Láttam erdőidet, hol rózsaszín’ ködökbe vetkezik az október;
kőrisfádtól nyurga őzek illannak a sáfrány Holdba. Fel. Ezüst
patáik köré égi szekérre halovány sugárnyi lánykák lépnek,
lenn szarvasbikák viszik hátukon az éjfélt…
a tisztás virágait oltárrá fonja egy tündéri kéz. Hajnalra.

Más kép(p) egy vadászról

A kőrisfáról némán ereszkedik a délután. A fiatal erdőben az ágak között mintha rózsaszínű köd szitálna. A levelek rezdülése mögött figyelő tekintetek. Agancsos őrzők, vagy maga az erdő. Nehéz nem elfogultnak maradni.

A szívós terepjáró magabiztos gördülése s a zöld kalapos úr pásztázó tekintete azt az érzést erősítik meg bennem, hogy ők itt otthon vannak. A természet és az ember ősi viszonyának pillanatai ezek. Pátosszal és nélküle. A neve nem fontos – mondja. A több évtizedes hivatás és az azt megelőző álmok együtt fémjelzik annak az embernek a munkáját, akinél eltöltök néhány napot Hántán.

Írhatnék hangzatos statisztikai adatokról, szép és mutatós számokról, de nem teszem. Amit lát és megtapint az ember errefelé, túlmutat a quantitatív elemzéseken. A természet és kultúra dinamikus állandóságának lenyomatai ezek. Élő és lüktető lenyomatok.

A koros fák, a növények, a súlyos agancsokban illanó állatok egy panteisztikus világ idilli képkockái is lehetnének, de valójában egy ökoszisztéma meghatározó láncszemei.

A lesen való tartózkodáshoz aznap délután nem öltözöm úgy, mint aki napi rutinból tudja, milyenné válhat az októberi este alkonyat után. Zoltán számít erre. Hivatásos vadászként számtalan helyzettel találja magát szembe, mikor vadászvendégeit kíséri. Kapok pelerint és pulóvert, valamint egy távcsövet, amit ösztönösen fordítva kezdek el használni. Ő szabad szemmel is jobban látja, amit én a műszerrel sem.

A fahéjszínű földekre hamarosan aláereszkedik a nehéz sötét. Számunkra a látás erős korlátozását okozza, ám az előbukkanó őzeknek oltalmat és magabiztosságot kölcsönöz.

Amikor a vadászházba érkezünk későre jár. A villany kattan. Zoltánt figyelem. Bakancsának tompa tónusú hangját. Az erős bőröv leoldódik, vele jó néhány tárgy indul pihenni. A ruhadarabok puha és markáns zöldjébe vegyülök. Látom, ahogy ez a férfi viseli őket. Túlmutat a praktikumon és a vadászviselet esztétikáján. Alázat van benne. Büszkeség. Elhivatottságának hangsúlyos szignáljai.

Másnap kísérő lehetek az etetésnél. A traktor nem indul. Néhány perc alatt mindenféle drótok, fémcsipeszek lógnak innen-onnan, majd felbőg a kopott masina. Addig, hogy ne lábatlankodjak, a hatalmas kert ékességeinél, a két óriási szelídgesztenyefánál teszek látogatást. Tiszteletet követelnek az alattuk időzőtől.

E lírai pillanatokat váltja fel a munka. A hatalmas narancsszínű gyöngyhalom arra vár, hogy a pótkocsira kerüljön. Zoltán friss és határozott mozdulatokkal már tölti is. Én is keresek egy lapátot. Egy kisebbet – hangzik az utasítás. Aztán a verslábak ritmusában siklanak a falatok a pótkocsira. Az erdő lakói már itt-ott a csemegéző helyekről rebbennek szét a masina duruzsolására. Már ismerik az órákat és a hangokat, amikor érkezik a friss táplálék utánpótlás. A lapátról spirálban szóródnak szét a narancsszínű gyöngyök. Megfestik az erdő szürkés árnyalatait. Én is megpróbálom. Aztán úttalan utakon, csapásokon, ösvényeken halad tovább a traktor, számomra eddig elképzelhetetlen szögben megdőlve. Minden erőmmel kapaszkodókat keresek. Zoltán mosolyogva himbálózik az ülésben. Ő sötétben is jól ismeri ezeket az alig fél méteres utakat a cserjék között. Ahol kidőlt fa állja el utunkat, leugrik a gépmasina nyergéből, mint egy zöld kalapos királyfi lováról és kézzel könnyedén elhárítja az akadályt. Az etetőhelyeknél téglányi szürkés só darabokat helyez el. Ez rendkívül fontos a vadállománynak az ásványi anyag utánpótlás érdekében – vallja. Újra sötétedik.

A traktor, amíg körbejárja a még mindig virágokkal borított tisztást, én gyalog folytatom utam az erdőben. Szinte tapintható a lassan ereszkedő köd. Fátyol borul a fákra, hogy elfedje éjszakai életüket lakóikkal együtt az óvatlan tekintetek elől. Dámok pompás, ruganyos teste szökken a fák között, mintha láthatatlan faunok és tündérek utasításait követnék. A vadászházban gyertyát gyújtok. Zoltán a hatalmas, ovális fa asztalra tálalja a vacsorát. Szarvas sonkát, házi szalonnát és kolbászt. Amíg kutyáinak is elkészül a vacsora elrendezgetem az ételt az asztalon s két csésze gőzölgő teával enyhítem a helyiség hűvös érintését.

Reggel mikor felébredek, Zoltán már hatalmas üstben főzi a belsőségeket. Az óriás fakanál a disznóvágások hangulatát idézi. A szagok is. Szeretem. Amikor elkészültnek érzi, egy hatalmas fedőre halmozza a tüdő-lép-máj darabokat. A kizsigerelt vadak belsőségeit Zoltán rendszeresen készíti el kedvenceinek, akik munkájában is segítik olykor. Ők családtagok is. A család Tagok.

Gondosan feldarabol mindent, majd hierarchikus sorrendben megy végbe az etetés esténként. Kilencen vannak. Sába a legtürelmetlenebb. Ő a kiváltságos szuka, aki Zoltán rezidenciáján lakik.

Zoltán kezét figyelem. Finom, íves és fehér. A vadászélet kemény fizikai megterheléseinek szinte nyoma sincs. Talán egy-két mélyebb barázda árulkodik a férfierőt is megpróbáltató pillanatokról. Szereti és tiszteli munkáját. Nem ő mondja, de látható és átérezhető a mozdulataiból, ahogy telefonál, ahogy megnyilvánul. Keveset beszél. Keveset nevet. Tekintete viszont szuggesztív és átható. Mintha maga is az erdő egy darabja lenne. A modern világ attribútumai között viszont eltéved. Nem az ő közege. A naplók, jegyzőkönyvek, elszámolások is leginkább utoljára maradnak a munkában bevallása szerint. Hangja nyugodt és fegyelmezett. Bizalmat gerjeszt. Talán ez nem is utolsó szempont e hivatáskörben. Segítőkészsége nem ér véget a munkaköri leírásokban meghatározottakkal.

Ahogy elmélkedem, megérkezik egy kolléga, fiatal dámot hoz. A zsigerelést és a hús feldarabolását is végignézhetem. Még segíthetek is. Egy hatalmas ollószerű tárggyal átmetszem a csontot, amelyre Zoltán rámutat. Sohasem láttam ekkora bíborszínű hústömeget egy fémcsigára függesztve. A hús, a bőr és a csontok elválnak egymástól. Az íves szép test sonkákra és egyéb részekre darabolódik, majd az asztalra kerül. Zoltán mozdulatai határozottak, magabiztos szakértelemről tanúskodnak. Néhány perccel később már a traktort viszi valahová, majd az üstben forgolódó koponyákat kevergeti.

Kora délután, amikor a nap arany árnyékai az udvart súrolják, néhány edényben vizet készít és egy kis széket. Ezen ül órákon keresztül és aprólékos figyelemmel vakarja, faragja a fejre tapadó lágy részeket. Ropogás. A csontok egy része átalakul és lassan megrajzolódik egy általam is ismert trófea formája. Még nem hófehér, de a vegyszeres oldást követően elnyeri végleges színét – állítja Zoltán.

A vadászház szegleteiben sorakoznak a nemesebbnél nemesebb trófeák. Zoltán keze munkáját dicséri valamennyi. A hálószobájában pedig egy kék tollas madárka figyeli az érkezőt. Preparátori tanulmányokat is folytatott. Régen még érdekelte – mondja – mára átértékelődtek e tervei.

Ahogy sötét lesz a szobában, eszembe jut a hatalmas Kőrisfa, amely kapuként őrzi a rózsaszínű köddel alkonyuló erdőt, a feketevízi mesébe illő mézeskalács ház, egy őz, mely percekig hagyta, hogy gyönyörködjem a teremtésben általa. A kitakart földek, a fehér virágokra ereszkedő harmat szivárványos cseppjei, a szagok és illatok. A harang áhitatra hívó hangja a szomszédban. Egy ember, aki szövetséget kötött a természettel és lakóival, hogy óvja és oltalmazza őket, ameddig teheti.

Őszinte hitben.