Bikavadászatokról ez idáig nem igen sokat írtam, pedig már jó néhány gím- és dámtrófea bekerült a gyűjteményembe. Vannak közöttük érmesek is, igaz, hogy nagy aranyérmes trófeáim csakis a disznóagyarak közül kerültek ki. A bikák lövése ugyebár egészen más. Azokhoz többnyire pénzre van szükség, vagy pedig jó helyen kell lenni jó időben. Valójában szerencse és nagy kitartás is szükségeltetik a siker eléréséhez. Bár az első bikámat 1992-ben lőttem a Zemplénben, azóta csak az elmúlt őszön a Bakonyban voltam újra sikeres. Évente bejártam a fél Dunántúlt, de nem jött össze. Pedig hát mindenki arról regél, meg arról beszél, hogy arrafelé mennyi és mekkora bikák élnek. Közel húsz éve minden bőgési szezonban elutaztam Zalába, Somogyba, Baranyába. Többször jártam a Bakonyban, de sohasem jutottam lövéshez. Már azt gondoltam, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Lajos barátomnak mindig sikerül, nekem meg nem.

Minden sikertelen kiruccanás után megfogadtam, hogy maradok itthon, mert idehaza Szabolcsban mindig sikeres voltam. Az elmúlt év őszén is két alkalommal voltam a Bakonyban Jani barátom meghívására. Az első után eldöntöttem, hogy kár is ezt erőltetni. Én többet sose megyek bikára vadászni a Dunántúlra. A fogadalmat csak nem tudtam megtartani, és két hét elteltével, amikor már jócskán elhallgattak a bikák, Béla barátom kíséretében ismét ott vadásztam néhány napot, ám ezúttal sikeresen távoztam. Az utolsó reggeli lesen eldöntöttem, hogy többet soha nem jövök erre a vidékre vadászni, ami mellesleg leírhatatlan szépségű, csodálatos terület. Azonban hazaindulás előtt óriásit változott a helyzet. Már a cuccainkat raktuk a hátizsákba, amikor mögöttünk megszólalt egy bika. Lett ám izgalom! Béla nagy tudományával hosszas cserkelés után beértük és elejtettem egy jó selejt bikát. A részletekről majd egy másik történetben fogok beszámolni.

Amint a lövés híréről az otthoniakat tájékoztattam hét éves Andris unokám óriási sírásban tört ki. Üvöltötte, hogy a Papa becsapott! Azt ígérte, vele lehetek a bika meglövésekor. Nem is leszek a vadásztársa, meg a vadászbarátja. Kilépek a vadásztársaságból, de még az unokája sem maradok!

Huha, ez aztán a beszéd. Kértem Detti lányomat, hogy adja már át Andrisnak a telefont. Nagy nehezen elmagyaráztam, hogy én odahaza Beregdarócon ígértem a közös bikavadászatot, amit már most hétvégén meg is ejthetünk, mert a társulatnál unokám kérésére már jóval korábban bejelentkeztem egy bika elejtésére. A Bakonyba nem hozhattam magammal, mert valakinek azért iskolába is kell járnia. Nagy nehezen megértette, és újra vadászbarátok lettünk.

Pénteken késő este fáradtan értem haza, de már szombat reggel elutaztam Andrisért, aki izgatottan, vadászruhába öltözve várt. A táskája bepakolva, vadászkalap a fején, saját bőgőkürtje a kezében. Amikor megláttam valami csodálatos érzés fogott el. Azt hittem „megeszem”. Az a pöttömke gyerek gyerekkoromat idézte elő, én is de elmentem volna egy ilyen vadászatra! De hát engem nem vihetett el akkor a nagyapám…

Kora délután már Barabáson voltunk Ricsei István vadászbarátom lakásán. Pista, mint nyugdíjas hivatásos vadász vállalta kíséretünket, amit így utólagosan is köszönök, mert Andris a legjobban szereti a vadásztársak közül. Igaz, Pista is odavan a kis srácért.

Csodálatosan szép őszi napsütésben kezdhettük a cserkelést a 41-es számú főút mellett a Lukovics erdejében. Az erdő túlsó végén, az úttól egy kilométerre van a saját szóróm. Terv szerint addig szép lassan cserkelünk, sötétedés előtt pedig felülünk a lesre. Láttunk őzeket, meg a lesről visszajövet egy nagy kan ugrott meg előttünk. Egyéb említésre méltó esemény sajnos nem történt. Viszont szép idő volt, és jó volt együtt lenni. A képen a két kísérőm.

Vasárnap hajnali fél ötkor csörgött az órám. Gyorsan lenyomtam, hogy Andris még hadd aludjon, amíg én elkészülődök. Erre nem volt szükség, mert már ébren volt ki tudja mióta, és kérdezte, hogy mikor indulunk? Hamar elkészültünk és már repesztettünk is Pistáért.

Beregdarócra még teljes sötétségben érkeztünk. A régi tejgyár épületénél hallgatóztunk a sötétben, de teljes volt a csend. A bikák hallgattak. Szeptember 30-án már mit is várhatnánk ebben a jó időben? Vártunk egy keveset, hogy hadd pirkadjon, mert a Rivalyban lévő belső lesre való bemenetel közben nem akartuk az esetleg kint lévő bikákat megriasztani a sötétben.

Sikerült szép csendesen besétálnunk, cserkelés közben több helyen erős bikaszagot éreztünk. Tehát a bikák itt tartózkodnak a közelünkben, az utolsó métereket síri csendben tettük meg. Néha Andrisra tekintettem. Láttam rajta, hogy majd szétveti az izgalom, ami mellesleg engem is kezdett elfogni. Keményen szorította Pista kezét.

A lesen kettőnk közé ültettük, és szépen elhelyezkedtünk, már jócskán kivilágosodott. Alig ültünk öt-tíz percet, amikor Andris susogja, hogy ott a bika. A nádasos-bokros területet figyeljük a mutatott irányba, de nem látunk semmit. Andris csak súgja, hogy ott van. Nem látjátok? Hát nem! Pedig Pista már távcsövön keresztül pásztázza az előttünk lévő sűrűséget. Meg is jegyzi, hogy hallucinál a gyerek. Erre Andris könyörögve mondja, hogy ott van a bokornál.

És tényleg, óvatosan, csendben megjelenik egy bika teljes terjedelmében. Csak áll és lassan felénk fordítja a fejét, aztán vissza. Pista nézegeti, súgja, amit én is látok, hogy rövid szárú, szűk állású, középkorú bika és nincs több 5,5 kilónál. Nem az állományba való, lőheted.

A páratlan 14-es agancs nekem is tetszik, nem beszélve Andrisról. A döntés hamar megszületik, és az előttünk kb. 80 méterre keresztben álló bikát lapockán lövöm. A találatot a bika jól jelzi. Pista látja, amint egy bokor mögött halad el és mondja, hogy lődd, mert elmegy.

Mire újra töltök már eltűnik a bokor mögötti sűrűben. Minden idegszálunk remeg. Figyeljük az eltűnés helye körüli átlátható területeket, de nem látjuk sehol sem. Izgalom a tetőfokon.

Várunk egy kis ideig, ami óráknak tűnik. A rálövés helyétől elindulok a bika csapáján, de vérnyomot nem találunk. Pista hátramarad Andrissal, én pedig követem az iszonyú bika szagot, mert vérnyom az nincs.

A sűrű bokrok közötti kis tisztáson találok rá a már kimúlt, gyönyörű bikánkra. A rálövés helyétől hatvan métert tehetett meg. Nagy örömmel kiáltottam, hogy gyertek ide! Andris nagyon büszkén, és főleg félénken lép elő, és gyönyörködik bikájában. Mert, hogy az övé, az nem vitás. Arca sugárzik az örömtől.

Kívánom, hogy valamennyi olvasóm és vadásztársam átélje majd azt az örömöt, amit én most ezen a vadászaton megélhettem unokámmal!

* * *

Van a vadásztársadalmunkban elég sok vadász nagyapa, na meg már unoka is. Így Karácsony tájékán főként az Ő szívüket szeretném megdobogtatni ezzel a kis történettel, s szeretnék az olvasóknak ÁLDOTT KARÁCSONYT és BOLDOG ÚJ ÉVET kívánni!

Unokámmal az első közösen elejtett bikánk mellett