Szögi Tibor vadászlevelei

Viszket a bőröm, vakarózom, szinte beleborzadok, amikor arra az éjszakára gondolok… Hogyan is történt ez valójában?

Régen, valamikor a nyolcvanas évek elején, Bergel Zoli barátom, gyerekkori pajtásom, horgász-vadászboltot vezetett Szenttamáson. Volt ott pár asztal és szék a sarokban. Olyan meghitt kis kuckó, itt találkozgattak a környékbeli pecások-vadászok egy kis eszmecserére. Amikor hazalátogattam a szüleimhez én is mindig befordultam ide, pár óra hossza úgy elszaladt, hogy csak…, hogy csak úgy lecsesztek otthon, amiért már megint lekésem a családi ebédet.

Amikor Zoli ráért, ő is közénk ült, főleg a messziről jött történeteket szerette. Egy izgalmas vaddisznós kalandom után izgatottan mellém húzta a székét, kipirult arccal, szinte gyerekes csillogással a szemében kért, ej, ha nekem is valami ilyen hasonlóba lehetne részem! (Szenttamás határát akkor és azóta is messzire elkerülik a feketesörtések)

Megígértem, és az első alkalommal, amikor arra érdemes csapát nyomoztam ki, már ott is ültünk, leskelődtünk a pajtásommal.

Július eleje volt, a nyári esők járták a padéi határt, jól el is áztatták azt az istenadta ragadós fekete „szurkot” a nagyerdő környékén. Ezt tudva Zoli barátom Zastava 101-esével az Imre-majori makadám (törökköves) út végénél parkolt le. Fölpakoltunk (egy kicsit többet is a kelleténél), nekigyürekeztünk, és nekivágtunk a traktorkerekektől összevágott keresztdölőnek, majd föl a Tisza-töltésre, a nagyerdő csücskiig. A lemenő Nap még megmosolyogta barátom izgatott, véget nem érő kérdéseit. De akkor hogy, merre, meddig….? Jó van, jól. Majd mindent sorjában, ott a helyszínen. Rengeteg még az időnk, a disznó csak sötétedés után, úgy tíz körül várható.

Végre odaérünk az „A” oszlophoz. Az erdészház villanyvezetéke itt keresztezi a Tisza-töltést. A világ összes disznajának ehhez a szurkos-kátrányos faoszlophoz van gusztusa. Mindegyik ehhez dörgölődzik jövet-menet, ezen feni az agyarát. Most is szépen ki van mázolva, van itt régebbi és újabb fekete sörtével átszőtt sárkenet. De itt ez, ez a friss, szinte még ragadós sárpacni úgy derékmagasságban, nekünk ez ám a jó hír. Tehát a mi daliánk itt járt a múlt éjjel, és remélhetően eljön ma is egy kis dörgölőzésre. Akár még ránk is számíthat, szívesen megvakarjuk a viszkető lapockáját.

A kistöltéstől, az árterületi vadszőlős irányából, egy jól kitaposott „kétsávos út” vezet neki az oszlopnak (innen várjuk a disznó felbukkanását). Egy szabályos „körforgalom” az oszlop körül, majd innen neki a nagyerdő kiszögelő spiccinek.

Zolit a grabancánál fogva tarom vissza. Nono barátom, mindent a szemnek, de semmit a kéznek, akarom mondani a lábnak. Nem piszkoljuk be a szűz nyomakat.

A két oszlopláb közé állítottam föl barátom vadászszékét, az egyik lábnak nekidőlhet, a másikat támasztéknak használhatja lövés esetén. Szépen halkan, suttogva megbeszéljük a dolgokat. Először jönnek majd a nyulak, az őzek, esetleg róka is. A szelünk jó, de azért ez utóbbiak elronthatják az esténket, ezekkel jó lesz vigyázni. Szoborrá, az oszlop részévé kell válni, ha a közelben megjelennek.

A Nap közben elbújt a Tisza-parti nyárfák mögött. Zoli betöltötte a .300 Win. Mag. Zastava karabélyát és az oszlopnak támasztotta. Én tovább mentem a töltésen az erdészház felé úgy kétszáz méternyit, és a töltés tetején fölállítottam a három lábú vadászszékem, habár biztos voltam benne, hogy ma este én nem lépek színre. A barátomé a főszerep. Én majd csak innen, páholyból élvezem az előadást. De azért, meg hát úgy is illik, hogy az emberfia disznólesen ne üldögéljen üres puskával, drillingem minden csöve disznóra töltve, karnyújtásnyira ott pihent a hátizsákomra fektetve.

Élveztük a csöndet, közben az idő gyorsan szaladt, már úgy tíz körül lehetett. A Nap ekkorra messze nyugaton, az Alpok lépcsőin csoszogott, a félszeg Hold meg éppen csak hogy ébredezett. Lustán a szemére húzta a kalapját, üstökéből alig egy kis karéjnyi látszott.

A csillagok se törték magukat, világítottak is meg nem is. Egy szó mint száz, sötét volt, mint a kemencében. Most valóban csend lett. Ez időtájt indul vadászni a „vadász”, vagy épp rá vadászik valaki. Mindkét esetben legjobb, ha befogja az ember a száját. Csak egy öreg bagoly zsörtölődik egy darabig, a feleségét szidja, amiért legszebb álmából felkeltette, hogy vacsora után nézzen a családnak. De aztán ő is befogja a csőrét és elsiklik a töltés fölött az Imre majori szalmakazalok irányába.

Szinte megállt az idő. Mintha nem lenne élet a Földön…, és akkor egy halk roppanás, majd még egy! Tiszta füllé válok. Csend…. Még egy gally elpattan egy nehéz test alatt. Ez már közelebbről hallatszott, lehet olyan száz méternyire, vagy még közelebb.

Jól van, nagyon jól, minden a terv szerint halad. Jön a barátom kanja, ahogyan megbeszéltük. Remélem Zoli is hallja és fölkészül a fogadására.

Egy darabig megint csend, síri csend honol, majd halk neszezést hallok az erdőszélről, közvetlen a barátom orra előtt (olyan tíz méternyire). Elképzelem, amint a disznó föltartott orral, radarozó fülekkel kémleli a külvilágot. Ez most türelemjáték, elismerem, nem a kezdők idegeinek való.

És bekövetkezett, amitől tartottam. Vagy a szék csikordult, vagy a puska koppant, netán a ruha surrant, nem tudom, de a következő pillanatban hatalmas horkanással fújta ki a levegőt a kan. Az erdő szinte széttört, a disznó recsegve-ropogva iramodott meg az erdőszélen az irányomba.

Úgy harminc méternyire előttem megállt. Egy pillanatig csend, majd fújtatva nekilódult a töltésnek. Csak a fülemmel „látom”, puskám csöve követi a rohanást. Már a töltés tetejénél járunk, még nem lőhetek, most van a pajtásom irányába.

Most már egy picit túlhaladt. Bal középső ujjam megérinti a puskalámpa kapcsolóját, a fénycsóva oldalba csapja a töltés tetejéről épp lerepülő fekete óriást. Csak úgy kapásból, mintha sörétes puska lenne lendül a cső, mennydörögve szól a puska, pukkan a lövedék.

Kifújom a fölösleges gőzt, helyébe jóleső melegség, sikerélmény árad. Az a semmivel össze nem téveszthető pukkanás. Biztos találat…

Vagy mégse?! A vágtató csülkök előtt sziszegve szakad, száll a derékig érő gaz a töltéslábban, az erdőben. Már ötven, hatvan, már száz méterre van. Már alig hallom, már kiszaladt a világból.

Kétségbeesve, hitetlenül állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Összegyűrt sapkámmal letörlöm a kétségbeesés keserű csöppjeit. Most veszem csak észre, hogy barátom ott ál mellettem szótlanul, remeg az izgalomtól. Csak annyit tud kinyögni: Mi van?! …..

Nem tudom. Az a pukkanás. Szinte biztosra veszem. Meg mernék esküdni. De… de mégis elment. Hallottam, egészen messzire ment.

Egy darabig csak álltunk, bambán bámultuk a zseblámpa fényében tátongó krátert, az elrugaszkodó csülkök vágta hatalmas lyukat a sárban. A sárban… villan meg az agyamban. A sárba csapódott a lövedék, onnan a pukkanás, az tévesztett meg.

Egy kicsit magunkhoz tértünk, kitisztult az agyunk, talán már gondolkodni is tudtunk. Megbeszéltük, ebben a tök sötétben nem éri meg széttaposni a „magyarázatot”. Majd holnap napvilágnál okosabbak leszünk. Ne menjünk haza, jóban vagyok az őrökkel Imre majoron. Meghúzódunk valahol virradatig és majd akkor…

Úgy is lett. Szívélyesen fogadtak bennünket, s amikor előkerült a jófajta házi körtepálinka a hátizsákból, akkor meg már testvérként kezeltek.

A „főépületben” kaptunk szállást. Ez az épület volt valamikor a Sulhóf uraság gazdatisztjének a rezidenciája. Mostanság eléggé megkopott a fénye. Le is degradálták, itt van az Imre majori disznófarm fialtatója. A hatalmas szobák apró kis kalitkákra vannak osztva, egy-egy fialó koca számára. Rögtön, az ajtón belül balra ki van hagyva egy kisebb szobányi terület. Ide tárolták be a friss, száraz szalmabálákat, amit aljazáshoz használnak. Na, ide vackoltunk mi be a Zoli gyerekkel. Nagyon kényelmes, puha fészket készítettünk magunknak. A csizmák is lekerültek a lábról. A kabátból kényelmes kispárnát csavartunk a fejünk alá. Egyszóval megvolt minden kényelem.

Én rögtön elaludtam. Nem tudom mennyi idő múlhatott el, mennyit aludtam, de egyszer csak, olyan félálomszerűségbe keveredtem. Mintha azon töprengenék, álmodom-e vagy ébren vagyok. Egy hangyaboly közepén fekszem anyaszült meztelen és a testemen milliónyi hangya. Hiába szeretném lerázni őket, meg se tudok moccanni. A testem nem engedelmeskedik. A hangyák meg csak csípnek, rágnak, a szemembe, a fülembe másznak. Valaki megrázza a vállam. Rémülten ülök föl! Uhhh… csak álom volt.

Dehogy volt álom! Ez valami borzasztó! Először nevetnem kellet. Barátom félmeztelen, alsógatyában, ugrál, táncol, hadonászik, vakaródzik és közben szitkokat szór. Most jut csak el az agyamig, hogy én valójában fölébredtem, de az „álom” folytatódik. A bőröm viszket. Valamik mászkálnak rajtam, csípnek, harapnak.

Előkotorom a zseblámpám a hátizsákból. Felkattan a fény… Nem akarok hinni a szememnek. Ennyi bolha nincs is a világon. Mint két mákos guba. Zoli kirohan az épület élé. Én előbb összekapkodom az összes holmit és megyek utána. Én ide nem megyek vissza többet!

A kinti higanygőzlámpa fehér fényénél bolhászkodtunk még egy darabig reménytelenül. Nem akart fogyatkozni az éhes ármádia. Aztán, nem tudom melyikünknek, de kipattant a megváltó ötlet. A ruháinkat jól kiráztuk, csattintottuk, majd az út menti bokrokra terítettük. Mi pedig anyaszült meztelen beleálltunk a kinti, nagy itatóvályúba. Mostuk, csapkodtuk le magunkról az átkot. Szerencsére senki se látott, mert biztos jót gondolt volna rólunk. De végül is sikerült. Eltűntek azok a kis fekete vérszopók. A csípések, égető, viszkető helye is enyhült egy kicsit a jó hideg víz hatására.

Most nézem csak meg az órám. Három óra múlt pár perccel. Virradatig még legalább egy óra. Felöltözünk. Az alvástól elment a kedvünk. A szemünkből kiverték az álmot. És hogy az időt gyorsabban múlassuk, van itt nem mesze, a régi Holt-Tisza töltése mellett két magasles, ide fogunk fölülni. Itt várjuk majd be a virradatot.

Az idő is csak vánszorgott, mintha sose akarna megvirradni. Aztán mégiscsak, Hegyes felől elkezdett szürkülni, majd mind fehérebb és fehérebb lett az ég alja. A túloldalon a nagyerdő fái elkezdtek egymás után előbújni a nagy fekete zsákból. A les melletti fák-bokrok is levetették a szürke leplet, és színes báli ruhát húztak.

Lemászok a létrán. Zoli is lent vár a magasles alatt. Szótlanul ballagunk végig a régi töltés helyén egészen az „A” oszlopig. Közben teljesen kivilágosodott. Könnyen megtaláljuk az elugrás helyét. Kettőt lépek lefelé a töltésről és… megakad a gombóc a torkomon. Egy acsalapu tányérnyi levele közepén összegyűlve, mint egy dió nagyságú rubint vöröslik a vér és harmatcseppek egyvelege.

Helyben maradok, csak a szememmel lépek tovább és tovább. Minden lépés után több és még több és nagyobb és még nagyobb rubintok hevernek a földön, a leveleken. Lecsúszik a gombóc a torkomon. Jóleső meleget ád a még fák mögött megbúvó Nap. Zoli megfogja a vállam…

Látom, látom, mondom egy bólintással. Ennyi vér. De hát akkor hogy ment olyan messzire? Megindulunk lefelé. Egy kicsit félre kell lépnünk ha nem akarunk csurom véresek lenni. A töltésláb után kezdődik az erdő. Sűrű akác fiatalos. Fejemmel a térdemig hajolva bújok át az első bokron. Nem nézek magam elé és majdnem átesek a disznón. Annyira váratlanul jött. Föl se fogom. Szinte örülni is elfelejtek.

De hát hogy lehet ez? Hallottam! Hallottuk amint kiszaladt a világból! Most meg itt…. A találat gyönyörű helyen, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a lapocka mögött két ujjnyira. Megfordítjuk, a kijövő nyílás ugyanott. Tehát merőlegesen érte a találat. Szépen kilukasztottam!

Először a „klikkereket” metszem ki a borotvaéles siptár bicskámmal. Majd gyorsan a beleket is kidobom. Habár elég hűvös volt az éjszaka, de azért elég hosszú idő (6-7 óra) telt el a rálövés óta. Szétvágom a rekeszizmot, hogy a mellkasból is kitakarítsam a vért. Egymásra nézünk.

No de ilyent??? A szív teljesen leszakadt. Vagyis inkább hiányzik a felső egyharmada. És mégis, így, a dugattyú nélkül is tovább tudott rohanni harmincöt-negyven métert. Akkor még nagyon hihetetlennek tűnt a dolog, de azóta, a hosszú évek tapasztalata megtanított tisztelni a Vadat, az erejét, a kitartását, a hihetetlen szívósságát.

Megpróbáltuk összerakni a képet, kiokoskodni a dolgot. Hallottuk messzire elrohanni, de mégis itt van. Ez csakis úgy történhetett, hogy a megfeszült izmok, nyomták, röpítették előre azt a nagy testet. De mivel nem jött utánpótlás, a pumpa tönkrement, az izmok felmondták a szolgálatot. A lendület még ugyan átlökte az akácbokron, de utána elesett. Az agy még működött, adta a parancsot a rohanásra. De a lábak már csak a levegőbe kalimpáltak. Eleinte hevesebben (hangosabban) rúgták az akácbokor vékony ágait, de későn mind jobban lankadt az akarás, halkabb lett a „rohanás”, még végül teljesen le is állt. Tehát ezt hallhattuk (képzeltük) mi, hogy a disznónk mind messzebb és messzebb kerül tőlünk.

De most már hagyjuk a filozofálást, Zolinak reggel nyolckor nyitni kéne a boltot. Ha szerencséje van és ezen az oldalon éri a kompot, akkor is másfél óra Szenttamásig. Mivel ide nem lehet bejönni kocsival a sár miatt, mobil telefonok meg még nem léteztek abban az időben, traktorért akartam menni a faluba. De Zoli lebeszélt róla. Akkor biztos lekésik a munkából. Bírjuk mi! Kivisszük háton.

Vesztemre, hagytam magam rábeszélni. Akkor még nem tudtam, hogy a kálváriának még nincs vége. A bolhacsípéses, véres szenvedés után következik még egy stáció, a keresztcipelés. Tehát hajrá! Elő a hátizsákból az orosz csodaszerszámot, az összecsukható vadászfűrészt (mai napig is mindig magamnál tartom).

Kiválasztottam egy jó vastag, karvastagságnyi, egyenes akácfát és egy olyan kétméternyi hosszú rudat készítettem belőle. Összekötöttük az első majd a hátsó csülköket, közédugtuk a rudat. Fiatalok voltunk és erősek (és bolondok, csak erre később jöttünk rá). Hóóóruuuk! És már vállon is volt a csomag. Összevettük a lépést, nyögés nélkül el is értük az „A” karó irányát a töltéslábban.

Leraktuk a terhet. Fújtattunk egy keveset. És most csináltunk még egy butaságot. Még hogy butaságot, őrültséget! Zoli megint az idő rövidségére, a nyolcórai nyitásra hivatkozva rábeszélt, hogy vágjunk át. Ne menjünk, amerről jöttünk, körbe a töltésen-keresztdölőn, hanem toronyirányt, a szántáson át, a kocsihoz.

Már több évtizede, hogy begyógyultak azok a sebek mindkét vállamon, de még most is beleborzadok amikor azt az ötszáz métert, azt az ötven-hatvan percet fölidézem. Az elején még nem is volt olyan veszélyes. Nehéz volt, hát nehéz. Bokáig süllyedtünk a frissen szántott, elázott sárba, hát bokáig süllyedtünk. Viszont legalább nem fájt. Eleinte negyven-ötven métert tettünk meg egy-egy szusszanás között, később azonban mind hosszabbak lettek a szusszanások és rövidebbek a távok.

Eleinte sajgott, majd már ki is vérzett a vállunk. Nyomta, törte, dörzsölt. Fájt, de összeszorított fogakkal férfiasan tűrtük. De amikor, szusszanás után, a kihűlt sebre újból vissza kellett tenni azt a tüzes fájdalmat, hát az már nem volt fehér embernek való. Végül már öt-hat métereket tettünk meg egy „lendületre”. A rudat már nem vettük vállra, csak úgy a két végébe kapaszkodtunk. Egymást biztattuk, hogy most már itt a vége, közel vagyunk a megváltáshoz.

Úgy negyven-ötven méternyire lehettünk a kocsitól amikor megérkezett a munkásbusz, amivel a hatórási váltást hordták szét a majorokba. Ide Imre majorba csak öt-hat férfiembert hozott, de a busz tele volt, főleg lányokkal-asszonyokkal. Valamelyik észrevette a hőstettünket és sikoltozva ugráltak ki a buszból. Elbűvölte őket a hatalmas, szilaj vad látványa. Hősök voltunk! Ez pedig kötelez!

Ma se tudom megmagyarázni, de könnyebb lett a teher. Nem is fájt az a váll olyan nagyon. Egy szuszra, secperc az autónál voltunk. Meséltünk magyaráztunk, mutogattunk. Zolit már az se érdekelte, hogy esetleg lekési a nyitást…

Habár valamivel nyolc után ért a bolthoz, de a nyitást mégse késte le. Azaz senki se akart bemenni a boltba. Mindenki ott tolongott a felnyitott csomagtartó körül. Gratuláltak, a vállát veregették, a kezét szorongatták a Barátomnak. Ő meg csak mesélt, mondta, mondta a történetet…

Zenta, Vajdaság