejtettem, hogy az a vesztes, amelyik másodjára érkezett, mert oda futott vissza, amerről bejött a zabtáblába. Az összecsapás után a győztes is az érkezési helyének irányát választotta. A vesztes kan közelebb volt hozzám, mint a másik, én mégis azt választottam, amelyik megverte és elkergette a jövevényt. Ugyanis arra gondoltam, hogy az a kan nyilvánvalóan erősebb és fejlettebb, feltehetően az agyara is nagyobb.

Utólag döbbentem rá igazán, ritka eset lehet egy vadászember életében, amikor két igencsak nagy kan közül kell neki választani, hogy melyiket is ejtse el. Én tehát a párbaj győztesét szemeltem ki. Néhány perc azért eltelt azzal, amíg a keresőlátcső és a puskatávcső segítségével újra megkerestem és célba vettem a kant. A fegyverlámpa fényét csak akkor akartam rávillantani, amikor már jó támaszt találva, pontosan rajta vagyok a céltávcsővel. Kitűnő akkumulátoros lámpám volt, bíztam benne, hogy elég erős lesz a fénye és elvisz odáig, mert a távolságot legalább százhúsz méterre becsültem. Jó kéz- és válltámasszal célozva, a céltávcső szálkeresztjét igyekeztem a sötét testtömegre irányítani. Ekkor megérintettem a fegyverlámpa pillanatkapcsolóját és az éles fénycsóva telibe kapta az éppen turkáló disznót, amelyik az éles fény hatására szinte megdermedt egy pillanatra. Ennyi elég volt nekem, hogy finomítsak a célzáson és a kan lapockájára helyezve a szálkeresztet, már dörrent is a puskám. A fegyver hangjától elkülönülten, egy pillanattal később, jól lehetett hallani a becsapódó lövedék csattanását. A lámpafényében láttam, hogy a disznó elfeküdt.

A fegyverem újra töltöttem és felkészültem egy újabb lövésre is, ha szükség lenne rá, de többszöri rávilágítással meggyőződtem róla, hogy a disznó némi rúgkapálás után végleg mozdulatlanná vált. A fegyverlámpám fényében a látcsövemmel próbáltam megítélni, hogy vajon mekkora testű kant lőttem. Hát bizony egy elég nagy disznót véltem feküdni a gyéren kelt és letarolt zabtáblában, a lejtős oldalban.

Az órám világító számlapján a mutatók féltizenkettőt mutattak. Megkönnyebbültem, hogy a késő éjszakai órában nem kell keresni a meglőtt vadat. Annak pedig különösen örültem, hogy nem sebeztem, ami az éjszakai vadászatoknál könnyen előfordulhat. Meglepett, hogy a lövésem elhangzása után nem sokkal már hallottam is a gépjármű motorjának közeledő zúgását és láttam a lámpájának világítását; máris jöttek értem. Kiderült, hogy ők már tizenegy óra óta a közelben várakoztak, de betartották a megállapodásunkat; mármint ha nem hallanak lövést, éjfélig akkor nem zavarnak.

Kíváncsian kérdezték, hogy mihez lehet gratulálni? Süldő, vagy esetleg kan? Úgy látszik azt fel sem tételezték, hogy esetleg koca is lehet. Mondtam nekik nem kis büszkeséggel, hogy ez bizony kan! Na, lássuk, hol fekszik? – kérdezte a hívatásos vadász. Én a lesen állva, a lámpám fénycsóváját oda irányítottam, ahol a disznó feküdt. Ők pedig a zabtábla szélén, a járművel körbe kerülve közelítették meg a helyszínt. A fénycsóvát követve hamar rátaláltak a fekvő disznóra. A terepjáró lámpafényénél nézegették a disznót és hallottam, hogy valamiről diskurálnak. Odakiáltottam, hogy: „Megvan a disznó? – „Meg ám! De még milyen!” – jött a válasz. „Tessék idejönni, át a zabtáblán” – kiáltott nekem a kísérő vadász.

Odaérve magam is elcsodálkoztam, mert egy igen nagy kan feküdt a lábaink előtt. Hosszú, izmos teste volt, magas marja és ígéretes, nagy agyara. Vadásztársaim elismeréssel gratuláltak az eredményhez. Lámpafénynél alaposan szemrevételeztük a kant. Rövid nyári szőrzetében furcsán festett, különösen azért, mert téglavörös volt az egész teste. A helyieknek ez nem volt feltűnő, mert mint mondták, ott ilyenkor a legtöbb disznó ilyen; ugyanis a vörös timföldes dagonyákban mártóznak meg. Na és az agyarai? Nagyok és épek! – állapítottuk meg egyöntetűen. Az alsó agyarai legalább hét-nyolc centire álltak ki az állkapocsból, élesre fenve.

Amíg a kant zsigerelték, részletesen el kellett mesélnem, hogy miként sikerült elejtenem ezt a szép kant. Amikor elmondtam a történetet és megtudták, hogy verekedésük után két nagy kan közül választottam és a győztest marasztaltam helyben, a meghívó vadásztársam elégedetten veregette a vállam, mondván „hát ez a rutin!” A disznók párbaját ugyanakkor nem értettük, mert ez leginkább ősszel, a párzás időszakában szokott gyakran előfordulni, ami érthető is. De ilyenkor, júliusban? Közülünk eddig még senki nem tapasztalt ilyet. Ez esetben a terület védelméről lett volna szó? Csak találgatni tudtuk.

Bevittük a kant a társaság hűtőkamrájába, és amikor a hátsó lábaival felfüggesztve lógott a csigán, akkor láttuk igazán, hogy mekkora disznóról van szó. Hátsó lábainak körmei közel voltak a plafonhoz, az első lábai pedig nem messze lógtak lent, a padozattól. Volt még ott fellógatva kettő süldő és egy másik kan, amit hajnalban lőttek, de azok olyanok voltak mellette, mintha az ivadékai lennének. Jó hangulatban ültünk asztalhoz, hogy áldomást igyunk erre a sikerre. Jólesett ezután a késői vacsora is. Majd a kísérőink azzal köszöntek el, hogy másnap lemérik a disznót és kifőzik az agyarát. Meglátjuk majd, hogy mi lesz az eredmény.

Abban maradtuk, hogy kora hajnalban már ne megyünk ki vadászni, mert úgy elment az idő, hogy nemsokára akár indulhatnánk is. Inkább pihenünk egy jót és így könnyebb lesz a nagy melegben másnap hazaautózni. Délelőtt volt már, amikor rendbe szedtük magunkat, és amikor beléptünk az ebédlőbe, az asztalra oda volt készítve, tölgyfalevél díszítéssel a kan hófehérre főzött agyarai. Már messziről is csodálatosan mutatós volt, hát még közelebbről. A méretei visszaigazolták az előzetes becsléseinket. A nagyagyarak hossza 22,4 illetve 22,7 cm; a kisagyarak 12,8 illetve 13,1 centiméteresek voltak. Az utóbbiak körmérete 7,9 cm-t tett ki. A zsigerelt súlyát is lemérték, amely nyári szőrben 171 kg volt.

Nagy öröm volt a számomra, hogy az agyarak bírálatán megkapta az aranyérmet, amely az óta is a legszebb trófeáim egyike. Nemkülönben a története, amely a vadászemlékeimnek ma is az egyik legszebb gyöngyszeme.