Jóleső érzés tölt el akkor, amikor arra gondolok, hogy mindössze ötödik éve vagyok tagja a Tarpai Esze Tamás Vadásztársaságnak, s mégis, ritka szép élményekre emlékezhetem. — Lőttem nagyon sok szárnyast, nyulat, selejteztem őzbakot, terítékre került egy vadászín is. Több esetben rókát is puskavégre vettem, amely eddig 12 alkalommal eredménnyel végződött.
Fotó: Oláh Bertalan – Esze Tamás Népe
A nem mindennapi esemény, amely írásra késztetett 1975. december 21-én történt.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi vadásznap. Reggel alapos, megfontolt pakolás volt, hátizsák, nylonok, tízóraí, lőszer. A megbeszélt időpontban 8 óra körül indult csoportunk a vadászhelyre. Első hajtásoknál fácánokat lőttünk, s délután egy rókafiú örvendeztet meg az amúgy is célba talált puskám sörétei.
Két óra körül a barabási erdőszél nádasaiban cserkésztünk. Fél óra is eltelt már, de nem mozdult semmi. A terület úgy nézett ki, mintha egy láthatatlan kéz kisöprött volna onnan minden élőlényt. A nádas végéhez érve visszafordultunk az erdőszéli garádon, társaim hajtottak én vártam. Egyszer csak figyelmemet egy nagyobb testű állat vonzotta magára. Röpködett gondolataim: róka talán? Nem. Ezt a feltevést hamarosan elvetettem. Határőr kutya? Esetleg más kóbor állat? Lőhetem-e vagy sem? Ez alatt közelebb került hozzám a vad. Farkas! — villant át bennem a gondolat. Igaz, hogy eddig csak hírből ismertem, s állatkertet láttam ilyen állatot, ezért nem akartam hinni a szememnek. Néztem a kissé rövid lábú, csapott törzsét, fejlett izomzatát. Döntöttem. Bármi legyen az, nincs más választásom, lőnöm kell.
A puskám mindkét csövébe hatos sörétet volt töltve. Tizenöt méter távolságból már rászögeztem a csövet. Nyolc méter közelségben engedtem el az első lövést a nyak tájékára. Csodálkozásomra, a lövésre pusztán megugrással reagált.
A másik csőben lévő töltényt a lapocka környékére irányítottam. A lövés után hirtelen körbefordult magán, és fület hasító ordításban kezdett
Ekkor láttam a megtorlásra kész állat ragadozó fogazatát, sebesült testét, vérfoltjait. Nem vagyok bátortalan, félénk egyéniség, de ekkor remegni kezdett a lábam.
Láttam az állatot tovább baktatni, vérezve, ezt az utat folytatta, amelyről közeledett. Az én feladatom az volt, hogy azonnal újratötsem a puskát. Vártam mozdulatlanul, vártam a vad esetleges partnerét. Amkor meggyőzőstem arról, hogy a társ nélkül kóborolt erre, a lövések színhelyére mentem. A hó tetején vértócsa tanúskodott a sérétek célba találásának pontosságáról.
Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy vajon meddig bír baktatni az én állatom, de csak akkor indultam utána, amikor a vadásztársaim megérkeztek, elsőnek az öcsém. Elek érkezett hozzám, majd Zsiga és Béla.
Üdvözöltem őket, s elmeséltem nekik a történteket. Mintegy hatvan méter távolságra találtuk meg a hatalmas állatot. Holtan feködt egy fa tövén. Rüdra kötöztük fel, s úgy vittük felváltva a kocsihoz.
Nem volt még egy-egy alkalommal annyi látogatója udvarunknak, mint azon az estén. Másnap Nyíregyházára vittem az állatot, ahol felajánlottam a Jósa András Múzeum részére.
Értesülésem szerint először Mátészalkán egy vadászati kiállításon fogják bemutatni majd a múzeumben tekinthetjük meg.
Mérhetetlen örömre tetem szert azon a délutánon. Most már becsukott magam mögött a nagy természet vadásztermének ajtaját. Az ajtó mögött rejlő kincsek megcsodálásért környezetünknek azzal tartozunk, hogy minden tőlünk telhető erővel óvjuk, védjük és segítsük fennmaradását, hogy a mások, kik becsülni tudják, ugyanilyen örömüket leljék bele, mint én.
Forrás: Oláh Bertalan – Esze Tamás Népe. 1974. január-február. 1 évfolyam 1-2. szám
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
