Újból tavasz van. A nagy havat gyúrva, a nagy kanok után járva az ember azt hihetné, hogy minden zöld megfagyott, kiszáradt, és lám, hosszú vajúdás után három nap alatt zöldbe borult az erdő és a mező. Kezdenek nőni a vetések, megtelnek hanggal a bokrok, a fák, és lassan elrejti újból titkait az erdő, amelyeket már csak nagyon nehezen bíz az emberre. Bokrok lombja mögé, nádas mélyére bújtatja, csalánossal és szederindától védett helyen pihenteti.

Fotó: Agro Jager News

Ez a kedvenc időszakom, amolyan böjt utáni Húsvét. Ilyenkor előszeretettel járom magányosan az erdőket, amelyek néha önkéntelenül is – tudomást nem véve rólam – megmutatnak rejtett titkokat, apró rovarokat, madarakat, rágcsálókat és vadat.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Már gyerekként megtanultam a leckét, amikor még a kertek fölé, a gyümölcsösökig merészkedtünk, később a szántók közti patakok fűzfás-nádas berkeit bújtuk: a természetben az idő másként telik. Mire észbe kaptunk már ránk sötétedett, és ott kellet hagyni a sok felfedezni valót és irány haza. Aztán jött a szidás, és másnap kezdődhetett minden előlről. Telt az idő, és ahogyan bővült a bebarangolt terület, úgy egyre kissebbek lettek a nádasok és a benne lévő vadfajok. A róka, ami nagyvadnak és ritka látványnak számított, egyre gyakoribbá vált és egyre kisebbé. Már nem tudtam minden kotorék helyét, de azt tudtam, hogy melyik patakfej bokra mögé érdemes állni téli hajtáson.

Most öt év vadászattal és huszonhét életévvel a hátam mögött történetem első, egyben életem bakjáról és annak elejtéséről szól.

* * *

Tavasz volt, amilyen most van. Még meg sem száradt a tinta a fegyvertartási engedélyemen, amikor megtudtam, hogy jogosult vagyok egy bak kilövésére. Lázasan kutattam emlékeim közt, végigjártam kedvenc helyeimet és terveztem az útvonalakat, hol és mikor cserkeljek, melyik tisztások, fasorok, erdőrészek rejtik az én bakomat. Az erdőszéli, sűrű növényzettel borított helyeket szerettem, amelyeket a hűs patakok sűrűn behálóznak. Itt az ember megfeledkezhet a világról és millió bajáról. Nem számít az idő, ha sietsz, nem veszed észre a körülötted zajló eseményeket, elrejti titkát előled a természet.

Ilyen helyre igyekeztem egyik délután, és kivételesen jött velem a feleségem is. Már előre tudtam merre megyünk, hol kell lassan, óvatosan, hol érdemes időzni, távcsövezni, előre beosztva a pihenőket. El is indultunk. A terv negyedét sem tettük meg, amikor a feleségem azt mondta ő elfáradt, és tovább nem jön. Ez nagy csapás volt, hiszen még alig indultunk el. Nem volt mit tenni, kerestünk egy megfelelő helyet és letelepedtünk. Gondolatban én már a dombok mögött jártam riasztó bakok után, hátha megpillanthatom agancsukat. Feleségem gyönyörködött a tájban, amelyet a kásavirág sűrűn borított, nagy zöld bokrok nőttek ki a kaszálóból, az ég kék volt fehér felhőkkel, és mint egy festményen megjelent két őz: bak és suta.

Nem igazán láttam jól a baknak az agancsát mivel gyenge minőségű volt a távcsövem, de azt elsőre is megállapíthattam, hogy valami érdekes van a fején. Gondoltam közelebb megyek, de akkor fordultak egyet és felénk indultak. Ahogy közeledtek egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy nem mindennapi látványnak vagyunk tanúi.

Amikor már eleget láttunk csendben elsomfordáltunk, nehogy megzavarjuk őket. Hazaérve az éjszaka nehezen telt. Próbáltam aludni, de csak az járt az eszemben, holnap sikerül-e kivennem az engedélyt.

Másnap este még a nap javában szórta sugarait amikor már az egyik bokorsor tövében üldögéltünk kísérőmmel. Suttogva meséltem a tegnapi látottakat és aggódtam mindenért. Elsősorban azért, hogy megjelenik-e a bak. Lehet, ha nem is ez a birodalma, lehet ha valami megzavarta, medve, kóbor kutya, farkas vagy ember űzte ide a szemem elé, s már visszament valamelyik sűrű közepére, ahol kis, két árnyi tisztásait őrzi vetélytársaitól, és ember legyen a talpán, aki ott megpillantja. Hiszen pont itt húzódik a határ, alattunk kaszálók bokrokkal, patakokkal, kisebb nádasokkal, könnyű terület, fölöttünk az erdő sűrűje apró tisztásaival, átláthatatlan, bebokrosodott legelőkkel, ahol keserves cserkelés eredményeként fizetségül az őz elugrása után riasztva jelzi, hogy kár a fáradságért.

Az idő telt, s mi még nem láttunk őzet. Pedig a megfelelő helyen várakoztunk a völgy alján, ahonnan be lehetett látni az egész katlant. Dimbes-dombos terület nagyobb tisztásokkal, kisebb bokrokkal. Már azon tanakodtunk, hogy induljunk el egy másik völgy fele, amikor megjelent az egyik galagonya bokor mellet egy bak. Reméltem, hogy őt keressük. Ha jobbról állt elbizonytalanodtam, hiszen szabályosnak tűnő agancsot láttam, ha balról, úgy tűnt mintha bokor nőtt volna a fejére. Én már kezdtem meggyőzni magam, hogy csak káprázat volt, amit előző este láttam, de a kísérőm kimondta az ítéletet: az a bak és nem mindennapi.

A bak időközben nekiugrott néhány bokornak és kegyetlenül megdöfködte, vigyázva arra, hogy agancsát tisztán meg ne lássuk. Nagyjából kirajzolódott az útvonala, amint nagy gondossággal ellenőrizte területe határait, és éppen felénk tartott. Már készültem a lövéshez, mivel előttünk kellett úgy 70 méterre átjönnie egyik bokorsortól a másikig.

Csak telt az idő és nem történt semmi, nem jött ki a bokor mögül. A sötétség egyre jobban ránk telepedett és az esélyek szertefoszlottak. Óvatosan felálltunk helyünkről és megkerültük a bokrot arra számítva, hogy távolabb megpillanthatjuk, de a föld és az éj elnyelte végleg.

Az alvás újból nehezemre esett, de az ébredés könnyen ment, pirkadatkor már el is foglaltuk helyünket kísérőmmel. Ahogy derengett a látóhatár egy konda igyekezett vissza a nappali szálására, volt négy koca és ahhoz való malac. Turkáltak egyet, majd eltűntek a sűrűben. A pacsirták már belefáradtak strófáikba, túlénekelve rigót s minden apró madarat. A kellő nyugalommal ültem, várva, hogy megjelenjen a bakom. Újból váratott magára, és amikor indulni akartunk, hogy mi keressük meg, megjelent távol tőlünk a katlan tetején, majd bejött az egyik bokorsor mögé.

Elindultunk csendben arrafelé. Láttunk még egy sutát, amelyet megkerültünk, hogy meg ne zavarjuk. A nagy kerülésben újból bekövetkezett a katasztrófa: szem elől tévesztettük a bakot, ezért úgy döntöttünk, jó széllel átvágunk a tanyáján, hátha megpillantjuk. A Nap már valahol a domb mögött felkúszott az égre, mert a szemben levő gerinc tetejét már birtokba vette sugaraival.

Indulás után öt perccel az egyik bokor mögül kiugrott egy suta és elkezdett riasztani. Mivel csak a mozgásunkat láthatta és nem tudta eldönteni mit lát, kíváncsiskodóan körbeordibált majd odébb állt. Valószínű felkeltette a bak érdeklődését, mert ahogy elindultunk elénk ugrott úgy 60 méterre. Emeltem a fegyvert és ki is biztosítottam. A kísérőm igazolta, hogy az a bak, de ez jól látszott a céltávcsövön keresztül is. Ekkor láttam igazán teljes valójában.

A bak kivárt úgy fél percig, kellő időt adott a lövéshez, de nem volt, aki azt leadja. A kezem reszketett, a célzóbot pedig neki volt támasztva a combomnak. Két ugrással továbbállt, majd riasztva bevetette magát a sűrűbe. Kétszer még ránk kiáltott a távolból aztán végleg elcsendesedett. Újból kudarc. Egyetlen vigaszom az volt, hogy legalább nem lőttem rá bizonytalan kézzel, hogy esetleg medvelakomára tálaljam. Hazafele győzködtem magam, hogy kevés a rutin, a tapasztalat, kezdő vagyok, hiába kapkodok, türelmesen kell várjak a megfelelő pillanatra, a jó lövésre. Azt tudtam, bármi történhet, biztos találat soha sincs, de legalább én úgy kell hogy érezzem, sikerül.

A munkában nehezen telt az idő. Amint a Nap ereje fáradt, úgy nőtt az izgalmam. Újból a bokor tövében ültünk, már harmadszor, a kitaposott helyen. A forgatókönyv nem változott, a Nap lemenőben volt és megjelent a bak. Elkezdtünk lopakodni feléje, végig egy bokorsor mellett, folyamatosan szemmel tartva, nehogy újból elnyelje a föld. Már csak egy kis bokor mellől kellett volna kilépjen, amikor megtörtént a baj: egy suta került az oldalunkba és szagunkat megérezve szétkürtölte mindenkinek. A bak is kezdett riasztani és elfutott kifele, majd folyamatosan riasztott tovább.

Nem volt mit tenni, kísérőmet hátra hagyva rövid futás után egy bokor takarását kihasználva próbáltam lopni a távolságot. A bokor mögül kilépve megpillantottam a bakot, amely még mindig riasztott és teljesen keresztben állt előttem úgy 80 lépésre. Óvatosan felemeltem a fegyvert, a célzó botra támasztva kibiztosítottam és mély levegő vétele után meghúztam a ravaszt.

A lövés után még láttam a távcsőben a találatot, és hogy négy ugrás után megállt a bak. Újra töltve próbáltam még egy lövést leadni, de addigra már nem tudtam egy helyben tartani a szálkeresztet, hol az őz fölött, hol alatta járt. Végül elsütöttem a puskát, de közelébe sem jártam. Annyit viszont láttam, hogy lecsúszhatott az első lövésem, mert valami lógott a két első lába között.

A bak a második lövés után még úgy tíz métert megtett, de már a völgy fele, majd lefeküdt. Elindultam felé és közben nyugtattam magam. Óvatosan közelítettem és láttam, hogy a fejét fent tartja és figyel. Közel értem úgy 30 lépésre, addigra enyhült az izgalmam és le tudtam adni a harmadik lövést, amely nyaktőn érte.

Odaért a kísérőm és együtt vettük birtokba a zsákmányt. Kezembe fogva agancsát csak szótlanul néztem. Ekkor derült ki, hogy rendellenes agancsán hat ág, míg a másikon a normális három. Kísérőm átadta a töretet és gratulált. Arra emlékszem, hogy a számat az örömtől tényleg nem tudat összecsukni.

Hamar besötétedett és a zsákmányt behúztuk az autóhoz, ahol már várt a társulat igazgatója, aki helyben felavatott őzvadásszá és közölte velem, hogy gratulál, de sajnál is egyben, mert ezt már nehéz lesz felülmúlni. Akkor még nem voltam teljes tudatában a rendkívüli baknak, de azóta, ahogy gyűlnek a trófeák egyre jobban úgy érzem, ezt tényleg nem lesz könnyű felülmúlni.
A trófea kikészítése után sem sikerült megállapítani, hogy genetikai vagy mechanikai sérülésnek köszönhető az abnormális agancs, az viszont kiderült, hogy nem volt idős, öt-hat év közötti lehetett.

Újból tavasz van és újból van őzbakra engedélyem. Esténként és hajnalban kíváncsian bújom a bokrokat vadat keresve, és tudom, hogy valahol a sűrűben ott van egy a sok között, amiért egy hajnalon vagy este úgy indulok, hogy hazahozzam, és elejtését a szívembe zárjam.

A trófea nagykoponyás súlya 465 gramm