Furcsa viszonyban vagyok a számokkal, mert magam 12-én születtem, amely tudvalevőleg a tökéletességet jelenti – csak feleségem ne olvassa ezeket a sorokat –, s mi ezen a napon kezdtük három napra tervezett vadászatunkat Markazon, Bugya István szemész orvos barátommal és Kohajda Csaba erdésszel.

Nos, a számmisztika nem jött be, mert nem láttunk semmit. Amikor késő este ágyba kerültem, arra gondoltam, valószínűleg meg kell vizsgáltatnom a szememet. Majd megbeszélem Istvánnal és ezzel a jó érzéssel aludtam el, mert részemről elintézett volt a dolog. Azóta is… Meg egyébként is, nincs az a csinos nő, akit ne vennék észre, tehát nagy baj nem lehet.

Az esti, szóró közeli várakozáshoz tartozik, hogy az erős szürkületben muflonokat véltem látni, és amiről azt gondoltam, hogy figyel bennünket, kiderült a Mátra csapdájába estem, mert egy kiálló, az utolsó mátrai vulkánkitörés óta ott fekvő kőtömb tévesztett meg. Nos, ezért fogalmazódott meg bennem a szemvizsgálat.

Másnap hajnalban korán ébredtünk, Csaba a svájci Omega órát meghazudtoló pontossággal érkezett. A gyors haditanács után – ők értették egymást, tudták melyik vágás, lénia, patakmeder merre van – egy bizonyos pontig mentünk barátom ISUZU terepjárójával, amely először vett részt igazi vadászaton. A terv az volt, hogy elejtem azt az őzbakot, amelynek agancsa egészen különleges. István átadta nekem az elejtés jogát. A bak tartja a területét, szinte naponta látják Csaba és kollégái.

A fiatal erdész, mintha olvasott volna gondolataimban, de az is lehet, hogy előző este beszéltem neki arról, hogy nem lesz belőlem hegyi vadász, mert nem szeretem, ha a tüdőm majd kiköpöm, hogy levegőhöz jussak. Mit nem mondjak, még ma is hálával gondolok rá, mert határozottan kijelentette, innen lefelé cserkelünk, s majd az aljban találkozunk a doktor úrral.

A feltételezett helyeket Csaba mozgásából is érzékeltem, rendszeresen és hosszan távcsöveztünk, leültünk egy-egy fatörzsre vártuk a markazi daliát. Gyönyörű világba cseppentem, csönd, békesség, nyugalom körülöttünk. A hajnali Nap sugarai a madarak kedvét is meghozta. Zengett az erdő, de az is lehet, hogy a vendégnek kijáró koncertet hallottam, csak nem vettem észre, hogy Csaba „vezényli” a világ legszebben muzsikáló zenekarát, amelyben a cinkék, pintyek, őszapók, rigók játszották a prímet. Különösen a sárgarigó volt elemében szinte irányította a láthatatlan zenekart, mikor melyik szólam zengjen szebben.

Most a szálerdő következik, véltem felfedezni, most a fiatalosból szóljon a vendég és a Napköszöntő. S mindezt felerősítve adta tudtunkra egy-egy fakopáncs is dobszólója, vagy talán a kakukk és a szajkó ide nem illő kiáltozását, rikoltozását akarta elnyomni, mert falsul hatottak az Isteni zenekarban. Ezt soha nem tudom tőlük, de gyönyörű koncertben volt részünk Csabával.

A kakukk gyermekkorom gyönyörű madara –– nem vicc––, az én madaram volt. A Tisza ártéri erdejében hallottam először és sokáig. Amikor a Nyírségben és máshol is megszólalt, olyan érzésem volt, hogy hűtlen lett hozzám, de azért ma is szeretem. A szajkóval szemben viszont vegyes érzéseim vannak, amikor elkiabálja, hogy hol vagyok, akkor haragszom rá. Máskor viszont gyönyörködni tudok tollruhájában.

Volt időm így mélázni, mert a bak nem mutatkozott, s már majdnem az aljba értünk, amikor egy koca malacaival kezdett el csörtetni, még mielőtt észrevettük volna őket. A szél elárult minket.

Az út végén tisztás fogadott bennünket és egy erdészház. Csaba itt élte gyermekkorát. Édesapja is erdész volt. Az alma nem esett messze a fájától, így már nem csodálkoztam azon, hogy apró részletességgel beszélt a környező patakmedrekről, megmutatta a kutat, ahonnan a vizet hordta annak idején.

Emlékeiben felidézte a virágzó, ház körüli gazdálkodást, amelyet szülei teremtettek meg. De nem maradtak ki azok az emlékezések sem, amikor télen szinte az ablakáig merészkedtek az éhes, fázó őzek és egyéb állatok. Szép, mit szép, gyönyörű gyermekkora lehetett kísérőmnek itt Isten szabad ege alatt.

Éppen befejeztem a gondolatsort, amikor megérkezett István és kísérője. Ők sem találkoztak senkivel és semmivel. De, nem is csodálkoztam ezen, mert eszembe jutott, péntek van és 13-a.

Mindenesetre úgy váltunk el este még minden jóra fordulhat…

* * *

Újra felfelé kapaszkodott az ISUZU. A már ismert helyen megálltunk és eldöntöttük Csabával, hogy a Kavicsoson haladva talán találkozunk muflonokkal. A távcsövezés, a hallgatózás egymást követte, de semmi árulkodó jel. Egyszer csak Csaba lába gyökeret eresztett, mert hosszan kémlelte a szemközti hegyoldalt. Ott, a bekerített fiatalosban van egy spíszer bika és egy tehén.

Igen ám, de előttünk a Vár patak, amelyben nincs víz, de a meredek hegyoldalon le kell ereszkedni legalább kétszáz métert, majd fel háromszázat, hogy a Biske nevű hegy aljára átmenjünk. Csaba kérdően nézett rám. Vadászni jöttem Csaba, nem a teraszon üldögélni. Induljunk! Nem részletezem nagyon, de az biztos, hogy még a muflonok is meggondolják, hogy itt rövidítsék le az utat, ha a szemközti csemete fiatal hajtásaiból akarnak csemegézni.

Végre találtam egy kézbe illő botot – hányszor megfogadtam már, hogy a Bockerekből származó, Kovács István barátom készítette mogyorófa célzó bot nélkül nem indulok el a hegyekbe –, aminek segítségével lefelé lassítottam haladásomat, majd a patak túlsó partján feljutásomban volt nagy segítségemre. Legnagyobb örömünkre a szarvasok gyanútlanul csipkedték a friss hajtásokat.

Csak nem zihálhattam olyan rettenetesen, ha nem hallottak meg. Még nem volt vége megpróbáltatásunknak, mert a szél az aljból éppen rájuk fújt. A kocsiúton nagy kerülővel és fel a hegyre újabb háromszáz méter következett, hogy mögéjük kerüljünk. Csak el ne essek, mert a szeder indája, a zöldben nem látható vulkanikus kövek próbára tették az inakat, az izmokat, a gerincet s nem utolsó sorban az egyensúlyozó képességünket.

Csaba ment elől, megpróbáltam a nyomában maradni, ami többé-kevésbé sikerült is. Egyszer csak kővé meredt és szája mozgásáról olvastam le, ott a szarvas. Csak még egy lépést engedjen meg, mert nem látom. Igen, most szembe néz velem. Most én válok szoborrá, hogy az ünő el ne ugorjon. Érzem, Csaba várja, hogy cselekedjem. Lassan emelem a 7×64-es Zastavámat az arcomhoz, majd átvillan az agyamon, szabadkézből kell lőnöm. Nincs más választásom. A nyakából látszik bő tíz centiméter és a feje magasodik ki a tölgy csemetéből.

A lövés után kísérőm már levett kalappal teszi meg a köztünk lévő két lépést. Az ünő egy lépést sem tett a lövés után.

– Gratulálok – mondta lelkendezve. Kezet fogtunk, sőt meg is öleltük egymást, ami teljesen természetes volt, mert megdolgoztunk a sikeres elejtésért. Az aljban került kalapom mellé a töret, az ünő szájába az utolsó falat, s készítettük fotókat is. István, aki hallotta a lövést megnézte az óráját. Péntek 13-án 17 óra 50 perckor került terítékre a Mátrában elejtett első vadam.

Összenéztünk, s mind a hárman tudtuk, még nagyon sok idő van sötétedésig. Tegnap este azt láttuk, hogy a közeli szórón kilenc órára felették a vaddisznók a kukoricát. Döntöttünk. Én ülök oda, István pedig a közeli másik lesre. Csabával közben letegeződtünk, a koccintást bepótoljuk a szálláson, s közben azt is elmondta, itt úgy kell lőni, hogy ott maradjon a disznó, mert ha felfelé szalad, akkor sem, és ha lefelé szalad, akkor sem tudunk utána menni az áthatolhatatlan sűrűben.

Könnyű ezt mondani, fogtam fel szavait.

Nem sokáig várakoztunk, amikor ágreccsenést hallottunk, majd megjelent egy tavalyi süldő. Evett néhány szemet a kukoricából, majd a felfelé vezető sűrűbe beváltott. Talán szólt a többieknek, jöhetnek, terített az asztal és nem puskaporos a levegő. Már négyen csámcsogtak a kiszórt morzsolt kukoricán. Csaba halkan súgta, a legközelebbit meg kellene lőni, mert gyorsan sötétedni fog.

Egy lépést sem tett a sűrűk felé. Ott feküdt előttünk fél kilenc után nyolc perccel. Ezt is Istvántól tudjuk, mert ekkor is megnézte az óráját. Csaba csak annyit mondott, nekem mesélhetnek arról, hogy péntek 13-a nem hoz szerencsét. Azóta én sem tudom, hogy 12-e vagy 13-a a tökéletesség napja.