Vadászat
A vadászláz fogságában
avagy egy tanulságos történet
Szerintem nincs olyan vadász, aki még nem vétett volna akár egy kicsit is a vadászetika írott és íratlan szabályai ellen. Aki ezt tagadja, az vagy nem mond igazat, vagy még nincs mögötte elegendő vadászmúlt. A vadászat hevében ugyanis becsúszhatnak olyan hibák, melyeket szívesen elfelejtené, aki azt elkövette. E helyett azonban jobban teszi, ha örökre megjegyezi azt, és okul belőle. Én sem vagyok mentes az ilyen esetektől. Nálam is volt arra példa, hogy a vadászláz hevében megfeledkeztem a vadászetika szabályairól. A vadászláz fogságában ugyanis nem mérlegel kellőképpen a vadász, mert mindenáron győzni akar; hajtja, űzi a szenvedély. Ez ellen nincsen semmiféle gyógy pirula, csupán az önfegyelem az igazi ellenszere.
Vendégvadászként őzbakra voltam hivatalos egyik vadászbarátom jóvoltából Kajászó térségébe. Nyár elején, június közepe táján, a késő délutáni órákban mentünk ki terepjárójával a területükre. Szép, csendes nyári idő volt. Köröskörül a határban dús növényzet, gondosan művelt mezőgazdasági parcellák tették változatossá a táj képét. A bőséges májusi eső ugyancsak jót tett a szőkülő gabonának; magasra nőtt a búza, hosszú szárakon dúskalászokat érlelt a jó minőségű mezőföldi talaj.
Vendéglátóm jól ismerte a társaságuk területét. Határozott elképzelése volt, hogy merre vesszük az irányt. Ismert egy jó selejtbakot, amelyik szerinte jól tartja a helyét és azt szerette volna mindenáron meglövetni velem. Elmondta, hogy már többen próbálkoztak vele, de a bak rendkívül ravasz és óvatos. Lőtávolságra senkit nem enged a közelébe. Ment már rá lövés egynéhány, de messze távolról eddig még mindenki elhibázta. Ezek a céltévesztett lövések csak arra volta jók, hogy még jobban kicsiszolják a bak reflexét, azóta még óvatosabbá vált. Pedig már nagyon időszerű lenne az elejtése, mert ugyancsak visszarakott az agancsa hangsúlyozta a barátom – és az is érdekessége, hogy az egyik agancsszárát egy hátrahajló farkas ág díszíti.
Már kint jártunk a terepen, amikor tovább szőtte a bakról szóló történetét. Nappal általában a magasra nőtt búzatáblában fekszik, esetleg valamelyik galagonya bokorban hűsöl. Alkonyatkor szokott megjelenni a búzatáblához közeli lucernáson, vagy azzal szomszédos laposban, a kaszálóréten. Oda leginkább azért megy, mert a rétet átszeli egy vízelvezető árok, amelyben ugyan nincs sok víz, inkább csak helyenként van benne egy-egy tócsa, de abból azért enyhítheti a szomját. Arra a kérdésemre, hogy miért nem ülnek ki rá, így estefelé, egy hordozható magaslesre, ha valóban ilyen jól feltérképezték a mozgását? az volt a válasz, hogy hiába való volt eddig minden kísérletük, mert a bak mindig máshol jelent meg és nem ott ahol várták. Van kint a terepen egy hordozható lesük, de azt akár hová teszik, attól mindig a legtávolabb vált ki a nappali tartózkodási helyéről.
Ezek után már csak egy kérdésem volt; miért gondolja, hogy majd éppen nekem sikerül elejteni azt a kifinomult érzékű bakot? Bölcsen azt válaszolta, hogy csak annak a vadásznak nem sikerülhet elérni ezt a célt, aki nem próbálkozik vele. Ha megpróbáljuk, akkor adunk a szerencsének egy jó esélyt. Egyszer ez a bak is hibázhat! biztatott nagy bölcsen. Ebben egyetértettem vele.
Egy akácfasor mellett vitt az utunk. A vendéglátóm közölte velem, hogy ha elérjük a fasor végét, onnan már rálátunk a lucernára és a rét nagy részére is. Ha még nem lesz kint a bak, akkor a fasor végén, annak takarásában, az álló gépkocsiban várunk rá. Amennyiben szerencsénk lesz, és ott találjuk, akkor van erre egy kigondolt haditerve és majd mindent elmagyaráz. Lassan, komótosan elgurultunk a terepjáróval a fasor végéig és ott megálltunk. Kereső látcsöveinkkel pásztázni kezdtük a tőlünk mintegy négy-ötszáz méternyire elterülő lucernást és a vele határos kaszálórétet. Szinte egyszerre szisszentünk fel, mondván: kint van a bak! Kint volt bizony, méghozzá a lucernatábla szélén, közel a réthez. Lehet, hogy már inni indult, vagy talán már ivott is a rétet átszelő vízelvezető árok pocsolyás vizéből.
Na, most jöhet a haditerv, mondtam a barátomnak. Kíváncsi voltam, hogy vajon mit talált ki. Mire ő először a terep jellemzőire hívta fel a figyelmet. Jobbról mellettünk, végig az útmentén hatalmas búzatábla terült el, dombnak felfelé emelkedve. Általában ez a nappali tartózkodási helye a baknak. Az üzemi földút, amelyen majd tovább kocsikázunk, az előttünk távolabbra levő lapos felé lejtett, majd utána felvezet a dombra. Balról kukoricatábla szegélyezte az utat, zsenge keléssel, ami határos volt a laposban elterülő kaszáló réttel. A rét lapos részének közepét kettészelő vízelvezető árok, balról merőlegesen eléri majd az utunkat és ott véget ér. A vendéglátóm fontosnak tartotta ezt a terepismertetést, mindent megmutatva, elmagyarázva, hogy jobban megértsem a tervének lényegét, ez pedig a következő volt.
Elindulunk a gépjárművel, lassú, egyenletes tempóban haladunk a lejtős úton tovább. A bak nyilván észreveszi majd a mozgó járművet, és minden attól függ, hogy erre mit reagál. Amennyiben kellőképpen lekötné a figyelmét a terepjáró, annyira legalább, hogy elérjük a lejtő alján az utunknál véget érő vízelvezető árkot, akkor ott egy pillanatra megállunk. Én jobb oldalon, a kocsi takarásában kiszállok a járműből és lekuporodok a búza szélébe, hogy a bak észre ne vegyen; a terepjáró pedig tovább halad az úton. Javaslata az volt, hogy ha a bak továbbra is a mozgó gépkocsit figyelné, akkor én próbáljak a búza széléről beosonni az árokba, ami a bak irányába végig vezet a réten. Majd az árok oltalmában kúszva-mászva haladjak a rét közepe felé, onnan lőtávolságra a bak közelébe kerülhetek, és azt meglőhetem. Ő pedig a gépjárművel tovább araszolva, remélhetőleg leköti a bak figyelmét, majd az egyre emelkedő üzemi úton feljutva a dombon megáll, hogy arrafelé elállja a bak útját.
A vendéglátóm szerint, a másik variáció, amire számítani lehet, hogy a bak figyelmét nem köti majd le a mozgó jármű és menekülni próbál. Ebben az esetben kellő takarást, kizárólag csak az utunk jobb oldalán elterülő búzatábla nyújthat neki, de azt csak akkor érheti el, ha menetirányunkat keresztezve, előttünk nagy iramban igyekszik eltűnni a sűrű, magasra nőtt gabonában. Ha így alakulna a helyzet, akkor a motort felpörgetve, nagy sebességgel elébe vágva, megpróbáljuk elállni az útját, úgy hogy én egy alkalmas pillanatban amikor a járművel ő hirtelen megáll pattanjak ki a gépkocsiból és szabadkézből tüzeljek rá a vágtató bakra, mielőtt eltűnne a szemünk elől a gabonatáblában.
Az előző elképzelését még csak elfogadtam, de ezt az utóbbit nem. Kifogásoltam, hogy ez a mód igazán nem lenne vadászias, sérteném a vadászetikát. Futó nemes vadra, trófeás vadra nem szabadna lőni. Ha vaddisznóról, vagy rókáról lenne szó, az mindjárt más lenne. Mint ahogy az is, amennyiben szabályosan leadott lövéssel megsebzik és futva menekül a sebzett vad. Akkor természetesen meg kell próbálni futtában is meglőni. Erről még vitáztunk egy keveset, majd aztán a barátom beletörődött; hogyha nem, hát nem. De azért nem adta fel, hanem arra próbált rábeszélni, hogy ha a bak mégis bemenekülne a búzába, akkor óvatosan menjek rá, ott ahol eltűnt, és amikor előttem felugrik, kiemelkedve a búzából, akkor egy gyors lövéssel lőjem meg. Azzal érvelt, hogy a szomszédos vadásztársaság területének határa nagyon közel van. Tőlünk jobbra, az úttal párhuzamosan, az emelkedő búzatábla gerincvonala volt a határ a két szomszédos társaság területe között. Amennyiben a búzában sikerülne kimozgatni a bakot, és az menekülve átjutna ezen a gerincvonalon, akkor búcsút mondhatunk neki, mert az már a másik társaságé lesz.
Azon tűnődtem, hogy akkor mi a különbség a két vadászati mód között, ha így is, úgy is a futó bakra kellene lőnöm. De nem akartam már tovább vitatkozni a vendéglátómmal, láttam, hogy nagyon szeretné, ha nekem sikerülne meglőni ezt a bakot. Abban maradtunk, hogy miután alaposan megbeszéltük a terv részleteit, elindulunk és kipróbáljuk az első változatát. Aztán a továbbiakat majd meglátjuk.
Kimozdultunk a fasor takarásából és lassan araszoltunk a gépjárművel a lapos felé; miközben egy pillanatra sem tévesztettük szem elől a bakot. Csak hamar észrevette a mozgó járművet. Távolról is látható volt, hogy ugrásra készen figyelt, majd nyugtalanul arrább szökellt. A kíváncsisága azonban megállította és szoborrá meredve figyelte a lassan haladó járművet. Közeledtünk a laposhoz, ahol majd elérjük az úthoz közeli vízelvezető árkot. Kísérőm intett, hogy készüljek a kiszállásra, majd oda érve egy pillanatra óvatosan megállította a járművet, én pedig szinte kicsúsztam a gépkocsiból és lekuporodtam a búzatábla szélébe. A jármű pedig mintha meg sem állt volna, azonnal haladt tovább.
A bak a legnagyobb óvatosságunk ellenére is észrevett ebből valamit, mert kissé arrébb futott, de csakhamar újra lecövekelt és változatlanul a mozgó járműre figyelt. Ezt kihasználva, kétrét hajolva gyorsan átsurrantam az úton és belevetettem magam a közeli árokba. Vártam néhány percet, majd óvatosan kikandikáltam az árokból és megnyugodva láttam, hogy a bak még mindig a lassan távolodó, már a laposból felfelé haladó járművet figyeli. Ekkor jött a neheze, mert a hepehupás, itt-ott sással benőtt, nem túl mély, vizenyős árokban, hol guggoló testhelyzetben, hol négykézlábra ereszkedve kellett a bak irányába haladnom. A kúszás, mászás közepette időnként nagyon óvatosan próbáltam kikémlelni az árokból, hogy tudjam, merre van, és mit csinál a bak. Próbáltam azt is bemérni, hogy mennyit kell még ilyen kényelmetlen testhelyzetben, fegyverrel a kézben araszolnom. A kézfejem összeszurkálva, lehorzsolva, a térdemen a nadrágom kiszakadva, a gumicsizmám csupa sár; szóval minden együtt volt, ami nem tartozik a főélvezetek közé.
Már nem kellett sokat előre haladnom; így még vagy száz méter elérésére biztattam magam. Végre elértem az ároknak a kiszemelt részét. Az árok oldalában már kényelmesebb testhelyzetben igyekeztem kifújni magam. Gondosan megvizsgáltam a fegyveremet, hogy nem került-e a csövébe szennyeződés. Levettem a céltávcső védőkupakját, tehát igyekeztem felkészülni a biztos találatra. Mielőtt még kinéztem volna az árokból, úgy saccoltam, hogy a bak nem lehet messzebb mintegy kettőszáz méternél.
Ha ugyan még ott van? A legnagyobb óvatossággal felkúsztam az árok peremére és a bak ott volt! De éppen felém fordult és hirtelen felkapta a fejét. Távolról is észrevehette a mozgást, ahogy kiemeltem a fejem az árok partján. Hiába nem mozogtam tovább, a bak szinte le sem vette rólam a szemét. Vártam egy kicsit, de a bak egyre nyugtalanabb lett. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt el fog valamerre ugrani. Tehát gyorsan kellett cselekednem. Az árok peremére támaszkodva, félig fekvő, félig könyöklő helyzetben, a sebtében kibiztosított fegyverrel gyorsan megcéloztam a bakot; a szálkeresztet az izgő-mozgó bak lapockájára próbáltam ráhelyezni, majd elcsattant a lövés, de már annak pillanatában éreztem, hogy elhibáztam.
Úgy bizony! A lövedék közvetlenül a bak orra előtt csapódott a földbe; a füstje jól jelezte a becsapódást. A hibás lövéshez nem fért kétség.
A bak erre megpördült és őrült vágtába kezdett. Először cikk-cakkban futott, mintha újabb lövés ellen védekezne, de valójában inkább tanácstalan volt, hogy merre is meneküljön. Majd határozottan a búzatáblát választotta. Vágtában odaérve, hatalmas szökelléssel szinte átrepült az úton, amelyen mi előtte közlekedtünk, és egy pillanat alatt eltűnt a magasra nőtt búzatáblában. A vadásztársam az út felső részén, a dombtetőről a gépjármű motorházának tetején állva látcsővel figyelte az eseményeket, és a kalapjával integetve jelezte felém, hogy induljak el a bak után a búzába. Nem lepett meg a biztatása, mert beszéltünk erről a variációról is, habár ez nekem akkor sem tetszett. Viszont ekkor már engem is hatalmába kerített a vadászláz, annak fogságában már nem voltam képes a józan mérlegelésre, és nyomban elindultam visszafelé a búzatábla irányába, le sem véve a szemem arról a helyről, ahol bak eltűnt a búzában.
A nyílt terepen, most már óvatlanul, szapora lépésekkel hamar elértem a búzatáblát. Az adott helyen jól lehetett látni a nyomát, a letaposott búza jelezte haladásának az irányát. Azt nem lehetett tudni, hogy hol rejtőzött el a magas gabonában. Ekkor már a vadászláz hevületében nem tudtam ellenállni a barátom kérésének; miszerint ha a bak bemenekül a búzába, akkor menjek rá, és ha felugrik, lőjem meg. A fegyverem tűzkész állapotban, kibiztosítva; lassan elindultam a bak nyomán, lépésről-lépésre haladva és a szemeimmel feszülten pásztáztam a búzatáblát, ahol a bak felbukkanását várhattam. Gondoltam, hogy a lépéseim susogó, zörgő zaja előbb-utóbb felveri a helyéről, és most már nincs mese, lőni kell!
A tábla szélétől már megtettem vagy ötven-hatvan lépést, egyre beljebb haladva a sűrű búzában. Közben a bak nyomát elvesztettem, inkább csak a feltételezett haladásirányát követtem meg-meg állva, amikor hirtelen felugrott a bak, előttem kissé balra, mintegy hatvan-hetven méterre és hangosan riasztva, hosszú szökellésekkel menekült, emelkedőnek felfelé a magas búzatáblában. Eszembe villant, hogy a gerincvonalon elérheti a szomszédos vadásztársaság határvonalát. Automatikusan vállhoz kaptam a kibiztosított fegyverem, a céltávcső szálkeresztje épphogy rajta volt, már csattant is a lövésem, és azt láttam, hogy az ólomhegyű lövedék a bak hátsófelénél füstölt a kalászokon. Erre a bak, mintha hátulról megcsípték volna, ugrott egy nagyot és irányt változtatva jobbra húzott. Magas szökellésekkel folytatta a vágtát, most már párhuzamosan a felső gerincvonallal. Úgy húzott jobbra egyenes vonalon, mintha előttem futó vadat csörlőztek volna, csak éppen a gyors mozgásában függőleges kombináció is volt, mivel magas szökdelésekkel futott. Így hol eltűnt, hol kiemelkedett a magas búzatáblában, mint a hullámlovas.
Ekkor már teljesen hatalmába kerített a vadászláz, nem foglalkoztatott semmiféle vadászetika, kizárólag a vad elejtése ösztönzött és az vezérelte a cselekedetemet. Gondosabban célba vettem a futó bakot; a céltávcső szálkeresztjével testet fogtam és elébe húzva adtam le a következő lövést, amely úgy tűnt, hogy közvetlenül az orra előtt porzott a kalászokon. A bak irányváltoztatás nélkül tovább futott, így máris küldtem rá a következő lövést, mire az eltűnt a búzában. Éreztem, hogy jól eltaláltam a lövésemmel. A kereső látcsövemmel próbáltam megnézni azt a helyet, ahol a bak eltűnt a gabonában, és azt láttam, hogy ott néhány búzakalász megremeg. Mintha enyhe szellő kavargatná. Gondoltam, hogy a bak az utolsókat rúgja. Majd csakhamar megszűnt a kalászok rezgése.
A barátom fent a dombon, a motorház tetején állva lengette a kalapját felém, így jelezte messziről a gratulációját. Viszonzásul én is meglengettem a kalapom és intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám. Odaérve barátságos öleléssel, férfias kézfogással és levett kalappal gratulált a bak elejtéséhez. Én pedig igyekeztem a lelkesedésében visszafogni, mondván, előbb nézzük meg, hogy egyáltalán megvan-e a bak. Elindultunk hát a helyszínre, amelyről szinte le sem vettem a szemem; a magas gabonában sem tudtam volna eltéveszteni a helyet, ahol a bak reményeim szerint elfeküdt. Minden eshetőségre számítva, lövésre kész fegyverrel közelítettem az adott hely felé, a nyomomban pedig a barátom igyekezett utánam. Legalább száz métert is megtettünk már a sűrű gabonában, amikor egyre közelebb értünk, egy láthatóan letarolt folthoz, amelyet óvatosan, lépésről-lépésre közelítettünk meg. És ott feküdt előttünk élettelenül a bak, haláltusájában mintegy két-három négyzetméteren letarolta a magas szárú búzát.
Elsőként az agancsa volt megnyugtató a számomra, valóban jó selejtbakot sikerült meglőnöm. Majd gondosan vizsgálni kezdtük a találat helyét, vajon hol kapta a lövést? Meglepődve állapítottuk meg, hogy mind a három leadott lövés eltalálta a bakot. Az első, a jobb hátsó combján valóban inkább csak megcsípte, mert az ólomhegyű lövedék, a futó bak hátsófelénél szétrobbant a kalászokon ahogy mondani szokták, expandált és egy szilánkdarab sebezte meg a testét. A következő lövéssel amit én úgy láttam, hogy az orra előtt porzott a kalászokon a futó bak álkapcsát találtam el, a rágóizomzat lágyabb, lebenyes részénél. A harmadik lövés pedig klasszikus nyaktő lövés volt, és ez fektette el végzetesen a bakot.
A vendéglátóm újabb lelkesedéssel, megint csak melegen gratulált, és dicsérte a futó bakra leadott lövéseket. Én viszont egyáltalán nem voltam lelkes. Nem tudtam örülni a sikernek. Rossz volt ugyanis belegondolni, hogy milyen borzasztó szenvedés várt volna a szerencsétlen bakra, ha elvitte volna a második lövést. Az első ugyanis nem volt ránézve veszélyes, a szilánk csak gyenge sebzést okozott a combján. De az állkapcsot ért lövés borzasztó volt, mert sérült, libegő alsó állkapoccsal képtelen lett volna táplálkozni. De inni sem nagyon tudott volna. Szörnyű pusztulás várt volna rá. És mindez miért? Csakis azért, mert engedtem a vadászláz által felkavart szenvedélynek, no meg a barátom biztatásának.
Ez az eset intő példa volt arra, hogy a vadásznak be kell tartani a vadászat etikai szabályait. Egyéni vadászaton, futtában menekülő trófeás vadra, nem lenne szabad lőni. Hiszen még álló helyzetben is előfordulhatnak rosszul sikerült lövések, és ebből adódó sebzések, hát még ilyen helyzetekben. Komoly tanulság volt ez nekem, hogy a vadászláz ugyan nagy úr, de nem béníthatja meg, nem ejtheti foglyul a fegyelemre ösztönző tudatot.
Vadászfegyvert és pénzt lopott egy 35 éves gyanúsított. A szentendrei rendőrök elfogták. A gyanú szerint február 7-én hajnalban F. Roland befeszítette egy pomázi ház elektromos kapuját. Lopási szándékkal ment be az udvarra, azonban a mozgásérzékelős lámpák felkapcsoltak, ezért eliszkolt a helyszínről.

Fotó: Rendőrség
Két nappal később négy autót tört fel. Hármat egy hotel parkolójában, amikből iratokat és egy táskát vitt el. A negyedik kocsi egy pomázi ház előtt állt. Betörte az ablakát, és ellopta a benne lévő vadászfegyvert. De ez nem volt elég, betört a városban egy családi házba is, ahonnan bőrtáskát, okiratokat és céges papírokat vitt el. A táskában több mint 4 millió forint volt.
A bejelentés után a rendőrök azonnal tanúkat hallgattak ki, adatokat gyűjtöttek és elemeztek. Ennek köszönhetően február 11-én délelőtt már kattant is a bilincs a tolvaj kezén. Előállították és őrizetbe vétele mellett hallgatták ki a lopások, valamint lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés miatt. Kezdeményezték a letartóztatását, amit a bíróság elrendelt.
A nyomozók az elvitt iratok és tárgyak maradványait elégetve találták meg Pomázon.
Forrás: Rendőrség
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Egy vadász tett bejelentést a rendőrségre, hogy február 7-én a beleznai erdőben talált egy hurkot, benne egy elejtett szarvasborjúval, amit ismeretlenek tettek ki. Ezért az erdészet vadkamerát szerelt fel, hogy lebuktassa a rabsicokat. Nem kellett sokat várni, egy óra múlva már meg is jelent a felvételen az orvvadász.

Fotó: Rendőrség
A rendőrök aznap este el is fogták a 60 éves helyi férfit, és kihallgatták. Kutatást tartottak a lakásán, ahol a hurok készítéséhez szükséges sodronykötéldarabokat foglaltak le.
Forrás: Rendőrség
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
KITEKINTŐ: Bulgária – Stefan Sotirov farkasra indult
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Melegedett az idő, elbújt a hold és leereszkedett a köd: eljött az ideje a farkasvadászatnak. Napnyugtától napkeltéig figyeltem az éjszakát és egy életre szóló élménnyel gazdagodtam, amikor megláttam a sötétben a farkast – tájékoztatta Stefan Sotirov az Agro Jager Newst Bulgáriából.

Stefan Sotirov bulgáriai farkasa. Fotó: Stefan Sotirov
Itt-ott köd áradt szét, majd enyhe délnyugati szél terelte arrébb, mint egy nyájat a juhász és a farkas lassan, mintha a semmiből bukkant volna elő. Pontosan hajnali három óra volt. Rendkívül óvatosan érkezett, megállt néhány másodpercre és hallgatózott.
Amikor megláttam, úgy döntöttem – részben kíváncsiságból -, hogy adok neki egy esélyt, hogy elérje a les előtti tetemet, de sajnos valami miatt mégis elugrott. Ellenkező irányba rohant és körülbelül 160 méterrel arébb megállt és megfordult. Nem haboztam és elsütöttem a puskámat.

Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálja 25 éves!
A farkast eltaláltam és a lövésre egy másik, kisebb farkast pillantottam meg, ami elugrott. Érdekes helyzet volt, mert addig nem láttam és ugyan szaladt, de később egy dűlő útra leült és abba az irányba nézett, amerre az első farkas elesett.
Néhány percig ült, azután keservesen üvölteni kezdett. Úgy másfél óráig tartott. A köd pedig, a déli széltől elűzve hol szétterült, hol feloszlott.
Ültem a lesen. A dermesztő üvöltés a végső búcsú lehetett, de nem lőttem újra. Hallgattam az éjszakát. Tudtam, hogy erősen kötődnek egymáshoz.
Lőhettem volna, hogy elűzzem vagy elejtsem, mert azok a pillanatok, a farkasüvöltés vérfagyasztó volt. Elkezdett hatni a pszichémre és a gondolataimra. Egyedül lenni a semmi közepén fáradtan, de hagytam, hogy befejezze – valami felébresztette bennem az érzést, hogy tartozom neki ezzel a gesztussal.

Hatalmas farkasával Stefan Sotirov. Fotó: Stefan Sotirov
És így másfél óra telt el, mire a kisebb farkas elindult lefelé a lejtőn, ahol egyszer csak eltűnt a szemem elől. A köd tovább terjeszkedett és majdcsak a első napsugarak hajtották szét. Lemásztam a lesről és birtokba vettem a farkasomat. Sohasem felejtem el azt az éjszakát.
Stefan Sotirov, Bulgária
You must be logged in to post a comment Login