Szeretem ezt a helyet! Ezt is. Bár ez talán mások szemében túl zajos, hiszen itt találkoznak az iparosodás és a közlekedés zöldmezős beruházásainak hódításai. A „nullás” autóút és a 4-es elkerülő által határolt, körbe-körbe raktárbázisokkal már nagyrészt beépült, vadászterületünk parányi, megmaradt elzárt része. Aki csak elsuhan az autóúton nem is, gondolja, milyen élet zajlik itt.

A vad megszokta. Nem tehet mást. Látszólag nyugodtan ott legel a vasút, vagy az autóút közvetlen közelében, persze csak addig, amíg folyamatosan haladnak a járművek! Természetesen tudja, hol találja a búvóhelyeket is.

Miért szeretem? Talán hozzá edződtem én is, mint a vadak. Vagy, az emlékek, vagy, mert vadász vagyok, és bárhol találok a természetben csodálni valót. Ezért is lakom az erdő közepén, körös-körül vadakkal és a lovaimmal!

Na, hogy is volt azzal a bakkal? Sokat mozgok ezen a részen, ha el tudok szakadni otthonról. A körülépített területen cseppnyi oázis, patakkal, kis nádassal és egy halakkal teli vakcsatornával a mezőgazdasági földektől övezve. Nem egyszerű itt a biztonságos lövés leadása. Évek óta selejtezem itt a tar vadat. Közben persze figyelem a bakokat is!

Láttam már évekkel ezelőtt is kiemelkedőt (mármint nálunk kiemelkedő), illetve könnyen lőhető selejtet, de engem egy titokzatos, ritkán látott ejtett rabul. Jártam is utána amennyit csak tehettem miután néha-néha megpillantottam belőle valamennyit. Megállapítottam, hogy már nem fiatal, lőhető. Sokadik alkalommal már tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, de ettől lesz igazi a vadászat.

Eltelt két hónap a bújócskázással. Már beálltak a bakok, de az enyémet nem találom. Eltűnt? Elütötték? Innen elvándorolni nem egyszerű, persze nem lehetetlen, de egy öreg bak ilyet nem tesz. Persze, hogy nem, hiszen itt élte le az életét.

Kitartás!

Meg is lett az eredménye, bár rá kellett jönnöm, hogy sokat megért remetével állok szemben. Szinte sosem láttam ugyanott, reggel, este máshol bukkantam rá, ha sikerült végre megpillantani. Egyre jobban tetszett a dolog.

Május vége lett, a vegetáció rohamosan nő, ideje lenne meglőni, de ebben csak én vagyok benne.

Kétszer ugyanott szinte továbbra sincs, persze a nagy tábla gabona közepén rendszeresen feltűnik. Volt már ilyen, azt az „öregurat” is ott kellett becserkészni a lucerna tábla közepén, miután lefeküdt.

Reggel felülök időben a lakóhelye közepén, a csatorna partján álló lesre, akkor látni fogom (vagy nem), hogy hol kerül elő. Ki is mentem időben, jóval a pirkadat előtt. Már fenn van a nap, amikor azt látom, hogy nagyon messze a vasúti pálya szélénél lévő bokrokban csipegetnek a párjával. Lassan megpihennek, lefekszenek a gabonában, de reménytelenül messze és szinte megközelíthetetlenül.

Közben látom, jön egy horgász is, aki lát engem és már messziről „illendően” jó hangosan köszön. Most már mindegy, beszéljünk vele, jóindulatú, kedves ember! Legutoljára, amikor a csatorna partjáról ugrasztottam el, figyelmetlenül cserkelve a bakot, ő akkor is ott volt és elmondta, hogy vele néha farkasszemet néznek az „őzikék” a túlpartról.

Tudom, hogy ha lefeküdtek egyhamar nem kelnek fel, odamenni semmi esélyem.

Kasza mindig van nálam, a pataknál szép dús fű nőtt egy lessel szemben, kikaszálok a lovaknak egy kocsideréknyit a lővonalból, utána körbenézek. Meg is látom őket, nem messze attól ahol lefeküdtek, ismét csipegetnek. Körbejárom a lehetőségeket, de megközelíteni őket továbbra is lehetetlen. Viszont talán a lesről? Mintha arra közelítenének. Megyek is, ahogy tudok, csendben, de gyorsan.

A les közelében pecázik a kedves horgász, ujjammal jelzek neki, hogy most ne beszélgessünk, persze ettől fogva folyamatosan engem figyel, még amikor „felkúszok” a lesre, és utána is.

Közelednek, de már elmúlt nyolc óra ismét le fognak feküdni, már próbálgatják a helyeket. Lőtáv nekem már megfelel, de a gabona, nyakig takar. Észreveszem, hogy előttük pár méterre egy ritkább folt van a vetésben. Reménykedem benne, hogy a bak eljön addig. Lassan elzsibbad a kezem, de nem veszítem szem elől a céltávcsővel. Hosszúnak tűnt az idő, amíg tisztán megláttam a nyaktövét, feljebb nem nagyon akartam célozni. Amikor tisztán láttam, azonnal útjára engedtem a lövedéket. Szépen hallható a becsapódás, hiszen nem volt közel.

Csak a gabona mozgása jelzi, a helyét. És lassan odamegy hozzá a suta is, nem érti dolgot, nézegeti, és csak amikor a csatornát megkerülve vagy negyedóra múlva odaérek, akkor riasztom el közvetlen közelből.

A horgászom végig asszisztálta a dolgot, a lövés után kézjelekkel kérdezgetett és talán mutatta, hogy megvan! Bár én miután feljöttem a lesre, rá már egyáltalán nem figyeltem, de most, ahogy a felém küldött jeleiből úgy látom, ő is végig izgulta a végkifejletet. Amikor birtokba vettem a bakot, még akkor is integetett a part közeléből. Persze az én izgalmam is csak akkor csillapul, amikor már közvetlen közelről látom az elejtett vadat.

Milyen jól megfér a két szenvedély egymás mellett.

Szép, öreg bak, kicsivel talán nagyobb is lett, mint gondoltam, bronzérmet kapott. Előkelő helyen van a trófeáim között, de ha ránézek, a horgász mindig eszembe fog jutni.

A horgász

„Mit csinál a párom?”

A bak

Szénaravatalon