Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Jól megy sorom. Nem panaszkodom. Úgy látszik fájós láb ide, fájós láb oda, azért mégiscsak szeret engem az Isten. Vagy talán a ravaszdi família nem is vesz komolyan? Lássák, ott sántikál az a szerencsétlen, gondolják, kisebb gondja is nagyobb annál mint hogy utánunk kujtorogjon. És ez lesz a vesztük. Már az is megfordult a fejemben, hogy ha majd egyszer rendbe jön a lábam, akkor is bicegősre veszem a figurát, hátha akkor is beválik.

Hogy honnan ez a nagy lelkesedés, önbizalom? Hát majd mindjárt elmesélem:

Január utolsó hetében pár napot Padén szándékoztam eltölteni. Zentára is eljutott a hír, hogy a szomszédos szajányi területen, a Kenderesben egy hajtásban tizenkilenc disznó esett, és még legalább annyi megszökött. Pár hét elmúlt azóta, mire a hír átért a Tiszán, a fülembe jutott. De azért így is a vérem megpezsdült, a fantáziám meglódult. Ezért nem volt a mi területünkön már egy ideje disznómozgás! A szomszédban eddig nem háborgatták őket. No de most, most biztos jött hozzánk is egy pár „menekült”.

Már mindent bepakoltam, az akkumulátorokat feltöltöttem. Minden, minden készen áll az indulásra, csak az idő, az a fránya idő nem akar a kedvembe járni. Csöpögős nappalok, ködös éjszakák. Cserkelni, nyomozni még csak valahogy lehetne, de a ködben kiülni puskalámpával… Végre, a szerda esti hírek után Németh Lajos jó hírt hozott. Valamilyen front, hogy hideg-e vagy meleg arra már nem emlékszem, de hogy kisöpri a párás ködöt a Kárpát-medencéből, arra igen. És úgy is lett.

Másnap már kora reggel húzta a „csíkot” a Wartburgom, át a Tiszán Padé felé. Kályhagyújtás, szellőztetés. Tettem-vettem, sok a tennivaló egy magára hagyott ház körül. De dél körül már túl voltam a vasárnapról maradt fácánlevesen és a vadkacsapörköltön. Könnyen öltöztem, mert a téglagyárig jó öt-hat kilométer bicajozás, utána meg két-három órányi cserkelés, nyomozás várt. A hátizsákom ezért jó kibéleltem meleg holmival, pulóverrel, gyapjú fuszeklival (a hátam felüli részen, hogy ne törjön), ehhez jött még a puskalámpa, az akkumulátor és a három lábú vadászszékem.

A téglagyárnál, a barakkok mögé támasztom a bicajom. Lehúzom a tokot a kis .223-as billenő csövűmről és egy szép, karcsú, saját töltésű golyót csúsztatok a csőbe. Hát nem mondom, hogy valami nagyon jó esik a fájós lábamnak az elázott, megdagadt gyöpön a dagonyázás. De vigasztal az, hogy akik után járok, azok se tudnak észrevétlenül végigmenni a halastó töltésén, átmenni a csatorna földhídján. Vagy mégis? Nem tudom, de már egy jó ideje járom az ígéretesnél ígéretesebb helyeket, de semmi.

Azazhogy nem semmi, mert van itt minden, főleg őznyom, de az aztán mindenfelé. Meg nyúl, fácán. Egy ideje már együtt haladok a töltésen egy jókora borz talplenyomatával. A hatalmas karmok rajza a sárban olyan, mintha egy mini grizzly járt volna erre a múlt éjszaka. A „grizzly” balra, a víz nélküli tómederbe, én jobbra, a kataháti csatorna második hídja felé veszem az irányt. Nem sietek. Van időm. Mindent tüzetesen átvizsgálok, de semmi. Semmi jele a disznók jelenlétének. Nyilván nem volt kedvük a szajányi disznóknak a jeges fürdőhöz, nem úsztak át a nagycsatornán.

Most a kis földhidat vallatom, látott-e mostanában valami számomra érdekeset. Röstelli nagyon, de csak hétköznapi jószágok járnak errefelé, őzek, nyulak, no meg az a piszok róka. „Szagulj csak meg! Ugye, hogy bűzlök! A szégyentelen, jövet-menet, hiába tiltakozok, rám rakja vízjegyét. Ha megtennéd, ha megszabadítanál tőle, ígérem meghálálom.” Alkut kötünk, én még egy kicsit szétnézek a környéken, de utána visszajövök és fölülök a dombocskára a 35 kV-os távvezeték kerek betonoszlopa mellé. Megpróbálom lemosni a szégyent a hidacska becsületéről. Ő meg megígéri, hogy cserébe üzenni fog, ha a feketecsuhások ismét erre felé járnak.

No, jól megtárgyaltuk a dolgot, már épp indulni készülök, de mi az a kis csillogó kupac ott a hidacska lábán? Hát erről hogy nem szóltál? Jó, jó, tudom, hogy nem szabad, de azért a bizalom kedvéért mondhattad volna. Egészen friss vidraürülék, tele apró, csillogó halpénzzel. Arrébb egy másik, meg egy harmadik kupac. Mellettük egy fényesre csiszolt csúszda. A hidacska túloldalán megtalálom a csapás párját. Jól van, öregfiú (vagy öreglány), örülök, hogy itt vagy, ne félj, tőlem nem kell tartanod. Nem árullak el senkinek. No jó, Géza barátomnak mindent elmondok, előtte nincsenek titkaim, de hát ő olyan messze van, tőle sem kell félned.

Visszamegyek a négyes töltésére. Megindulok a szajányi határ felé. Figyelmesen megvizsgálok minden vadcsapát ami keresztezi a töltést, de semmi. Csak őznyomak. Amerre a szem ellát mindenfelé kisebb-nagyobb őzcsapatok legelésznek. Nyugodtak, rám se hederítenek. Látszik, hogy nem háborgatják őket mostanában.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hej, de élvezem ezt a sétát. Elvonja a figyelmem, elveszi a jókedvem az a szúró fájdalom, ami belém nyilall minden lépésnél. Hiába vigyázok, hiába próbálom kímélni bal lábam, a puha süppedős szlatinában ez nem segít. Volna ott még egy nagyobb nádas a Brane magaslese mögött, de hát az legalább egy kilométer. Elhatározom, kész, nem megyek tovább (szerencsémre).

Lemegyek a töltésről, ott, ahol az a kis vízlevezető árok belemegy a kataháti csatornába. Alig pár lépés után, egy szétrúgott vakondtúrás tetején, vagyis inkább a fenekén egy emberes csülök nyoma. Egészen friss. Eső utáni. Ez csakis az éjszaka járhatott errefelé! Megjön a jókedvem. Meglódul a fantáziám, meglódulok én is. Habár füves a terep, de így is nagyon könnyű a nyomakat követni.

A kataháti csatorna partján haladok visszafelé. Már majdnem a hidacskához érek, most jobbra kanyarodik a nyom, én meg utána. Megyek árkon-bokron-gyékényesen keresztül. A fene a jómódját a lábamnak. Hogy, hogy nem, de most egyáltalán nem fáj. Már egy jó ideje teljesen megfeledkeztem róla.

Most fölkapaszkodok a kis dombocskára, elhaladok a távvezeték betonoszlopa mellett, amit az előbb leshelyemnek néztem ki. Át a kubikgödrök pocsolyáján, a kettes töltés lábánál, egy focipálya nagyságú nádas csücskénél megállok. Minden föltúrva, a nádtorzsák kiforgatva. Semmi kétség, ez az éjszakai tivornyázás színhelye. Nem megyek tovább, habár a nádasból több friss nyom is vezet a túrás helyszínére meg vissza. Lehet hogy odabent feküdt meg a disznó – vagy a disznók.

Későre jár, olyan fél öt körül. Ideje leshelyet választani. A kettes töltés lenne a legalkalmasabb, mint egy páholyból láthatnám az egész nádast. A föltúrt zsombékos is itt van húsz méternyire. De nem, mégse jó. A szél rossz. Pont a nádas felé fújdogál. Visszamegyek a dombra és a villanykaró mellett fölállítom a háromlábú vadászszékem. Nem a legjobb hely, a ritkás nádasba, a túrásra nem látok rá, de a töltést, a kubikgödröt, az elhagyatott utat, ami a hidacskára visz és magát a hidacskát tökéletesen látom.

Elhelyezkedek, eltakarítom a leshelyem környékét. Kicsupálom, eltördösöm a körülöttem ágaskodó szamártövis-, katángkóró- és nádszálakat. Most világoson még nem zavarnának, de később könnyen okoznának bosszúságot. Ha a pár méterre előttem lévő ujjnyi nádszál a fénycsóvába kerül, hatvan-hetven méteren már akkorára dagad az árnyéka, akár egy kapitális kan is megbújhatik mögötte.

Cihelődök, kászálódok, az idő meg elszalad. Már egyszínű, szürke a világ körülöttem. Ideje fölszerelnem a puskalámpát és utána csendben maradni. Minden a helyén: Lámpa, kapcsoló, akkumulátor. A biztonság kedvéért még belövöm a lámpám. A kubikgödör alján már sötétebb az árnyék. Egy kisebb víztócsára szegezem a puskám és megnyomom a kapcsolóm gombját. Semmi. Nyomom, nyomkodom, a drótokat is mozgatom, de hiába. A csatlakozót széthúzom, újra összeteszem, de semmi.

Ez őrület! Most mi a fenét csináljak? Szétcsavarom a fényszórót, megnézem az égőt, már amennyire ebben a szürkületben, szemüveg nélkül lehet. Hiába minden. Nem tudom, mi lehet a baj. Pedig otthon még kipróbáltam. Világított. Most már mindegy, ha bosszankodok, dühöngök, akkor se fog világítani. Legfeljebb megüt a guta. De nem. Szinte magamat is meglepem, mennyire nyugodtan viselem a sors csapását. Minél előbb le kell lépnem. Ne zavarjam meg túlságosan a környék szüzességét.

Nagy ívben elkerülömm a disznóm feltételezett fekhelyét. Ballagok toronyirányt, vagyis inkább a téglagyári kémény iránt a jó öreg, cuppogós, ragadós, vendégmarasztaló győrmezői szikes sártengerben. Közben teljesen besötétedett. Pár csillag is kiült háza elé az erkélyre. Fitymálva lenézik azt a földi halandót, aki ott szenved abban a feneketlen sártengerben, pedig nem is muszáj lenne neki…

Szárnysuhogás. Kapkodva nyúlok a puskám után, meresztem a szemem a hang irányába. Szegény puskám alig kap levegőt, úgy szorítom a nyakát. De csak pár pillanatig. Most már levegőhöz jut, elernyedt a szorítás. A fejem fölött búgó evezőtollakkal tovasiklik négy hosszú nyakú, hatalmas fehér árnyék. A hattyúk a jázovai halastavak felé igyekeznek. Igyekszek én is. Közben átgondolom a történteket. Meghányom-vetem a teendőket. Egyszer csak azon kapom magam, hogy hoppá, már haza is értem és a kapukulcsom után kutatok a vadászmellényem valamelyik zsebében.

* * *

Másnap korán reggel indulok, a pirkadattal az Aranka-hídnál találkozok. Ő ráér, lehet, hogy megállna beszélgetni egy kicsit, de én sietek, csak megbököm a kalapom szélét és tekerem tovább a pedált. A gidres-gödrös, elhanyagolt, keskeny aszfaltúton vigyáznom kell, hogy merre hajtok. Nem jót tenne most egy defekt. A gyönyörűen felújított Schulhof-kastély előtt megállok. Leveszem a tokot a .223-asomról és betöltöm. Innentől kezdve már minden lehet, de főleg rókára számítok. A birtok mögötti „dzsungelban” két éve sakált is lőttek. A „repülőtéri” árok nádasaiban már én is többször voltam eredményes. Sok szép rókaprém származik innen.

Lassan gurulok előre. Közben figyelem az út mindkét oldalát, nem esik-e a szemem sarkába egy gyanús mozdulat, egy nem oda illő vörös vagy fekete kupac. De nem. Semmi, amit érdemes lenne közelebbről megvizsgálni. Most az Imre major bekötő útjánál járok. Megállok, csak úgy leteszem a lábam, de a nyeregben maradok. No, nem mintha sok látnivaló lenne itt. Csak a szívemet fájdítom egy kicsit. Az a gyönyörű gazdaság. A hatalmas gazdatiszti épület, az istállók, hambárok, ami még a „múltból” maradt ránk. Aztán „mi” is építettünk hozzá modern disznóólakat, hidrofort, trafóállomást. A „most” meg magára hagyta, hagyta mindezt lepusztulni. Vitték, húzták, ellopták, amit csak megmozdítani lehetett. Mostanra csak egy romhalmaz maradt. Szerencsére mindent eltakar az egykor szépen gondozott park helyén burjánzó háromhektárnyi dzsungel…

A Tisza felől egy libacsapat utazik a morotvai legelők felé. Jó magasan a fejem fölött siklanak át. Egy szót se szónak. Csendben vannak, mint ahogy a temetésen illik. Érzik, tudják, hogy a lelkem most miken megy át, hogy éppen most búcsúzom attól a sok szép Imre majori emléktől. Továbbkerekezek. Megyek a libák után. Próbálom magam mögött hagyni a szomorúságom. Nehezen megy. De muszáj lesz. Ez a nap szép. Annak kell lennie. És mire a koncháti kanálishoz érek, mellém szegődik az a sok szép emlék, amit itt éltem át. Fácán-, róka-, disznóhajtások az árok nádrengetegében és a rossz szájíz már a múlté.

A téglahíd melletti kökénybokros terüljasztalkámon nyüzsgő, hangoskodó, vidám léprigótársaság meg egészen jókedvre derít. Kedvem lenne csatlakozni hozzájuk, de nem, tovább megyek. Még egészen friss az a rossz emlék, ami a finom, dércsípte, szinte aszalódott, édes kökényterméshez fűz. Tudom, nem a minőséggel, a nagy mennyiséggel volt múltkor a gond.

Háztanyánál jól megugat a két puli. Ismerjük egymást, nincs harag, de a szolgálat az szolgálat. Amikor a gazdájuk is odajön a kerítéshez akkor már csóválják a farkuk. Most már bratyizhatunk. Kikérdezem a juhászt, lát-e rókát, esetleg sakált, látogatják-e a dögtemetőt?
– Hát, látni nem láttam, de valami biztosan jár oda éjszakánként, mert cirkuszolnak, széthúzgálják a kidobott kisbárányokat – mondja. Megköszönöm és továbbmegyek.

Fölállok a nyeregből, nagy súlyt kell most fektetni a pedálokra, ha föl akarok kapaszkodni a „nagyemelkedőn”. Sikerül. Fönt vagyok a domb tetején. Megállok. Lefektetem a bicajom és jól körbenézek. Innen mindenhova be lehet lesni. Nyugatra a Tisza-parti töltésig, a moholi nagyerdőig. Délről végig, a határkanálison túl belátni a szomszéd udvarba, az igyosi és a bocsári vadászterületre. Északról a sujmosi gyümölcsösök fölött a padéi két templom tornya leselkedik utánam. Csak épp keletre nem engedik, hogy nézzek. Itt a vasút menti hófogó hosszú keskeny erdősávja eltakarja szemem elöl Morotvát, Lucát, Barnahátat és a szívem csücskét, a Gólya-szigetet.

Nyolc körül jár az idő. Itt a dombtetőn elég kellemetlen az északkeleti szél. Legurulok a domb túloldalán az igyosi határszélre. Majd a vasúttöltés oltalmában tervezek falatozni, mert hát teli hassal biztos okosabb dolgok jutnak az eszembe a továbbiakkal kapcsolatban. Leveszem a hátizsákom, kipakolok. De mielőtt nekilátnék a frustuknak, fölkapaszkodok a két méter magasnyi vasúttöltésre. Jó, hogy nem lát senki. A meredek, csúszós töltésoldalon négykézláb mászok föl, mint egy részeg ember. Pedig egy kortyot se ittam. Most, amikor följutottam a „csúcsra”, ökölbe szorított, magasba emelt karral egy nagyot nyújtózok. Minden porcikám ropogva a helyére kerül. Hatalmasat harapok a sűrű, tavasziasan friss levegőbe. Önkéntelenül a mellényem hátsó zsebéhez nyúlok és két jó korty melegítő itallal fokozom a gyönyört. Most látom csak, hogy az ég kék, az élet szép…

És ebben a pillanatban hasra vágom magam. A hófogó innenső csücskéből kisétál egy róka. Szerencsémre valami mással van elfoglalva, valami más köti le a figyelmét. Mert különben biztos észrevesz. Az a húsz centi magas acélgiliszta, ami mögött lapítok, nem igazán takarja el „daliás” termetem. Leszegett fejjel, szaglászva indul meg a szántáson a morotvai árok felé. Gyorsan és csendben le kell jutnom a hátizsákomra fektetett puskámig. A gyorsan az még rendben, de aki próbált már a vasúttöltés tetejét borító törött kövön csendben… Hát az tudja, hogy ez nem könnyű. Szerencsémre erős szél fúj, elnyomja a zajokat. Egy szempillantás és már ismét ott fekszek a síneken. Bal kezem feje acélpárnára fektetve, jobb könyökem gránitkőbe ágyazva. Hát kívánhat az ember ennél biztosabb támaszt? No, de szükség is lesz erre.

A távolság nagy, van vagy kétszázötven méter. A szél is elég erős, és keresztbe fúj. Fészkelődök mint kotlós a tojáson. No, most jó, most minden a helyén van. Ahogy a céltávcsövem hatszoros nagyítása közelebb rántja hozzám azt a jószágot. Mondom jószágot, mert az első pillanatban inkább hasonlított egy elfuserált oroszlánra, mint rókára. A rüh csontig rágta a róka farkáról a szőrt. Csak a farok végén himbálódzik egy öklömnyi szőrcsomó. Összeszedem magam. Visszakomolyodom és eltervezem a lövés összes mozzanatát, mielőtt még megalítanám a komát. Úgy két ujjnyit fölé, egy tenyérnyit a háta mögé (a széliránnyal szembe), mert a kis 3,2 grammos lövedéket nagyon el szokta tolni az ilyen erős szél.

Ráfüttyentek – nem hallja. Másodszor sem. Most akkorát fütyülök, hogy még én is megrettenek. Megáll, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Szépen tűri a készülődést. Fölé, mellé… most ott a kereszt, feszesen, mozdulatlanul a helyén.

Elcsattan a lövés. Gombolyagba rándul. Az imént még mereven felém figyelő test most forog, hempereg, mint egy eszement. Kapkodva nyúlok mellényem jobb zsebébe egy újabb töltény után, amikor látom, hogy az én rókám amott rohan ni, fölfelé a szántáson. S hátsó jobb lába hol a hátán hol a hasa alatt kalimpál. Valahol a comb tájékán, a térde fölött törte el a golyóm. Tehát egy picit följebb és kevésbé balra kellett volna korrigálnom. Lehet, hogy ott lent, a földhöz közel, gyöngébb a szél ereje. Fölfogja a vasúttöltés és az erdő sűrűje. Eső után köpönyeg. Előtte kellet volna ezt végiggondolni. Az én rókám meg ahol megy a, kiszalad a világból, de legalábbis átér a földhajlat túloldalára. Tudom, hogy képtelenség, a távolság már több mint háromszáz méter, rohanó pici pont, de azért még egy golyót utánaeresztek. Az utánkeresést későbbre, reggeli utánra hagyom.

* * *

Bőséges reggeli. Házi kolbász, főtt tojás, savanyú paprika és finom ropogós kenyér. Ej, most még egy kis nyújtózás az ágyikón. Álmomban lehet, hogy még a rókám is megkerülne… Nehezemre esik az indulás, de aztán a helyére rázódik minden, ahogy a slipperfákon araszolva megindulok a hófogó túlsó vége felé. Visszafelé az erdő túlsó szélén, az utolsó barázdában jövök. Azt remélem, hogy a rókám bejött az erdőbe és így megtalálom az erdőszélen a beváltás helyét. De sajnos nem így lett. A rókám nyilván másfelé vette az irányt.

Délután négy körül már nyeregben ülök. Szép komótosan karikázok Szentmiklós felé. Tudod, van az az ősrégi rókavár a betlehemi gyöp csücskinél. Ott szeretnék ma este lesbe ülni. Ott, ahol a gyöp széle leszalad a kerabarai rétségbe. Az öt-hat méteres meredek szintkülönbséget valamikor nagyon régen, még a szabályozás előtt, a Tisza vájta ki magának. Valamikor sok szép rókabőrrel, szép emlékkel ajándékozott meg engem ez a meredek partoldal, de már egy jó ideje hűtlen vagyok hozzá. Egy kicsit félre is esik, meg elég sivár a környéke. Mindenfelé csak gyöp meg gyöp. Van – igaz – egy pár kis gyékényes, zsombékos kopó is a szomszédságban, de azokat folyton leégetik a juhászok. Egyedül az a kerabarai kis határárok nádfoltocskái jelentenek némi változást, nyújtanak rejtekhelyet a vadnak. Az én rókáim is annak idején mind arra igyekeztek, miután kirázták bundájukból azt a sárga homokos agyagfelhőt.

Szemügyre veszem a tájat. Minden a régi, semmi se változott. Talán csak egy kicsivel nagyobbak lettek azok a sárga dombocskák a várkapuk előtt. Négy darab. Úgy mint régen. Fölöttük a parthát szintén kopasz, mint annak idején. Semmi takarás, semmi búvóhely. Máskor hátrébb húzódtam a dombtetőn, úgy állítottam föl a székem, hogy nyújtott nyakkal éppen csak hogy leleshessek a bejárathoz. Ha a koma kilépett a luk száján, csak meggörnyedtem és már ott se voltam, mintha eltűntem volna arról a világról. Ez máskor mindig bevált, de most más a helyzet.

Mindenfelé libák kavarognak. Nagy az esély, hogy valamelyik csapat épp itt telepszik le valamelyik tocsogóra. De ha fölülök a part tetejére, akkor biztosan nem. Tehát más helyet kell keresnem. Van az a kis árok, ami a szélső kopó vizét vezeti le Kerabarába. Egy kicsit messze van, lehet vagy 120–130 méterre a rókavártól. Nőtt az árokban egy szép kis kökénybokor, olyan szénaboglya nagyságú. No, ez nagyon jó lesz. Fölállítom a háromlábú székem az árok fenekére, a kökénybokor tövébe. Úgy, hogy csak az orrom hegye látszik ki. Ha netán a libák erre ereszkednek, csak behúzódok a bokor alá.

Olyan fél öt körül jár az idő, amikor már minden a helyén. A hátizsákból kipakolva, az elemózsiás zacskó, vizesüveg. A .223-as csőre töltve a hátizsákomon jobbról, kéznyújtásnyira. Fura szögből, békaperspektívából, még egyszer körbeszemlélem a terepet. Mert hát jöhet az a róka másfelől is, és akkor meglepődök majd, és csak kapkodok, mint az egyszeri vadász. Most még jól van. Mindent szépen látok. De később, majd ha besötétedik, lehet hogy gond lesz. Akkor majd föl kell hogy üljek az árokpartra. No, de reméljük azt nem várja meg az én rókám. Hisz minden olyan csöndös. És nem hiszem, hogy zaklatták volna őkegyelmét mostanában. A Nap már egy tíz perce elbújt a Tisza-parti erdő mögött. Most már itt az ideje. Jönnie kéne.

Különleges, kesernyés, büdöskés, semmivel össze nem téveszthető leheletszerű „illat”. Kitágult orrcimpával, szuszogva szimatolom a kökénybokor alját. Biztos, hogy múlt éjszaka maradt itt ez az üzenet. De hogy nem éreztem meg mindjárt amikor leültem? Hisz messze földön híres a „rókaszaglásom”. No de hogy ennyire!? És lekapom a fejem, mintha orrba vágtak volna. Az én rókám kint áll a legalsó sárga dombocska tetején. Fölemelt fejjel néz-szagul bele a nagyvilágba.

Puskám után nyúlok. Fölkúszok az árok szemközti partjára. Föllesek. Jól van. A rókám lehajtott fejjel, szaglászva megindul felém. Óvatosan fölkönyökölök. A térdeimmel is támaszt keresek. Most már a céltávcsövem lencséjén keresztül kísérem az eseményeket. A róka elindul a nádas felé. Nem várhatok tovább. Megállítom. Az első halk füttyentésre haptákba vágja magát. Nem a legjobb helyzetbe, se szembe, se keresztbe, srégan áll előttem. Mindegy, nem várhatok. Amikor a szálka a szőrcsomó közepénél megnyugszik, óvatosan elhúzom a ravaszt.

Eldől. Fölugrik, de pár lépés után orra esik. Újból próbálkozik, de mint a részeg ember, aki a soknál is többet ivott, csak nem tud talpon maradni. Közben egy újabb golyó csúszott a csőbe és a céltávcsövemen körösztül figyelem már a történéseket. A farok még int egypárat tehetetlenül, majd később minden lecsendesedik. Egy, kettő, három… száztizenöt és a száztizenhatnál ott fekszik a most már valóban az én rókám. Egy gyönyörűszép, lángvörös bundában ékeskedő középkorú rókaasszonyság.

Csak most veszem észre, hogy a kollegák is hangoskodnak. A falu irányából egymás után szól a puska. Mintha csak díszlövések lennének ezek rókám ravatala mellet. Pedig csak a Tiszáról érkező kacsák fogatatásáról van szó valamelyik betlehemi tocsogó mellett.

Remélem Barátom, hogy amíg a soraim olvasod, itt érzed magad mifelénk, vagy legalább is megcsap az az itthoni „jó levegő” varázsa, és szippantasz majd belőle egy jó nagy slukkot, mert muszájnod lesz a legközelebbi levelemig beérni azzal a fránya Óperenciás tengeren túlival.

Zenta, Vajdaság

Így néz ki a világ az árok fenekéről nézve