Vadásztársaságunkban az a szabály, minden vadász lőhet egy olyan bakot, amire azt mondjuk, hogy ne az ő génjei öröklődjenek. Tehát tavasszal, de üzekedésig lehetőleg ejtsük el őket. Igyekeztem a szabályhoz igazodni, illetve még akkor bejelentkezni vadászatra Papp Ferenc hivatásos vadászunkhoz, amikor nem volt nagy a takarás. Az első vadászatot mégsem vele ejtettem meg, más, előkelőbb vadászt kísért. Barátomat, Takács Karcsit ajánlotta, több szem többet lát alapon.
–– A Madai szélben több bak is kijár a lucernára, de van kettő, amit fizetős vendégnek tartogatok, ki ne lőjétek! –– szólt az intelem.

A kiszemelt lucernatábla mellett akartuk a bakot megvárni, de a közelben mozgó két traktor és a munkával járó hangoskodás nem volt ínyére bakunknak. Ezt követően, ellátogattunk egy közeli másik lucernatáblához, ahol Feri bakjai szoktak tartózkodni. Milyen a vadászszerencse, mind két bak, ha nem is lőtávolságban, de megmutatta magát. A látvány minden pénzt megért. Gyönyörűen gyöngyözött, magas szárú, hibátlan, ötszáz gramm körüli bakok okoztak némi fájdalmat, de a kasszánkra is ügyelni kell, így már nem is keseregtünk sokáig. Majd legközelebb – vetettem véget dévánkozásunknak.

Vadászat közben, amit nem éreztünk, az a kocsihoz való gyaloglásuk közepette kárpótolt bennünket. A kökény még őrizte fehér ruháját, az elszórtan található májusfa, ha nem hivalkodó külsejével, de illatával versenyre kelt vele az esti langy melegben. Megálltunk a látvány- és az illatkavalkád hatására. Nem tudtunk betelni a természet gyönyörűségével. Az őzek, a természet érzékszerveinket elkényeztető jelensége, csodálatos vadászattá változtatta mindazt, amiről azt gondoltuk, hogy kudarc volt.

A vadászt nem olyan tésztából gyúrták, hogy feladja, hogy egy rövid idő után ne hatalmasodjon el rajta a vadászszenvedély. Már nem találtam a helyem, gondolataimat kitöltötték az őzbak vadászatának lehetőségei. Újra tárcsáztam Ferit, akivel megegyeztünk az időpontban. Az adott napon este hat órakor megálltam kapujuk előtt. Szeretek vele vadászni, mert percre pontos, tudja, hova és miért oda megyünk. Most is így volt.

Lövőpetri, Nyírlövő felé vettük utunkat és egy lucernás mellett ütöttük fel leshelyünket. Két vadászat három lucernatábla, egyetlen egy őz sem – nem rossz arány a lucernások javára. Szóval már előre elkotyogtam, nem jött a bak, de itt is szorgos volt a traktoros, a juhász, okkal, ok nélkül kurjongatott. Ha én lettem volna az őz, én is messze nagy ívben elkerültem volna a tájat. Mi is odébb álltunk, de már erősen esteledett, amikor a Ricsikai erdő szélén egy pillanatra megláttunk egy bakot. Lövésre nem adott időt. Az esti gyenge fényben csak a tükre mutatta merre jár az erdő szélén.

Nem lenne korrekt és tárgyilagos az írás, ha nem említeném meg az esti vadászatok veszélyét. Ezekben a napokban, hetekben a tavaszi munkák sorát kell levégezni a gazdáknak és iparkodnak is kihasználni a jó időt. Mindkét esetben a sikeres vadászat egyik legnagyobb zavaró tényezőjének tartom a földeken való szorgoskodást. Ezt nem hibaként rovom fel, csak tényként említem. Vetnek, tárcsáznak, permeteznek, nyájat terelnek, szóval mozgalmas a határ és vad sem mozdul, várja, hogy elcsöndesedjen minden. Ez pedig akkor következik be, amikor már a lövéshez nincs fény, amikor már nem vadászias lövést lehetne tenni.

Harmadik a magyar igazság, de már nem este, hanem hajnalban. Pár nap múlva fél háromkor pittyegett a telefonom, majd a gyors bepakolás után Suzuki Grand Vitarám már vígan szelte a kilométereket Anarcs felé. Négy óra előtt álltam meg, s valószínű a mozgásérzékelős külső lámpa is működésbe lépett, vagy Feri várt már a sötétben nem tudom, de az biztos, hogy négy órakor elindultunk Fényeslitke irányába.

A litki –– erre felé így mondják –– gyümölcsös közelében kocsinkat hátra hagytuk és a harmatos fűben nesztelenül távcsöveztük az almafa sorokat. Közben az egyik bak kaparását is felfedeztük, teljesen friss volt, tudomásul vettük az ő birodalmába merészkedtünk, ezért még óvatosabban haladtunk sorról-sorra.

Gyönyörű hajnali cserkelésünk volt, két sárgarigó felelgetett egymásnak, szebbnél-szebb dallamokat trilláztak a felkelő Nap tiszteletére. A sok egyéb madárdallal együtt egy óriási koncert részesei voltunk. Feri szerint két dalia uralja a gyümölcsöst, de egyiket sem láttuk még. Nélkülük is felejthetetlen, hajnali cserkelést őrzünk szívünkben, lelkünkben.

Egymás mögött haladtunk, amikor Feri megtorpant, mert egy őz hátsó lábait látta meg az ötven méterre lévő almafa sor szélén. Fejjel befelé fordulva csipegetett. A Borsy-féle lőbotomat letámasztottam és most tapasztaltam először mekkora előny, hogy a fegyver stabilan fekszik a két „V” alakban. Távcsövemmel már rajta voltam a bak blattján, de szép lassan szembe fordult velünk, így nem lőttem. Vártam, de nem sokáig, mert tovább fordult, sőt meg is látott bennünket, de nem ugrott el. Kísérőmre nézett, mintha azt kérdezte volna, Ti mit kerestek itt? A tétovázás végzetes lett számára…

Fedetlen fővel, kalapommal a kezemben simogattam meg szépen gyöngyözött agancsát, amelynek jobb oldali száráról hiányzott a szemág. Soha sem növesztett volna kapitális agancsot és az sem lett volna jó, ha örökíti gyenge adottságú génjeit.

Az utolsó falatot ő kapta, én a töretet, majd készítettünk néhány felvételt, s irány Anarcs, onnan pedig a 101 éves édesapámhoz vettem az irányt, aki a töret láttán – maga is vadászott – csak annyit mondott: „Ki korán kel aranyat lel.”

Még aranyárban sem adnám oda senkinek sem a gyümölcsös daliájának trófeáját.

Hajnali bakom Fényeslitke határában

Papp Ferenc hivatásos vadász a hajnali bakommal