Csípős novemberi reggel volt, amikor a vadászháznál gyülekeztek a puskások és a hajtók. Az idős vadász megtartotta a baleseti eligazítást, amelynek végén elhangzott a szinte már ikonikus kérdés is: „Van valakinél gyöngygolyó? Disznót jelentetek a városi erdőnél!” A vendégvadászok csak néztek, miért is hozna valaki társas vadászatra gyöngygolyót, de a helyiek csak nevettek, sőt már várták is a kérdést, mivel tudták, hogy ez a mondat szinte felér egy kürtjellel. Indulhat a vadászat! Az aznapi hajtások helyszíneit és irányait közölte az egybegyűltekkel, majd a vadászat vezetését átadta a hivatásos vadásznak, mivel úgy gondolta, a mai napon inkább elálló lenne.

Felálltak az első hajtás végénél, a szántóföld alatti úton. Mögöttük egy sűrű fenyves, mely jótékonyan fogja fel az északi szelet, de szerencsére most szemből fújdogált, bár ez sem volt éppen meleg. Csöndben álltak. Figyeltek. Mellette a fiatal vizsla, Fickó ült fegyelmezetten. Ránézett és örült, hogy alig két éve milyen jól választotta ki az alomból. Jó kutya. Pedig milyen játékos és bohó volt, amikor hazavitte. Mozdulatlan csak akkor volt, amikor fáradtan, összegömbölyödve aludt a kandalló előtt. A lángok fényénél úgy nézet ki, mint egy ropogós, vörös cipó.

De hirtelen visszatért az emlékezés távolából amikor a kutya felállt és minden érzékszervével az előttük benyúló nádfoltra mutatott. Mi lehet az? A hajtósor még messze van, de a nádba megbújó vad már érzi őket. A szél felé hozza hangokat, szagokat. Az öreg vadász szinte hallja, hogy Fickó könyörög, „hadd menjek, hadd fogjam meg”, de nem engedi, ne menjen szembe a hajtókkal. Messze vannak még ahhoz, hogy a felvert vadat terítékre hozzák.

De nem is kell. Vuk leszármazottja óvatoskodik kifelé a nádasból hátra-hátra pillantva. A fenyves előtt mozdulatlanul álló zöld ruhás jágereket észre sem veszi, viszont egy pukkanásra felfigyel, de tovább már nem tud foglalkozni a hanggal, mert egy láthatatlan mancs, száz karmával mar a pofájába. Védekezne, de már nem tud. Annyit hall még: „Hagyd Fickó! Majd felveszik, ha ideérnek.”

Szól a puska. Egyre hangosabban, egyre közelebbről. Hozza a szél a hangot: „Megállunk! Megvan? Indulhatunk! Jobb szárny lassabban! Tartsd a vonalat!”

Megint elgondolkodik az öreg vadász. Régen több volt a vad, többször kellet megállni, hogy felszedjék a kakast. Annyi volt a nyúl, hogy ha lőttünk egy madarat, szinte biztos, hogy egy nyúlra eset. Elmosolyodott magában, hányszor mesélte ezt már a kezdő vadászoknak. Mindig csodálkozva hallgatták a múlt vadgazdagságáról szóló történeteit. Ezért is jó a vadászat utáni ebéd, lehet anekdotázni, mesélni. Összeforr a tapasztalat a fiatalos lelkesedéssel.

De az emlékékezés fátylát átszakította a kakatolás, a puska automatikusan emelkedik, a dörrenéssel egy időben indul Fickó, és már hozza is lábhoz a kakast. Közel a lénia. Egyre több az előre menekülő vad. Megint jön a madár. Tyúk! Kiabálnak a hajtásból. Menjen csak, kell a szaporulat. Kevés a fácán, a tavalyi enyhe télen sok kapott tüdőgyulladást.

Már tisztán lehet hallani a fiatal vadász parancsszavait: „Előre nem lövünk! Elállók vannak a fenyvesnél.” A szántás barázdáiban eddig csak óvatosan megülő nyulak oldalra próbálnak kitörni. Bíztak benne, hogy a szél által hozott zajok elhalnak, de már a vélt menekülés irányából is szól a rettegést és borzalmat kiváltó csattanás, és azt követő nyulak számára érthetetlen hang: „Hozd Vadász! Lábhoz Fickó! Jó kutya! Add ide Betyár!”

Elérte az erdősávot az első szélpuskás, épp hogy megállt, két nyúl tört ki oldalra. A hajtóvonal előtt még csak szemmel követte, majd a puskát arcához emelve lőtt. A két lövés szinte egynek hangzott, a tapsifülesek bemutatták földi pályafutásuk utolsó talajgyakorlatát. két bukfenc és egy nyújtás. A képzeletbeli bírák tíz ponttal jutalmazták az elejtőt. Az idős vadász elismerően biccentet. Szép, tiszta lövés. Mire elhangzott a lövés visszhangja már nem mozdultak a nyulak.

Amíg feltették az állatokat az ott várakozó autóra, felsorakozott a hajtósor az út mentén. Az idős vadász beült az autóba, majd elindultak a következő hajtás végére. Miután kiszálltak, volt ideje átnézni az autókon lévő zsákmányt. Örömmel konstatálta a tényt, hogy még egy ilyen hajtás és szép terítékkel büszkélkedhetnek.

Ez a hajtás nehéz terepen történik, van idő egy kevés beszélgetésre, mire ideérnek. A többi elálló is tapasztalt vadász volt, ők is sejtették, hogy ez a hajtás lesz az utolsó. Rég volt ilyen szép zsákmány. Miután megtömte a pipáját, egy cseppet megint elgondolkozott. Fiatal korában még annyi idő sem volt a hajtás megindulása és az első lövés között, hogy egy cigarettát elővegyen, bár őnem dohányzott, a pipát is csak nemrég kapta. Ezzel lepte meg a fia hatvanadik születésnapjára. Ezüstveretes, rózsafagyökér pipa. Több mint egy tárgy, több mint egy ajándék. Negyven év szeretete és tisztelete egy maréknyi eszközben. Amikor felizzik a parázs, az otthon melegét idézi meg, és a szálló füsttel a gondok is elillannak.

Szeme sarkából észreveszi Fickó viselkedésének változását. A mellette lévő fiatalosból kiváltott egy magányos őzbak. Önkéntelen bírálat. Szépen gyöngyözött hatos bak. Ereje teljében. Kímélendő. Már el kell dobnia az agancsát. Most vette észre a vadászokat. Egy elegáns szökkenés és már nem is látják. A mögöttük lévő cserjés felett cserreg a szarka, feléjük jön. Egy pillanat és észreveszi a vadászokat, hirtelen felfelé veszi a menekülés irányát, de egy hosszú lövés megtorpantja a lendületét. Dögre esik. Ez sem fog több fészket kirabolni.

Még érezni a lőpor füstjét a levegőben, amikor feltűnik a hajtók vonala. Annak ellenére, hogy változatos, nehéz a terep, szinte tökéletes vonalban jön a sor. Jól boldogul a fiatal vadász a rábízott feladattal, ismeri a terepet és a társait is. Az aggatékokon lógó vadak számából látszik, hogy a sok leadott lövésből kevés volt a hibázás. Megérte a szezon elején tartott korongozást megtartani, jelentősen javult a tagság lőkészsége. Az idős vadász összeszámoltatta a vadakat, majd az eredmény ismeretében befejezettnek nyilvánította a vadászatot.

Szerencsére ez a hajtás közel volt a vadászházhoz, ezért a többiekkel együtt sétált vissza a reggeli gyülekező helyszínére. A vadászház alatti réten készítették el a terítéket, két nagy máglya között. Ritka szép volt a felhozatal. A kakasokon és nyulakon kívül rókákat, szarkákat és még egy mátyás madarat is terítékre hoztak. Viccelődtek is, hogy ha ilyen lesz a következő vadászat is, hamar meglövik a tervet, és az év utolsó vadászatán már csak kártevőt lőhetnek.

A vadnak járó végtisztesség megadása után az idős vadász a tagságot és vendégeit meginvitálta egy korai ebédre. A menü egy augusztusban eset gyilkos bakból készült pörkölt volt. Ugratták is a fiatal vadászt, aki az ételt készítette.
– Remélem csak a bak volt gyilkos, az íze nem lesz az
De jött a kontra is.
– Ne féljenek, van nálam ellenméreg, nagyanyám hegyes-erős paprikája kivisz minden rosszat a szervezetükből. – Lett is nevetés, mivel ismerték az öregasszony kétszer csípős paprikáját. Jó hangulatban telt az ebéd.

Az idős vadász elővette pipáját, szájba vette a csutorát és így nézett maga elé. Szép emlékek jutottak az eszébe a mai nap, de a jelen is legalább ilyen kellemes. Mert nem is kívánhat többet az ember magának, mint jó levegőn, kellemes társaságban eltöltött sikeres vadászatot.