Szögi Tibor vadászlevelei

Szia Barátom!

Végre megtört a jég! Vagy inkább megszűnt az átok (a muszáj disznó átka). Meglőttem a disznómat. Disznómat? Hát az egy kicsit túlzás, hogy disznó, inkább süldő, süldőcske. Szőröstül-bőröstül harmincnyolc kilót nyomott.

No, de kezdjük az elején. Szeptember vége felé (24-én) évi közgyűlés volt a vadászoknál. Utána nem jöttem haza, ott aludtam Padén. Másnap reggel korán keltem és körbejártam a győrmezői „Avisz” halastó környékét, hogy megállapítsam merre járnak, vannak-e egyáltalán ott disznók.

Járnak, de járnak ám! Fölcsillant a szemem, meglódult a fantáziám amikor megláttam azt a tömérdek disznónyomat a letárcsázott töltés tetején. Járt ott malac, süldő, koca, meg jó nagycopákú kani is. Volt ott régebbi nyom, pár napos, de egészen friss is, előző éjszakai. Most már csak azt kéne kitalálni merre, hova járnak éjszakánként. Hogy honnan jönnek, az nem kérdés. Bent tanyázik két-három konda a hatalmas négyes bazén sás- és nádrengetegében. A négyest már pár éve nem töltötték föl vízzel. A nád és gyékény úgy elhatalmasodott, hogy az ember számára szinte járhatatlanná vált. A töltésen belül nem is háborgatja őket senki.

No, de hova járnak ki enni? A határ még tele van leszedetlen kukoricatáblával. Lakmározhatnak kedvükre. Megpróbálom a helyükbe képzelni magam, az öreg koca eszével gondolkodni. Minél nagyobb biztonságba elvezetni a rám bízott famíliát a terülj asztalkámhoz.

Lépkedek a töltés tetején, hiába vakarom a fülem tövét, semmi okos nem jut az eszembe. Egyszer csak arra figyelek föl, hogy a halastó keleti csücskénél sokkal nagyobb volt a forgalom az utóbbi időben. Itt a csapák sokkal kitaposottabbak, sokkal mélyebbek. A töltésre fölrugaszkodó, lefelé fékező körmök teknőszerű mélyedéseket vájtak a kemény szikes földtöltésbe. A töltés külső oldalán is végigszalad egy 25–30 méter széles ritkás gyékény sáv. Benne a csapák itt sokkal szélesebbek, kitaposottabbak. Föntről, csak úgy, a töltés tetejéről fürkészem, próbálom megfejteni a kígyózó vonalak logikáját, irányát. Amint a tekintetem áthalad, a túloldalon ott a válasz, egyértelmű és világos. Egy kis félholdnyi, háromszög alakú kukoricatábla. A gazdája elaludt. Későn vetett. A többi gazda már javában töri az érett kukoricát. Viszont az én drága gazdám nyugodtan átaludhatja a kukoricatörést is.

A disznók fölfedezték a finom tejes kukoricát, az egyetlen ilyent a környéken, és rájárnak rendszeresen. Alig fele van már talpon. Mintha hurrikán járt volna erre a napokban. A kukoricaszár letaposva, megtépázva. A csövek kettéharapva, letaposva. A fene a jómódjukat. A letaposott fél csövek már nem voltak jók, ott maradtak, a még talpon maradtért ágaskodtak. Nem is tétováztam, nem mentem tovább. Szinte biztos voltam, hogy itt a napokban egy izgalmas disznókalandban lesz részem. Ma vissza kell mennem Zentára, megeszem a kihagyhatatlan vasárnapi húslevest a családdal és már jövök is vissza az ígéret földjére.

Útközben hazafelé a kataháti (ludasi) kanálisnál vidrakalandban volt részem. Ahogy a hídhoz érek, nagy csobogásra leszek figyelmes. Arra gondoltam, hogy a kacsák veszekednek, ezért puskával a kézben lopakodok föl az öreg téglahídra. A kanális két szélét nagyon benőtte a nád, alig van egy másfél méternyi csík szabad vízfelület. Még hogy szabad, egy gyűszűnyi sem. Forr az egész víztükör. Babszemnyi körök pislognak rám. Ez káprázat, nem lehet valóság. Mint a szardíniák egy óriási konzervdobozban, úgy tolongtak egymáshoz szorulva a pici, három-négy centis kárászok. Fölfordult a víz, nincs elég oxigén, pipálnak szegények, a levegőből szedik a heppet.

Már éppen arra készülök, hogy visszanyomom a csodálkozástól leesett államat, amikor az visszaesik az újabb ámulattól. Tőlem alig tíz méternyire egy sötét bundájú valami, mint a villám, hatalmas robajjal a kis kárászok közé csap. Pár pillanat az egész, majd síri csönd. A kardszárnyú delfin csap így a fókák közé. Pár másodperc és az egész megismétlődik. Egyre közelebb és közelebb. Most ismerem csak föl a vidrát. Nagyon meglep, még sosem láttam vagy hallottam őt így vadászni. Földre eresztem a puskám és idegesen próbálom kibontani hátizsákom madzagján a csomót. Pedig most egy darabig kint maradt a tisztáson. Felém úszik. Már ott van előttem alig három-négy méternyire. Szinte szúr a szeme. Le nem veszi rólam kíváncsi tekintetét. Moccanni se merek, nem pislantok, levegőt se veszek. Egy pillanatra ő is megtorpan. A kíváncsiságon erőt vesz a gyanú. Az a „valami”, máskor nem szokott ott lenni a hídkorláton. Hirtelen megpördül és eltűnik a nádasban.

Most gyorsan előveszem a hátizsákból a fényképezőgépet. A kis kárászok most újból betöltik a víztükröt. Nem foglalkoztatja őket társaik gyásza. Nem érdekli őket a veszély, az egyenkénti halál. Az ősz pusztulás, az igazi átok, amitől mindnyájan rettegnek. Készítek pár képet róluk és abban reménykedem, hogy a vidra megismétli az előző mutatványt.

Nem is kellett sokáig várnom. A vidra nagy robajjal a kis kárászok közé csapott. Majd megint, újra és újra. De sajnos mind messzebb és messzebb. Tízesre állítottam gépem optikai zoomját. El is kattintottam egy párszor. De a támadások olyan váratlanul és olyan gyorsan történtek, hogy mindig lemaradtam a „lövéssel”. A képeken nem látni a vidrát. Az egyiken, a legsikeresebben, egy sötét árny látszik eltűnni a habzó-tajtékzó vízben. Azért bánkódásra semmi okom. Egy gyönyörű szép, élményekben gazdag napnak nézhetek utána.

* * *

A következő hetem azonban nem egészen úgy alakult, ahogyan elterveztem. A feleségem azzal fogad, hogy jelentkezett a mester, aki a ház hátulját hőszigeteli, hogy egy héttel előbb jön a tervezettnél, azaz már kedden. Nincs mit tenni. Otthon kellett maradnom. Mit mondjak, képzelheted hogy éreztem magam egész héten. Majd megevett a fene. Az eszem mindig a halastó környékén járt. Kitart-e a kukorica még egy hétig? Fölfedezi-e valaki más is ezt a kukoricást? Lelövik-e az „én” disznómat vagy elriasztják a kondát. Volt olyan éjszaka, amikor rémülten arra ébredtem, hogy az öreg koca rám borította a mester festékes vödrét és nem kapok levegőt.

De aztán véget értek a lidérces álmok. A mester keményen dolgozott és a tervezettnél előbb, már szombaton befejezte a munkát. Volt még egy kis hivatalos elintéznivalóm, amin hétfőn túllettem. És kedden reggel, reménnyel és kétségekkel teli szívvel rohantam Padéra. Egyenest a Nagy Tibihez, hogy megtudjam az új híreket, hogy elvegyem a kimeneteli engedélyt. Megtudjam járt-e valaki az elmúlt héten azon a területen? Látott vagy lőtt-e valaki disznót? Megkönnyebbültem, amikor mindenre nemleges választ kaptam. Viszont elszomorított, amikor barátom azt mondta, hogy alighanem levágták silónak a zöld kukoricát.

Csak tettem-vettem a ház körül. Semmihez se volt kedvem. Még a finom szalonnás bab sem ízlett igazán. De aztán végre eljött a délután öt óra. Szinte magától röpült a vadászbiciklim a halastó felé. Jelentkeztem a halőrnél. Mondtam, hogy legfeljebb tíz-tizenegyig maradok. Tekerem a pedált. Habár úgy érzem, most anélkül is röpülnék. Hisz repeső lelkem vitorlája a remény szelétől duzzadva visz előre. Nono, azért ne olyan hevesen!

A hármas és négyes bazén találkozásánál megállok. A nádba lököm a bicajom. Lehúzom a tokot drillingemről. A távcsövet fölkattintom. A jobb csőbe egy dupla nullás, a balba egy saját töltésű „brenneke”. Alulra pedig egy 7x65R-es 11,2 g-os „Sellier & Bellot” golyó. Hátizsák, puska a vállra és elindulok az „én kukoricásom” felé. Szép, csöndös járás esik a megtárcsázott töltésen. Már messziről látom a zöldellő kis foltot a halastó keleti csücskinél. Tehát megvan, mégse vágták le.

Ahogy közelebb érek, látom, hogy a szomszédos két parcella van letarupolva. Ez még jobb is így. A széttépett szárlevelek úgy világítanak majd a félig megevett hold fényében mint télen a behavazott táj. Kiválasztom a megfelelő helyet a két legjáratosabb csapa között. Egy elvirágzott acatvirág pölyhös sapkájából kilopok egy csipetnyi fehér pihét és a magasba lódítom. Az alig lengedező szelecske alányúl és szépen lassan elviszi a hátam mögé, Szaján felé. Tehát ideálisnak mondható. Északnyugati a szélirány. Ha a konda arról jön amerről számítok rá, már csak akkor foghat szagot, amikor átmegy a töltésen és beér a kukoricásba.

Kényelmesen elhelyezkedek, már amennyire a háromlábú vadászszéken ez lehetséges. Megtaposom a göröngyöket a székem körül. Félrerúgok minden száraz gizgazt a közelemből. Így, ha netán a kritikus pillanatban fel kell állnom vagy megfordulnom, nem fog elárulni semmiféle roppanás vagy zizzenés. Fölszerelem a 20 Wattos halogén lámpámat a cső végére. A kapcsoló a kisagyra, a bal középső ujjam „kezeügyibe”, a kissé nehézkes, 12 Voltos akkumulátor a vadászmellényem hátsó zsebébe kerül. A hátizsákom balról kéznyújtásnyira. Tetejébe megterítek. Kicsomagolom a két szendvicset, mellé egy literes üvegbe jófajta padéi csapvizet teszek.

Lassan esteledik. Hat óra múlt valamivel. Én most már készen állok. Felőlem akár jöhetnek is azok a cocák. Nono, nem adják azt olyan olcsón. Meg hát hol maradna a varázslat. Kimegyek, meglövöm, hazaviszem, ez így aligha lenne érdekes.

Egy tapsifüles ügyetlenkedik a töltés lábánál tőlem jobbra, úgy harminc méternyire. Nevetséges egy figura, nyugodtan, összekuporodva rágcsál valamit, majd hirtelen, mint aki rosszat álmodik, arrébb ugrik, csapkod nagy lapát füleivel, aztán a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, rágja tovább ugyanazt a fűszálat. Majd megint ugrik egyet, meg megint. Rájövök a titok nyitjára. Nem bugris ez az én nyuszim, hanem nyilván csípják a szúnyogok a fülét. Egy kicsit jobbra fordulok.

Fölkattintom egy pillanatra a lámpámat. A nyuszi ott kuksol a fénycsóva közepén hátán egy fekete keresztel. Jól van. Ez volt a főpróba. A lámpa odahord ahol a kereszt van. A szék nem csikordult meg, a ruhám nem susogott a mozdulatban. A nyuszi ott maradt, tehát nem vett észre semmit.

Közben besötétedik. A kíváncsibb csillagok már kiültek az erkélyre. A hold is félszegen pislog rám, mintha….

Egy halk roppanás visszakényszerít ide a földre. Csupa fül vagyok. Levegőt is elfelejtek venni. Megint roppan, surran. Valami nagyon lassan, a nádas felől, felém közeleg. Az a valami már itt van harminc méternyire előttem. Egy sötét folt kilép a tisztásra. Majd még egy. Óvatosan egy kicsit jobbra fordulok. A szívem zakatol, majd kiugrik a helyéből. A puskám csöve lassan az árnyak felé csúszik. A lámpát még nem kapcsolom föl, csak úgy nézek bele távcsövem ablakába. Szívem megnyugszik attól, amit benne lát, nem kalapál tovább. A bent rekedt levegő is kiszabadul. A jobb mutatóujjam is kibújik a sátorvas alól. Szemem is nyugodtabban élvezi azt, amit lát. Az árnyak hosszú előrenyújtott nyaka, a léptek ritmusára kalimpál. Menjetek csak őzikék, most ti nem játszatok szerepet, nektek nem osztottam lapot.

Nono, ez nem is olyan biztos, mert ha a hátam mögé kerülnek, szagot fognak, kikiabálják a világnak, embernek, állatnak, vigyázzatok ott a simaképű lángoló botjával! Meneküljön ki merre lát! Szerencsémre tovább mentek. De jöttek újak. Egyedül, párosával, hárman-négyen. Ennyi őzet életemben nem láttam még ilyen kis területen. Legtöbbjük a letarupozott kukoricatábla felé tartott. Böngészték az elhagyott szemeket.

Fél nyolc is elmúlt már, kezdtem azt hinni, hogy máma már ennyi volt. Ekkor egy halk nyikkanás belém fojtja a szuszt. Minden idegszálammal a hang irányába figyelek. Csak képzelődtem? De nem, megint egy nyikkanás. Most sokkal hangosabb és egyértelműbb. Majd egy rövid röffenés. A mama helyre rakja a haszontalan csemetéit. Ez három-négy percenként megismétlődik. Megindult a konda.

Szorítom puskám nyakát, szinte belesajognak az ujjaim, de rá kell jönnöm, hogy sajnos a konda nem felém tart. Tőlem balra (200-300 méternyire), délnek haladnak. Már egy jó ideje, lehet vagy tíz perce, hogy nem hallom őket. Most érhették el a töltést. Ott óvatosabb a mama, az lehet a nagy csönd oka.

Már lemondtam róluk, amikor a töltésen kívül, a hátam mögött, a ritkás sás életre kel, megmozdul. Zizeg, susog, roppan. A szívem a torkomba akadt. De azonnal lenyelem a gombócot, amint a koca halkan röfögve próbálja malacait kordába tartani. Én is próbálom az idegeim kondában, akarom mondani kordában tartani. Csak nyugi, nyugi!!! Csak higgadtan! Nincs kapkodás! Hogy teremhettek egyszerre itt? Ilyen halkan, ilyen csendben? No, de hagyjuk, nincs idő most erre. Óvatosan fölállok. Minden mozdulatot előre átgondolok. Nem zörrenhet, nem koppanhat, nem susoghat semmi. Hiszen az egész konda itt van a lábam alatt. Azaz a hátam mögött a töltés lábánál, alig tíz-tizenöt méterre. Óvatosan, mint egy lassított film, megfordulok. Puskám tusát a vállamhoz emelem, de a csöve még a földet nézi. Szemem majd kiugrik helyéből, de hiába erőltetem, csak a fülemmel látok, szemem tanácstalan. Az a pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnik. A lámpám nem merem csak úgy vaktában felkapcsolni, félek, hogy a ritka sás árnyéka tömör falat képez, amin nem tudok átlátni, de a disznók megugranának.

Tétovázok. Mi legyen? Hogy legyen? A vezérkoca oldja meg a kérdést. Gyanús szagot fogott. Horkantva fúj a levegőbe és meglódul. Szinte fölrobban a sás előttem. Recseg ropog a rémült csülkök alatt a száraz növény. Most már nem lehet habozni. Az erős fénycsóva a rohanó jószágok közé vág. Fejvesztve menekül mindenki. Kivéve egy süldőcskét, aki rémületében megtorpan, amikor utoléri a fénysugár. Nem habozok. Nem keresek nagyobbat vagy közelebbit. Rászorítom távcsövem keresztjét a fekete gombóc közepére és elhúzom a ravaszt. Tehát nem a lapockára, nem a füle tövére, nem, nem kereshettem a szarva közt a tőgyét, amikor csak a fenekét mutatta az árvám. Hát oda lőttem. (A nyúzáskor kiderült, hogy mégiscsak nagyon jó kis lövés volt ez. Teljesen hosszában átlőttem. A golyó érte a szívet, a májat is és a koponyában állt meg.) A süldő sivalkodva vágódott el. Majd megpróbált fölkelni. Most megszólalt drillingem jobb csöve. Síri csönd. Nem mozdult semmi. De az elejtett disznót sem látom. A konda zaja már messze jár.

Egyszer csak tőlem jobbra megreccsen a sás, sípolva szedi a disznóorr a levegőt. Toporog. Tétovázik. Elszakadt a kondától. Nem tudja mitévő legyen. Utánuk menjen, vagy visszafelé szökjön. Lassan megindul visszafelé amerről jöttek. Én is tétovázok. Elébe szaladjak? Maradjak? De mi van ha közben a meglőtt disznóm magához tér és meglép. A gondolatok cikáznak az agyamban, de a puskalámpám szeme ott világít, ahol a meglőtt disznónak feküdnie kell. Itt nem mozdul semmi. Ez jó jel. A másik disznó meg már átugrott a töltésen és bent csörög a halastó nádasában.

Nem megyek „toronyirányt” a disznóhoz, inkább a töltésen megyek egy 10-15 métert balra, és ott leereszkedek hozzá. Boldog vagyok, szinte mámoros a sikertől. Nem is a földön járok, inkább csak úgy fölötte lebegek. De egyből elönt a hideg verejték, amikor ott, ahol a disznónak feküdnie kéne nincsen semmi. De még vér se. De letarolt gyékény se a haláltusa helyén. Hitetlenül, rémülten állok. Körbejárok, rohangálok, de semmi. Nyugi-nyugi, nyugtatom magam. Meg kell ennek lenni! Már azt se tudom, hogy jó helyen keresem-e.

Visszamegyek a töltésre. Megkeresem a pontos helyet, ahonnan lőttem. Fölkapcsolom a puskalámpát. Megkeresem azt a sáscsomót, ami mögött a disznómnak lennie kéne, és most elindulok „toronyirányt”, neki a disznónak. Úúúhhh!!! Nagy kő esik le a szívemről. Ott fekszik az én disznóm, szabályosan, félig hasra, félig az oldalára fordulva, úgy ahogy egy rendes, lelőtt disznónak illik. Nem nyúlok hozzá. Először csak a szememmel simogatom. Igazi, szép kis disznó ez. Szép hosszú orrú, fekete dús szőrű. Jó van no, nem épp disznó, de egy szép süldő. Olyan 50–60 kg-ra saccolom.

Visszamegyek a töltésre. Leteszem a puskám a vadászszékemre. Telefonálok a fácántelepre Dragannak, hogy jöjjön ki értem a terepjáróval (LADA NIVA). Majd a Tibinek is beszámolok az örömhírről. Visszamegyek a süldőmhöz, most már csak fejlámpával és a Barátomtól kapott BUCK bicskával. Egyik oldaláról a másikra fordítom, vizsgálgatom, méregetem. Nocsak, mi történt ezzel a süldővel? Süldőcskére töpörödött. Ahogy fölhúztam a töltésre már csak negyven kilóra taksáltam (otthon a mérleg 38 kg-ot mutatott).

Dragan, Bojan és Milancse elvitték a „disznómat”, én meg szép lassan pedáloztam hazafelé, és közben újra meg újra elmeséltem a süldőcske történetét a kíváncsi csillagoknak. Az öreg hold már nagyon unhatta a dolgot, mert leszólt, hogy hagyjad már, és fél arcára ráhúzta a kalapját.

Zenta, Vajdaság