Keressen minket

Vadászat

Párbaj a Bakonyban

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

Vadásznaplómat lapozgatva sok szép emlék elevenedik fel bennem. Több, mint harminc év alatt szerzett vadászati élményeimet és tapasztalataimat örökíti meg a napló. Gyakran előveszem, mert olvasgatva újra átélem a történéseket, amelyek sok kellemes élményt hordoznak. Elmondok most közülük egyet, amely számomra mindig is emlékezetes marad.

Meghívást kaptam az egyik dunántúli vadásztársasághoz, nyár dereka táján, vadkárelhárító vaddisznó vadászatra. A meghívóm vadásztársaságának területe, a Bakony alján jó adottságú terület volt, bőséges vadállománnyal. Sokan szerettek volna bekerülni ebbe a társaságba, de ők nem akarták felhígítani a tagságukat. Még a vendéghívás joga is szigorúan korlátozva volt; a tagoknak minden alkalommal jelezni kellett a vezetésnek, hogy a saját keretükre kit akarnak meghívni, vadászni a területükre. Így hát különös megtiszteltetés volt a számomra, hogy vendégvadász lehettem ennél a társaságnál.

Igazi kánikulai nyár volt. Napközben tikkasztó meleg. A délelőtti leutazást követő ebéd után jól esett a hűvös vadászházban egy kis pihenés. Az időjárás kellemesek ígérkezett az esti vaddisznózásra. Késő délutánra már enyhült a nagy meleg, amikorra indulnunk kellett, hogy még legyen időnk szétnézni a területen. A meghívó vadásztársammal együtt mentünk egy terepjáróval, velünk volt a kísérő vadász és a gépkocsivezető. Előre megbeszéltük, hogy engem az esti-éjszakai vadászatra egyedül hagynak majd egy megfelelő magaslesen, miután óvatosan érdeklődtem, hogy volna-e erre lehetőég. A meghívó vadásztársam közbenjárására ezt ugyan megengedték, de hozzá tették, hogy ezt csak nagyon kivételesen szokták megengedni, a tapasztalt vadásznak is csak akkor, ha nem trófeás nagyvadról van szó, és ha a meghívó a vendégéért felelősséget vállal. Bár a vadkan is trófeás, ami az agyarát illeti, de úgy voltak vele, hogy ebben talán nagy kár nem érheti őket. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert szeretek a magam szisztémája szerint vadászni. Esti, vagy éjszakai vadászatnál különösen. Így nincs, aki sürgessen, beleszóljon; mikor világítsak, vagy mikor lőjek. Így hát optimistán és jó érzéssel készültem az éjszakai les vadászatra.

Engem egy zabtábla sarkán felállított magaslesnél tettek ki. A kísérőnk eligazításként elmondta, hogy erre a területre másik vadász nincs beírva, tehát bármelyik irányba lőhetek. Vadászható a vaddisznó, csak arra kért, hogy kocát lehetőleg ne lőjek, mert abból nekik komoly kellemetlenségük származna, a meghívómnak úgyszintén. Süldőt lőhetek akár többet is, no és persze kant, bár megjegyezte, hogy azok csak későn váltanak ki az erdőből a zabra. A süldők már nem sokára itt lesznek, mondta nekem biztatóan. Megegyeztünk abban, hogy ők a vadásztársammal elmennek egy másik vadföldre, de olyan távolságba lesznek, hogy hallani fogják, ha lövést adok le. Legkésőbb éjfélig jönnek értem akkor is, ha addig nem adnék le lövést.

„Se szőr, se toll!” –– köszönéssel kívántunk egymásnak szerencsét. Ők tovább mentek én pedig elhelyezkedtem a magaslesen. Az előttem elterülő zabtáblát a domboldalban minden oldalról erdő határolta. Az érésben levő, dús zabtermés kitűnő terített asztal volt a vadaknak. Látszott rajta, hogy járnak rá, mert helyenként nagy foltokban le volt tarolva. Tőlem távolabb, a dombosabb részeken ritkább kelésű volt a zab, de a mélyebben fekvő területeken olyan magas és dús volt, hogy ott csak a letaposott részeken lehetett volna meglátni a disznókat.

Egy ideig mély csend volt körülöttem, de ahogy az est leszállt, kezdett éledezni az erdő. Különböző irányból távoli ágroppanásokat lehetett hallani. Majd egyre hangosabban, csörteteve közeledett a disznókonda. Hallani lehetett a vezetőkoca halk morgását, ahogy megpróbálta visszatartani a tapasztalatlan, éhes ivadékait. Többször megfigyeltem már, hogy a malacos kocák elvezetik a kondát a gabonatábla közeléig, de ott – bent az erdő takarásában – megállnak és megpróbálják alaposan felmérni a helyzetet, hogy nincs-e valami veszély. Mélyeket és nagyokat szimatolnak a levegőben, hallgatóznak egy ideig – vagyis az orrukra és a fülükre, mint a legélesebb érzékszervükre hagyatkoznak – halk morgásokkal figyelmeztetik a kondát, hogy várjanak még, ne legyenek mohók. Ha veszélyt éreznek, vagy valami gyanúsat szimatolnak, akkor egy pillanat alatt robusztus morgással riasztják a kondát és eltűnnek a környékről.

Néha az volt az érzésem, mintha direkt megvárnák, hogy nem tesznek-e lövést valamelyik mohó, vigyázatlan süldőre, amelyik nem vette figyelembe az intést. No és ha nincs lövés, amikor az már javában csámcsogva habzsolja a termést, akkor a tapasztalt koca is előmerészkedik a rejtekhelyéről.

Ez esetben is jól hallottam, hogy a konda a közelben van; az erdő szélében, le-föl mozogva kerülgették az illatos zabtáblát. Majd hamarosan megjelentek az első süldők, a vetés mélyebben fekvő részein. Ott lehetett hallani a falatozásukat, élénk csámcsogásukat. Aztán egyszer csak feltűntek a letarolt foltokban is. A szőkülő zabtáblában szabad szemmel is látni lehetett az esti homályban a fekete alakjukat. A koca ekkor még mindig az erdő takarásában volt és ott morgolódott. Nyilván nem észlelt konkrét veszélyt, inkább csak óvatos volt, így aztán ő maga is előjött. Fekete alakja azt mutatta, hogy nagytestű koca vezette a kondát.

Nyugodtan vártam tovább, nem volt okom a sietségre. Elhatároztam ugyanis, hogy ha már egyszer itt vagyok a Bakonyban, akkor lehetőleg csak valamire való kanra lövök, hiszen süldőt lőttem én már eleget. Kocát meg pláne nem lövök; ezt akkor sem tettem volna, ha nem figyelmeztettek volna rá. Arra gondoltam, hogy kivárok, amíg lehet, hátha szerencsém lesz, és még mielőtt jönnének értem, majd csak bejön a zabtáblába egy jó kan. Ha meg nem, és még bent lesznek a süldők, akkor is ráérek azok közül lőni egyet.

Közben újabb disznók jöttek a zabra, de azok is süldők lehettek; legalább is nagyobb példány nem volt köztük. És nem is az előző kondához tartoztak, mert az öreg koca néha megmorogta őket, mint olyanokat, amelyek másik családhoz tartoznak. Azok a tábla egy másik részén csipkedték a zabot. A leszálló sötétben főleg a hangok alapján tájékozódtam, mert a holdfény még nem igazán volt a segítségemre, arra csak éjfél után lehetett volna valamelyest számítani; de a kereső látcsövemmel mindvégig jól láthattam a süldők mozgását a szőke zabtáblában. Mindenesetre azért a fegyverlámpát is üzembe helyeztem, mert ez akkor engedélyezve volt.

Egyszer csak a lejtős zabtábla felső, dombosabb részén, az erdő határolta széle felől, hangos ágroppanásra lettem figyelmes. Majd újabb ágak törtek, roppantak; jelezvén, hogy valami nagyobb vad érkezik. Gondoltam arra is, hogy esetleg szarvasok közelednek. Majd hosszú percekig csend volt és aztán újabb ágreccsenés törte meg ezt a csendet. A zabtáblában lakmározó konda hirtelen elcsendesedett, abba hagyták a csámcsogást. A nagy koca morogni kezdett és nagyokat fújva, mély szimatokat vett a levegőből. Sejtettem, hogy ez a viselkedése nem szarvasok érkezését jelzi, mert arra a disznó így nem szokott reagálni. Sőt a tapasztalataim szerint egymás közelében is békésen tudnak falatozni. Biztos voltam benne, hogy velem szemben, fent az erdő szélén, a zabtábla közelében csakis egy jókora kan jelenhetett meg.

A sejtésem hamarosan beigazolódott. A látcsövemmel állandóan a zabvetés felső részét kémleltem, ahonnan a gyanús ágroppanásokat hallottam. Ott a terep dombosabb részén a zab kelése sokkal ritkább volt – no meg le is volt tarolva – és lámpa nélkül jól lehetett látni, amint egy nagy sötét alakzat megjelent a szőke zabtáblában. Az erdő takarásából lassú léptekkel előjött a kan, amit én vártam. A látcsövemmel jól ki tudtam venni a hosszúkás és méretes alakját. Éppen hogy megjelent, a koca robusztus röffenéssel riasztotta a kondát és hirtelen összeterelődve lefutottak a lesemhez közeli laposabb részre, ahol talán a legmagasabb volt a zab. El is nyelte őket, a kondából semmit, egyetlen süldőt sem lehetett látni. De a koca még ott is haragosan morgott.

A kan egyre beljebb jött a ritkás zabtáblában, felülről lefelé haladva a lejtős oldalban közeledett felém. Na, gondoltam most jött el az én időm. Óvatosan kézbevettem a magasles sarkában pihenő fegyveremet, majd a kereső látcsövemmel újra megkerestem a kant. Ott is volt és nyugodtan kezdte csipegetni a zabkalászokat. Megpróbáltam a céltávcsőben is befogni, amelyet a legnagyobb nagyításra állítottam. Láttam azzal is ugyan, de sokkal bizonytalanabbul, a célzás helyes irányát azonban megéreztem.

Éppen célozni készültem, amikor váratlan dolog történt. A kan fenyegetően morogni kezdett, mire a zabtáblában meghúzódó konda fejvesztve az erdőbe menekült. A csörtetésükből legalább is erre következtettem. De a kan továbbra is mélyeket mordult és nagyokat fújva, lassan meg-megállva a zabtábla tőlem balra eső, alsó szöglete felé haladt. Pontosan ellenkező irányba, mint ahol előzőleg a menekülő konda volt. Méltatlankodása tehát nem a kondának szólt. Onnan vajon mi jön? –– merült fel bennem a kérdés. Egyben meg is adtam a választ magamnak, hogy az csak egy másik kan lehet. Nyilván azt akarja elriasztani az erőteljes fenyegetésével. Gondoltam magamban, hogy az sem lehet „kislegény”, mert akkor nem lenne ennyire fenyegető vele szemben.

A fenyegetés ellenére egyszer csak a zabtábla erdővel határos bal alsó szögletéből előjött egy másik, ugyancsak méretes vaddisznó, amelyik mély robusztus morgásával adott választ a vetélytársának. Akkor már nem volt kétségem afelől, hogy az csakis kan lehet. A két kan nem egy irányból érkezett, nyilván két különböző famíliából származtak. Ahogy fenyegető morgással közeledtek egymáshoz, azt jelezte, hogy ebből még párbaj is lehet. Izgatottan vártam a fejleményeket és a látcsövemet le sem vettem róluk.

Elég hamar egymás közelébe kerültek. Nyilván némi erőfelméréssel kerülgették egymást egy kis ideig, majd hirtelen összecsaptak. Villámgyorsan elvégeztek néhány pengeváltást, miközben mélyen hörögtek és sivalkodtak. Alig néhány másodperces szünetekkel többször egymásnak estek; testük tömege a sötétségben hömpölygő görgeteggé vált, távolról is érzékelni lehetett a küzdelem hevességét, hallani lehetett az agyaraik csattogását, tüdejük fújtatását. Aztán az egyik hirtelen megfutamodott, a másik egy darabig kergette, de nem zavarta ki teljesen a zabból. Megelégedett azzal, hogy a gyengébb ellenfele jóval távolabb megállt az erdő és a zabtábla szögletében, nagyjából ott, ahonnan érkezett. A győztes kan pedig visszaballagott a dombra, a ritkás zabtáblába. A legjobb helyen állt meg és folytatta a zabkalászok csipegetését, a csámcsogása messziről is hallatszott.

A látcsövemmel mind a két kant jól láttam. Szinte azonos méretűek voltak; meg nem mondtam volna, hogy valójában melyik is a nagyobb. Csak sejtettem, hogy az a vesztes, amelyik másodjára érkezett, mert oda futott vissza, amerről bejött a zabtáblába. Az összecsapás után a győztes is az érkezési helyének irányát választotta. A vesztes kan közelebb volt hozzám, mint a másik, én mégis azt választottam, amelyik megverte és elkergette a jövevényt. Ugyanis arra gondoltam, hogy az a kan nyilvánvalóan erősebb és fejlettebb, feltehetően az agyara is nagyobb.

Utólag döbbentem rá igazán, ritka eset lehet egy vadászember életében, amikor két igencsak nagy kan közül kell neki választani, hogy melyiket is ejtse el. Én tehát a párbaj győztesét szemeltem ki. Néhány perc azért eltelt azzal, amíg a keresőlátcső és a puskatávcső segítségével újra megkerestem és célba vettem a kant. A fegyverlámpa fényét csak akkor akartam rávillantani, amikor már jó támaszt találva, pontosan rajta vagyok a céltávcsővel. Kitűnő akkumulátoros lámpám volt, bíztam benne, hogy elég erős lesz a fénye és elvisz odáig, mert a távolságot legalább százhúsz méterre becsültem. Jó kéz- és válltámasszal célozva, a céltávcső szálkeresztjét igyekeztem a sötét testtömegre irányítani. Ekkor megérintettem a fegyverlámpa pillanatkapcsolóját és az éles fénycsóva telibe kapta az éppen turkáló disznót, amelyik az éles fény hatására szinte megdermedt egy pillanatra. Ennyi elég volt nekem, hogy finomítsak a célzáson és a kan lapockájára helyezve a szálkeresztet, már dörrent is a puskám. A fegyver hangjától elkülönülten, egy pillanattal később, jól lehetett hallani a becsapódó lövedék csattanását. A lámpafényében láttam, hogy a disznó elfeküdt.

A fegyverem újra töltöttem és felkészültem egy újabb lövésre is, ha szükség lenne rá, de többszöri rávilágítással meggyőződtem róla, hogy a disznó némi rúgkapálás után végleg mozdulatlanná vált. A fegyverlámpám fényében a látcsövemmel próbáltam megítélni, hogy vajon mekkora testű kant lőttem. Hát bizony egy elég nagy disznót véltem feküdni a gyéren kelt és letarolt zabtáblában, a lejtős oldalban.

Az órám világító számlapján a mutatók féltizenkettőt mutattak. Megkönnyebbültem, hogy a késő éjszakai órában nem kell keresni a meglőtt vadat. Annak pedig különösen örültem, hogy nem sebeztem, ami az éjszakai vadászatoknál könnyen előfordulhat. Meglepett, hogy a lövésem elhangzása után nem sokkal már hallottam is a gépjármű motorjának közeledő zúgását és láttam a lámpájának világítását; máris jöttek értem. Kiderült, hogy ők már tizenegy óra óta a közelben várakoztak, de betartották a megállapodásunkat; mármint ha nem hallanak lövést, éjfélig akkor nem zavarnak.

Kíváncsian kérdezték, hogy mihez lehet gratulálni? Süldő, vagy esetleg kan? Úgy látszik azt fel sem tételezték, hogy esetleg koca is lehet. Mondtam nekik nem kis büszkeséggel, hogy ez bizony kan! Na, lássuk, hol fekszik? – kérdezte a hívatásos vadász. Én a lesen állva, a lámpám fénycsóváját oda irányítottam, ahol a disznó feküdt. Ők pedig a zabtábla szélén, a járművel körbe kerülve közelítették meg a helyszínt. A fénycsóvát követve hamar rátaláltak a fekvő disznóra. A terepjáró lámpafényénél nézegették a disznót és hallottam, hogy valamiről diskurálnak. Odakiáltottam, hogy: „Megvan a disznó? – „Meg ám! De még milyen!” – jött a válasz. „Tessék idejönni, át a zabtáblán” – kiáltott nekem a kísérő vadász.

Odaérve magam is elcsodálkoztam, mert egy igen nagy kan feküdt a lábaink előtt. Hosszú, izmos teste volt, magas marja és ígéretes, nagy agyara. Vadásztársaim elismeréssel gratuláltak az eredményhez. Lámpafénynél alaposan szemrevételeztük a kant. Rövid nyári szőrzetében furcsán festett, különösen azért, mert téglavörös volt az egész teste. A helyieknek ez nem volt feltűnő, mert mint mondták, ott ilyenkor a legtöbb disznó ilyen; ugyanis a vörös timföldes dagonyákban mártóznak meg. Na és az agyarai? Nagyok és épek! – állapítottuk meg egyöntetűen. Az alsó agyarai legalább hét-nyolc centire álltak ki az állkapocsból, élesre fenve.

Amíg a kant zsigerelték, részletesen el kellett mesélnem, hogy miként sikerült elejtenem ezt a szép kant. Amikor elmondtam a történetet és megtudták, hogy verekedésük után két nagy kan közül választottam és a győztest marasztaltam helyben, a meghívó vadásztársam elégedetten veregette a vállam, mondván „hát ez a rutin!” A disznók párbaját ugyanakkor nem értettük, mert ez leginkább ősszel, a párzás időszakában szokott gyakran előfordulni, ami érthető is. De ilyenkor, júliusban? Közülünk eddig még senki nem tapasztalt ilyet. Ez esetben a terület védelméről lett volna szó? Csak találgatni tudtuk.

Bevittük a kant a társaság hűtőkamrájába, és amikor a hátsó lábaival felfüggesztve lógott a csigán, akkor láttuk igazán, hogy mekkora disznóról van szó. Hátsó lábainak körmei közel voltak a plafonhoz, az első lábai pedig nem messze lógtak lent, a padozattól. Volt még ott fellógatva kettő süldő és egy másik kan, amit hajnalban lőttek, de azok olyanok voltak mellette, mintha az ivadékai lennének. Jó hangulatban ültünk asztalhoz, hogy áldomást igyunk erre a sikerre. Jólesett ezután a késői vacsora is. Majd a kísérőink azzal köszöntek el, hogy másnap lemérik a disznót és kifőzik az agyarát. Meglátjuk majd, hogy mi lesz az eredmény.

Abban maradtuk, hogy kora hajnalban már ne megyünk ki vadászni, mert úgy elment az idő, hogy nemsokára akár indulhatnánk is. Inkább pihenünk egy jót és így könnyebb lesz a nagy melegben másnap hazaautózni. Délelőtt volt már, amikor rendbe szedtük magunkat, és amikor beléptünk az ebédlőbe, az asztalra oda volt készítve, tölgyfalevél díszítéssel a kan hófehérre főzött agyarai. Már messziről is csodálatosan mutatós volt, hát még közelebbről. A méretei visszaigazolták az előzetes becsléseinket. A nagyagyarak hossza 22,4 illetve 22,7 cm; a kisagyarak 12,8 illetve 13,1 centiméteresek voltak. Az utóbbiak körmérete 7,9 cm-t tett ki. A zsigerelt súlyát is lemérték, amely nyári szőrben 171 kg volt.

Nagy öröm volt a számomra, hogy az agyarak bírálatán megkapta az aranyérmet, amely az óta is a legszebb trófeáim egyike. Nemkülönben a története, amely a vadászemlékeimnek ma is az egyik legszebb gyöngyszeme.

Vadászat

Pirkadatkor kivágta, reggelre tűzifának eladta az erdőt

Print Friendly, PDF & Email

Vádat emeltek egy férfival szemben

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A Bajai Járási Ügyészség lopás, hulladékgazdálkodás rendjének megsértése és eltiltás hatálya alatti járművezetés miatt vádat emelt egy férfival szemben. Az elkövető a környékbeli erdőkből hajnalonta kivágott akác- és nyárfát a helyszínen felaprítva tűzifának rögtön eladta, ezzel néhány hónap alatt komoly bevételre tett szert. A tanyás ingatlanában engedély nélkül felhalmozott 1 tonnányi roncsautó miatt is felelnie kell.

A vád szerint a bajai férfi 2022 szeptemberétől közel 5 hónapon át hajnalonta rendszám nélküli autóval és utánfutóval járta a Vaskút környéki erdőket azért, hogy fát lopjon. A vádlott az akkumulátoros fűrésszel kivágott fát a helyszínen felaprította és még a reggeli órákban rögtön le is szállította a vevőinek, akik köbméterenként 30-36 ezer forintot fizettek neki. A tolvaj összesen 40 köbméter akác- és nyárfát vágott ki, amivel közel 2 millió forint kárt okozott az erdőrészletek tulajdonosainak. Elfogásakor a bajai nyomozók 12 köbméter tűzifát lefoglaltak, így a sértettek kára részben megtérült.

A férfinál tartott kutatás során kiderült, hogy rendszeresen bontás céljából forgalomból kivont gépkocsikat és roncsautókat szerzett be, a bennük lévő motorral, a működésükhöz szükséges ásványi olajokkal, üzemanyag maradékkal, fékfolyadékkal együtt. A közel 20 köbméter térfogatú, 1 tonna tömegű veszélyes hulladékot a tanyás ingatlana udvarán tárolta. A roncsautókból a fémet sokszor égetéssel nyerte ki. A férfi mindezt a szükséges hulladékgazdálkodási engedély nélkül végezte, ami alkalmas volt az emberi élet, testi épség, az egészség, a föld, a víz és a levegő veszélyeztetésére.

A bűnügyi felügyelet alatt álló vádlott ráadásul 2023. augusztus 16-án, este, Baján úgy vezette a személygépkocsiját, hogy őt néhány hónappal korábban a bíróság jogerősen 1 évre eltiltotta a járművezetéstől.

Az ügyészség a férfit üzletszerűen elkövetett lopás, hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, valamint eltiltás hatálya alatti járművezetés bűntettével vádolja és ezért vele szemben börtönbüntetés kiszabását indítványozta azzal, hogy a korábbi, próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetését is utólag végre kell hajtani. Bűnösségéről a Bajai Járásbíróság fog dönteni.

A fotókon az érintett erdőrészlet, a frissen kivágott és felaprított tűzifa, valamint a tanyán tárolt roncsautó hulladék látható.

Forrás: Ügyészség

Tovább olvasom

Vadászat

Szarvashiba hazavinni az agancsot!

Print Friendly, PDF & Email

Agancstolvajokat fogtak a rendőrök

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A kapuvári nyomozók 24 óra alatt kiderítették, ki lopta el a szarvasagancsokat a Himod és Hövej környéki erdőből.

Fotó: Rendőrség

A rendőrségre február 28-án érkezett bejelentés arról, hogy 2024 első két hónapjában egy erdőből több kilogramm szarvasagancsot tulajdonított el valaki. A Kapuvári Rendőrkapitányság az ügyben lopás vétség miatt eljárást indított, kollégáink rövid időn belül azonosították a feltételezett agancstolvajt. A nyomozók február 29-én délelőtt, az otthonában fogták el a 36 éves férfit, majd a kutatás során megtalálták az erdőből származó 6 darab agancsot.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A fiatalembert munkatársaink a Kapuvári Rendőrkapitányságra állították elő, ahol lopás vétség elkövetése miatt gyanúsítottként hallgatták ki. Elismerte a cselekmény elkövetését, továbbá elmondta, nem volt tisztában azzal, hogy az agancsokat tilos az erdőből elvinni.

Fotó: Rendőrség

A Győr-Moson-Sopron Vármegyei Rendőr-főkapitányság kéri a természet kedvelőit, az erdőt- és mezőt látogatókat, fogadják meg az alábbi tanácsokat:

  • Agancsot találni izgalmas dolog, azonban azt – speciális engedély hiányában – soha nem vihetik magunkkal. Minden évben előfordul, hogy talált agancsot visznek haza erdőjárók, ami viszont lopásnak minősül.
  • Az agancs értékétől függ, hogy tulajdon elleni szabálysértést vagy bűncselekményt követ el az, aki magához veszi és elviszi.
  • Az elhullajtott agancsok gyűjtését kizárólag az erdészetek szakemberei, vadászok, vagy az erdőgazdaságok írásos engedélyével rendelkező személyek végezhetik.
  • A törvény nagyon szigorú, és az illegális agancsgyűjtést lopásnak, a szarvasok hajszolását és ezzel akár kínok közötti elpusztítását pedig állatkínzásnak minősíti.
  • Amennyiben kirándulás során feltehetően jogosulatlanul agancsot gyűjtő embert, embereket látnak, kérjük, hogy értesítsék az illetékes erdészeti hatóságot, vagy tegyenek bejelentést a 112-es segélyhívó számon.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja!   Kattints a képre és keresd meg a hozzád legközelebb lévő vadászboltot és a szerződött fegyvermestereket!

Forrás: Rendőrség

Tovább olvasom

Vadászat

Felülmúltuk önmagunk: Balaton-felvidéki dúvadhét

Print Friendly, PDF & Email

Balaton-felvidéki dúvadhét eredményei:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A vadászati év utolsó napján a diszeli Artemisz Vadászház udvarán gyülekeztek a Balaton-felvidéki tájegység jogosultjai, hogy közös terítékkel adják meg a végtisztességet az elmúlt héten puskavégre került vadnak.

A VII. Balaton-felvidéki dúvadnapok közös terítéke. Fotó: – OMVK

Surányi Péter tájegységi fővadász köszöntötte a vadászatra jogosultak küldötteit, és ismertette a dúvadhét eredményét. Idén, amikor már hetedik alkalommal gyűltünk össze, a tájegység 18 vadgazdálkodási egységéből 15 vett részt a szimultán dúvadgyérítésben. Ennek eredménye lett az az összesen 92 vad: 39 róka, 15 borz, 7 aranysakál, 6 nyest, 17 szajkó, 7 dolmányos varjú és egy szarka, amiket kürtszóval búcsúztattunk. A Csobánc Vt. 23, a Bakonyerdő Zrt. 12, a bronzérmes Újkúti Vt. pedig 11 darabbal járult hozzá a közös terítékhez. Mint azt Surányi Péter kiemelte: nem a dúvadhéten kell elvégezni az egész éves dúvadgyérítést, az esemény célja a figyelemfelhívás, és az alkalom teremtése a szakmai tapasztalatcserére.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A házigazda Baracskay Lajos, a Csobánc Vt. elnöke, a vármegyei vadászkamara titkára röviden bemutatta a vadásztársaság adottságait, gazdálkodását. A kétszázat is meghaladja a teríték gímből, a vaddisznó háromszáz alá esett. Volt, hogy az 500-at is meghaladta, de a fokozott gyérítés eredménye már látványos. A legfőbb károsítóvá a szarvas lépett elő. A vadászterület kezelését megnehezíti az, hogy a koronavírus-járvány miatt sokan költöztek ide a nagyvárosból, akik aztán nem is mentek vissza: ezáltal a nyaralóövezetben mára jóval nagyobb a terület zavartsága, mint 2020 előtt volt. Vendégkörük stabil, a vadászati lehetőségek értékesítése nem jelent problémát.

Fotó: OMVK

Lakatos István, a Kapos-Tolnai vadgazdálkodási tájegység fővadásza az agancstőrothadással kapcsolatos kutatás jelenlegi állásáról tartott előadást. Mint elmondta: kezdetben valamilyen gennykeltő baktérium jelenlétére gyanakodtak, ám hamar kiderült, hogy a gennyesedés csak másodlagos fertőződés eredménye, a tünetegyüttes nem bakteriális fertőzésre vezethető vissza. Kialakulásában sokkal inkább a különböző mikotoxinok játszanak szerepet, de nem kizárható régen betiltott növényvédő és rovarölő szerek, illetve a mikroműanyagok hatása sem. Kezdetben dámszarvasnál figyelték meg a tünetegyüttest, de azóta már őznél és gímnél is megjelent. A dámbikáknál az azonos korú egészséges egyedek átlagban 1,3 kg-mal nehezebb agancsot raktak fel, mint az érintettek, de a károsodás nem kizárólag a hímivart érinti. A teheneknél, sutáknál a termékenyülés drasztikus visszaesése, illetve vetélés tapasztalható akkor, ha a takarmány mikotoxinnal szennyezett. Ennek elkerülése érdekében érdemes mellőzni a földről való etetést (használjunk vályút, tálcát) illetve ne etessünk törtszemet, hanem csakis teljes értékű, helyesen tárolyt, bevizsgált szemes vagy szálas takarmányt.

FROMMER, Magyarország legnagyobb fegyverboltja

Az Országos Magyar Vadászkamara a hivatásos, valamint a sportvadászok önkormányzattal rendelkező, közfeladatokat, továbbá általános szakmai érdekképviseleti feladatokat is ellátó köztestülete, (Ábra: OMVK)

Amint azt Vezsenyi Imre, a Budapesti Erdőgazdaság Zrt. vadgazdálkodási osztályvezetője, ASP-tanácsadó megfogalmazta: azután, hogy az afrikai sertéspestis 2018-ban megjelent Magyarországon, volt remény arra nézve, hogy a Duna vonalát nem fogja átlépni a betegség. Sajnos nem így lett, a dunakeszi vadaskertben megjelent a kór, és tovább is terjedt. Veszprém vármegye egyelőre mentes az ASP-től, és szerencsések vagyunk abból a szempontból is, hogy az elejtett vadat szabadon értékesíthetjük. Azonban kártérítés (aminek összege március 1-től egységesen 20 000 forint/db lesz, csak addig jár majd, amíg van vaddisznó, ez pedig – ha a vírus ideér – már nem lesz egyértelmű. Érdemes minden legális eszközt (ezek köre bővült a közelmúltban) igénybe venni ahhoz, hogy elérhető legyen az 1 vaddisznó/200 ha sűrűség, ami hatékonyan lassítaná az afrikai sertéspestis terjedését.Greskó Károly örvényesi sportvadász a lőfegyverrel végzett ragadozógyérítéssel kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. Ez a tevékenység nem csak az apróvadas területeken bír jelentőséggel, a sakálok és a rókák az őzgidákból és a malacokból is vámot szednek. Létszámuk eredményesen apasztható ugyanakkor csalsípok használatával és állandó etetőhelyekkel. A csalsípoknál előnyben részesíti a műanyagból készülteket, mivel azok hidegben sem vetemednek meg, és kevésbé hangolódnak el. Érdemes először hosszabban, 10-15 másodpercig fújni, majd 5-10 másodpercnyi szünet után ismét egyszer, már rövidebben. Ezt 10-15 perc várakozás kövesse. Ha van hallótávolságban éhes ragadozó, bizonyára közelíteni fog. Előfordulhat ugyanakkor, hogy rossz irányból, szél alól fog érkezni, ekkor pedig következő alkalommal már bizalmatlan lesz a sípot hallva.

A rókák és a sakálok vonszalék segítségével, illetve rendszeresen etetett helyeket fenntartva is puskavégre kaphatóak. Ekkor fontos, de kifizetődő is a kitartás. Egy alkalommal nem kevesebb, mint kilenc rókát lőtt együltő helyében, igaz, ekkor már sötétedés előtt a lesen volt, és kitartott másnap hajnalig. Aki erre vállalkozik, az jól teszi, ha háttámlás magaslest épít, és a meglőtt rókákat csak a vadászat legvégén, és nem minden sikeres lövés után szedi össze. Az etetők távolsága a lestől nem mellékes, rókánál ne legyen közelebb, mint ötven, sakálnál, mint száz méter. A sakálok ugyanis szeretnek „vágni egy kört” az etetőhely körül, hogy szagot fogjanak. Ebbe a körbe pedig jó, ha a les már nem esik bele…

Az előadások elhangzása után kiváló estebéd elkültésére került sor, de a jelenlévők nem csak ezért maradtak. Jó volt kihasználni az együttlétet arra is, hogy egymás tapasztalataiból épülve kicsit tovább lássunk, mint a saját vadászterületünk határáig…

Forrás: OMVK

Tovább olvasom