Utólag visszagondolva a történtekre még nekem is azt kell mondanom, hogy kissé felelőtlen volt a cselekedetem, viszont egy percig sem bántam meg…

Augusztust írtunk. 2012 nyara kimondottan száraz volt az egész országban, így nálunk Somogyban is, szinte semmi csapadék nem hullott, a vadnak is megnehezítette a kedvezőtlen időjárás az életét. A disznók minden éjszaka tömegesen járták a kukoricákat, a tejes érés előtt a szárakból rágták, szívták ki a nedvességet. Annak érdekében, hogy a már amúgy is tetemesre nőtt vadkár a lehető legkisebb mértékben súlyosbodjon tovább, éjszakákba nyúlóan őrizni kellett a tengeri táblákat.

Jómagam ebben a feladatban tevékenyen részt is vettem, hiszen nyár révén nem kellett egyetemre mennem, időm tehát volt bőven. No meg aztán nekem a vadászat nem csak kikapcsolódást vagy úgymond hobbit jelent, hanem szenvedélyt, egy életvitelt. Eshet az eső, fújhat a szél, hordhatja a havat, vagy akár lehet mínusz 20 fok is, ezek nem jelentenek akadályt. Visz előre a vérem, hajt kifelé oda, ahol a nyugalom várja az embert, ott kizárhat mindent maga körül, és élvezheti azt, amit a természet kínál a számára.

Nem volt ez másként azon az estén sem. Délután gyors pakolás, csak a legszükségesebb holmik a táskába, és már irány is kifelé. A nagy hőségben töltött nap után jól esik az embernek a valamelyest lehűlt éjszakában méláznia. Hallgatni az erdőt, figyelni a csillagokat, gondolkodni az élet történéseiről és persze lesni a vadat. Vaddisznót lestem azon az estén, az őrzési feladatok végett hosszasan kint is maradtam minden éjszaka.

Amint elhelyezkedtem a lesen őzek kezdtek mocorogni, ahogy erősödött a sötétedés, úgy lettek egyre aktívabbak, majd szépen lassan mind eltűntek a tengeriben, vagy lehúzódtak a patakhoz szomjukat oltani. A lesem egy út szélén állt, balra tőlem kukorica, jobbra energianád. Kettő között kicsiny lehetőségként húzódott a pár méter széles út, csekély helyet adva a vad elejtésére. Ám ezen az estén még csak nem is láttam itt őzeken kívül semmi egyebet. Messze törték az éhes szarvasok és disznók a tejesedő csöveket. Kivártam az éjfélt, majd úgy határoztam, hogy útnak indulok, cserkelek…

Régebben mindenem volt a lesvadászat, egész éjszakákat voltam képes ülni egy helyben, figyelni és várni. Az elmúlt két évben változtak a szokásaim, sokkal jobban kedvelem a cserkelést, hosszas sétákat tenni a határban, közben kis időre felülni a lesekre, megpihenni, aztán indulni tovább akár órákon keresztül. Többet láthat így az ember, közelebb kerülhet a környezetéhez…

Vállamra akasztottam a 12-est, aztán halkan útnak indultam, ha riasztani kell a vadat ez jobban megteszi a golyós helyett. A lesemtől bő egy kilométerre feküdt két kis tábla kukorica, azokat céloztam meg, mert előszeretettel időzött a környékűkön és bennük egyaránt a disznó. Lassan, meg-megállva haladtam, bele is telt egy jó órába, mire elértem az első táblát. Megálltam, fülelődtem, de nem hallottam semmit sem, még csak borz sem mozgott a szárak között.

Elindultam hát tovább, ahogy közeledtem a másik táblához neszeket hallottam belőle, egyből felkeltette az érdeklődésemet, bár még nem voltam biztos a hang tulajdonosának kilétében. Ahogy a széléhez értem már elég közel volt hozzám a hang forrása, biztos is voltam benne, hogy röfögővel van dolgom, mégpedig egyes disznóval. A szívem azonnal a torkomban kezdett dobogni. Nagy nyugalomban, boldogan csámcsogva törte a szárakat és csöveket, teljes biztonságban érezte magát a kukoricasorok takarásában.

Egy kis ideig azt gondoltam, hogy tényleg biztonságban maradhat, mert semmi esélyt nem láttam az elejtésére. Ekkor azonban apró szikra gyúlt az agyamban, ami – lássuk be – normális ember fejében meg sem fordul, vagy ha mégis, akkor rögtön elhessegeti a gondolatot is. „Rácserkelek a kukoricában” – döntöttem el azonnal, csak éppen a kivitelezésben nem voltam még bizonyos.

Átléptem az árkon, be a szélső sorba, erre a disznó azonnal elhallgatott, fülelt, nem tudta mi vagy ki zavarja meg az önfeledt lakmározásban. Tudtam, hogy így el fogom riasztani, ki kellett hát találni valamit. Arra gondoltam, hogy ha úgy viselkedem, mint egy fajtársa, akkor megnyugszik és eszik tovább. Letörtem hát egy cső kukoricát, és nagy csámcsogás közepette rágni kezdtem. Ahogy gondoltam is, egyből folytatta az evést, mintha mi sem történt volna. Most már csak oda kellett jutom a közelébe.

Tőlem keleti irányban volt, a szél pedig délről fújt, így észak felé félkörben próbáltam elé kerülni. Amíg eljutottam abba a sorba, ahol őt véltem hallani, addig szorgalmasan „adtam a disznót”, lassan mozogtam, törtem a csöveket és hangosan rágtam. „Elfogyasztottam” 10–15 cső tengerit, a disznó pedig mit sem sejtett, ő is falta a kukoricát.

Végre egy sorba kerültem vele, de még messze volt ahhoz, hogy biztosan láthassam, húsz méter lehetett a távolság kettőnk között. Lassan, óvatosan másztam a sorközben, beloptam magam négy-öt méterre hozzá, persze csakis disznómód. Célra tartottam a puskám, a hangokból ítélve fejjel állt felém.

Felvillantottam az öreg Heliátort, a disznó belenézett a fénybe, én pedig útjára indítottam az alsó csövet. A felsőre már nem volt időm, mert a disznó kivágódott balra, ahol is a kukorica mellett egy vizesárok volt, abba vette bele magát. Hallottam ahogy tör és fújja a vért. Nyugtáztam magamban, hogy hamarosan mehetek, és birtokba vehetem a vadat.

Ekkor kissé mozogtam, letörtem pár szárat, hogy legyen helyem. Ezt hallhatta meg, és azonnal kifordult az árokból, bele a kukoricába, egyenest felém. Amint tudatosult bennem, hogy felém tart, rögvest megtörtem a puskát, az ejektor kidobta az üres patront, aminek helyébe újat csúsztattam, felcsaptam a bockot, letérdeltem, majd amint vállamhoz ért a puska már villantottam is fel a lámpát.

Ebben a pillanatban megnyíltak előttem a kukoricaszárak, a disznó másfél, két méterre volt már tőlem, egyszerre húztam el mindkét elsütő billentyűt…Szerencsém volt, mivel mind a kettő Brenneke célba ért, és megtörte a nagy test addigi vehemens lendületét.

Azonnal újratöltöttem, majd felálltam, de a lámpát egy másodpercre sem kapcsoltam le. Odaléptem hozzá, ekkor szerencsére már nem volt benne élet. Amint kissé magamhoz tértem, akkor vettem észre, hogy reszketnek a lábaim és a kezeim, nem is tudtam ezt az érzést egy jó darabig leküzdeni.

Mint mindig, most is megköszöntem a jó Istennek, hogy megadta nekem ezt a vadat, majd a disznótól is bocsánatot kértem, amiért elvettem az életét. Ez nálam megszokott „rituálé”, ami most kiegészült még azzal a hálával is, hogy megúsztam az esetet ép bőrrel. Utolsó falat került a vad szájába, tiszteletadás, és töret a kalapom mellé.

Ahogy már a legelején is sejtettem, kannal volt dolgom. A zsigerelt súlya elérte a 102 kilogrammot, a nagyagyarak hossza pedig 16 cm illetve 16,5 cm lett. Azt hiszem komolyan megüthettem volna a bokám, ha valami rosszul sül el az este folyamán. De ahogy az elején is mondtam, egy percig sem bántam meg, és azon a nyáron még három disznót sikerült hasonló módon terítékre hoznom…