Napok óta hallom a belső hangot, írd meg a történetet, hiszen ott ahol felnőttél ott kaptál először ajándékba igazi vadászélményt. Túl kell esnem ezen a megtisztulást jelentő eseményen, mert többször azon vettem észre magam, autóvezetés közben is, hogy ezzel a gondolattal foglalkozom, és csak rutinból vezetek.

Nos, eljött a pillanat, de hol is kezdjem… Vadásztam én már a gyürei határban, de a falu homokos részén, a Baloghéban, a Gemzsi úton, a szőlő környékén. Valahogy így hozta a vadászszerencse. Serdűlő kori szembe szomszédom Kiss B. Zoli invitáló szavának nem lehetett ellentmondani: Gyere, lőj egy bakot, s ha kedved van, maradj disznóra is. Nos, az első kísérletre egyik sem sikerült. Nem az ő hibájából…

Néhány nap múlva Burján Gergő hivatásos vadásszal való egyeztetés után úgy döntöttünk, hajnalban indulunk cserkelni. Legnagyobb örömömre azzal fogadott, hogy Tisza felé vesszük az irányt, a Szalkai-szegbe megyünk. A négy óra utáni pirkadatban azonnal magam előtt láttam a Kis-Tisza víztükrét, a nyári gát mellett sorjázó diófákat és a Tiszának meredek partját, ahol gyermekkori pajtásommal, Somogyi Gabival csavarogtunk. Évtizedek óta nem jártam azon a vidéken. Mi maradt meg abból, amit őrzök magamban?

Elindultunk a derengő hajnali fényben, elhaladtunk egykori családi házunk előtt. Még áll, de a mi kerítésünket már elbontották, az új pedig elzárja a betekintést. Nem baj, de láttam a diófákat, melyek alatt – négy volt az udvaron – édesapám százegy évesen is, a napszaknak megfelelően helyét változtatgatva üldögélt. Míg eddig eljutottam gondolati magányomban, már a Meccendős-ároknál le is kanyarodtunk a Tisza felé, illetve a Szalkai-szeg felé vezető útra.

Mit látnak szemeim, a régen nem látott topolyákból maradt hírmondónak vagy három. Úgy megörültem látványuknak, hogy meg sem számoltam őket. Futóedzéseim alkalmával hányszor elhaladtam mellettük, és több kilométerrel a lábamban jól esett árnyaik alatt az a néhány másodpercig tartó hűvösség is. Szinte el is feledtem, hogy vadászni jöttem, annyira a múlt emlékei jártak a fejemben.

A nyári gát – mi „kistöltésnek” hívtuk – tetején, a gyalogösvényen az aranyosi komptól egészen a kisvarsányi Hídérinek nevezett zsilipig, közel tíz kilométer volt a távolság. A Kis-Tiszához érve egy halászat és a tapogatózás jutott az eszembe. Azon a tavaszon a Tisza megmerítette a valamikori medréből kiszakított holtágat. Június vége felé – már nem jártunk iskolába – kötésig ért csak a víz, így alkalmas volt egy kis hálózásra, s hogy a megzavart halak a part közelben se legyenek nyugodtan, a tapogatók kapták a főszerepet. Bizony, gyakran ütötte a hal a vesszőkből font tapogató oldalát. Megszépült és megelevenedett emlékezetem szerint került hal bőven a tapogatóval halászó ember nyakába akasztott zsákba.

Gergő nem a kiszáradt meder felé irányította a Nivát, hanem a már említett kis töltés mentén haladtunk, a diófák alatt a nagyfeszültségű villanyoszlopok irányába, de mielőtt elértük volna azokat kiszálltunk és gyalog indultunk el egy hatalmas betontalpazat felé. Valamikor levágták róla az oszlopokat, a talpazat viszont kényelmes helyet biztosít a vadászathoz. Itt helyezkedtünk el, beláttuk az egész vidéket, jól hallottuk a kukoricásban a mozgásokat. Megkülönböztethetően jártak benne őzek, majd egy erősebb reccsenés arról tudósított bennünket – a szakmámhoz se legyek hűtlen –, hogy nagyobb testűek is lakmároznak a tejes kukoricából.

Még a testsúlyunkat sem mertük változtatni, mert valami közelegett. Látni nem láttuk, de mindketten tudtuk, vadászösztönünk tökéletesen működött. Gergő oldalba bökött, de már láttam is az első és a második sor között a serte állat busa fejét. Valami nem tetszett neki, mert olyan légszimatot vett, hogy mi is hallottuk. Nem lépett ki, sőt a negyedik és az ötödik sor kukorica között tőlünk távolodva elindult a Tisza irányába. Fegyveremet folyamatosan kézben tartottam minden eshetőségre számítva, ami hamarabb, mint gondoltuk, be is következett. A kukoricatábla és a tölgycsemete erdő között a földúton ott állt a disznó, jó ötven méterre…

– Lőni kell! – súgta Gergő. Ezt én is tudom, s nincs más választásom, mint szabadkézből, ahogyan azt tanítják, amikor lentről felhúztam a fegyvert a kívánt lapocka mögötti részre, meghúztam a ravaszt. Tulajdonképpen a valóságban sokkal rövidebb volt az erre fordított idő, mint ahogyan leírtam. A vaddisznó megugrott, be egyenesen a sűrű tölgyesbe. Hallottuk csörtető mozgását, majd egy helyből az egyre ritkuló és halkabb hangokat is. Gergő megnyugtatott, meglesz…

Egyikünk sem cigarettázik, így csak képzeletben gyújtottunk rá a kötelezőre, illetve a hajnali öt óra körüli pitymallat miatt nem volt ildomos elindulni egy sebzett vaddisznó vércsapáján. Végre a Tisza felől a Nap korongja az ártéri fűzesek fölé kúszott, leszálltunk a betontömbről. A rálövés helyén azonnal vért is találtunk, majd közel ötven méterre a legsűrűbb helyen ott feküdt falum, Gyüre hajnali ajándéka.

Az eredetileg tervezett őzbakvadászat már eszünkbe sem jutott. Mivel más vadásztársak is voltak kint a területen, javasoltam Gergőnek, fogadjuk őket villás reggelivel, frissen sülttel. Azt a mai napig sem tudom, hogy a szomszédban lakó gyermekkori barátom Puskás Öcsi, és Juhász István lelki jó barátom honnan vette hírét a sikeres hajnali vadászatnak, de meggyőződésem, ebben meghatározó szerepe lehetett Kiss B. Zoltán ugyancsak gyermekkori barátomnak. Ha ő volt a tettes, köszönöm neki.

Gergővel a gyürei vaddisznóm mellett