Mihály János őzbakra vadászott a Pest vármegyében, a Gomba település határában fekvő Tápióvölgye Vadásztársaság területén. Élményeiről beszámolt lapunknak:
Nehezen vártam július- augusztus fordulóját, amikor “ugrik a bak” minden óvatosságról elfeledkezve, viszi a vágya, az utódnemzés ősi ösztöne. Örökíteni saját magát, hogy az őznemzetség örökre megmaradjon. Szóval eljött az idő, hogy a szülinapi bakot elejtsem. Gombán! Többször volt alkalmam vadászni már a Tápióvölgye VT területén és mindig jó érzéssel távoztam. Norbi, a fiatal, szimpatikus vadőr vár hajnali négy órakor egy isteni kávéval. Gyors ismerkedés után elindulunk. Csendben gurul velünk a kocsi. Beszélgetünk, ismerkedünk.
Fotó: Mihály János – Agro Jager News
Megpróbáljuk felmérni a másikat. Ki, milyen ember, milyen kísérő, milyen vendég. Latolgatjuk az esélyeinket is. Nem idegesítem a mostanàban sokszor elhangzó – különlegeset szeretnék- óhajjal! Majd meglátjuk, miből főzünk. Elhagyjuk a kocsit és belegázolunk a harmatos fűbe. Lassan ballagunk, vallatjuk a rétet, az erdő alját, hátha látunk egy vöröslő foltot. Egy fiatal suta bóklászik a fűben, de rajta kívül sehol semmi. Behúzódunk egy bokor mögé, Norbi a zsebébe nyúl, előveszi különleges, őzagancsból készült sípját, ami a keze munkáját dicséri. Felhangzik az epekedő suta hangja, végigszáll a rét felett, de az agancsos daliákat nem hatja meg. Várunk, próbálkozunk, de semmi. Átköltözünk pár száz métert, fújás, távcsövezés – eredmény nélkül. Baktatunk tovább, amikor megkésett malacok szaladnak ki a kukoricából. Norbi odasúgja: lőjj!!
FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
A dörrenés után egy malacka utolsó erejével begurul a bokrok alá. Hagyjuk betegedni, aztán birtokba vesszük és megyünk tovább. De a reggel további része eredménytelen. Irány dolgozni, este meg vissza Gombára. De csak szúnyograjokkal találkozunk. A másnap hajnal megint Norbi remek kávéjával kezdődik és az előző napi eredménytelenséggel folytatódik. Pedig másik területre mentünk, lopakodtunk, szerelmesen sípoltunk, de semmi. Kimarad a hétvége, közben jönnek a képek mások sikereiről.
Nehezen virrad rám hétfőn de egyszer minden éjszaka megszakad a vekker hangjára. A menetrend már szinte rutin. Érkezés, kézfogás, kávé, indulás. Megint másik területrészre indulunk. Mindjárt az első réten kinnt áll egy bak, de nem ő lesz a mai zsáknány. Megyünk tovább. Kocsiból kiszállva, bújunk a bokrosba. Felkészülök. Norbi sípol és a harmadik sípszóra kirobban az erdőből egy bak. A kísérő hosszan nézi. A bak meg minket néz. Szemem a céltávcsövön és várok. Aztán Norbi csak annyit mond: szügyön kell lőni, különben elmegy. Tudomásul veszem. Levegőcsere, a szálkereszt a mellkas közepén áll. Dörren a puska. A pici, pár milliméteres mag elemi erővel hagyja el a csövet és látom, hogy a vad összerándul. Tesz egy félkört és csendben lehanyatlik a fűbe. Az “előírt” szünet után elindulunk. A vadhoz lépve elakad a lélegzetem mert amit a fején visel, az csoda! Kalappal a kezemben elmormolok egy rövid imát, aztán töret és örömködés következik.
04.45- kor indultunk, 05. 15- kor már birtokba is vettem a zsákmányt! A vadászházba visszatérve, a technika segítségével értesítem a barátaimat, akiknek a nagylelkű szülinapi ajándéka ez a bak, hogy este közös terítékhez várom őket. Este hét órakor össze is gyűlik, aki teheti. Szólnak a kürtök, én pedig boldogan és meghatottan köszönöm meg a baràtságuk immár kézzel fogható jelét! Férfimód szorítjuk egymás kezét.
Valaki megjegyzi: sokan irigylik ezt a bakot. Öregapám mondását idézem. “Sz…t ér a trófea, irigység nélkül” A lenyugvó nap fényei megcsillannak a velem örülők arcán és a pezsgős poharak tartalmán!
Írta és fényképezte: Mihály János
