VADÁSZATRÓL | A létfenntartó vadászat napjainkban is gyakorolt táplálékszerzési forma. Gondoljunk csak az eszkimók rénszarvas- és fókavadászataira, az észak-amerikai indiánokra, akik szarvast, vízi vadat és fajdot vadásznak, a pápua-új-guineai vagy a dél-afrikai, észak-amerikai és szibériai prémvadászokra.

Magányos kan

A civilizáció fejlődésével, a vadászeszközök tökéletesítésével, a létfenntartó vadászat társadalmi szerepének csökkenésével lassan ezek az ősi vadásztörzsek a feledés homályába tűnnek.

[…]

A 19. században kezdik a vadászatot sportnak tekinteni, és ekkor terjed el a mennyiségi szemlélet, a verseny a vadászatban is. Akinek a vadászterülete jobb, gondozottabb volt, ott a vadászsiker is nagyobb volt, értékesebb vadásztrófeák gazdagították a területet. A trófeakultusz kialakulása rávezette a tulajdonosokat arra a szemléletre, hogy tudatos vadgazdálkodással fokozni lehet a mennyiségi és minőségi hozamot. Ahhoz, hogy e szemlélet beteljesüljön, szükség volt szakirodalomra, szakemberekre, szakmai tudásra. A tudatos vadgazdálkodás bevezetése megteremtette a fenntartható hasznosítás alapjait. Egyben felismerték a mértéktartó vadászat szükségességét, amely, úgy tűnik, napjainkban teljesedik ki.

Számtalanszor megkérdeznek minket, vadászokat, és olykor szánalommal tekintenek ránk: „Ti miért is vadásztok?”

A vadat ma úgy tekintjük, mint egy adott terület természetes produktumát, amelyet – megőrzésének biztosítása mellett – hasznosíthatunk. A hasznosítás feltétele a bölcs gazdálkodás, vagyis az élőhelyek védelme, szükség esetén fejlesztése, valamint a fenntartható, optimális hozam szerinti vadászat. Az ilyen vadászatot modern, fenntartó vadászatnak hívjuk.

Vadászni ott lehet, ahol vad van!

Miért is vadászunk? Azért, mert vadászni szükséges. Szükséges, mert a vadászat egy ősi, az emberi evolúció során rögzült ösztön megnyilvánulását jelenti, amihez a vadászható állatfajok fenntartható, bölcs hasznosítása teremti meg az ökológiai egyensúlyt.

A vadászat tárgyát a vadászható, zsákmányolható állatfajok, vadfajok alkotják. A vadász elmehet vadászni, és járhatja a terepet látástól vakulásig, ha nincs vad, a vadászat elmarad. Tehát vadászni csak ott lehet, ahol vad van.

A különböző vadfajok építőelemei annak a környezetnek, ökológiai rendszernek, amelyben élnek. A környezet akkor működik jól, akkor van egyensúlyban, ha fajokban gazdag, észlelhető a tájegységre jellemző biodiverzitás, és a fajok között dinamikus egyensúly van.

A környezet eltartóképessége szabja meg, hogy egy bizonyos területen egy adott állatfajnak mekkora lehet a maximális állománya. Amíg egy populáció egyedszáma az eltartóképesség szintje alatt van, addig növekszik, ha meghaladja azt, akkor pedig csökken. Ezt a dinamikát a születések és halálozások egymáshoz viszonyított arányának változásával képes a populáció elérni. Ha a populációt hasznosítjuk, akkor lecsökken az egyedszáma. Ez a kisebb egyedszám nem használja ki maradéktalanul a környezet által kínált lehetőségeket, ezért a populáció erőteljesebb szaporodással igyekszik elérni az eltartóképesség szintjét. Az említettekből az következik, hogy olyan mértékben érdemes egy populációt vadászni, hogy az állománynagyság mellett a legnagyobb legyen a populáció szaporodóképessége. Az e célból végzett tanulmányok eredményeiből arra a következtetésre jutunk, hogy ez a szint a környezet által eltartható egyedszám fele. Ezen állománynagyság mellett a legnagyobb a szaporulat, itt a legnagyobb a hozam. Ezzel a maximális hozamnyi mennyiséggel lehet tehát tartósan, évről évre csökkenteni az állományt, kihasználva a biológiai törvényszerűségeit, anélkül hogy veszélyeztetnénk a faj, a populáció létét. Az ilyen hozamot fenntartható hozamnak, annak elérését támogató vadgazdálkodással együtt pedig bölcs hasznosításnak, bölcs vadászatnak nevezzük.

Vadászni tehát lehet, ha van vad, és csakis ott lehet, ahol vad van. Értelmetlen, sőt alkalmasint pazarlás lenne egy-egy terület megújuló produktumát – vadállományának hozamát – nem hasznosítani, nem fordítani a társadalom, a gazdaság javára.

A vadgazda, miközben a vadászható vadfajok, a terület gazdaságát felügyeli, az ott található védett fajokat is óvja, nyugalmukat biztosítja. Azért nyíltan kijelenthetjük, hogy a rendszeresen és tudományosan kifejtett vad- és természetvédő tevékenység nem más, mint tudatosan végzett vadvédelem.

Egyes vadfajok esetében az állománysűrűség és a terület eltartóképessége kapcsán olykor nagyon eltérő vélemények látnak napvilágot. Ezen megnyilvánulásokból, melyek különböző alkalmakkor elhangzanak (sajtó, gyűlések) stb. nagyjából lehet következtetni arra, hogy ki a véleményező és esetleg mi a háttere a véleménynek.

A gazdálkodó ember szidja a vaddisznót és a medvét az általuk okozott károk miatt (természetesen kártérítést szeretne kapni), a zöldek különböző árnyszínezete védi a ragadozókat, félti őket a kipusztulástól (!), a hegyvidéki üdülőtelepeken nyaralók félnek a medvéktől, azt állítják, hogy sok a medve (lehet) stb.

Vannak, akik a medvék védelmére keltek, azt állítva, hogy nagy az elejtési arány, és már a kipusztulás határán van a kárpáti barna medve. A háttérben azonban többnyire gazdasági és egyéni érdekek is meghúzódnak, sokan az elfogult és szakszerűtlen állásfoglalás mellett mindennapi életüket jó módban „tengetik”.

Álljunk csak meg egy pillanatra és vizsgáljunk meg egy példát, miként is tevődnek a dolgok például az annyit hangoztatott barna medve esetében. A szakemberek szerint jelenleg erdeinkben kb. 10 000 barnamedve él. Számításainkhoz azonban a nyolcvanas évek statisztikáit használjuk, ami sokkal kisebb a valóságnál, de mivel újabb adatokkal nem rendelkezünk, és úgy gondoljuk, hogy az utóbbi években lényeges változás e téren nem történt, ezeket a statisztikai adatokat használjuk. A statisztika tehát 7700 egyedszámot tart nyilván, az elmefuttatás amúgy is csak nagyvonalúnak tekinthető.

Romániában a Kárpátok hegyvonulatában találhatok azok az ősrengetegek (1000 m tengerszint fölötti magasságon), amelyek a barna medve élőhelyét alkotják. A barna medve életterét kb. 2,8 millió hektárra becsülik, a statisztika szerint az állománylétszámot tehát 7700 egyedre becsülték. Az állománysűrűséget 2 egyed/1000 ha-ra tartják optimálisnak.

Kezdjünk csak számolni:

• 2,8 millió hektár erdőre 5600 egyed volna az optimális létszám, de hogyan is gyarapodik a populáció?
• Az ivararányt mint 2 kan / 1 anyamedve tartják elfogadhatónak (az elejtett egyedek statisztikája);
• Ha az említett állománynagyságot vesszük alapul, ami 7700 és az említett ivararányt, akkor 5133 kanunk és 2567 anyamedvénk van. Az anyamedve átlagosan 2 bocsot ellik, de mivel csak minden második évben hoz új nemzedéket a világra, számíthatjuk, hogy évente csak egy medvével (boccsal) gyarapodik a populáció, ez 2567 egyed;
• Továbbá, ha 2567 anyamedvénk van, ugyanannyi medvével gyarapodhatna az állomány, de a kedvezőtlen éghajlati viszonyok miatt kb. 30 százalékuk elpusztul. Ez 771 kis medve, tehát a barnamedve-populációnk 1805 egyeddel gyarapodott, és ha volt 7700 medvénk, jelenleg az állomány nagysága 9505 egyed. Ha a terület eltartóképessége, az optimális létszám 5600 példány, már az első látásra is kitűnik: 9505–5600 = 3905 medvével van több, mint amit a terület eltartóképessége megenged. Az említett években elejtettek évente kb. 250 egyedet, de jelenleg is évente kb. 200–250 medvét ejtenek el, többnyire a bérlövő vadászok.

(FOLYTATJUK)

e-nepujsag.ro