Vadászat
A muszáj disznó átka
Szögi Tibor vadászlevelei
Szia egy szem Barátom!
Új gép. Új cím. Egy új szakasza az életemnek. Végre megvan az új számítógépem, egy ALTOS intel Celeron inside. Egy Terrabájtos, azaz egymilió Megabájtos. Rengeteg hely van benne és nagyon gyors. Megkezdődött egy új szakasza az életemnek, a nyugdíjas évek. Egy kicsit még fura, szokni kell. Nem kell reggelente korán kelni (hacsak nem pecázni, vagy lesbe megyek). Nem kell minden nap munkába menni. Azt csinálok amit akarok, no meg amit nagyon muszáj.
No, ezzel a nagyon muszájjal folytatnám. Nagyon muszáj lenne a közeljövőben egy vaddisznót, vagy legalábbis egy süldőt lőni. Megígértették velem a munkahelyi kollégáim, hogy vaddisznópörkölt lesz az asztalon a búcsúbulimon. De hiába próbálkozom, hiába erőltetem a dolgot, csak nem akar sikerülni.
Úgy látszik utolért a „muszáj disznó” átka. Az utóbbi tíz napban már kétszer is találkoztam a kondával, rájuk is lőttem, de mindkét alkalommal sértetlenül vitték el a bőrük. Mi ebből a tanulság? Nem szabad görcsösen akarni, mindenáron disznót lőni!
* * *
No de akkor kezdjük az elején. Csütörtökön délután, június 9-én, háromnapos padéi portyára indultam. Győrmezőben az „AVIS” halastó négyes bazénja mellett van a Nagy Tibi és a kikindai Brane magaslese. Kukorica a szóróban. Fáradt olajos sár a dagonyában. Gyantás dörgölődző fával. Hát ide ültem én föl az este olyan fél nyolc körül. A disznók a négyes bazénban tartózkodnak (20–30 darab a Nagy Tibi szerint). A négyes bazén már két éve nem volt feltöltve vízzel. Az egész egy hatalmas nád- és gyékénytenger. Ideális búvóhely a disznók számára.
Sajnos a magasles is csak ideális búvóhelynek bizonyult a vadász számára. Ugyanis akkora vihar kerekedett, hogy sötétedés után se látni, se hallani nem lehetett. De még a hazamenésre se mertem gondolni. Dörgött, villámlott, a záporok jöttek-mentek.
Szerencsére a magaslest becsületesen megépítették, szalonit tetővel, lenyitható üvegablakokkal. Az esőtől meg is védett, de sajnos a hideg szél megtalálta a deszkák közötti réseket. Reggelre a lélek is belém fagyott, a fenekem elzsibbadt a sok üléstől (kilenc órát töltöttem ott fagyoskodva a kényelmetlen szűk kalitkában). Hát ne tudd meg, mennyire vártam a hajnalt.
Reggelre szép idő lett, elállt a szél, kiderült az ég. Hazamentek a legények (akik a hordókat görgették odafönt), semmi nyoma nem maradt az éjszakai dorbézolásnak. Öt óra tájt hazaindultam én is. Egy kicsit jobb kedvem lett ahogy megmozgattam a végtagjaim. Hát még milyen jó lett, amikor úgy 400 méternyire a magaslestől, a halastó töltésén belül megláttam az éjszakai tivornya nyomait. Minden feltúrva, felforgatva. Mintegy három szoba nagyságnyi területen nem volt egy tenyérnyi szűz hely sem. Hatalmas copákok nyomai közt kisebb és még apróbb csülkök nyomata a sárban. Semmi kétség, az éjszaka itt járt a konda.
Sietek haza. Közben a terveket szövögetem. Ma estére ide ülök ki a töltés tetejére, és ha újból ide jönnek…, de hát mért ne jönnének! Mosakodás. Pár falat, aztán alvás.
* * *
Este fél nyolckor már ott ültem a három lábú vadászszékemen, a töltés tetején egy kanyarulatnál, ahonnan beláttam jobbról is és balról is a töltés belső oldalát. Erről a részről csak nemrég húzódott vissza a májusi esők képezte tavacska (olyan focipálya nagyságú). Itt-ott még maradtak is olyan bokáig érő tócsák, néhol egy-egy kis gyékényfolt. De a lényeg az, hogy a gaz még nem nőtte be a területet és így könnyű dolgom lesz, ha majd megjelenik a becses társaság. Kedvemre válogathatok majd közülük (gondoltam én akkor). Úgy terveztem, nem maradok túl sokáig. Legfeljebb tíz óráig. Kilenckor sötétedik, és ha tízig nem érnek ide, akkor ma éjszaka már nem is jönnek, valahol másfelé lakomáznak.
Kellemes az idő. Élvezem a nyüzsgést körülöttem. Az őzek már megmozdultak. Itt is, ott is vöröslik az oldaluk a lemenő nap utolsó sugaraiban. Egy tapsifüles alig húsz méterre tőlem csipeget, válogat, zsenge fűszálat keres. A levegőben is nagy a forgalom. Szürke gémek jönnek-mennek, erre is meg arra is. Rekedt hangon rákiáltanak az alattuk szálló bakcsó komára, aki behúzott nyakkal szó nélkül tovább áll. Mit feleseljen a nagyokkal. Sárszalonkák, ketten hárman egy csapatban sziszegő szárnyakkal suhannak el észak felé.
Egyik pillanatban még itt vannak a fejem fölött, még rám is köszönnek sipítós hangjukon, a másikban meg már ki tudja hol járnak, eltűnnek a szemem elől. Nem úgy a négy nyári lúd, akiket már egy jó ideje figyelek. A hátam mögül jöttek és szép kényelmesen, ráérősen szállnak ők is észak felé, a nagy jázovai halastavak sík vize felé.
Észre se veszem és beesteledik. Fönt az égen még világos van, de a tó nádasából már kikandikál a sötétség. Az előttem lévő csupasz részen még valamelyest lehet látni. Drillingem távcsövét probálgatom. Talán most még lámpa nélkül is tudnák lőni. Hegyezem a fülem. Erőltetem a szemem, becsukom, megdörgölöm. Amikor újra kinyitom az előbb még sétálgató zsombékocskák visszamennek a helyükre és egy darabig még ott is maradnak.
No de mi az ott?! Egy fekete folt elválik a szemközti nagy feketeségböl. Majd még egy, meg még egy. Egyenest nekem tart. Most újbol egybeolvad az előttem negyven méternyire levő kis gyékényliget sötétjével. Szinte belefájdul a kezem a szorításba, úgy markolom drillingem nyakát. Minden idegszálam megfeszül. A puskatus a vállamhoz szorul. A jobb mutatóujjam a kibiztositott ravaszhoz ér. Ha a gyékényesből kiérnek, egy víztócsa fehéren csillogó tükrén kell, hogy áthaladjanak itt az orrom előtt.
Már szinte elöntött a siker mámoritó íze, amikor is a látvány visszapofoz a valóságba. Tőlem jobbra, 70–80 méternyire tovagördül egy fekete gömböc. Csendben, nesztelenül mint egy képzelet. Majd utánna a másik, harmadik, negyedik… Odakapom a puskám. Megvezetem a célkeresztet a fekete árnyon, nem ezt nem szabad, ez túl nagy darab, ez csakis a koca lehet. Keresek egy kisebb, egy közepes foltot. Már begörbül az ujjam, majdnem elcsattan a lövés amikor még egy gömböc begurul a képbe. A lelkiismeret megállítja a golyot. Mi van, ha az is koca? (Most csak kant és süldőt szabad lőni.)
Kiválasztok egy újabb, megfelelő, közepes nagyságút. Már majdnem elhúzom a ravaszt, amikor észreveszem, hogy még mindig jönnek, gurulnak ki a gömböcök a sötétségből. Se vége, se hossza. Ez itt van közelebb, majd ezt! Nem, amaz jobb lesz! Belezavarodtam a bőség kosarába. Rémülten térek észhez, hát ezek elvonulnak itt előttem úgy, hogy rájuk se sütöm a puskám. Már vagy száz méternyire lehet a társaság amikor felkapcsolom a puskalámpám reflektorját.
A vezérkoca megtorpan. A többiek mind mögötte egy kupacban, kicsik, nagyok, közepesek. A szikrázó sárgás-zöld szemekkel lett tele az egész objektív. Több volt a szikrázó fény ott, mint az égen a csillag. Tétovázok, hogyan lőjek be a kupacba? Ez a pillanat elég volt a vezérkoca részére. Egy röffenéssel megköszönte a jóságom (balgaságom) és már rohant is vissza az egész társaság oda, amerről jött, vissza a feneketlen sötétségbe.
Rémület. Most jutott el az agyamig, hogy elbaltáztam ezt a remek helyzetet, keresek egy, a szélén rohanó süldőcskét és amikor az orrához ér a távcsövem keresztje, elhúzom a ravaszt. Megnyugszom. Semmivel össze nem téveszthető pukkanás a visszhangja a dörrenésnek. Megvan az áhított süldő.
Hogy a zsákmányomhoz jussak, meg kell kerülnöm egy víztócsát… Nyilván elvesztettem az irányt a nagy kerülgetésben. De a disznó biztos, hogy megvan, csak épp rossz helyen keresem. No, majd reggel, világoson ec-pec meglesz.
Hát ne mondjam, az éjszaka sokat forgolódtam. És gondolhatod, ahhoz, hogy elaludjak nem a birkákat számolgattam, amint átugrálnak a kerítésen. Fekete gömböcök rohangáltak körösztbe-hosszába a szobámban. Amikor végre sikerült elaludnom, rémülten fölriadtam, hogy nem akar elsülni a puskám.
Reggel fél ötkor, amikor a vekker kiméletlenül fölébresztett gyűrött voltam és fáradt, fáradtabb, mint amikor lefeküdtem.
De igazán gyűrött, főleg a szám széle, akkor lett, amikor a két órás tüzetes keresés után egy csepp vért sem találtam. Pedig elhiheted, hogy megnéztem távol és közel minden fűszálat, minden csapát, minden bemenő és kijövő váltót a nádasba. Megtaláltam a nyomát a vonuló kondának, a megtorpanás helyét, a visszarohanásét. Sőt, később megtaláltam a lövedék vájta vályút a fölül repedezett, alul még puha iszapban. Megoldódott tehát a rejtély, ez volt az a „semmivel össze nem téveszthető” pukkanás, a biztos jel a biztos találatról.
Lelógó orral, izzadtan, piszkosan kullogtam haza. Becsomagoltam és egy nappal a tervezettnél előbb visszajöttem Zentára.
* * *
Tiz nappal később, június 20-án, hétfő délután újból Padéra indultam, hogy ismét szerencsét próbáljak. Valamivel korábban, már fél nyolc körül kint voltam Győrmezőben. Körbenéztem az előző kalandom színhelyén. Semmi. Se friss nyomak, se friss túrás. Megsértődtek, zokon vették a zaklatást. Viszont Bráne barátom szórójánál megdézsmálták a kiöntött csöves kukoricát. Ez jó jel. Nem mentek el a négyes bazenból, csak most másfelé járnak. No de merre? Ennek kell utánajárni.
Megyek tovább a töltésen. Megvizsgálok minden vadváltót ami átvisz a töltésen, minden nyomot, minden túrást a töltés mindkét oldalán. Hát nem valami bizalomkeltő amit találok. Igaz, elég száraz minden. Nehéz megállapítani, hogy járt-e mostanában erre a konda.
Aztán, ahogy haladok az Aranka (a háromszög) felé, fölcsillan a remény. A Pozsár tanya környékén már mind sűrűbben találkozok arra utaló nyomokra, hogy a konda erre portyázik. Találok egy nagyon ígéretes váltót. Már azon gondolkozom, hogy itt valahol fölállítom a három lábú vadászszékem. De nagyon gyorsan elállok ettől az ötlettől, mert a hátam mögött, úgy 400 méternyire, egy vidám társaság szénát gyűjt.
Az egyik traktor rónába kaparja a megszáradt hereszénát, a másik meg dörögve, csattogva bálába préseli. De a legények még ezt a zajongást is túlkiabálják. Dallikáznak, ordítoznak. Nyilván sör-e, bor-e, vagy pálinka van a dologba. Mert józan ember ebben a rekkenő hőségben nem viselkedne így.
Nincs más, tovább megyek. Habár nem nagy kedvem van hozzá, hisz arra már, közel az Aranka töltéshöz, nem nagy az esély, hogy kijönnek a disznók. Ott járnak a halőrök, a pecások, meg akinek arrafelé dolga van. No de most már mindegy. Legalább körbejárom az egész töltést. Holnap már könnyebb lesz a leshelyet kiválasztani. Kicsit közömbösen ballagok továb. Csak úgy tessék-lássék, vetek egy pillantás ide meg oda, hisz itt már nem lehet semmi ígéretes.
És mégis. Megdobban a szivem. Fölgyorsul a pulzusom. Egy friss vakondtúrás közepében ott egy egészen friss copák lenyomata. Most már figyelmesebben vizsgálom a kiszáradt talajt. Nehéz a nyomakat észrevenni, de azért mégis, ha nagyon odafigyel az ember, ott vannak a jelek. Egy-egy lerúgott göröngy széle, a letört, letaposott nádszál… Visszajött a vadászkedvem. Mi az, hogy visszajött. Ahogy tovább haladok, mind több jele van annak, hogy a konda mostanában erre jár. Fölcsillan a remény. Talán mégis ma este…!!!
Mind több a nyom, a jel, a remény. Találok egy nagyon ígéretes váltót. Itt nagy volt a forgalom az utóbbi napokban. Ez az, itt fogok lesben állni, azaz ülni. Lepakolok. Fölállitom a székem. Fölrakom a céltávcsövem. A puskám már rég töltve, már az induláskor beraktam egy 11,2 grammos Sellier & Bellot golyót, egy Brennekét és egy dupla nullást. Kikészitem a vizet, a vacsorát, a cseresznyés zacskót. Fészkelődök, helyezkedek amikor…
Jól hallottam? Mintha malac sivalkodott volna. Csend. Fülelek. Levegőt is alig veszek. Egyszer megint. Most már biztos, hogy malac volt. Most meg valami csobogás. Te jó ég! Itt a konda. Már kint dagonyáznak. Otthagyok csapot-papot, megindulok előre a töltésen.
Lassan haladok mint a csiga. Minden lépésre odafigyelek. Mintha hímes tojások közt lépkednék. Eltart egy ideig, mire odaérek. Odaérek. Föl se fogom. El se hiszem. Ott állok a töltés tetején, alattam a gyékényes tocsogóban, előttem olyan 50 méternyire ott a konda. Lakomáznak. Henteregnek. Oda se csesznek a világra. Egy-egy röffenés, az öregek kioktatják az ifijúságot. A kicsik, mind a kicsik általában, pajkosak, rosszak. Egymást oldalba bökik. A sértett elsírja magát. A mama megdorgálja a lurkókat. Én meg csak fönt állok a töltés tetején, szorongatom szegény drillingem nyakát és nem tudom mitévő legyek.
Ott előttem zajlik a disznó élet, mozog a sás, csobog a pocsár… Teljesen el vagyok veszve. Nem tudom mitévő legyek. Még teljesen világos van. Olyan fél kilenc körül lehet az idő. Amikor megoldódik a keleti kérdés. Egy süldő kijön a gyékényesböl a ritkás nádas partoldalba. Ott van előttem. Forgolódik. Jaj, mindjárt visszamegy a gyékényesbe. Izgatottan, kapkodva, a lapockája tájékára küldök egy lövést. Dörrenés, pukkanás, sivitás. Megint csak biztos jele a találatnak. No, de most nem tudok ezzel foglalkozni. Fölfordult a világ. Megmozdult a Föld. Csobogás, nádcsörgés, röfögés…. A töltésen egymás után ugranak át a disznók.
Gyorsan új golyót csúsztatok a csőbe. Most egy szép süldő jelenik meg a töltés tetején. Pár métert elfelé fut. A célkereszt rajta fekszik, de nem akarom fenékbe, inkább megpróbálom tarkón lőni. A durranáskor érzem, fölé lőttem. Gyorsan új lőszert a csőbe, mert már ott az új disznó.
Megint elhibázom. Újratöltök, várok… Egyszer csak kiugrik a töltés tetejére egy minidisznó, süldőmacska nagyságú malac. Majd mégegy, meg mégegy, meg mégegy… voltak vagy tizenketten. Libasorban, egymás után. Rohantak az anyjuk után. Úgy éreztem, hogy fel sem fogták a veszélyt, csak futottak, rohantak, mert a mama is rohant.
Leengedtem a puskám, már nem is bántam, hogy a mamát elhibáztam. Egy darabig csak ott álltam. Valóság vagy csak káprázat csupán. Később, amikor a rálövés helyét megvizsgáltam, rá kellett jönnöm, hogy megint elpuskáztam.
Másnap és harmadnap nem volt szerencsénk egymáshoz. De szerdán, amikor a halastó, kettes bazén töltésén mentem a leshelyem felé, történt valami, ami talán még annál is több, mintha meglövöm a „muszáj disznóm”.
Fél nyolc felé a Nap még magasan az égen. Megvallom, kicsit elbambultam, nem is voltam jelen, amikor valami fura hangokra lettem figyelmes. Kaffogás. Vinnyogás. A kanyar után ahogy kilépek, megtorpanok. Tőlem alig húsz méternyire egy rókacsalád magánélete.
A süldő rókák gondtalan, nemtörődöm, a mama aggódó élete. Megdermedek. Óvatosan a mobiltelefonomhoz nyúlok. A társaság észre se vesz. Nyomkodom a gombokat. Fényképezek. Nem hiszem el. Mert hogy a kölykök nem tudják, de hogy a mama se tudja?!! Levegőt is ritkán veszek. Nyomom a gombokat. Nem hiszem el. Mert hogy a kölykök dilisek, de hogy a mama?
Birkóznak, henteregnek, a mama probálja regulázni őket, de nem lehet. Megdöbbentő. Nem hiszem el. A rókacsalád már ott van öt-hat méterre tőlem. Most megtorpannak. Az egész társaság a szemembe néz. A mama szemében gyanú, a kölykökében kíváncsiság. Huncut kíváncsiság, de semmiképpen félelem. Nem bírom ki, elnevetem magam. Mi van ti bugrisok? Hova jöttök?
No, most vált komolyra a dolog. Az egész társaság szétrobbant, eltűnt, mint ha ott se lett volna. Pedig ott volt és ott is marad örökké a lelkemben és a fotókon. Sajnos otthon, amikor fölraktam a fotókat a gépre, rá kellett jönnöm, hogy a mobiltelefonom nem épp egy teleobjektíves fényképezőgép. Ott vannak a képen, de hiányzik a szemükből az a huncut csillogás.
A vadászegyesülettöl kaptam kölcsön egy fél vaddisznót a búcsúbulira. Tehát az ebéd biztosítva, csak éppen az íze, az én szám íze volt egy kicsit más.
Zenta, Vajdaság
Kopóvilág: A Visszatérő! …. mondhatnám magamra, bár én nem a medvével küzdöttem, mint Leonardo DiCaprio, hanem a térdig érő vadszőlővel és a sűrű vízi akáccal a Holt Tiszánál.
Legutóbbi blogbejegyzésem épp arról szólt, hogy milyen érzés otthon várni a hajtásból hazaérkezőket és végigizgulni a napot, aggódni a hajtókért és a kutyákért, hogy mindenki épségben meglegyen a nap végére. Most viszont 2024.12.12.-én, Jász-Nagykun- Szolnok megyében a Tisza mellett cirka 1450 nap szoptatás és pelenkázás után, újra bevetettem magamat én is a hajtásba. Végre erdőben, a kutyákkal, vadászaton… Már igazán hiányzott! Nagy szerencsénkre klasszikus vaddisznóhajtás volt aznap egy, a közepestől kicsit nehezebb terepen. Bár a hajtósorban épp két kezdő volt mellettem, jobb és baloldalról is, így a megszokottnál többet kellett hallatni a hangunkat és figyelni egymásra, de nap végére igazi csapattá kovácsolódtunk.
A kutyák szépen dolgoztak és az átállások között elismerő visszajelzéseket kaptunk a vadászoktól, akik „akció” közben látták az erdélyi kopókat. Zete kutyánk, aki még csak 2,5 éves és ez a második vadászidénye, nagy hévvel hajtott egy fiatal vadkant, ami becsalta őt a bozótosba. A szemtanú vadász elmondása szerint, a kutyánk ezután felnyüszített, a vadkan pedig kirontott a sűrűből. Ezután Zete sántítva tért vissza hozzánk az első hajtás végén, egy 3-4 cm széles vágott sebbel a jobb első hónaljában. Látható volt, hogy Zetét ki kell venni a hajtásból, ehhez minden segítséget megadtak a hajtás szervezői. Terepjáróval elmentünk a gyűjtő álláshoz és ott, az elsősegély után a fedett platón, a traktorvezető felügyelete mellett várt meg minket a második hajtás végéig.
Az esti terítéknél is sok pozitív visszajelzést kaptunk az erdélyi kopóink munkájáról, de talán minden szónál többet jelent az, hogy az alföldi területen lévő helyi vadásztársaság életében rekord született, 15 db vaddisznót sikerült terítékre hozni, ami ötven százalékkal több az elmúlt évek átlagánál.
Miután Gabi bácsi finom őzraguját elfogyasztottuk, még 3 órás vezetés várt ránk, hogy Zetét állatorvos is lássa, így hajnali fél 1-re meg is műtötték őt, kiderült, hogy a fiatal vadkan egy 10-12 cm mély belső sebet ejtett (kötőszövet és részleges izomszövet roncsolódás) rajta.
Azóta már eltelt 6 nap, Hálistennek és a profi állatorvosnak (Sidó Szilveszter, Búcs, Szlovákia) Zete ma már erőteljesen nyargal, várva a következő hajtást, reméljük sokat tanult az esetből és óvatosabb lesz, mondhatni „szerencsésen” átesett a tűzkeresztségen.
Kutyás hajtó társaink voltak aznap Farago Attila Hírös-Vadász Avarral, valamint Króner György Aranyhegyi Vadorzó Zengővel és Mesivel. Érdekesség és jóleső találkozás volt számunkra. hogy Sepsiszentgyörgy környékéről is voltak erdélyi kopós hajtók.
Nagyon köszönjük a lehetőséget és az ajánlást Szloboda István barátunknak, a legendás utánkereső-bőrdíszműves- hobbittartó Sznupinak!
Forrás: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története
A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét.
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Így történt: A nyáron Bakucz Péter polgármester úr jóvoltából, aki egyben a Sarkadkeresztúri Vadásztársaság elnöke is, őzbakok után járhattam a “keresztúri” határt. Átbogarásztuk, töviről hegyére átjártuk a területet, miközben régi iskolatársammal, Márta Józseffel, aki felettem járt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, felkerestük a régi erdőket, a kísérleti mocsárciprusokat, ahol még Zsibók András tanár úr is meg-megfordult. A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét. Természetesen felkerestem az elejtőt, Balogh Zoltánt, aki örömmel fogadta az Agro Jager érdeklődését és az alábbi történetet küldte szerkesztőségünkbe, mely mellé további fotókat is csatolt. 2010-be utazunk vissza és vadászatáról az elejtő mesél..
Előszóban el kell mondani, hogy emlékeim szerint 1985 és 1995 között a Sarkadkeresztúri Egyetértés Vadásztársaság és a Vasvári Petőfi Vadásztársaság együttműködési megállapodást kötött apró és nagyvad cserevadászatára – persze vadászatársasági szinten. Természetesen, ebből adódóan, később egyéni vadászbaráti kapcsolatok is születtek. Így történt ez az én esetemben is. A vasvári vadászbaráti kapcsolatom szinte a mai napig megmaradt. Így Vasváron 1989-től 2010-ig 53 vaddisznót és több nagyvadat sikerült terítékre hoznom.
Időközben, nálunk, Sarkadkeresztúron is elszaporodtak a nagyvadak /vaddisznó,dámszarvas, gímszarvas/, de Sarkadkeresztúron 2010-ig , az ominózus időpontig nem tudtam disznót lőni. Pedig nagyon vágyakoztam már egy “hazai hegyesorrúra”. 2010 március elején Márta Józsi barátom, a vadásztársaság titkára, így szólt hozzám:
-Na, majd én lövetek már veled egy disznót! Holnap délután 3 órakor /március 10/ találkozunk a vadászháznál és én viszlek a saját MTZ traktorommal ,mert csak azzal tudunk most bemenni a jó disznós helyekre!
Az előző napokban igen csapadékos idők voltak és a földeken, úgy, mint az utakon, mindenütt állt a víz. Március 10. délután 3 óra, vadászház – sosem felejtem el. Barátsággal üdvözöltük egymást Józsival.
-Te ülsz a Nagy-Szelesi lesre, én pedig a Vadföld 2-es lesre – mondta és már írta is a naplóba!
-Rendben – válaszoltam, de mit is mondhattam volna, hiszen ő már eldöntötte én megbíztam benne!
Felpakoltunk a szóló traktorra és elindultunk földúton a tőlünk kb 3-4 km-re lévő magaslesek felé. Nagyon durva volt az út, tengelyig érő sár és víz mindenütt.Útközben a traktorban mi csak a vadászatról beszélgettünk és az esélyeket latolgattuk, miközben megérkeztünk a Nagy-Szelesre.
-Hatóráig maradunk, azután már úgysem látunk semmit, majd jövök érted! – mondta Józsi. No, igen, akkoriban nem maradt kint senki.
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Kiszálltam a traktorból, kívántunk egymásnak egy kalappal és továbbment a Vadföldi magaslesek felé. Mire felpakoltam a lesre, körülbelül úgy, fél 4 lehetett. Körbe szemléltem a terepet. Előttem hosszú, gondozott nyiladékon kb. 90 m-re szóró és dörzsfa. Távcsövezve láttam, hogy járja a vad. Tőlem balra fiatal nyárfaültetvény, egy igen vizenyős talajon. Jobb oldalon kökényes bokorsor és egy nagy nyárfaerdő. Közben nyugtáztam, hogy milyen szép az idő, napsütés, szivárvány és viszonylag szélcsend. Elhelyezkedés után aztán egy pipára gyújtva, véglegesen megállapítottam, hogy jó a szelem. Most valahogy lassabban múlt az idő, mint máskor. Még csak fél 5 konstatáltam. Közben a tájban gyönyörködtem, távcsöveztem, fotózgattam . Kb 5 óra előtt pár perccel mozgásra lettem figyelmes a fiatal nyárfásban.Gyorsan a Nikon kereső távcsövemhez nyúltam és láttam, hogy úgy 80 méterre egy róka egerészik.
Puska fel és céloztam. Számmal halkan cincogtam. Felfigyelt a “koma” és elindult felém. A pirospont még nem kellett, mert jó lővilág volt. 50 méterre lehetett, amikor útjára engedtem a 8×57-es lövedéket. Helyben maradt. Ismét pipára gyújtottam és várok néhány percet – gondoltam. Közben rezeg a telefon, hív Józsi:
-Mi újság ? Megvan?
-Igen, csak nem disznó, hanem egy róka- válaszoltam.
-Gratulálok, ülj csak vissza, majd jön a disznó is – mondta.
Leszálltam a lesről felvenni a zsákmányt. Gyönyörű róka, még szép téli bundában. Megkapta a neki járó tiszteltet és fotózáshoz felaggattam egy mellettem lévő fára. Visszaültem a lesre és ismételt várakozás következett, miközben lassan bealkonyodott.
A fák fölött vörösen izzó napkorongról még készítettem pár fotót majd kezdett sötétedni. Úgy 6 óra előtt néhány perccel a bal oldalon a fiatal nyárfásban / lövésre még elég távol/ egy sötét foltra figyeltem fel. Gyorsan távcsövezve láttam, hogy disznó. Hamar és suttogva hívtam Józsit, hogy várjunk még egy kicsit, mert jön a disznó.
-Rendben – válaszolta és már tettem is le a telefont.
Közben feltettem a “Santa Barbarát”, 8-ra csavartam a piros pontot és a céltávcsőben megkerestem a disznót. Még kb 180 m-re lehetett. Lassan turkálva közeledett felém. Sok időm nem volt már várakozni, nagyon sötétedett. Amikor kicsit keresztbe állt, ismét útjára engedtem a “saller bélát”. Nagyon picit blatt fölé céloztam. Jó becsapódás hallatszott, a disznó felvisított és helyben maradt. Nagy csend lett körülöttem. A madarak is elhallgattak. Folyamatosan távcsöveztem. Fekszik a disznó! Nem tagadom, most kezdett egy kicsit úrrá lenni rajtam a “harctéri izgalom”, pedig lőttem én már vaddisznót! Most már bátrabban gyújtottam pipára. Ismét rezeg a telefon, Józsi hívott:
-Mi újság Zolikám? Megvan a disznó?
-Igen, fekszik! – válaszoltam nagy örömmel.
-Gratulálok! Megyek érted. Kb. 20 perc mire odaérek!
Már fejlámpával indultam el a sertevad irányába, miközben számoltam a lépéseket. Amikor odaértem láttam ,hogy nem egy kis süldő várt rám, hanem egy gyönyörű nagy kan, csodás agyarakkal. Boldogan nyugtáztam, hogy ez a “keresztúri” első disznóm! A védőszentek végül mellém álltak. A távolság egyébként 150 lépés volt. Amíg Józsi odaért, a méreteket latolgattam. Kb 90 kg-ra saccoltam, a nagy agyarakból úgy 4 cm látszott ki. Megérkezett Józsi a traktorral. Amikor meglátta a disznót, Ő is ámulatba esett. Minden így történt és valóban a vadászház ebédlőjében ma is ott lóg egy fotó arról az ominózus vadászatról…
Vadászüdvözlettel,
Balogh Zoltán
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Vadászat
A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson
A NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete trófeamustrát szervezett november elején
A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő hagyományt ápolva, kellemesen hűvös, de verőfényes időjárási környezetben, XVII. alkalommal rendezte meg a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete – a szomszédos vadászatra jogosultak partnerségével – a Pusztavacsi térség 2024. évi dám trófeamustráját.
A rendezvény 2024. november 5.-ére került megszervezésre a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészetének vadászházánál. A szemlét Hatos Tamás erdészetigazgató köszöntése után Fehér Sándor, a NEFAG Zrt. vezérigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta azt a térségi összefogást, amely megalapozta, eredményre vitte, majd pedig minőségi szintre emelte a pusztavacsi régió dámgazdálkodását. Kiemelte azonban, hogy a jövő szakmai prioritásai között különös figyelmet érdemel a térség dámállományának mennyiségi kezelése.
Az állománynövekedés, illetve annak nagysága nem érheti el azt a szintet, amikor is az egyedek összessége a terület, illetve a térség ökoszisztémáinak ellenségévé válik és nehezen feloldható gazdasági érdekeket ütköztet. A kitűzött cél és egyben következő évek szakmai kihívása, a dámállományhoz kötött bölcs állománygazdálkodás és annak bölcs hasznosítása. Ezt követően a szakmaiság és tapasztalatcsere fontossága jegyében, méltatva az ilyen és hasonló szakmai jellegű rendezvények központi szerepét, nyitotta meg a trófeaszemlét. Az ünnepélyes megnyitó után Hatos Tamás erdészetigazgató vette át a házigazda szerepét és ismertette a rendezvény programpontjait, majd röviden összefoglalta az erdészet dámhasznosítási főidényéhez kapcsolható tapasztalatait. Ennek tartalma szerint, az erdészet jogosultsági területein a barcogási időszakban 115 db dámbika került elejtésre, melyek a trófeatömeg tekintetében 3,6 kg-os átlagot értek el. Az elejtett bikák összesített darabszámából, éremtáblázat hasábjain, mintegy 75 db trófea képviselteti magát.
Az általános információk után, az elejtésben közreműködő hivatásos vadászok adtak szakmai értékelést az egyes trófeák jellemző tulajdonságairól, az elejtés előtti bírálatok szempontjairól, valamint a hivatalos bírálati eredményeiről. A szakmai értékelések után az érdeklődők egyéni ízlésük alapján tekinthették meg a szemlére felsorakoztatott 100 db feletti dám trófeát. Különleges áhítat és csodálat övezte a főhelyen kiállított kimagasló pontszámú és kiemelkedő trófeatömegű vadászzsákmányokat.
Keresztes Tibor, a tájegység fővadásza zárógondolataiban összegezte, hogy az idei esztendő mind a barcogás, mind pedig a trófeatömegek tekintetében elmaradt a várakozásoktól. Részéről is kiemelésre, illetve megerősítésre került a dám állománynagyságának figyelemmel kísérése és a megfelelő mértékű szükség szerinti beavatkozás fontossága.
A meghívásnak nagy örömünkre széleskörű szakmai közönség tett eleget. Képviseltette magát a megye vadászati érdekképviselete, a dámmal gazdálkodó állami erdőgazdaságok szakemberei, a szomszédos vadászatra jogosultak és jelentős volt a szakmai érdeklődők tábora is. Nagy örömünkre, az elejtők közül is sokan tiszteltek meg bennünket a részvételükkel.
A szemle hivatalos részének zárását Hatos Tamás, a rendezvény házigazdája, a tartamosság és a szakmaiság fontosságára tett gondolataival és a következő évi találkozás reményében tartotta meg.
Vendégeink a rendezvény további részében a vadászházban, illetve a ház előtt megterített asztaloknál a kemencében sült húsokból és köretekből képzett „teríték” minőségét mustrálhatták és kóstolhatták, kötetlen ismerkedések és eszmecserék közepette.
Megköszönve a megtisztelő részvételt, Jó szerencsét és Üdv a vadásznak!
Forrás: NEFAG Zrt.
You must be logged in to post a comment Login