Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Még egyszer bebizonyosodott, hogy a közmondásokban mégiscsak van valami kis igazság. Merthogy „a vak tyúk is talál szemet” (persze, hogy talál, egy kis szerencsével). Az én esetemre lefordítva: „a sánta vadásznak is teremnek babérok”. No, azért nem éppen egy egész koszorúnyi, inkább csak egy kis töretnek való.

Írtam ugye, hogy gond van a lábammal? Vagyis inkább csak a bal lábam nagyujjával. Még a nyár elején mezitlábaskodtam, és visszatört az ujjam. Azóta sem akar rendbe jönni az Istenadta. Egy-egy vadászat, egész napos gyaloglás után úgy bedagad, hogy nem tudok cipőt húzni. A fácánvadászatoknak is nagy részét kihagytam e miatt. De most a pravoszláv karácsony táján (január 7.), szép friss, 15–20 centis hó esett. Az éjszakák nem túl hidegek, mínusz 3–4 C° fokosak, a nappalok meg nulla fok körüliek. Minden ideális, vadászatra való, viszket a menőkém.

Kimegyek a ház mögé a kertbe, gyönyörködök a fehérre meszelt tájban. A hó még majdnem teljesen szűz, csak a szomszéd kandúr kerek nyomai srégalnak át az egyik szomszéd kertből a másikig. Elmosolyodok, azon kapom magam, hogy a nyomakat vizsgálgatom, merről jött, merre ment, ma délelőtt vagy még az éjjel? Mennyivel jobb lenne most valamelyik padéi nádas vagy kökényes mellett nyomozgatni.

A fejem fölött ekkor egy nagy libacsapat húzott délnyugat, az oromparti búzatáblák felé. Nem volt ez olyan rendezett „V” alak, utazó formáció, inkább csak olyan össze-vissza laza társaság, csak innen a Tiszáról átruccannó a szomszédos terülj asztalkámhoz-forma.

Megdobban a szívem: tehát ezek itt vannak még! Akkor Padén is ott vannak! Ott kell, hogy legyenek még inkább, mint itt. Eldöntöttem. Megyek! Nem érdekel a lábam, az ujjam. Lerágom ha kell, de nem maradok tovább… Nagyon bízok a két számmal nagyobb termo gumicsizmámban. Abban van hely bőven, dagadhat az ujjam kedvire. Legfeljebb majd bicegek egy kicsit, ahol senki se látja.

Mindent gondosan összecsomagoltam és másnap, január 6-án reggel irány az Élet. Négy napig terveztem ott maradni. Ennyi házi kosztot csomagolt be Ibi néni. Jó megy majd sorom, csak fölmelegítem és már kész is az ebéd (a párom nagyon vigyáz a vonalaimra).

Az első nap délelőttje ráment a kis házikó lakájossá tételére. A szobám olyan volt, mint a jégverem, több mint két hónapja nem volt begyújtva. Kiszellőztettem, fát hordtam, begyújtottam. A kis „kralyica petyi 3-as” (a kályhák királynője) nagyon megörülhetett a társaságnak, nagyon szófogadóan viselkedett, nem dohogott, nem füstölt, inkább csak dorombolt és ontotta a meleget. A vízóránál megengedtem a főcsapot, bekapcsoltam a bojlert, bepakoltam a fridzsiderbe. A délelőtt már jócskán megöregedett, nem maradt idő kiruccanásra. Ezért inkább arra használtam a még megmaradt időt, hogy a falakat jól fölmelegítsem. Fűtöttem mint a török, s közben a pattogó tűz mellett az elkövetkező napok terveit szőttem, szövögettem.

Ebéd után még hunytam is egyet, minden szemre egy fél órácskát. Délután fél négy körül pattantam föl a terepjáró vadászbicajomra. Nem öltöztem túl vastagon, nehogy leizzadjak. Inkább a hátizsákba tettem egy vastag pulóvert és egy pár vastag zlatibori gyapjú fuszeklit a fehér álcázó ruha mellé. Ezeket majd kint a leshelyemen, valahol az „Avisz” halastavak töltésén veszem magamra. Nem tudom még pontosan, majd ott a helyszínen eldöntöm, hogy meddig megyek a kikindai aszfaltúton. A szajányi hídnál hagyom a bicajt és az Aranka töltésen föl a halastavakig, vagy a téglagyárnál és átvágok a győrmezői réten.

Nyomom a pedált, szépen gurulok, az út szép tiszta, a kocsik lecsapták róla a sós latyakot. Az órámra nézek. Lehet hogy rosszul számítottam ki az időt? Rám sötétedik, mire a leshelyemhez érek? Megigazítom a hátamon a kis .223-as billenő csövű gavallérpuskámat és nagyobb súlyt helyezek a pedálokra. De aztán mégis visszaveszem a tempót. Nem lesz az jó, ha a hátamon végigfolyik az izzadtság. Ha elkések, hát elkések.

A híd van közelebb. Itt hagyom a bicajt, a töltés lábnál belököm egy nádcsomóba. A hátizsákból előveszem és fölhúzom a fehér fölsőt és a fehér sapkát. A puskámról leveszem a tokot és egy szép, karcsú, sajáttöltésű lőszert csúsztatok a csőbe. Kapkodok, sietek, szedem a lábam, már amennyire lehet a traktorkerekektől összevágott töltés tetején.

Száz méternyit haladtam előre, amikor valami azt súgja, Tibi fordulj meg, nézz körül. Megakadt a szemem, egyből kiszúrtam azokat a fekete pöttyeket az aszfaltos út túloldalán, a birtok harmincholdas lápi búzatábláján. Ahogy a céltávcsövem kilencszeres nagyítását segítségül hívom, egyértelművé válik a dolog. Hat liba legelészik a hótól letisztított zöldellő foltocskán. Kicsit messzinek tűnnek, de érdemes megpróbálni. Leteszem a hátizsákom és visszasietek oda, ahol a bicajom hagytam. Az út töltése nem túl magas, derékig eltakar. Kétrét görnyedve igyekszek előre. Az elhaladó autók némelyike megdudál, integet. Nyilván vadászkollega az illető. Nem nagyon örülök az ismeretlen ismerősöknek, még fölriasztják a libáimat, bár úgy tűnik nem igen zavartatják magukat. Legtöbbjük fekszik, a fejét a szárnya alá dugva. Csak az őrszem nyaka mered az égnek, de semmi gyanúsat nem észlel, megszokták már az autók forgalmát, nyugodtan maradnak.

Pont egy kanyarulatnál kerülök irányukba. Az út túloldalán, a libák felőli oldalon egy hosszú, fél méter magasnyi védőkorlát van. Átcsúszok az úton és letérdelek a korlát mögé. Méregetem a távolságot. A Nap már rég lebújt a Tisza-parti erdő nyárfái mögött. Az egész tájat valami fátyolszerű köd fedi. A fehér hópaplanon semmi árok vagy bokor, vagy valami, ami segítene a távolság meghatározásában. Kétszázötven vagy háromszáz? Inkább háromszáz! Igen, annyi lehet.

A védőkorlátra föltámasztott kézfejemben nagyon biztosan fekszik a puska. A célkereszt meg se rezzen a kiválasztott, keresztben álló liba háta fölött úgy három ujjnyira. Nem kell kapkodni, a libák nyugodtak, mit sem sejtenek. Megvárom, amíg egy hatalmas nyergesvontató eldübörög a hátam mögött. Minden lecsendesül. Minden izmom ellazítom, puskám tusa szépen besimul a vállgödrömbe, a lélegzetem visszatartom. Még egy utolsó ellenőrzés, a célkereszt ott van ahol lennie kell. A jobb mutatóujjam szép lassan begörbül és elcsattan a lövés. Érzem hogy mindent jól csináltam. A célkereszt nem mozdult el a lövés pillanatában.

És mégis… hat liba libbent föl egyszerre a levegőbe. Nem akarok hinni a szememnek, hogyhogy nem maradt lent egy sem a fehér szőnyegen? Legnagyobb meglepetésemre a libák, mint akik föl se fogták, hogy mi is történt velük, csak úgy tétován, akarom is, meg nem is, négy-öt méterre a föld fölött odébb libegnek, és olyan hatvan-hetven méterre újból letelepednek.

Vártam tíz percet, hogy egy kicsit megnyugodjanak. Ismét az út túloldalán, a töltés takarásában irányukba lopakodok. Most mintha még egy kicsit távolabb volnának tőlem, mint az imént. Most egy útjelző oszlopának szorítom a bal kézfejem. És ha az lehetséges, most még jobban odafigyelek a lövés minden mozzanatára. A célkeresztet most még egy hajszálnyival magasabbra emeltem a liba háta fölé mint az előbb.

Lövésemre a libák egyszerre rúgják magukat a magasba. Erőteljes szárnycsapásokkal emelkednek az ég felé mind a hatan. Az evezőtollak szinte búgnak, sivítanak a nagy erőfeszítésben. A gúnár érces hangon trombitál, szitkozódik, a hölgyek sipítozva hozzák tudtomra nemtetszésüket.

Hát mit mondjak, nekem is kedvem lett volna kiabálni, mert hát nekem se tetszik igazán a dolog. Két ilyen hibázás! De hát én kire legyek mérges? A libákra? Rajtuk nem múlott a szerencsém. Ők ott álltak szépen, mozdulatlanul, mint a tízes fekete pont a céltábla hófehér lapján. Magamat okoljam? De hisz én is mindent úgy tettem ahogy azt kell, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ahogy már annyiszor tettem a hosszú évek során. Vagy a puskám? A házilag újratöltött lőszer? Nem-nem! És gyanakodva nézek a távcsövemre… De hát az erős fix montázs… Meg hát annyira vigyázok rá, mint a hímes tojásra. Nem nyomom meg, nem ütöm oda, nem adom más kezibe… Ártatlan, nem hibás! De akkor mégis hogy?

Csak aludni kellett egyet rá, és a válasz magától jött, tisztán, egyértelműen, világosan. A kulcsszó „világoson”. Mert másnap délelőtt, amikor ismét arra jártam, a ragyogó napsütésben a zöld foltocska, ahol a libák legeltek, alig volt százötven méterre a védőkorláttól. Rosszul becsültem föl a távolságot. Nem kellett volna föléjük céloznom.

Az idő közben elszaladt, a függönyt már elég jó behúzták. Sötétedett. Mécsesgyújtásra se számíthattam, mert hiszen most fogyott el a holdapó utolsó karéja. De azért jártam egyet az Aranka töltésén. Csak úgy a séta kedvéért. Hisz a halastavi leskelődésről már lekéstem. Oda majd holnap… Jólesett a járás. A fájós lábamról egészen megfeledkeztem.

Már messze, nagyon messze jártam, a régmúlt idők disznait, rókáit űztem fiatalságom valamelyik ködös éjszakájában, amikor a kataháti tanya kutyái visszacsaholtak a mostba. Egy kicsit még tovább megyek és egy nádas szélénél fölállítom a háromlábú székem. Nem is vadászok most valójában. A hátizsákomba ott lapul az új lítium-polimer csodaakkumulátorom, meg a 20 W-os halogén reflektorom, de nem rakom föl a puskámra. A lassan leszálló ködben úgy se venném hasznát. Csak úgy ülök és élvezem a csend hangjait. Később aztán lassan, csöndben, mint ahogy a kísértetek szokták, végiglopakodtam a győrmezői éjszakán, haza, az én kis meleg szobámba.

* * *

Másnap reggel korán, még pirkadattal indultam. Most tovább megyek, föl egészen a téglagyárig. Lassan tekerem a pedált. Ráérek. Van még időm, gondoltam én. De már megint tévedtem. Megint csak elkéstem. Alig hogy leérek a hídról – valahol ott az előző esteli libakalandom helyszínén járok –, meglátom, hogy a libák már lent vannak. Ugyanazon a búzatáblán, csak valamivel előrébb, a téglagyár felé. Tétovázok. Mit csináljak? Erre nem számítottam. A fehér ancugom még a hátizsákba. De hisz az út felülete is szürkésbarna. Lehet, hogy így jobb is, jobban beleillek a tájba. Fölülről nézve, madártávlatból biztos így van. De ahonnan ezek a madarak most engem néznek, vajon így van-e?

Óvatosan megállok egy jelzőtábla „takarásában”. Lehúzom puskámról a tokot és egy lőszert csúsztatok a csőbe. A céltávcsövön keresztül megvizsgálom a társaságot. Most sokkal többen vannak, mint tegnap, lehet olyan harminc madár. Úgy hét-nyolcszáz méterre lehetnek előttem, az úttól százötven méternyire. Vállamra veszem a puskám és lassan kerekezek előre. Úgy teszek mintha csak ide, a szomszéd faluba igyekeznék. A szemem azért mindig rajtuk tartom.

Nyugodtnak tűnik a társaság. Egy-két liba fekszik, a többségük még talpon legelészik. Egy pár autó elhalad mellettük, de ügyet se vetnek rá. Hátha nekem is sikerül. Még száz, még ötven, húsz. méter. Leszegett fejjel, lassan gurulok előre, de a szemem sarkából, sunyin mint a róka, figyelem a zsákmányt. Még mindig nyugodtak. Még csak pár métert! De mintha most több madárnyak meredne az égnek. Nem, nem. Nyugi. Csak képzelődsz Tibi.
Melegem lett egyszerre. Le kellene törölni a verítéket a homlokomról, de nem merem, nem kockáztatok meg semmilyen fölösleges mozdulatot. Óvatosan leteszem a lábam. Megállok. A szemem sarkából még egy utolsó lopott pillantás. A libák még a földön. A bicajom már fekszik az útszélen. Én ott térdelek mellette minden takarás nélkül. Lapítok. Szeretnék a föld alá bújni. Lehajtott fejjel, lassan mint a lassított film, megpróbálom a puskámat levenni a vállamról.

És akkor, abban a pillanatban, azt a halotti, végtelen csöndöt, pokoli lárma robbantja fel. Szárnysuhogás, gágogás, sipítozás. Szinte fájt ez a lárma. Nem is a fülemnek, a lelkemet törte össze. Fölkapom a fejem. A puskám repül le a vállamról, vállhoz is kapom, majdnem közöbük eresztek egy golyót. De végül parancsolok az indulatoknak és csak sóvárogva nézek utánuk. Lehet, hogy a tegnap esti hat madár is köztük volt, ezért ez a nagy bizalmatlanság.

He-hejj, de várjunk csak! Mi történik ott? A libák egy nagy félkört írnak le Padé felől és visszakanyarodnak. Már ereszkednek, leszállni készülnek, ugyanennek a parcellának a túlsó végén. Jó messzire, olyan hét-nyolcszáz méternyire az úttól. Már le is szálltak. Pontosan hogy hova, azt nem látom, mert eltakarja őket a három focipálya nagyságú nádfolt a búzatábla közepén. A szívem újra gyorsabban ver. Melegem van. Kigombolok egy pár gombot az ingem nyakán. Sapkám alól is kiengedem a fölösleges gőzt. Megtörlöm a homlokom és már is úrrá lesz rajtam az a kellemes bizsergés, az a különös állapot, amibe talán csakis nekünk Vadászoknak lehet részünk. Az agyam máris jobban vág. Meg is van a terv. Fölülök a bicajomra és irány előre, a téglagyárhoz. Föntről a Barnahát dombjáról beleshetek a nádas háta mögé.

Jól gondoltam. Azonnal megláttam a fekete szeplőket a most már napfényben szikrázó fehér hóban. A távcsövem is rábólintott, igen, azok ott valóban az én libáim. A nádas déli kiszögelő csücskétől olyan jó golyólövésnyire telepedtek le. Nagyot kell kerülnöm, hogy a nádas túloldalán, takarásban, meg tudjam őket közelíteni. Az imént, amikor a kerékpárom leparkoltam az útszéli kökénybokor mögött, fölvettem a fehér álcázó blúzt és sapkát. Visszamegyek az út mellett a nádas takarásáig. Most még nyugodtan, kényelmesen járhatok, nagy a távolság, magasan vannak a nád bugái.

Elérem a nádast. Ráállok a kitaposott traktornyomra, ami hosszában végigszalad a nádligeten. Ezen az úton hordják be a takarmányt a három itt megbúvó vadetetőbe. Óvatosan kilesek a nyugati oldalon, ez a rész takarva volt, nem láttam be a dombtetőről sem. Nem akarom, hogy meglepetés érjen. Ha esetleg innen fölriasztok egy másik libacsapatot, magukkal ránthatják az enyimeket is. De nem, nincs veszély. Csak pár őzet látok békésen legelészni. A távolság nagy, nem vehetnek észre, biztos nem riasztanak, nem rontják el az én dolgomat.

Visszamegyek a traktornyomra és most már igyekszem minél csendesebben járni. Könnyedén eljutok a déli nádcsík fekete csücskéhez. Ez egy sűrű, szénaboglya nagyságú kökénybokor. Kilesek mögüle jobbról is, balról is, de semmi. Ég nyelte, föld lepte az én libáimat. Pedig állandóan figyeltem az eget, szállni biztos nem szálltak el. Gyalogolni meg nem gyalogol ez a madár nagy távolságokra, legfeljebb arrébb totyog valamelyest. Igaz az orrom elé nem tudok belátni, mert a kökénybokor és a búzatábla kezdete közt egy gazzal és imitt-amott nádszállal benőtt, olyan negyven méter hosszú, még dombocskának se mondható emelkedés van. Lerakom a hátizsákom. Bal kezemben a háromlábú vadászszékem, a jobban a kis .223-as, a szívemben a remény és egy kis kétely keveréke, így indulok meg kúszva-mászva, minden méter után leskelődve a dombocska felé.

Lekapom a fejem mintha szikra szállt volna a szemembe. Egy szamártövis és egy kis nádcsomó között egy libanyak néz velem farkasszemet. Lapulok a hóban. Elönt a hideg veríték. Nem merek fölnézni, csak a fülemmel leselkedek odaátra. Végtelen hosszúnak tűnik a várakozás. És amikor utána újból odanézek, a libanyak most háttal van nekem.

Még egy kicsit lopok a távolságból. Kihasználom minden bokor, minden fűszál takarását és amikor újból belesek az előttem fekvő kis laposba, fölcsillan a szemem, megdobban a szívem. Ott tanyázik előttem, alig száz méternyire, a számomra oly becses társaság. Kisebb-nagyobb csoportokban, ki csak úgy fekve csipegetett, ki éppen fél lábon áll és szundikál, azok meg ott lassan lépegetve válogatnak a finom falatok között. De azért van egy jó néhány, akinek az a dolga, hogy vigyázza a többi biztonságát. No ezekre jó lesz vigyázni, mert ezek nagyon is komolyan veszik a megbízatást. Egy rossz mozdulat, egy rossz lépés, és ma is úgy megyek majd haza, lelógó orral, mint tegnap.

Próbálok egy olyan folyosót keresni a libák felé, ahol semmi se áll a lövedék útjába. Végül fölalítom a székem. Cirkuszi mutatványnak beillő mozdulattal fölkúszok a székemre, úgy, hogy közben az orrom a földet éri. Vállhoz szorított puskával, nagyon, de nagyon lassan fölegyenesedek. Mindkét könyököm a térdeimre támaszkodik. Most a céltávcső ablakán keresztül lesek be abba a csodálatos világba. Sokáig nem gyönyörködhetek benne, mert ha valamelyik éles libaszem észrevesz.… Nem, erre gondolni se szabad!

Mint annyiszor, most is, megkísért az ördög: durr, bele a süreibe. Ne, ne, nem szabad! Hányszor jártam már úgy, nemhogy kettő-három, de egy se került a hátizsákba. Inkább kiválasztok egy szépen, tisztán látszó, keresztben álló libát, és amikor a céltávcsövem szálkája a hóna alá kerül, elhúzom a ravaszt.

A durranás nagy zűrzavart kelt. Kavarodás, tolakodás. Suhognak a szárnyak. A torkokon rekedt rémület, kétségbeesés tör ki. És mégis, mennyire más ez, mint az előző. Nem is olyan fület sértő, szívet fájdító. Persze, hogy nem, hisz egy pár szárnnyal, egy torokkal kevesebb csapja a zajt. Vagy hát nem is zaj ez, inkább csak zene, olyan búcsúkeringő a társuknak, aki földre hajtott fejjel, elernyedt szárnyakkal int búcsút az elvonuló zenekarnak…

Egy szép, tiszta tollú nagylilik lett a mai zsákmányom. Pár fénykép az albumba és egy felejthetetlen, gyönyörű nap emléke a szívemben.

Zenta, Vajdaság